9.fejezet

Miley

Túl hosszúnak tűnt, azaz idő, míg elérek a városba, így bekapcsoltam a rádiót. Megint én mentem benne. (I can’t be tamed).

Kettő fele már a bevásárló központ parkolójában voltam. Hogy, hogy kerültem ide? Egyszerűen. GPS- szel. Azt még tudom használni szerencsémre. Az igaz, hogy nem szeretek nagyon sokszor vásárolgatni, de azért néha eljárogatok. Pláne, ha jó okom is van rá és hát valljuk be, hogy a sztárság eléggé jó ok. Legalábbis nálam. Mert ugye nem mehetek interjúkra, meg koncertekre, partikra egyszerű hétköznapi ruhákba. Nem?

Nem sokan voltak a parkolóban. Leparkoltam és felvettem az álruhám, ami egy napszemcsiből és egy kapucnis felsőből állt. Bezártam az autóm és elindultam. Mivel nem akartam sokáig maradni, így kivételesen nem nézegettem a kirakatokat.

Csak egy-két toppot, ujjatlant, pár csilli-villi övet, nadrágot, ruhát, magas sarkút stb. stb.

De csak ami kell a koncertekhez, mert nem hiszem, hogy Eli le fog majd tudni állni. Pláne, ha Alice-szel összeállnak.

Persze a sietekből lett öt óra ás harmincöt szatyor. Már csak kaját venni akartam elmenni mire sötétedni kezdett.

Siettem – bár eléggé fáradt voltam már – így le akartam vágni az utat. De most már tudom, hogy bár nem tettem volna. Hát elmentem egy szűkített utcánál. Nem volt hosszú és teljesen sötét sem, de még így is hozzám csapódtak ketten.

Lassan gyorsítottam, s próbáltam ügyet sem vetni rájuk, de amikor elkezdtek füttyögetni, már nehezebben ment.

Hátra fordultam.

Nem voltak ott. Visszafordultam és elindultam, de ekkor valakinek neki mentem. Mit ne mondjak elég kemény mellkasa volt. És még hideg is. Szépen seggre ültem volna, ha nem kapnak el a karok.

- Hova, hova cicus? Nem kell sietni. – mondta az egyik bársonyos hangon. Bársonyos hang... Kemény és hideg test... Szinte villámcsapásként ért – és elég lassan – a felismerés. Vámpír. „De Cullenéknak nem vörös a szemük és nem hiszem, hogy éjjelente ilyet tennének.”

- Gyere, játszunk egy kicsit. Mit szólsz hozzá? – jött közelebb a másik.

Valahogy sikerült kirántanom a kezem, s elkezdtem hátrálni. Reméltem, hogy kijutok a főútra és tudok segítséget hívni, - bár nem, mintha bárki is elég lett volna ahhoz, hogy engem kiszabadítson három vámpír karmai közül.

Balszerencsémre falnak ütköztem, s ő nagy vigyorral ez arcán – s nagy vigyorral az arcán jött felém, hogy szinte belepréselt a falba.

- Kérem, engedjen el. – kezdtem el most már könyörögni – Kérem! – de nem tette, sőt!

- Nem tehetem. Éhesek vagyunk. – súgta a fülembe majd végig húzta orrát a nyaki artériámon és mélyet szippantott bele.

Próbált a számhoz érve megcsókolni, de – és fogalmam sincs honnan volt erőm, talán a nyaklánc miatt – el tudtam lökni magamtól, úgy, hogy kb. öt métert repült is. Elindultam felé, de közben nem számoltam a másikkal is, így ő a hátam mögé kerülve elkapta a nyakamat és a kezem hátra feszítette. Erre már felsikítottam.

A másik karommal megfogtam a ruháját és elhajítottam. Megint az első felé vettem az irányt, aki már észrevett és ő is megindult felém. Félúton találkoztunk össze.

Mellkason rúgva megint szárnyalt, de mielőtt a fallal találkozott volna megfogtam a karját és a földhöz vágtam és a mellkasára térdelve letéptem, egyből lendületből a fejét. „Tényleg jó ez a nyaklánc. Nem is gondoltam volna.” – gondoltam magamban.

Felállva megfordultam, hogy a másikkal is végezzek, amikor mozgást és lépéseket hallottam mögülem. Féltem, hogy ha ezt most láttak, akkor azt, hogyan magyarázom ki. Vagy esetleg még több vámpír az, és jöttek megölni. Ez miatt is lassan fordultam meg.

De nem várt meglepetés fogadott. Mind hárman ott álltak.

Alice, Jasper és Edward is. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk és a következőben már Alice és Jazz mellettem termettek és végeztek a másikkal. Nem akartam végig nézni, ahogy elégetik, ezért elindultam Edward felé, de a második lépésnél összeestem volna, ha ő nem kap el. Az ölébe véve indult el velem – gondoltam – az autójáig. Útközben nem beszélgettünk. Később kinézve Edward nyaka mellett – ahová a fejemet fúrtam – láttam a lilás füstöt és a máglyát. Nem tartott sokáig az út. Kinyitotta a kocsit valahogy majd engem beültetett hátra.

- Honnan kerültetek ide? – kérdeztem tőle halkan. Tudom, furán hangzik, de most ért utol az agyam és most kezdek félni és remegni.

- Téged jöttünk megmenteni. – mondta miközben beült mellém – Nem fáj semmid? – megráztam a fejemet. – Karod, nyakad, bordáid? – tapogatott végig.

- Nem semmim. Jól vagyok. – kezdtem el szipogni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire gyenge vagyok, így lehajtottam a fejem.

- Miley – nyúlt az állam alá – semmi baj, sincs. Ne sírj. Most már vége. – kezdett el vigasztalni. Nem szóltam semmit, csak szorosan a karjai közé bújtam. Csak most vettem észre, hogy ez tuti, hogy nem az én autóm, mert ott nem tudnák hátra ülni, mert nincs hátsó ülés.

Nem tudom, mennyi ideje ülhettünk így – pontosabban fekhettem Edwardon -, de már kezdtem érezni, hogy kezdek megnyugodni. Pár perc elteltével ő, már meg is szólalt.

- Kérdezhetek valamit? – kezdte halkan.

- Nyugodtan. – mondtam miközben felemeltem a fejem és a szemébe néztem.

- Hogy csináltad ezt? Hogyan tudtad megölni őt? – kérdezte hitetlenkedve. Közben felültem az ölében.

- Nem tudom... De valószínű, hogy a nyaklánc miatt lehet. – vettem kezeim közé a medált.

- Eli már említette. De azt is mondta, mikor rákérdeztem, hogy van-e különleges ereje, hogy van, akinek ad, de van, akinek nem. – mondta a medálomat nézve.

- Akkor valószínű, hogy a különlegesek közé tartozom. – mondtam neki mosolyogva.

- Minden bizonnyal. – mondta halkan és közelebb hajolt hozzám s megcsókolt. Gyengéden csókolt, de én egy idő után már nem bírtam magammal és, mint szomjazó, úgy kaptam az ajkai után. Ő csak belemosolygott a csókba és a hajamba túrt. Már egy ideje ezt csináltuk, amikor el akart húzódni. Én nem akartam, hogy még elengedjen, így a nyaka köré fontam karjaimat.

- Miley – mosolygott – mennünk kellene. – fejtette le a karjaimat a nyakáról.

- Mennyi az idő? – kérdeztem beletörődve.

- Már félegy.

- Mennyi? Éjjel félegy? – bólintott – Rendben. – szálltam ki az öléből – Edward? Mi lesz a kocsimmal? – és az autóból is.

- Alice és Jazz elviszik, vagy már vitték hozzátok. Beszéltek Elivel. – válaszolta, mikor látta, hogy kérdeznék. Bólintottam majd előre ültünk. Ő vezetett.

- Kérdezhetek most én is?

- Mond. – mondta mosolyogva. „Talán tudja, hogy mit akarok?”

- Alice jövőbe látó, igaz? – bólintott – Tehát, vannak különleges képességű vámpírok, igaz? – megint bólintott – Neked is van valami? – bólintott – És elmondod, hogy mi az?

- Gondolatolvasó vagyok. – felelte haláli nyugalommal, mintha csak azt mondta volna milyen az idő nyáron.

- Oké. – majd két perc után koppant, hogy mit is mondott valójában – Mi vagy?! És nekem erről eddig miért nem szóltál? – kezdtem hisztérikusan, de ő csak mosolygott – Várj! Akkor azért mondtad azt, hogy nem tetszett, amit hallottál a tornateremben, igaz? Úristen mit hallhatott felőlem? És ha rájött? Eli meg fog ölni...

- Igen. De megnyugodhatsz, mert a Te fejedbe nem látok bele. De miért is akarna Eli bántani?

- Kimondtam hangosan is? – fordultam felé.

- Igen. Szóval?

- Szóval... – „Valamit gyorsan ki kellene találnom, mert nem igazán lenne jó, ha tőlem tudná meg. Bár nem értem miért, de Eliék ezt mondták.” – Mert már éjjel van és azt mondtam neki, hogy sietek haza.

- Nem lesz gond miatta. – mondta majd egyszer csak megállt.

- Miért is álltunk meg?

- Mert hazaértünk. – felelte mosolyogva.

- Rendben. Akkor majd hétfőn találkozunk. – nyomtam egy puszit az arcára, de ez neki nem volt elég, így magához húzta az arcomat. Most én mosolyogtam bele a csókunkba.

- Aludj jól. – súgta, mikor elváltak ajkaink.

- Ha mellettem lennél jobban aludnék. – haraptam be alsó ajkam és boci szemekkel néztem rá.

Sóhajtott egyet majd megadóan bólintott. Én győzelemittasan elmosolyodtam és kiszállva szinte beugrándoztam.

Benn nem égett sehol a villany, így gondoltam Eli majd holnapra – idő szerint mára – hagyja a kioktatást. Halkan felmentem, lezuhanyoztam és befeküdtem a pihe-puha ágyamba és vártam rá.

Később valami hideget és bársonyosat éreztem hajamon és hátamnál. „Ez csak is Edward lehet.” Mosolyogva fordultam meg. És igazam lett.

- Szia – üdvözölt majd megcsókolt.

- Szia – köszöntem vissza miután elengedett – Sajnálom, hogy elaludtam. – sütöttem le szemeimet.

- Inkább én kérhetnék bocsánatot – a végénél értetlenül néztem rá – csak, mert csak most nem rég értem ide. Nem tudtam elszabadulni. – simított végig az arcomon. Csak mosolyogtam rá.

- Kelj fel, mert Eli akar veled beszélni. – mondta majd felállt engem is magával húzva.

- Képzelem milyen beszélgetés lesz. – morogtam majd összeszedtem a cuccom és elindultam a fürdőbe.

Edward azt mondta, hogy meg vár a szobámban. Lezuhanyoztam majd nagy levegőt véve, elindultam lefelé a lépcsőn.