2011. december 27., kedd

OLVASS EL!!! ÚJ TÖRI?!?!?!

Hali megint!!

Egyik este felötlött bennem még egy kérdés. Lenne egy történet, amiről dilemmákban vagyok. Nagyon. Mivel az egyik szavazásnál arra szavaztatok, hogy legyen és alkonyatos a következő történet. Ez ok, mert meg van. Most lenne még egy, amiről nem tudok dönteni, így a titeket kérlek meg, hogy segítsetek. Itt találhatjátok az előzetes és arra gondoltam, hogy döntsétek el ti. Ha tetszene, akkor rendben elkezdem és felteszem, ha nem akkor meg marad nekem. Kérek mindenkit, aki nézi a blogom, hogy tényleg szavazzon!!


Egész életemben azt kívántam, hogy bárcsak más lehetnék, mint a többiek. Nem sokkal, csak egy kicsit. Bárcsak felnéznének rám, és nem lennék olyan átlagos. Kitűnnék a tömegből. Többen szeretnének. Tisztelnének.

És meg kaptam. Más lettem. És most meg bánom. Igaz, hogy azért örülök neki, hiszen ki nem örülne annak, ha valóra válik az álma, de...

Csak én tudom, hogy mi vagyok. Csak én tudom az előnyeit és a hátrányait. Senki nem tud róla, és nem is tudhat róla, mivel akkor valószínű, hogy az első adandó alkalommal kényszerzubbonyt kapnék, vagy beraknának egy cirkuszba. Valószínűleg nagyszám lennék. De akkor hinnék abban a mondásban, minden csoda három napig tart. Vagy valami hasonlóban.

A nagymamám mesélt...ezekről a lényekről. Még, mikor nem voltam az, ami most már igen, és amíg élt. Mert ő is az volt. Egy különleges, mesebeli és varázslatos lény. Akire azt is mondták, hogy nem jó, hogy gonosz és rosszat akar. Vagy éppen varázserővel ruházták fel. Esetleg azt mondták, hogy gyönyörű, és elcsábítja az embereket, hogy aztán megölhesse őket. De ez mind nem igaz. Legalábbis nagyi nem így mondta el nekem a történetét róluk. Vagy magáról.
Egy sellő...






UI: És ha valami csoda folytán arra jutnánk, hogy kezdjem el, akkor legyenek Cullenék, vagy saját szereplős legyen? Ezt is kifogom rakni szavazásra. De most össze sűrítem a kettőt!!
Köszi, ha szavazol!!
CUPCUP

2011. december 23., péntek

Hali olvassátok el!!! +22.fejezet

Sziasztok!

Mint láthattátok lejárt a szavazás. Köszönöm annak a 22 embernek, aki hajlandó volt szavazni. És mégnagyobb köszönetet mondanék, annak a 19 embernek, akik az mellett voltak - vannak - hogy NE zárjam be a blogot. :)

De én most a másik 3-hoz szólnék. Mielőtt felraktam volna a szavazást, arra gondoltam, hogy ha már 1 szavazat is lesz arra, hogy zárjam be, akkor leállítottam volna, és megtettem volna de meggondoltam magam. Az miatt is, mert van egy osztálytársam, aki a kéziratomat olvassa, és ő odáig van érte. És azt mondta nekem, hogy NE tegyem meg.

Lehet, hogy az a három személy nem örül neki, de akkor arra kérném őket, hogy mondják meg, hogy mi nem tetszik. A blog kinézete? A történet? Az írás módom? Írják meg. De lenne nekik egy ajánlatom.

Rengeteg más blog, történet van még. Nem kell nézni, olvasni. Én hálás vagyok azokért is, akik eddig írtak, vagy pipálgattak az eddigi fejezetekhez. És én még új vagyok. Eléggé, tehát, tudom, hogy vannak akik jobban, sőt sokkal jobban írnak nálam. Olvassátok akkor azokét.

Így, mivel nem is értük el az öt főt, nyitva marad az oldal. És vagy csetbe, kommentbe, vagy akár emailbe is fogadom a kritikákat, és az indoklást, hogy miért zárjam be. Még van - történetem - nem csak a fejemben - amiket majd megszeretnék veletek osztani. És még pár novellám is, lesz még.

Szóval ennek az egész dumának csak az lenne a lényege, hogy KÉREM azokat, akik IGEN-nel szavaztak, hogy írják meg a miértet is. Vállalják fel!!!
Köszönöm.



És akkor, ahogy ígértem itt a következő fejezet. Várom a kommenteket és a pipákat is!!
CUPCUP













Miley

Miután Edward kiment, Alice megkérdezte, hogy mi történt. Mire belekezdtem volna, már vissza is ért Edward Carlisle-lal. Elmondtam nekik, hogy mit láttam, hallotta. Utána „felvilágosított” Dr. Cullen, hogy semmi kamion nem volt az úton. Néma csend telepedett ezek után ránk. Végül Carlisle távozott, mert műtenie kellett menni. Edward mellém ült, és megfogta a kezemet.
- Tényleg azt, azokat láttam és hallottam, amiket elmondtam nektek. Nem képzelődtem, és nem is drogozok. – néztem komolyan sötétarany szemeibe.
- Egy percig sem gondoltam egyikre sem.
- De miből gondoltad azt, hogy mi azt gondolnánk, hogy drogozol? – kíváncsiskodott Alice.
- Mivel sokat koncertezek, filmeket készítek, turnézok, nagy a felhajtás körülöttem. És általában ilyenkor kezdenek el a sztárok grogozni és alkoholt fogyasztani. De én nem.
- Nem is kételkedtünk ebben. – fogta két keze közé arcomat Edward.

Ekkor halk kopogtatást hallottunk. Dean jött be az ajtón. Mosolyogva. Mosolyogva!!! Ez most őrült? Az állítólagos barátja itt fekszik, egy kórházban, betörött fejjel, erre ő meg mosolyog. Példa barát, mit ne mondjak.
- Csak nem családi gyűlés? – állt az ágyam végébe és körbe nézett. Mivel mindenki csúnyán nézett rá, így lehervadt a mosolya. Persze késői felfogással, ez is csak percek múlva. De végül is jobb később, mint soha, nem? – Khm. Szeretnék a védencemmel beszélni. Négyszemközt. – jelentőség teljesen nézett rám, és a hivatalos hangját használta. „Ez nem jelent jót.” Alice és Jasper elköszöntek és ki is mentek, de Edward nem akart mellőlem mozdulni. Egy millimétert sem.
- Te is! – pillantott rá Dean.
- Én maradok Miley mellett. – nézett vissza. Dean valószínűleg tudta, hogy nem fogja meggyőzni, így rám nézett.
- Kérlek! A gondolatain keresztül úgy is tudni fogod, hogy mi van itt benn.
- Persze csak ha engedem. – kotyogott közbe kedves „barátom”. Mind a ketten ránéztünk. Én csúnyán. Eléggé. – Jó! Természetes, hogy engedni fogom. – emelte fel kezeit védelmezően – Utána visszajöhetsz. Ígérem.
- Hamarabb visszajöhetsz, ha most kimész. – szólaltam meg most is. Bólintott, egy sóhaj kíséretében, majd egy csók után távozott. Dean leült mellém egy székre, majd belekezdett. Volna.

- Mi ez az egész? És ne kertelj! – előztem meg, mert tudtam, hogy egy-két részt kihagyna.
- Arra érted, hogy láttad elsőnek Robertet, majd hallottad is a hangját és újra „átélted” a balesetet, ami miatt lecsúsztál az útról, é, hogy mikor találkoztál azzal a két vámpírral, hogyan sikerült legyőznöd és, hogy én még mindig mi a frászt keresek itt? – mondta el egy szuszra. Percek múlva szólaltam csak meg.
- Igen. Lényegében igen.
- Rendben. – nyelt egyet, majd belekezdett – Mikor utoljára voltál a nagy teremben, emlékszel? – bólintottam – Akkor magadban megkérdezted,, hogy hol van Robert, igaz? – megint bólintottam – Az miatt nem láthattad, mert ő túl élte. Az egészet. – na, ennél ledöbbentem. „Ha Rob túlélte az ütközést is, akkor ő...” - ...ő angyal. – fejezte be ki nem mondott gondolatomat.
- De milyen angyal? – „Egy őrző nem hagyott volna ott, meg nem is történhetett volna meg akkor.”
- Sima „fenti” angyal.  Olyasmi, mint Elizabeth. Kisegítő. Ha valamit elkell intézni, akkor azt általában ők intézik. De visszatérve Robertre, ő is kapott egy „küldetést”. Mielőtt megismerkedtetek. Csak annyi lett volna a dolga, hogy a szüleidet kibékítse. De időt kért. Először, mert az apukád veled volt, és nem otthon. Másodszor már miattad. – nézett mélyen a szemembe – Úgy gondolta, hogyha téged is felvidít, akkor plusz pontot kaphat a Tanácstól. Először tartotta magát. Majd nem jelent meg a megbeszélt időben. Végül hatalmas hibát követett el. Belészeretett. – egy hatalmas csattanást és kiabálást lehetett kintről hallani. Carlisle és Alice hangját.
- Fiam, nyugodj le.
- Edward, várj! – végül a bejárati ajtó csapódását. Elég jól bevághatta az illető, mivel, még itt a folyosó végén is hallottam és beleremegtem.
- Edward... – suttogtam az ajtó felé bámulva.
- Meg fog nyugodni. Csak bántja, hogy tőlem és most hallotta.
- Őt is elvesztem, mint, ahogy Robot is elvesztettem. – hajtottam férre fejemet.
- Robertet nem ilyen miatt vesztetted el. Az baleset volt. Vagyis.... Van még itt valami, mielőtt áttérnék rád.
- Rám?
- Igen. Emlékszel, mikor mondtam, hogy van „mágikus” erőd is? – a végét már halkan említette. Nem akartuk, hogy bárki, akinek nem kéne, tudnia megtudja.
- Igen. Amikor Edward megtudta, hogy félig angyalnak számítok.
- Azt akarom elmondani, bár lehet, hogy holnap, amikor kiengednek, akkor kellene. Tehát. A Tanács úgy döntött, hogy kiteszik, mivel nem jelentkezett, ekkor már hosszabb ideje. Én nem voltam vele rosszban sose, így én beszéltem meg vele. Simán elfogadta. Mivel csak este jöhettem le, így egy sikátornál találkoztunk. Miután elmentem és magammal vittem az erejét is, egy vámpír támadt rá. De Robert sem volt teljesen angyal. Félig vámpír, félig angyal. Az megharapta, de le tudta magáról még idejében lökni, így nem jutott a testébe sok méreg. Hogy egészen értsd. Míg fenn volt nem tudott rajta teljesen jijönni a vámpír énje. De lenn az angyali ereje nélkül, már szabadon engedhette. De ne gondolj rosszra.
- Azt mondtad, hogy megharapta. Tehát akkor nem kellett volna neki teljesen azzá válni?
- Nem. Mivel a barátom, így védelem alatt tartottam azért. Igaz titokban, és oly nagy erőt nem fektethettem bele. Tehát, ha akar, tud rendesen emberien is viselkedni, és úgy is, mint egy vámpír. De áttérve rád....
- Áttérve Destiny-re, ezt a rész mi is szeretnénk hallani, ha nem gond.  Meg pihennie is kellene most már. És azt hiszem ez a hely sem a megfelelő, hogy ilyenekről beszéljünk. – jött be Carlisle.
- Igen. Ez igaz. – állt fel Dean.
- De engem érdekel. – szóltam közbe.
- Ha kikerülsz, amúgy sem úsznád meg SMiley. – simogatta volna meg a fejem tetejét, de mivel az be volt kötve, így csak az arcom oldalát tudta. Ezen Carlisle is elmosolyodott.
Miután Dean távozott, az orvos közölte, hogy szépen gyógyulok, és akár holnap már mehetek is haza. Persze csak, ha valaki el tud vinni. Az ajtóban még utána szóltam:
- Edward...
- ...elment. De vissza fog jönni. Szeret téged. Még sosem láttam, ilyen élettel telinek, mint mikor a te közeledben van. – felelte és kiment a gondolataimmal hagyva.

Későre járt már – mivel az ablakpárkányon ültem, így láttam – de egyáltalán nem voltam fáradt. Alice bejött egyszer, hogyha az az – idézem: „Idióta bátyámnak nem tér vissza a józan esze, akkor eljövök érted én.” – a végét persze már mosolyogva mondta.

Átgondoltam mindent, amit Dean mondott. Tehát Robertet. Róla meg áttértem Edwardra.
Majd egy félénk kopogás vetett véget a gondolkodásomnak.
- Gyere. – sóhajtottam majd az ablak irányába fordultam vissza. Így is láttam, hogy ki az.
- Azt hittem, hogy már alszol. – csukta be az ajtót. „Igaza volt Carlisle-nak.” – Késő van már.
- Nem vagyok fáradt. – de nem néztem még mindig rá.
- Sajnálom. – hajtotta le a fejét, miután leült velem szemben egy székre. Most fordultam csak felé.
- Mit? – vontam össze a szemöldökömet.
- Hogy csak úgy elmentem. – emelte fel lassan a fejét. Világos aranyszínű volt a szeme. Tehát vadászott.
- Nem kell ez miatt bocsánatot kérned. – ráztam meg a fejemet – Elmondhattam volna – vettem egy mély levegőt – és akkor nem reagálsz így. – nem néztem szemébe megint. Néma csend telepedett ránk. Túl nagy csend. Nem szólt. Én meg... Talán nem is akartam.
- Barátsággal indult. Csak barátok voltunk. Sokáig. – „Akkor már tisztázzuk.” – Én úgy tudtam, hogy Londonból költözött Tennessee-be és nem a Mennyből. – az ablak felé mondtam ezeket. Az utolsó mondatot, már mosolyogva.
- Miley. Miért mondod ezeket most el nekem?
- Mert azt gondolom, hogyha együtt akarunk maradni, akkor meg kell bíznunk a másikban. És nem titkolózni a másik előtt. – néztem komolyan szemeibe. Ő szótlanul viszonozta pillantásomat. – Két éve gondoltuk azt, hogy próbáljuk meg. Mivel a hírnevem miatt a sajtósom úgy gondolta, hogy nem tenne sem nekem sem Robnak jót ez a kapcsolat, így a külvilág felé csak barátok voltunk. Mivel ő meg a színész szakmába olvadt bele. Ez tartott egy hónappal azelőttig. – lehajtottam a fejemet és azokra az időkre gondoltam.
- Akkor történt a baleset. – nem kérdésnek hangzott, én mégis válaszoltam.
- Igen. Akkor. – emeltem fel a fejemet. Ő közben közelebb léphetett, mert közel volt hozzám. Túl közel.
- Nem akarlak elveszíteni. A múlt miatt, meg pláne nem. – simította kezét az arcomra – Szeretlek, Miley. – suttogta és közelebb hajolva megcsókolt. Csoda, hogy kibírtuk „nyugalomban”, mivel nem zihálva váltunk szét.
- Most már tényleg aludnod kellene.
- Mmm. – nem is éreztem, hogy fáradt lennék, de már nem tudtam kinyitni a szememet, és már mondani sem. Bár azt eddig sem nagyon...

Két erős, és hideg kart éreztem a térdem hajlatába, meg a hátamnál, ami felemel és az ágyra tesz. Majd maradt az öntudatlanság.

2011. december 18., vasárnap

Hali!!!

Amint látjátok már csak 5 nap van vissza a szavazásról. ÉS ha minden jól megy - ami azt jelenti, hogy nem lesz több nem szavazat - pénteken hozom a kövi fejit.
Csak ennyit akartam. Jó hétvégét, ami még vissza van belőle.
CUPCUP

2011. december 4., vasárnap

FaceBook

Hali!
Tudom, hogy kettővel ezelőtt mit írtam ki, de mivel lejárt a szavazás a Facebok-kal kapcsolatban így úgy gondoltam, hogy ezt kiírom. Aki akar az nyugodtan jelöljön be.
CUPCUP

Miley Miller   Ezen a néven találtok meg.

2011. november 19., szombat

Hali Mindenki!! Új blog!!!

Hali!!!!

Hú.... Mégis tegnap este megcsináltam az egyik blogot. Ezen a novelláimat fogjátok megtalálni. Jó olvasgatást rajta. Még nincsen rajta igaz új, de amint lesz felrakom. Amik itt vannak kinn, azokat áthelyezem oda.
Itt a cím:http://destinyhope-novellak.blogspot.com/

CUPCUP

UI: Várom továbbra is a komikat és a pipákat is.

2011. november 18., péntek

22.fejezet


Hali Mindenki!

Szomorú hírt kell közölnöm. Vagy legalábbis nekem az. Azt jelzi ki a gép, hogy nincs komment az utolsó fejinél. Sem pipa. De a legszomorúbb számomra talán az, hogy ELVESZTETTEM egy rendszeres olvasót. Már csak az a kérdés maradt bennem, hogy: MIÉRT?

Az miatt nincs friss, mert tudom, hogy suli van - hisz nekem is - és valószínűleg elég sok tanulnivaló is. Nem az miatt, mert nincs fejezet készen. Már a harmadik epilógussal is készen vok. Plusz még 3 fejit már felgépeltem.

Nagyon olyan érzésem van, hogy nem szeretitek a törimet. De miért? Uncsi? Vagy bele untatok? Nem tudom mit tegyek. Már nem tudom és nem is akarom őket újra írni. Lett volna nektek ezen a hétvégén egy meglepetés, talán kettő, de így nem hiszem, hogy felteszem..... :( 

Kiteszek megint egy szavazást, és addig ez lesz az utolsó feji. A blog sorsa felől dönthettek. DE! Ha akár 5nél több olyan lesz, hogy zárjam be, valószínű, hogy megteszem.

Aki esetleg úgy gondolja, hogy mégis olvasná, az küldjön egy mélt nekem és elfogom neki a fejezeteket küldeni. Nagyon örültem azoknak akik eddig olvasták és írtak is.

Van még kettő történet, amiknek nekiálltam. Egy a gépen, egy füzetben. Aki azt olvassa, neki nagyon tettszik. De nem ez most a lényeg.

Tehát, kinn lesz egy szavazás. Csak rajtatok múlik. Ha nem akarjátok, hogy bezárjam, akkor kérlek, szavazzatok! Talán lesz időm, és netem is úgy, hogy amit tervezek blogot megcsináljam. Egyet a noviknak, egyet meg a másik törimnek. De lehet, hogy ezek megmaradnak, és csak azok olvassák, akiktől kapok mélt.

Addig is jó olvasást! (már ha olvassa valaki)
CUPCUP



Miley

Miután Edward kiment, Alice megkérdezte, hogy mi történt. Mire belekezdtem volna, már vissza is ért Edward Carlisle-lal. Elmondtam nekik, hogy mit láttam, hallotta. Utána „felvilágosított” Dr. Cullen, hogy semmi kamion nem volt az úton. Néma csend telepedett ezek után ránk. Végül Carlisle távozott, mert műtenie kellett menni. Edward mellém ült, és megfogta a kezemet.
- Tényleg azt, azokat láttam és hallottam, amiket elmondtam nektek. Nem képzelődtem, és nem is drogozok. – néztem komolyan sötétarany szemeibe.
- Egy percig sem gondoltam egyikre sem.
- De miből gondoltad azt, hogy mi azt gondolnánk, hogy drogozol? – kíváncsiskodott Alice.
- Mivel sokat koncertezek, filmeket készítek, turnézok, nagy a felhajtás körülöttem. És általában ilyenkor kezdenek el a sztárok grogozni és alkoholt fogyasztani. De én nem.
- Nem is kételkedtünk ebben. – fogta két keze közé arcomat Edward.

Ekkor halk kopogtatást hallottunk. Dean jött be az ajtón. Mosolyogva. Mosolyogva!!! Ez most őrült? Az állítólagos barátja itt fekszik, egy kórházban, betörött fejjel, erre ő meg mosolyog. Példa barát, mit ne mondjak.
- Csak nem családi gyűlés? – állt az ágyam végébe és körbe nézett. Mivel mindenki csúnyán nézett rá, így lehervadt a mosolya. Persze késői felfogással, ez is csak percek múlva. De végül is jobb később, mint soha, nem? – Khm. Szeretnék a védencemmel beszélni. Négyszemközt. – jelentőség teljesen nézett rám, és a hivatalos hangját használta. „Ez nem jelent jót.” Alice és Jasper elköszöntek és ki is mentek, de Edward nem akart mellőlem mozdulni. Egy millimétert sem.
- Te is! – pillantott rá Dean.
- Én maradok Miley mellett. – nézett vissza. Dean valószínűleg tudta, hogy nem fogja meggyőzni, így rám nézett.
- Kérlek! A gondolatain keresztül úgy is tudni fogod, hogy mi van itt benn.
- Persze csak ha engedem. – kotyogott közbe kedves „barátom”. Mind a ketten ránéztünk. Én csúnyán. Eléggé. – Jó! Természetes, hogy engedni fogom. – emelte fel kezeit védelmezően – Utána visszajöhetsz. Ígérem.
- Hamarabb visszajöhetsz, ha most kimész. – szólaltam meg most is. Bólintott, egy sóhaj kíséretében, majd egy csók után távozott. Dean leült mellém egy székre, majd belekezdett. Volna.

- Mi ez az egész? És ne kertelj! – előztem meg, mert tudtam, hogy egy-két részt kihagyna.
- Arra érted, hogy láttad elsőnek Robertet, majd hallottad is a hangját és újra „átélted” a balesetet, ami miatt lecsúsztál az útról, é, hogy mikor találkoztál azzal a két vámpírral, hogyan sikerült legyőznöd és, hogy én még mindig mi a frászt keresek itt? – mondta el egy szuszra. Percek múlva szólaltam csak meg.
- Igen. Lényegében igen.
- Rendben. – nyelt egyet, majd belekezdett – Mikor utoljára voltál a nagy teremben, emlékszel? – bólintottam – Akkor magadban megkérdezted,, hogy hol van Robert, igaz? – megint bólintottam – Az miatt nem láthattad, mert ő túl élte. Az egészet. – na, ennél ledöbbentem. „Ha Rob túlélte az ütközést is, akkor ő...” - ...ő angyal. – fejezte be ki nem mondott gondolatomat.
- De milyen angyal? – „Egy őrző nem hagyott volna ott, meg nem is történhetett volna meg akkor.”
- Sima „fenti” angyal.  Olyasmi, mint Elizabeth. Kisegítő. Ha valamit elkell intézni, akkor azt általában ők intézik. De visszatérve Robertre, ő is kapott egy „küldetést”. Mielőtt megismerkedtetek. Csak annyi lett volna a dolga, hogy a szüleidet kibékítse. De időt kért. Először, mert az apukád veled volt, és nem otthon. Másodszor már miattad. – nézett mélyen a szemembe – Úgy gondolta, hogyha téged is felvidít, akkor plusz pontot kaphat a Tanácstól. Először tartotta magát. Majd nem jelent meg a megbeszélt időben. Végül hatalmas hibát követett el. Belészeretett. – egy hatalmas csattanást és kiabálást lehetett kintről hallani. Carlisle és Alice hangját.
- Fiam, nyugodj le.
- Edward, várj! – végül a bejárati ajtó csapódását. Elég jól bevághatta az illető, mivel, még itt a folyosó végén is hallottam és beleremegtem.
- Edward... – suttogtam az ajtó felé bámulva.
- Meg fog nyugodni. Csak bántja, hogy tőlem és most hallotta.
- Őt is elvesztem, mint, ahogy Robot is elvesztettem. – hajtottam férre fejemet.
- Robertet nem ilyen miatt vesztetted el. Az baleset volt. Vagyis.... Van még itt valami, mielőtt áttérnék rád.
- Rám?
- Igen. Emlékszel, mikor mondtam, hogy van „mágikus” erőd is? – a végét már halkan említette. Nem akartuk, hogy bárki, akinek nem kéne, tudnia megtudja.
- Igen. Amikor Edward megtudta, hogy félig angyalnak számítok.
- Azt akarom elmondani, bár lehet, hogy holnap, amikor kiengednek, akkor kellene. Tehát. A Tanács úgy döntött, hogy kiteszik, mivel nem jelentkezett, ekkor már hosszabb ideje. Én nem voltam vele rosszban sose, így én beszéltem meg vele. Simán elfogadta. Mivel csak este jöhettem le, így egy sikátornál találkoztunk. Miután elmentem és magammal vittem az erejét is, egy vámpír támadt rá. De Robert sem volt teljesen angyal. Félig vámpír, félig angyal. Az megharapta, de le tudta magáról még idejében lökni, így nem jutott a testébe sok méreg. Hogy egészen értsd. Míg fenn volt nem tudott rajta teljesen jijönni a vámpír énje. De lenn az angyali ereje nélkül, már szabadon engedhette. De ne gondolj rosszra.
- Azt mondtad, hogy megharapta. Tehát akkor nem kellett volna neki teljesen azzá válni?
- Nem. Mivel a barátom, így védelem alatt tartottam azért. Igaz titokban, és oly nagy erőt nem fektethettem bele. Tehát, ha akar, tud rendesen emberien is viselkedni, és úgy is, mint egy vámpír. De áttérve rád....
- Áttérve Destiny-re, ezt a rész mi is szeretnénk hallani, ha nem gond.  Meg pihennie is kellene most már. És azt hiszem ez a hely sem a megfelelő, hogy ilyenekről beszéljünk. – jött be Carlisle.
- Igen. Ez igaz. – állt fel Dean.
- De engem érdekel. – szóltam közbe.
- Ha kikerülsz, amúgy sem úsznád meg SMiley. – simogatta volna meg a fejem tetejét, de mivel az be volt kötve, így csak az arcom oldalát tudta. Ezen Carlisle is elmosolyodott.
Miután Dean távozott, az orvos közölte, hogy szépen gyógyulok, és akár holnap már mehetek is haza. Persze csak, ha valaki el tud vinni. Az ajtóban még utána szóltam:
- Edward...
- ...elment. De vissza fog jönni. Szeret téged. Még sosem láttam, ilyen élettel telinek, mint mikor a te közeledben van. – felelte és kiment a gondolataimmal hagyva.

Későre járt már – mivel az ablakpárkányon ültem, így láttam – de egyáltalán nem voltam fáradt. Alice bejött egyszer, hogyha az az – idézem: „Idióta bátyámnak nem tér vissza a józan esze, akkor eljövök érted én.” – a végét persze már mosolyogva mondta.

Átgondoltam mindent, amit Dean mondott. Tehát Robertet. Róla meg áttértem Edwardra.
Majd egy félénk kopogás vetett véget a gondolkodásomnak.
- Gyere. – sóhajtottam majd az ablak irányába fordultam vissza. Így is láttam, hogy ki az.
- Azt hittem, hogy már alszol. – csukta be az ajtót. „Igaza volt Carlisle-nak.” – Késő van már.
- Nem vagyok fáradt. – de nem néztem még mindig rá.
- Sajnálom. – hajtotta le a fejét, miután leült velem szemben egy székre. Most fordultam csak felé.
- Mit? – vontam össze a szemöldökömet.
- Hogy csak úgy elmentem. – emelte fel lassan a fejét. Világos aranyszínű volt a szeme. Tehát vadászott.
- Nem kell ez miatt bocsánatot kérned. – ráztam meg a fejemet – Elmondhattam volna – vettem egy mély levegőt – és akkor nem reagálsz így. – nem néztem szemébe megint. Néma csend telepedett ránk. Túl nagy csend. Nem szólt. Én meg... Talán nem is akartam.
- Barátsággal indult. Csak barátok voltunk. Sokáig. – „Akkor már tisztázzuk.” – Én úgy tudtam, hogy Londonból költözött Tennessee-be és nem a Mennyből. – az ablak felé mondtam ezeket. Az utolsó mondatot, már mosolyogva.
- Miley. Miért mondod ezeket most el nekem?
- Mert azt gondolom, hogyha együtt akarunk maradni, akkor meg kell bíznunk a másikban. És nem titkolózni a másik előtt. – néztem komolyan szemeibe. Ő szótlanul viszonozta pillantásomat. – Két éve gondoltuk azt, hogy próbáljuk meg. Mivel a hírnevem miatt a sajtósom úgy gondolta, hogy nem tenne sem nekem sem Robnak jót ez a kapcsolat, így a külvilág felé csak barátok voltunk. Mivel ő meg a színész szakmába olvadt bele. Ez tartott egy hónappal azelőttig. – lehajtottam a fejemet és azokra az időkre gondoltam.
- Akkor történt a baleset. – nem kérdésnek hangzott, én mégis válaszoltam.
- Igen. Akkor. – emeltem fel a fejemet. Ő közben közelebb léphetett, mert közel volt hozzám. Túl közel.
- Nem akarlak elveszíteni. A múlt miatt, meg pláne nem. – simította kezét az arcomra – Szeretlek, Miley. – suttogta és közelebb hajolva megcsókolt. Csoda, hogy kibírtuk „nyugalomban”, mivel nem zihálva váltunk szét.
- Most már tényleg aludnod kellene.
- Mmm. – nem is éreztem, hogy fáradt lennék, de már nem tudtam kinyitni a szememet, és már mondani sem semmit. Bár azt eddig sem nagyon...

Két erős, és hideg kart éreztem a térdem hajlatába, meg a hátamnál, ami felemel és az ágyra tesz. Majd maradt az öntudatlanság.

2011. október 31., hétfő

21. fejezet

Hali! Nagyon szépen köszönöm, annak a két embernek, aki hajlandó volt komizni, és a 3 pipának is örülök. Itt is a kövi feji. Igaz, hogy egy-két fejivel ezelőtt nem írtam le, de most fognak igazán összejönni a dolgok. MAjd meglátjátok miért. :) Jó olvasást és, ide is kérnék pár komit!.
CUPCUP



Miley

Zihálva és ijedten néztem szemeibe. Ő elmosolyodott, majd eltűnt. Megráztam picit a fejem. „Ezt csak álom volt.”
- Miley! Kicsim, mi a baj? – simított végig az arcomon, a kezével Edward. Hirtelen feltérdeltem és a nyakába vetettem magam. Először eléggé megijedt, majd készségesen visszaölelt. – Csak egy rossz álom volt. – simogatta a hátam Eszembe jutott ekkor valami.
- Beszélnem kell Deannel. – bújtam ki a karjai közül. „Neki érteni-e kell ezt az egészet.”
- Dean nincs itt. Mi a baj, Miley? Olyan feszült vagy.
- Én csak... – nem tudtam befejezni, mert a könnyeim elkezdtek folyni. Ő lecsókolta őket, majd én is kaptam azokból a csókokból, de amikor lehunytam a szememet, megint láttam az álmom, és annak az arcát. Ez miatt szakítottam meg a csókot. „Meg kell szabadulnom az egész múltamtól.”
- Ne sírj, kérlek. – simogatta szüntelenül az arcomat. Pont megszólalt az ébresztőm. „ Játszanom kell. Nem kell, hogy feleslegesen aggódjon ő is. Vagy a múltam miatt hagyjon el. Tűrhetőnek kell kinéznem.”
- Megyek készülni. – nyomtam még egy csókot a szájára, majd felkeltem. De belül visszazuhantam mellé.
- Jól vagy? Biztosan? – állt elém, szemembe nézve.
- Persze. – mosolyodtam el, de belül sírva fakadtam.
- Ma sem mehetünk suliba. – szomorúan nézett rám. „Ez nekem pont jó. Vagy nem?”
- Oh. Az nem jó.  Nagyon nem. Hiányozni fogsz. – léptem elé, még közelebb majd nyaka köré fontam karjaimat, míg ő az én derekamra és magához húzott, elég határozottan.
- Mennyire? – hajolt közelebb és incselkedően búgta.
- Mmmm. Nagyon. – már majdnem megcsókolt.
- Lényecskéim, kérlek! Miley el fogsz késni. – állt mellénk Dean. Mindig is tudtam, hogy egy pillanat gyilkos. De ennyire? Ezt már büntetni kéne.
- Lényecskéim? – fordultam felé felhúzott szemöldökkel.
- Nem találtam jobb szót. – rántotta meg a vállát. De kérdő tekintetem láttán még folytatta is. – Mivel nem mondhattam, hogy „vámpírocskáim”, mert te – itt rám mutatott – nem vagy vámpír. Azt sem mondhattam, hogy „angyalkáim”, mert te – mutatott most meg Edwardra – nem vagy angyal.
- Miért? Miley az? – Na, ez egy jó kérdés. Edward kapkodta a fejét köztünk.
- Nem. – vontam vállat.
- Félig. – vágtuk rá egyszerre Deannel. Összenézve elmosolyodtunk. „Várjunk csak. Akkor...”
- Hogyhogy félig? Oké, tudtam, hogy ha egy bizonyos időt eltöltesz fenn, azzá válsz, de...
- ... de nálad ez ugye elkezdődött... – vágott szavamba.
- ... amit, el is vesztettem, hogy „visszajöttem” a Földre. – fejeztem be a mondatomat.
- Ha nem lennél védenc, igen. De mivel az vagy, ez miatt nem sem lehet téged, olyan könnyen megölni, meg még különleges képességed is van.
- Mim van? – néztem rá hitetlenkedve.
- Majd idejében megtudod. – fordult a lépcső felé – De siess, mert nem foglak megvárni. – majd eltűnt.
- Mi az, hogy elkésÜNK?
- Nincs autód, Edwardék nem lesznek, tehát ÉN, viszlek suliba. Ma már nekem is suli. És velem lesz az első órád. Szóval csipkedd magad. – mondta „szigorúan”.
- Oh! Oké!


- Fura figura, ez a Dean. – mondta Edward a fürdőszoba ajtójának támaszkodva.
- Ja! Ő ilyen. – mentem el mellette.
- Hallom ám! Miley kész vagy már? – csak elhümmögtem egy „még nem”-et. – Na, látod? Ez miatt örülök, hogy nincs egy nő sem a közelemben.
- És Eli? Álltam mellé készen.
- Jó, de ő más. Mehetünk? – bólintottam – Ja! Edward. – fordult vissza kedvesem felé – Egy óra múlva elborul. Akkor haza tudsz menni.
- Köszönöm. – biccentett mellé, majd mikor Dean elfordult, magához rántott és megcsókolt. – Vigyázz magadra.
- Ha valami bajba kerülnék, megtudnál menteni?
- Napfényben nem. Leleplezném vele magamat, meg a családomat is.
- Na, látod! Akkor most vigyázni fogok. – nyomtam még egy puszit az arcára, majd Dean után mentem.
Nem sokat beszélgettünk út közben.

Beérve az fogadott, mint az első alkalommal, amikor is nem volt velem Edward. Közelebb merészkedtek a fiúk. Miután leültem a teremben, Mike megint mellém ült.
- Szia! Hát a Cullen?
- Szia! Amúgy annak a „Cullennek” neve is van. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe és szúró pillantást lövelltem felé.
- Bocs. Akkor Edward hol van?
- A héten nem jön. Valami náthaféleséget kapott el. – mondtam azt a szöveget, amit Dean mondott a kocsiban. Mivel egész héten napsütés lesz. Köszönhetően Eliéknek ott fenn. Ami miatt egy picit szomorú vagyok. Becsengettek, bejött a tanár, így nem tudtuk folytatni az eszmecserénket.

Nem hiszem, hogy csak akkor jöhetsz a közelembe, ha nincs mellettem Edward. – írtam neki egy lapot az óraközben. Dean volt benn, mert az „eredeti” balesetet szenvedett, így ő lesz egész hónapban. Jupi!
Én viszont nem hiszem, hogy máskor is lehetne. – írta vissza.
Nem akarsz velem lenni vagy mi?
DE!!! Én szeretnék csak... – nem tudta már befejezni.


- Micheal Newton és Destiny Hope Cyrus! – szólt közbe a „tanár” – Ugye nem leveleznek az én órámon? – jött közelebb. Láttam, hogy van, aki mosolyog, van, aki meglepődött. De, mintha mindenkiben ott lett volna az a bizonyos: ”Ez mekkora egy ribanc.” – kifejezés. – Miss Cyrus. Cserébe kimehet a naplóért. Most! – fejezte be monológját. Elhaladva mellette halkan súgtam neki:
- Ne játszd ennyire a tanárt. Nem áll jól. – Annyira. Fejeztem be magamban. Bólintott, tehát megértette. Már mindenki az óráján volt. De ez megint egy okos kijelentés volt. Miley, könyörgöm. Hiszen óra közepe van. Vagy vége felé járunk már? Már majdnem a tanárinál voltam, amikor is egy megszokott dolog történt. Kicsengettek. Gondoltam akkor már megvárom itt Deant. Mivel tesim lesz nem siettem annyira. Na, meg a tanár sem volt. Tehát Deannel leszünk. Jézusom!
- Nem. Csak én. – lépett mellém mosolyogva az előbb említett. Siethetett volna azzal a naplóval Miss Cyrus.
- Értettem tanár úr. Legközelebb gyorsabb leszek. – szalutáltam is mellé – Lehetne, hogy elmenjek óráról? – néztem rá szépen – Mivel ez az utolsó. És lássuk be. Úgysem mennél velem semmire.
Sóhajtott egyet és csak aztán válaszolt. Naná, hogy azt, amit hallani is akartam.
- Rendben, de csak ha két másodpercen belül, már nem látlak.
- Imádlak. – öleltem át a nyakát és egy puszit is nyomtam az arcára. Miután elengedtem és kifelé mentem láttam azt, amit már a teremben is. „Jupi. Már megint én vagyok a téma.” – horkantam fel magamban. Mikor kiléptem, még az eső is elkezdett esni.

Persze az útból sem láttam sokat. Az egyik kanyar után jött egy hosszabb egyenes. Fura dolgokat kezdtem látni. Elsőnek egy autót pillantottam meg a baloldalon. Fejen állt. Megakartam állni, hátha kell segíteni, vagy mentőt hívni, de mire visszanéztem volna, már nem volt ott. Megráztam kicsit a fejemet. „Biztos csak fáradt vagyok.”  Kicsivel később, jobboldalról hallottam egy hangot. Egy nagyon ismerős hangot.
- Miley, Miley! – oda fordultam – Szerelmem, hallasz? Nem hagyhatsz itt, érted? Kérlek, nézz rám!
- Rob? – suttogtam halkan. Majd ez is eltűnt. Mikor visszanéztem az útra, egy reflektort láttam, egy sikítást hallottam, majd egy csattanást, éreztem, hogy forgok az úton. Majd megint:

Egy kiáltást...
- Miley!

Egy suttogást...
- Ne, félj!

Majd sötétség.... Éles fájdalommal a fejemben.

Edward

Dél van. Már lassan négy órája vagyok benn a lakásban. Pontosabban a szobájában és csak nézek ki a fejemből, az ágyon ülve. Ha jól számolok – és márpedig jól – akkor még másfél óra és hazajön.

Hogy miért maradtam? Mikor reggel Dean azt mondta, hogy egy óra múlva elborul, de utána fejben még hozzá tette, hogy ”De, ha akarsz maradhatsz. Korábban fog hazajönni.” Hát maradtam.
De rossz előérzetem kezd lenni. Lehet, hogy csak paranoiás kezdek csak lenni. De Dean szólt volna, ha valami történne. Hiszen angyal, és van olyan képessége, mint a húgomnak. Ha már itt tartunk. Ő is szólt volna. Fél óra van vissza.

Mintha, egy tini lennék – amit, ha innen nézünk igaz is – várom, hogy a kiszemeltem hazaérjen. Azt mondják és ez igaz is, bár mindenhol vannak kivételek – mint például Emmett - , hogy a vámpíroknak az agya is különlegesen működik, mint bármi másuk. Tehát a következtetés ebből a hosszú, és bonyolult részből, hogy lassan működik az eszem. De ezt már Alice is megmondta... egypárszor. De azért ez tényleg durva. Egy órán át azon filózni, hogy ha baja lenne Miley-nak, akkor szóltak volna nekem is róla.

Már a lábammal doboltam és majdnem felálltam, amikor kaptam egy SMS-t. Deantől. Honnan tudja a számom. Bár lehet, hogy szerelmem adta meg neki. Vállat vonva vettem ki a zsebemből.

Ne ijedj meg! Miley-nak balesete volt és benn van a kórházban. Nincs komoly baja. Azt mondta, hogy ne szóljak neked, mert nagydobra vernéd, de én úgy gondoltam, hogy jobb, ha tudsz róla. Mire beérsz, lehet, hogy már ébren lesz. Dean.

Mire a végére értem, már a kocsiban ültem. Felhős volt az ég. Biztos Dean műve. Padlógázzal indítottam egyből. Nem érdekelt, hogy át mentem három piros lámpán, és elkaphat a rendőr. Az utóbbiból szerencsémre nem is volt egy sem. A recepciónál érdeklődtem apám után. Nem tudták megmondani, hogy melyik kórteremben van perpillanat, így elindultam a folyosón. A gondolatai követtem. Olyan teremben volt, ahol el voltak húzva a függönyök, és sokan voltak benn. Túl sokan. Apám gondolatai sem nyugtattak meg. „Az előbb még jól volt. Ezt nem értem. Ugyan azok a tünetek vannak nála, mint Destiny-nél.” Akinél most benn voltak, nem volt légzése. Tehát Miley? Ekkor lépett ki apám. Teljesen a gondolataiba volt mélyedve.
- Oh, fiam. Destiny ott van abban a szobában. – mutatott egy távolban lévő ajtóra.
- Jól van, Mi történt vele? – kérdeztem aggódva.
- Lecsúszott az útról, majd elkezdett pörögni, az autó a tetején, és a korlátnak ütközve állt meg. A benzin kifolyt, de mivel esett az eső, nem gyulladt meg. Most pihen a szobában.
- Hogy értetted azt, hogy nincs légzése?
- Van, hogy percekre leáll a légzése.
- Bemegyek hozzá. – mentem az ajtó felé, de apám hangja megállított.
- Lehet, hogy nincs ébren. Erősen kell altatnunk.
- Miért? – Miért mindent harapófogóval kell kiszedni belőle?
- Mikor behozták nem volt magánál és a feje is erősen vérzett. Sok vért vesztett. – halkan mondta az egészet, lehajtott fejjel – Sajnálom, mennem kell. – mondta majd elindult a másik irányba.

Benyitva valóban nem volt magánál. Volt légzése és a szívverése is normális volt. Oda mentem hozzá és végig simítottam az arcán. Megmozdult, de nem nyitott ki a szemét. Egy darabig az ágyán ültem majd mikor kezdett sötétedni átültem az ablak melletti székre, hogy tudjak „aludni”. Halkan kopogtak percek elteltével, majd húgom és Jasper léptek be.
- Edward, én sajnálom! Tényleg. Nem tudtam, nem láttam, hogy ez fog történni. Ha tudom... – térdelt le elém, megfogta a kezem és könyörögve nézett szemembe.
- Akkor szóltál volna. Tudom. – simítottam meg az arcát – De hogy-hogy itt vagytok? – néztem Jazzre.
- Alice úgy gondolta, vagyis látta, hogy hamarabb felébred, ha én is itt vagyok. – vont vállat. És, mint varázsütésre, valóban ez történt. Elkezdett mocorogni. A fején lévő kötéstől nem nagyon tudott, de felemelte a kezét, s a fejéhez tette. Ekkor léptem mellé és fogtam le a kezét, hogy nehogy leszedje a kötést.
- Be van kötve a fejed. Ne szedd még le.
- Edward? – ijedten nézett rám, mint aki nem érti, hogy hogyan kerültem ide.
- Igen. – mosolyodtam el – Én vagyok az. – simítottam jobb kezem az arcára. Pár másodperc után, összefonta az ujjainkat, és viszonozta a mosolyomat.
- Végre felébredtél. – ugrott mellénk húgom.
- Sziasztok.
- Megyek, szólok Carlisle-nak. Mondta, hogy szóljak, ha felébredtél. – szorítottam meg a kezét, majd apám keresésére indultam.

2011. október 22., szombat

20.fejezet ((frissítve))


Hali! Tudom, hogy kicsit késve kaptok fejezetet, de nem volt eddig ídőm begépelni. Rengeteg a tanulni valóm.
És ha kérhetném, akkor kérlek komizzatok. Nem tudom, hogy mennyire lett jó..... De talán megírjátok. :) Jó olvasást!
CUPCUP



- Tegnap, a menzáról Edwarddal jöttél ki. Egyből az autójához mentetek. Ő elvitt téged haza. Elkészítetted a leckéd. Vacsoráztál, lefürödtél és lefeküdtél aludni. Edwardot még megvártad, majd hozzábújva elaludtál. A reggeled is ugyanúgy indult, mint eddig bármikor.

Ezeket a hangokat – mondatokat – hallottam hajnal tájt. „Nem értem, hogy minek mondja nekem ezeket. Mintha bolond lennék.”

Kipihenten ébredtem, szerelmem karjai közt reggel. Fura, hogy az ébresztőm előtt. Háttal voltam neki és ő úgy ölelt át. És... Megszólalt az ébresztőm. Edward bal keze azonnal el is tűnt rólam. Gondolom az ébresztőm miatt.
- Hagyhattad volna. – fordultam meg – Jó reggelt.
- Még nem jó. – felelte mosolyogva majd megcsókolt. Automatikusan fontam karjaimat a nyaka köré. – Most már jó. – távolodott el.
- Mi jó? – „Elveszi az eszemet teljesen.”
- A reggelem. – simított ki egy tincset az arcomból.
- Sokáig így tudnék maradni veled. Nagyon sokáig.
- Én is hidd el. De van kötelességünk. A suli. – állt felés engem is felhúzott.

Végig az ágyamon ült, míg én elkészültem. Furcsálltam is, hogy nem ment el még átöltözni. Mikor megkérdeztem, csak mosolyogva felelt. Ja, és persze csak egy csók után.

- Mielőtt visszafeküdtem volna melléd, hajnaltájt, már elintéztem ezeket.
- Oké. – Ez egy marha értelmes válasz Smiley.
Kocsiban ültünk már, mikor még valami eszembe jutott.
- Edward? Nagyon gyorsan el tudsz engem vinni még a városba? Mert ma...
- ...ma egésznap a stúdióban kell lenned az este miatt. Tudom. – nézett rám – már szólt Dean is, meg, tudod, van egy jósnő is a családomban.
- Oh. Oké. – Jól van Miley. Ennél többre nem futja? Lassan, ha így haladsz, le fog cserélni egy „működő”, beszéd képes emberre. Vagy inkább vámpírra. Nem igaz, hogy nem tudsz ennél többet és JOBBAT mondani. És még te írsz dalokat...

Beérve a stúdióhoz, kipattantam – persze előtte búcsúcsóko(ka)t váltva – az autóból és siettem volna, ha nincs sok paparazzik, rajongó kinn. „Még jó, hogy Edwardnak sötétített ablakai vannak.” – gondoltam, míg mosolyogva autogramokat osztogattam. Beérve Chrisbe botlottam. Szó szerint. Elmondta a mai napot, majd az öltözőmbe menve felvettem a próba ruhám és már mentem is tovább. Kellemes hangulatban telt el a nap. Délután kettő körül mehettem haza, hogy este kilencre, „friss és üde” lehessek. Edward a fuvarozóm, míg este majd Alice lesz az, aki felöltöztet és kisminkel, mivel az asszisztenseim betegek lettek. Egyből hazaérve az ágyamba vetődtem. Na, persze csak az után, hogy Edwardot kiengeszteltem, mivel nem tetszett neki, hogy a próba közben „megszöktem” Jasennel ebédelni. Nyolcra kell beérnem, így Alice eljön értünk a kocsival félnyolcra. Tehát addig van... négy órám. Tehát alhatok három órát. Szupi! Miley Cyrus tud számolni. Egy plusz pont. Sosem tudtam ilyenkor aludni, de valaki gondoskodott róla, hogy tudjak.

- Hm. Nyugtató hatással vagy rám. – motyogtam és felé fordultam, mikor ébresztgetett.
-  Miért is? – búgta a fülembe, s közben a nyakamba csókolt.
- Mert fellépéseim előtt eddig sosem tudtam aludni, vagy pihenni rendesen. – nagy nehezen keltem ki mellőle és mentem készülni.

Oda érve hatalmas tömeg volt.

Hajnalban értem haza és estem – pontosabban tettek – be az ágyba. A kétórás koncertből lett három és félórás. De szerintem egész éjjel elhallgattak volna. Fotózkodtam kinn még néhány rajongóval.

Valamikor délután négy körül kelhettem. Edwardék vadászni mentek, így egyedül voltam otthon, egész nap. Persze néha Dean is betoppant, és ellenőrizte, hogy a szavaival éljek:
- Kíváncsi vagyok hogy élted túl a nagy visszatérésedet.

Estefelé, egy zuhanyzást, és vacsi készítést követően beültem a tévé elé, ahol pont én mentem. A tegnapi koncertemet ismételték. „Hm. Nem is voltam olyan rossz.” Már a végénél jártam, mikor csengettek.
- Megyek! – letettem a tányért, amiben a vacsim volt, és mentem ajtót nyitni – Szia! Hát te?
- Szia! Csak gondoltam átjövök. Ezt neked hoztam. – nyújtott át Mike egy csokor virágot. Fehér rózsákat.
- Oh. Köszönöm. Nagyon szépek. Gyere be. – álltam arrébb, míg beleszagoltam a rózsákba. Valami fantasztikus illatuk volt.
- Köszi, de nem tudok maradni. Későre jár már.
- Hát jó. Akkor hétfőn találkozunk.
- Oké. Szia. Jó éjt. – majd megfordulva Edwardba ütközött. – Hm. Szia, Edward.
- Mike. – biccentett felé. Megvártam míg tovább gurul, majd bementem én is.
- Ő hozta? – kérdezte benn, a virágokra mutatva.
- Igen. Rendes tőle, nem? – szóltam vissza a konyhából. Vázát kerestem ott és szerencsémre találtam is.
- Ja. – fordult a kanapé felé – Nem is tudtam, hogy vissza szoktad nézni magad. – „Sok mindent nem tudsz te még rólam.”
- Csak már unatkoztam és... – ültem mellé, de ő az ölébe húzott - ... nem akartam lefeküdni.
- Nekem nem kell magyarázkodnod. – súgta a nyakam hajlatába, míg végig csókolta azt. Én addig a nyaka köré tekertem a karjaimat. Végül a számnál kötött ki. Vissza fele akart haladni, de megfogtam az arcát és nem engedtem. Az elején csak finoman becézgettük a másik száját, majd belemelegedtünk. Edward kezei a hátamat simogatták, néha be-belesve a pólóm alá. Míg én a hajába túrva préseltem magam még jobban hozzá. Bal lábamat áttettem a combja mellé. Pár perc elteltével visszatért a nyakamhoz, hogy kapjak levegőt is. Lassan végig simítottam a mellkasán, de egy kicsit hátrébb dőltem, hogy jobban hozzám férhessen. Már az inge aljánál jártam a kigombolással, mikor mosolyogva elkapta a csuklómat, és a szemembe nézett. Én csak durcásan fújtam egyet. „Tudtam. Valahol éreztem, hogy ez lesz.” – morogtam magamban.
- Miley... – kezdett volna a védő beszédbe, de szavába vágtam.
- Tudom, nem akarsz bántani, de azért még hagyhattad volna. – fúrtam a fejemet a nyakához – Mindig a legjobb résznél kezded ezt. – csókoltam a füle mögé, mire ő felmorgott.
- Ha tovább hagylak, akkor nem hiszem, hogy tudnék magamon uralkodni. – csak sóhajtottam egyet – Túl jól csinálod. De most már aludnod kéne. Kicsit késő van már.
- Rendben. – szálltam volna ki az öléből, de megállított.
- Haragszol? – szomorúság csillant fekete szemében.
- Miért?
- Mert nem hagytalak.
- Nem. Igazad van. De emberien Sem vagyok gyenge. – böktem mellkasára, amin megjegyzem, még mindig ki vannak gombolva a gombok... Ő csak mosolygott. Bezártam az ajtót, lekapcsoltam a villanyokat és fel felének vettük az irányt.
- Dean amúgy hol van? – kérdezte a lépcső tetején.
- Csak nem hiányoztam? – kérdezett vissza az előbb említett lenn, a lépcső korlátjának támaszkodva – Nem akartalak megzavarni titeket. – biccentett a kanapé felé.
- Bocs. – kértem bocsánatot, és Edward mögém állva karolt át.
- Nem kell ez miatt bocsánatot kérned. – mosolygott.
- Az miatt kértem, mert bezártam az ajtót. De miért is kellett kimondanom? – néztem rá felemelt szemöldökkel.
- Azt mondtad, nem szereted, ha olvasnak a gondolataid között, így nem teszem.
- Mióta teszed azt...
-  Mostantól. Ígérem. – tette kezét a szívére. A Balt.
- Másik kéz. – fordítottam neki hátat és behúztam Edwardot a szobámba, és becsuktam az ajtót.
- Miley! – lestem ki – Ugye nem kell korán nagybácsi lennem? Túúúúl fiatal vagyok hozzá, még. – fintort vágtam rá és felsóhajtottam.
- Hány éves is vagy?
- Kettőszázhárom leszek a jövő héten. – felelte büszkén, és kihúzta magát.
Akkor már lehetsz nagybácsi. – feleltem mosolyogva, majd tényleg becsuktam az ajtóm. Edward az ágyamon ült és úgy tűnik nagyon elgondolkodhatott valamin, mert megugrott kicsit, mikor közelebb mentem hozzá.
- Én azt hittem, hogy csak mi, vámpírok vagyunk halhatatlanok. – maga elé nézve mondta ezt.
- Nem. Az angyalok is azok.
- Dean azt üzeni, és nem tudom, hogy mire, hogy elmondhatod. – most nézett rám elsőnek.
- Deannek, bár abban nem vagyok biztos, hogy a többieknek is-e, van olyan képességük, hogy ha akarnak, idősebbnek tűnnek. Tehát tudják szabályozni, hogy hogyan nézzenek ki. – leültem mellé és felé fordultam – Ez az miatt is jó, mert ha egy védőangyal lejön a Földre, akkor így sokáig maradhat. Legalábbis, ha a feladata elvégzéséhez sok idő kell.
- Milyen feladat?
- Van, hogy valami oknál fogva nem tudnak a védenceikre figyelni fentről, akkor lejönnek hozzájuk. Persze ezt is csak engedéllyel. Ha anélkül jönnének, bukottak, vagy más néven letaszítottak lennének. A feladat lehet olyasmi, mint például valaki nem találja a helyét, vagy nem tudja, hogy komolyabb döntésekben mit is döntsön. Ilyen esetekben szoktak lenni a segítségek fentről, vagy, ahogy itt lent nevezik „isteni sugallatok”. – nyomtam el egy ásítást.
Percek teltek el úgy, hogy nem szólt semmit sem.

- Most már tényleg aludnod kellene. – lefeküdtünk, és én szorosan a mellkasához préselődtem.
- Köszönöm. – mondta, megint pár perc elteltével.
- Mit? – emeltem fel a fejemet.
- Hogy ezt elmondtad nekem. – majd óvatosan felém hajolt és megcsókolt.
- Nincs mit. – visszahajtva a fejemet el is nyelt az álmok birodalma, de bár ne tette volna...

Egy gyönyörű szép réten voltam Edwarddal. A közepén ültünk egymással szemben. Kisimított egy kóbor hajtincsemet az arcomból. Mikor hozzámért becsuktam a szememet és közelebb húztam a kezét.

Váltott a kép.

Egy ködös, és nedves erdő talaján ültem. Nem volt mellettem Edward. Kiabálást, fakidőlést, majd annak földre esését, ágak reccsenését, kiabálásokat hallottam.
- Edward! – kiáltottam, de senki sem válaszolt. Kiáltottam megint, de semmi. Elindultam a zajok irányába. Ekkor egy test repült el mellettem, majd ezt egy fehér fénycsóva is követett. Vámpírok. – jött egyből a felismerés. El is indultam önkéntelenül is utánuk. Arra a rétre értem, ahol az előbb Edwarddal voltunk. De már nincs olyan varázsa. A közepén két alak állt. Az egyiket felismertem. Edward. És még valaki. De ő háttal állt nekem. Edward nevét súgtam halkan. Erre az idegen felegyenesedett támadó állásából és szerelmem is felkapta a fejét. Lassan fordultak hátra. Majd egyszerre történt majdnem minden. Edward felmordult és elindult az idegen felé. Az meg felém fordult teljesen és akkor jött a felismerés. Robert. Edward kettőnk közé állt, de már késő volt. Míg Rob Edwardnak támadt, hogy eltávolítsa az útból, Szerelmem, meg akart védeni az ütéstől, így arrébb tolt. Csak az volt a gond, hogy kicsit túl nagyot tolt rajtam, így egy fa állított meg, ami nekem köszönhetően ki is dőlt. Velem együtt. Fájdalmasan csúsztam le a törzsén. Mire eszméletemhez tértem, lassan emeltem fel a fejemet. Edward Rob előtt térdelt. Ő a fejét fogta két kézzel. Találkozott Edwarddal a tekintetünk.
- Utolsó kívánságod? – köpte neki oda Rob foghegyről.
- Szeretlek Miley. És tudom, hogy megváltoztál. – majd egy mozdulattal letépte a fejét. A döbbenettől nem jutottam pár pillanatig szóhoz. Meg a hangom is itt hagyott. Rob közben máglyát csinált, és rá dobta a testrészeket.
- Neeee! – kiáltottam valami még nekem is fura hangon. A gyilkos rám nézett majd beledobta az utolsó darabot is, és elindult felém. Mérhetetlen gyilkos düh volt vérvörös szemeiben.
- Ne félj, szerelmem! – guggolt le hozzám. Én ijedten néztem szemeibe és próbáltam arrébb menni, de iszonyú fájdalom hasított a gerincembe, így inkább nyugton maradtam. A lábaimat sem éreztem. – Már senki sem állhat közénk. – halál nyugodt hangon felelte, majd felfordított a hátamra. Mellém térdelt közvetlenül, felemelte a jobb csuklómat. Mélyet szippantott az eremnél, majd belém mélyesztette pengeéles fogait. Hatalmas sikítás hagyta el a torkomat, és kinyitottam a szemeimet. Rob állt előttem. Vérvörös szemekkel. És koszos, földes ruhában, két vércsíkkal a szája sarkában.



2011. szeptember 25., vasárnap

Hali!

Hali mindenkinek! Igaz, hogy nem vok otthon, de géphez jutottam! :) Fejit most nm kaptok, mivel múlthéten megkaptátok. De sajnos szomorú vok, mert arra is csak 1(!) megjegyzés jött. Egész szombat, péntek este tanultok? /Persze tisztelet a kivételnek./  Ez az egyik közlendőm. A másik, hogy tettem ki egy szavazást megint. Az elején nem szerettem volna, de lehet, hogy jobb lenne. Nem tudom, majd ti eldöntitek. A harmadik pedig, hogy otthon, nem nagyon jó a net. De azért megpróbálok minden hétvégén, amikor persze nincs bennmaradósunk, hozni  a frisseket. Asszem csak ennyi akartam. További szép vasárnap délutánt!

CupCup

2011. szeptember 18., vasárnap

19.fejezet


Miley

Másnap reggel túl korán ébredtem. De az feltűnt, hogy nem vagyok fáradt és az is, hogy szerelmem nincs mellettem. De egy cetli viszont igen:

Miley!
Sajnálom, hogy elmentem, de nomádok jöttek a mi területünkre és kellettem apámnak. De érted megyek reggel!
Szeretlek
Edward

Hát jó. Felkeltem, elkészültem. Majd lementem enni. Csengettek, mikor pont végeztem és álltam fel.
Mint este. Egyfolytában szólt. Megint kezdtem mérges lenni és majdnem oda mentem és feltéptem, de nem tettem még meg. Még.

„Lesz, ami lesz.” – gondoltam majd mégis kinyitottam lassan. Sötét volt kinn. „Tudtommal már reggel van. De akkor ez meg mi?” – kérdeztem magamtól. Kijjebb léptem. Majd minden úgy történt, mint tegnap este.

Becsukódott mögöttem az ajtó.

Megszólaltak a riasztók.

Egyre jobban hangosodott. De nem tettem úgy, mint akkor. Bár már lassan kezdett tényleg elviselhetetlen lenni.

- Miley! – hallottam egy hangot mögülem és egy érintést a vállamon. Ijedten fordultam meg és....
.... Felébredtem. Zihálva ültem fel az ágyban. Edward is itt volt mellettem.
- Szerelmem, mi történt?
- Csak... Milyen nap van ma? – fordultam felé miután kicsit lenyugodtam.
- Csütörtök. Miért? – aggodalmaskodott tovább.
- Te egész éjjel és reggel is itt voltál? – néztem komolyan a szemeibe.
- Igen. De miért kérdezed? Miley, megijesztesz.
- Én... az éjjel.... Nem érdekes. Felejtsd el. – pattantam ki az ágyból.
- Mond el, kérlek. – állított meg a kezemnél fogva és lehúzott maga mellé.
- Tegnap este, hogy lefeküdtem aludni, fura álmom volt. Azt álmodtam, hogy felébredtem, lementem enni és ugyan az megtörtént, mint az este. Aztán most felébredtem. Megint.
- Hm. – elgondolkodott valamin egy percig, de mielőtt megszólalhattam volna már bele is kezdett – Kezdj készülődni, mert elkésünk. – simított végig az arcomon és felállt mellőlem.
- Edward! Nem vagyok bolond. Tudom, hogy mit hallottam és láttam. – álltam elé.
- Nem is gondoltam, hogy esetleg az lennél. – csókolt meg – Haza megyek átöltözni, rendben? – csak bólintottam neki és ő már ki is ment. Nem mertem ismét azt tenni, mint reggel, vagy este – vagy mikor – így nem is mentem a konyha közelébe. Felvettem egy fekete farmert, egy melegebb pulcsit, tettem fel egy kis sminket, majd leérve felvettem a cipőm, kabátomat. Gondoltam kinn megvárom Edwardot. Már egy ideje állhattam, mikor egy fekete Alfa Rómeó gurult elém. /Szó szerint./ Nem is sejtettem, hogy ki ülhet benne, míg ki nem szállt. „ Ő hogy kerül ide? Ráadásul ilyenkor. Még korai.”
- Csak nem lógunk? – jött elém MOSOLYOGVA (?).
- Csak nem ellenőrzést kapunk. – kérdeztem incselkedve.
Csak még nagyobb lett a mosolya és – még egyszeri meglepetésemre – megölelt. De nem is akárhogyan. Nem úgy, mint amikor..... csak megölelsz valakit. Nem. Ez... Mint amikor egy rég nem látott barátot ölelsz meg. Jó szorosan. Pár perc után engedett csak el.

- Dean! Nem azért, de te mióta ölelgetsz bárkit? Pláne engem. Tudtommal nem bírsz. – hajtottam le a végére a fejemet. Mikor sztár voltam – vagyok -, így megszoktam, hogy engem mindig, mindenki „szeret”. És hát valljuk be őszintén. Azért az egómnak nem tetszett, az ő viselkedése az elején. A Legelején. Egós Miley.
- Miből gondolod? – emelte fel a fejem. – Amúgy meg én nem is ismerek olyat, aki téged nem bírna.
- Csak mert...
- Ne is kezdj bele. – szólt közbe – Gyere, út közben elmesélem. – húzott az autóhoz.
- Hon...? Tudod, Útálom, ha olvasnak a fejemben. – morogtam, míg beültem. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét és indított. Közben írtam egy sms-t Edwardnak, hogy nem kell értem jönnie.

- Tehát... – kezdtem egy piros lámpánál.
- Tehát. Engem már akkor érdekelni kezdtél, amikor az első fellépésed volt. Figyeltelek. Ekkor még nem volt nálunk Eli. – fordult felém. Miután a lámpa zöldre váltott, tovább mentünk. – Úgy gondoltam...., hogy talán beléd szerettem. Így – miután meghalsz – fenn tartalak magam mellett. Persze, csak ha addig a Tanács tagja leszek. És tessék. Pár nappal előtted, hogy te feljöttél, bekerültem. Közben Eli is elhunyt. Pont én kaptam meg. Emlékszem, untam, hogy nekem kell vele foglalkoznom, ahelyett, hogy téged figyelhettelek volna. De újonc voltam. Ez egy hét volt csak. De a végére téged szinte teljesen elfelejtettelek. De megfogadtam, hogy attól még nem foglak csak úgy tovább engedni. Választás elé akartalak állítani. A barátod szerettem volna lenni. De mivel nekem letelt a „beavatási” hetem, így Őt bíztam meg, hogy feleljen érted, úgy, mint én ő érte. – állt be egy üres helyre már a parkolóban. Észre sem vettem, hogy már itt is vagyunk.
- De... Akkor most te nem leszel letaszított? Mivel tudtommal egy angyal sem jöhet le.
- Ez így is van. De most a Tanács küldött le. Miattad. – nézett rám hirtelen szigorúan, de láttam szája szegletében a mosolyt – Büszke vagyok rád. – jelentette ki hirtelen. Most már mosolyogva.
- Miért is? – nem értem. De nem csoda. Értetlen Destiny.
- Nem hazudtolod meg magad. – még mindig homály – Eddig is, mármint az előző életedben is, ilyen nem törődöm voltál.
- Oh... – Gratulálok. Értelmes válasz volt. – veregettem magam hátba.
- Tehát, lenne valami akadálya, hogy...
- Nem! Mármint, nincs akadálya, hogy barátok legyünk. – mosolyogtam győzelemittasan. Erre csak elnevette magát. „Végre! Mégsem utál. Miért is jó ez nekem?”
- Khm. – hervadt le a mosolya – Jobb lesz, ha kiszállunk, legalábbis te és oda mész a barátodhoz végre.
- Miért? – néztem Edwardék irányába.  Elég dühösnek tűnt.
- Mert azon gondolkodik, hogy most – de akkor veszélybe sodorja a családját is – vagy inkább a suli után – hogy legyen időm elbúcsúzni tőled – öljön meg. – ezután visszafordítottam a fejem Edwardhoz, akinek kikerekedtek a szemei és az álla a betont súrolta. Alice mondott neki valamit, mire ő megrázta kicsit a fejét és válaszolt húgának. Erre már ő is meglepettnek tűnt. „Biztos az előbbit osztotta meg vele.” – gondoltam.
- Nme tudja, hogy te olvasol bárki gondolataiban, ugye? – fordultam vissza Den felé.
- Most már tudja. És reménykedik benne, hogy nálad nekem sincs szerencsém, de le kell, hogy lombozzam a jó kedvét. – nézett most ő is szerelmem felé.
- Dean! Veled most mi lesz? – tereltem a témát.
- Hogy érted?
- Minek jártassam pluszba a számat, hogy ha úgy is ki tudod olvasni a fejemből? – tettem fel a költői kérdést és megforgattam a szemeimet.
- Szeretem hallani a hangodat. – hajolt közelebb. Egy morgást hallottam kintről és Emmett hangját nevetve:
- Öcs, ne tedd. Hallottad Eli gondolatait, az övét is hallod, Miley-t meg ismered. Ő téged szeret. Bármilyen hihetetlen is. – tette hozzá halkan. Mikor oda néztem Edwarddal találkozott a tekintetünk. Mintha fájdalmat, sok szerelmet és... csalódást olvastam volna ki belőlük.
- Nem úgy értettem. És Edward bosszantását is befejezhetnéd. – néztem rá csúnyán – Különben mehetsz is vissza oda ahonnan jöttél.
- Bocs. – ült vissza rendesen – De visszatérve... Diák vagy tanár leszek. Attól függ.
- Mitől?
- Honnan tudlak a figyelmem alatt tartani jobban.
- Miért?
- Te vagy az egyetlen, akit visszaengedtünk és hatalmas erőkkel ruháztunk fel. Ez miatt féltünk annyira.
- Milyen... – de szavamba vágott.
- Később megtudod. De most már tényleg menjünk. Mert mindjárt csengetnek. – még csapott egyet – persze csak gyengéden – egyet a combomra.
- Hé! Ezt miért kaptam? – szálltam én is ki.
- Hm. Nem is tudom, de jól esett. – vigyorgott.
- Ha-ha-ha! Nagyon „angyalos” a humorod. – intettem neki, majd szerelmemhez mentem. S közben az eső is neki kezdett és még csengettek is. De Emmett-et nem úsztam meg:
- Na, mi van húgi! Az öcsém már nem is elég jó?
- De. Sőt! Tökéletesen megfelel az elvárásaimnak. – fogtam meg szerelmem kezét vigyorogva és befelé húztam. Csak megrázta a fejét ő is mosolyogva. Sajnos a tanár meg volt.
- örülök, hogy megtisztel a megjelenésével Mis. Cyrus és... Mr. Cullen.
- elnézést tanár úr, de akadt reggel egy kis gond. – felelte ő bársonyosan behízelgő hangon.
- Re... Rendben. – dadogta a tanár – De több ilyen ne forduljon elő.
- Rendben. – feleltük egyszerre majd a helyünkre mentünk.

A mai nap is hamar eltelt. Igaz a menzán volt egy kis incidens, de ezt leszámítva nem volt gond. Ha nagyon kíváncsiak vagytok, elmesélem.

A terem felé mentünk, kézen fogva. Csak mi voltunk benn – a Cullenék közül. Alicéknek még meg volt tartva ez az óra, de nekünk nem. Pechemre Tanya is velünk van ezen az órán. Edwarddal úgy gondoltuk, benn maradunk. Persze ez sem jött össze. Tanya is úgy döntött, hogy marad, és elég feltűnően mutatkozik. Ez alatt azt értem, hogy minket bosszant. Kicsivel később elmentünk enni. Már nem sok volt hátra az órából, mikor Rosaliékkal találkoztunk a folyosón. A szokásos asztalunkhoz mentünk volna, de a drága Tanya – ki más? – leült a helyemre. Így, csak egy hely maradt. De nem húztam fel magam. Ezen még nem. De amikor kifelé menet, nekem jött és a maradékom rám borult, na, akkor telt be az a bizonyos pohár. Olyan erősen kezdtem szorítani a tálca szélét, hogy azt hittem menten eltöröm.. Szerencséjére – mármint a tálcának – Edward kivette a kezemből és lerakta, engem meg kifelé húzott a derekamnál. A parkolóba érve az egyik padhoz mentünk.

- Jól vagy? – vette két keze közé az arcomat.
- Nem. – mondtam talán egy kicsit hangosabban a kelleténél.
- Miley! Úristen! Te tűz forró vagy. – lépett ijedten hátra és engem kezdett el fürkészni – Szerelmem, kérlek, nyugodj le. Semmi baj. – nyugtatgatott, de nem használt.

Akkor már pláne nem, amikor megjelent a szőke, hidrogénezett, üres fejével a kijáratnál. Nem, figyeltem már semmire. Sem Edwardra, sem, hogy valaki meglát. Gonosz mosollyal az ajkaimon elindultam felé.

- Miley! Áhh.. – próbált meg állítani az előbb említett, az érintéséve, de mivel – állítólag – meleg voltam nem tudott közelebb jönni. Így csak mentem előre.
- Destiny! – hallottam egy szép hangot messziről. Felé pillantottam majd vissza az áldozatomra. Igen. Meg akartam ölni. – Állj meg! – próbálkozott tovább a hang.

Már majdnem ott voltam, amikor egy ütést éreztem a bal oldalamnál. Ekkor több dolog is történt egyszerre. Két erős kar kapcsolódott vaskapocsként rám – mielőtt elértem volna a földet – és egy morgást is hallottam és láttam Tanya önelégült mosolyát. Szerencsénkre senki nem volt kinn, mivel már óra volt.
- Sajnálom. – szólalt meg egy másik hang a fülemnél – gondolom a karok tulajdonosa – majd maradt a sötétség.

Edward

- Mit tettél? – mentem Deanhez, aki szerelmemet emelte fel a hideg földről – Én is elbírtam volna vele. – vettem kicsit vissza a hangomat.
- Aha. Azt láttam. Amúgy meg nem. Ez a fajta tűzben két másodperc alatt porrá égsz. Ez miatt nem tudtad visszafogni. De most vidd – adta át őt – őt haza és maradj mellette, míg fel nem ébred.
- Neked, hogyhogy nem ártott? – kérdeztem, míg a kocsihoz mentünk, hogy berakjam szerelmem eszméletlen testét.
- Mert közben blokkoltam. De még így is megégtem. Nem sokára én is otthon leszek. – mondta majd beszállt és már úton is volt.

Nem akartam még több veszélynek kitenni őt, így ő hozzá vittem. Benn, letettem az ágyára. Mellé ültem és vártam.

Pár óra múlva megjelent Dean. De Ő még mindig nem tért magához. És még este sem. Én már addig háromszor szívrohamot kaptam és megőszültem – volna, ha ez lehetséges lenne -, de még mindig semmi változás.

Éjjel Dean bejött és engem ki akart küldeni. Nem akartam itt hagyni, de nem hagyta. Azt mondta, Miley-nak csak úgy tud segíteni, ha én nem „rontom a levegőt”. Így nagy nehezen ki mentem.

( Valami ilyesmire gondoltam, mint Dean autója.)

2011. szeptember 17., szombat

18.fejezet


Miley

Furcsálltam egy kicsit, hogy nem szólt hozzám egész „úton” míg elértünk a teremig, de nem foglalkoztam vele. „Lehet, hogy az a baja, hogy beszéltem Mike-kal és adtam neki jegyet? De hiszen ő is kapott. Nem értem. Mindegy. De nagyon hasonlít ezzel a viselkedésével valakire. Méghozzá Robhoz. Ő volt ilyen. Legalábbis mikor még együtt voltunk. Visszagondolva azokra az időkre talán hiányzik. De, most már, mint ha nem érezném azt az űrt a mellkasomban.”
Mélázásomból Edward zavart fel.

- Gyere, mert lassan csengetnek. – mondta, s közben felállt – Nagyon elgondolkoztál. Mire gondoltál?
- Semmi különösre. Csak... Miért voltál előző szünetben olyan fura. Mi bánt? Ha az a baj, hogy Mike-nak adtam jegyet, az miatt felesleges féltékenynek lenned. És ne kezdj mentegetőzni. Nem kell félned. Alice-szel már lerendeztem, hogy csak kettő személyre legyen extra jegy. – fordultam felé már az ülőhelyünkön.
- Kettő? Minek annyi?
- Kell, egy Alice-nek mivel nem hiszem, hogy távol akarna maradni az öltözőmtől. A másik meg. – haraptam be az alsó ajkamat – Annak kell, akit szeretek. – mosolyodott el e végére már, de ne igyál előre a medve bőrére Edward Cullen. – Mike-nak. – mélyen néztem szemébe és vártam, hogy felfogja szavaim jelentését. Nem is kellett annyira sokat várnom. De mire megszólalt volna pont belépett a tanár.

Már van egy két rovás a számláján Mis. Cyrus. Nem leszünk így jóban. – tolt elém egy lapot az óra közepe felé. Nem írtam neki vissza, helyette csak rá kacsintottam, mire megajándékozott a féloldalas mosolyával.

Az óra elteltével sajnos nem tudtunk együtt menni a menzára, mivel – és szerintem a tanár láthatta a „kacsintós- mosolygós-arcunkat” – valami hülye feladatott adott neki. Így magam indultam el.

Már a menza ajtajában voltam, amikor Tanya és Rosalie elém álltak. Próbáltam őket kikerülni, de Tanya megragadva a karomat a legközelebb eső szekrényhez nyomott.

- Engedj el. – mondtam neki nyugodt hangon.
- Miért tenném? Most nem mered használni az erődet mi? – kérdezte gúnyosan, de persze halkan.
- És te? Ha én lebukom te is és az összes Cullen is lebukik. Erre nem gondoltál? – löktem el – bár inkább csak toltam arrébb és mondtam, hogy csak ő halja.
- Tanya, gyere. Alicék észrevették és az öcsém is végzett. – Tanya még lökött rajtam egyet majd tovább álltak.
- Miley! – ért gyorsan mellém Edward és felsegített a földről, ahova a lökés hatására kerültem – Jól vagy?
- Persze. De nem akarok bemenni a menzára.
- Rendben. Kimegyünk. – ölelte át a derekamat és kivezetett az egyik padhoz –Amint haza értem, most már tényleg kitekerem mind a kettőnek a nyakát.
- Ne tedd, kérlek. – fogtam két kezem közé arcát – Pont ez a céljuk. Hogy minket szétválasszanak.
- Azt nem fogom engedni. – és megcsókolt. Pár perc múlva a csengő hangja választott szét minket. Álltam fel, hogy bemenjek, de megállított. – Vérelemzés lesz. Gyere. – majd elkezdett húzni a kocsija felé.
- Ne haza vigyél, kérlek. Lesz még egy próbám. Be kellene vinned Port Angelesbe.
- De csak, ha veled maradhatok.
- El sem engedtelek volna.

Tovább már nem beszélgettünk az úton. Mikor már oda értünk, kisebb tömeg paparazzi volt a bejáratnál. Mondtam Edwardnak, hogy a hátsó ajtóhoz vigyen, mert Chris már ott fog minket várni. Úgy is lett.

- Szia, Smiley! – kapott egyből föl és pörgetett meg.
- Szia, Chris. – köszöntem én is mikor már letett.
- Meggyógyultál?
- Már jobban vagyok. – bólogattam közben.
- És ki a barátod? – fonta össze a mellkasa előtt a kezeit. Mint, mikor a lánya viszi az első barátját bemutatni.
- Chris, ő Edward Cullen. Edward, ő Chris Philip. – kezet fogtak, majd Edward a hátam mögé lépve a derekamra fonta a karjait. Chris rám mosolygott majd megszólalt:
- Most akkor már mehetünk is be. Nem akarom az összes időmet rád pazarolni. – majd hátat fordítva bement.
Szerelmem kérdőn nézett rám. – Csak viccel. Mindig ezt csinálja. – legyintettem majd kézen fogva őt mi is bementünk.

Szinte, mintha nem is haltam volna meg, vagy lettem volna beteg. A régi csapat fogadott benn és ugyanúgy, mint régen. Persze néhol, nem én voltam az első, akit észrevettek. Találgathattok, hogy kit vettek észre..... Naná, hogy Edwardot.
Mindenkit megöleltem. Jasen, mint mindig, most is megölelt, majd megpörgetett.

Mielőtt belekezdtünk volna, Edward az öltözőmben – mivel ez egy stúdió szerűség volt. Ilyenben szoktuk felvenni a dalaimat az albumokra. Két szárnyra van osztva. Az egyik a próbatermes rész a másikban meg a stúdiók vannak.

Visszatérve mielőtt, kiléphettem volna, ő magához húzott és megcsókolt. Utána rámosolyogtam, majd kiléptem. Kint Jasen várt rám. Mikor meglátott, szomorúan nézett rám. Pláne mikor Edward kijött mosolyogva.
Mindenki elhelyezkedett a teremben, és elkezdtük a próbát.

Sajnos sokáig elhúzódott. Már jóval sötétedés után jártunk, mikor elköszöntünk.

Egy dolgot viszont még meg kell említenem.
Mikor fenn voltam a színpadon, olyan érzésem volt, mintha Rob is jelen lett volna. Tudom, furán hangzik, de amikor ő szokott elkísérni, mindig mást éreztem, mint most is.

Most éppen a szobám felé tartok. Lezuhanyozni megyek és várom Edwardot, mert miután haza hozott és nagy nehezen elváltunk a másik ajakaitól, elment. Mondván leteszi a kocsit. Még van két teljes nap a koncertemig, és addig még vár rám egy pár próba.

Elkezdett a zuhany alatt korogni a hasam, így lemenve, a hűtőben – remélve, hogy Eli gondolt arra, hogy én nem gondoltam a kajáról – van valami itthon. És láss csodát, volt is.

Mire befejeztem az evést, csengettek. Szinte rátapadt az illető a csengőre.

- Szállj le végre arról a nyavalyás csengőről! – téptem fel az ajtót dühösen, de senki nem volt már ott.

Kijjebb mentem, mire becsukódott az ajtóm. Ijedten fordultam hátra és próbáltam kinyitni, de nem ment. Tehát kizártam magam. Remek. Rácsaptam az ajtóra, minek következtében az utcán kint lévő autók riasztója megszólalt. Pedig rajtam kívül senki nem tartózkodott kint. Nem foglalkoztam vele elsőnek, mivel majd eláll. De nem álltak el. Egyre hangosabb és hangosabb lett. Betapasztottam a fülemet a két tenyeremmel és a földre térdeltem, lehajtva a fejemet.

- Elég legyen! Állj! – könyörögtem már. Olyan volt, mint mikor maximumra tekered az mp3-odat és a füledben van. Már a könnyeim is kicsordultak a szememből.
- Miley! – hallottam messziről egy bársonyos hangot. Próbáltam, de nem tudtam válaszolni neki. – Kicsim! Mi a baj? Miley, kérlek, nézz rám. – kérte és éreztem, hogy feszegeti le a kezeimet a füleimről. – Mi történt? – ölelt szorosan magához. Pár pillanattal később, kibújtam karjai közül és körbe néztem. Semmit nem láttam már és nem is hallottam. – Miért vagy itt kinn? Meg fogsz fázni. Gyere. – emelt fel, de nem akartak a lábaim megtartani, így a karjaiba emelt és vitt fel a szobámba. Hogy a zárt ajtón, hogy jutott be, azt nem tudom és ne is kérdezzétek.  Letett az ágyamra. Próbált elhúzódni, de mintha csak az életem múlna rajta kapaszkodtam belé. – Semmi baj. Nyugodj meg. Mi történt kinn? – simogatta folyamatosan a hátamat. Csak kicsivel később szólaltam meg.
- Lementem enni. – engedtem el egy kicsit – Mikor befejeztem csengettek. Mintha rá feküdt volna a csengőre az illető. Erre idegesen téptem fel az ajtót, de senki sem volt már ott. Kijjebb léptem mire bezárult mögöttem az ajtó. És közben az autók riasztói is megszólaltak. Egyre hangosabban és hangosabban hallottam. Betapasztottam a fülemet és a földre rogytam. Ezután jöttél te. – csak a mondandóm végén néztem szemeibe. Ő nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt.
- Ne félj. Én Mindig melletted leszek, s vigyázok rád. – súgta a fülembe – de most már, ha megnyugodtál aludnod kellene. Holnap suli. – bólintottam majd elhelyezkedtem.

Ő is mellém feküdt, és megához húzott. Szinte azonnal elnyelt az álmok világa.



( Tudom, hogy ez nem Miley, de szerintem ide illik a kép.)

2011. szeptember 10., szombat

17.fejezet


Hali! Bánom, hogy kell ide írnom és, hogy nem kaptam kommenteket az előzőhöz. :( Most felmerül bennem a kérdés, hogy: "Miért? Miért nem írtak? Rossz lett a feji?" De persze, akik ezt most olvassák és esetleg jelöltek pipát, azoknak nagyon, de nagyon szépen köszönöm. És ez rájuk nem nagyon vonatkozik. Már felmerült bennem az is, hogy talán csak kéthetente lesz friss... De nem hiszem hogy ezt szeretnétek Vagy igen? (Ha kérhetem ezt írjátok meg komiban.) De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
CUPCUP




Edward

Miután Miley elaludt, fura hangok jöttek lentről. Már vagy egy órája hallgattam, mikor óvatosan felkeltem és lementem. A konyhában volt. Mikor az ajtóhoz értem, akkor hallottam meg a gondolatait.

„Remélem valamiben, vagy valamiben benne van az öcsém és nem hiába jöttem el Rose mellől. Bár, ha jobban belegondolok, veszekedés után legjobb a kibékülős szex.” – gondolta röhögve Emmett.
- Te mit keresel itt? Ez betörésnek számít ám. – suttogtam az ajtófélfának támaszkodva.
- Öcsi. Itt az a kérdés, hogy Te, mit keresel itt. Nem fenn az ágyban, és még valakiben kellene lenned? – fordult felém.
- Nem mindenki olyan perverz, mint te. – kezdtem felhúzni magam – De ha már itt tartunk. Neked nem kéne máshol és más idejét pazarolnod? – emeltem fel a szemöldökömet.
- Lehet. De vigyázni akarok az egy szem öcsémre. – és tette kezét a vállamra – És nem akarom, hogy belőled is papucs legyen. – ezen csak elmosolyodtam és megráztam a fejemet.
Persze most sem lehetett azt a vigyort letörölni a szájáról. Már azon voltam, hogy „kikísérem” az ajtón, mikor egy sikítás törte meg a csendet. Egymásra néztünk és már rohantunk is szerelmemhez.

Mikor beértünk, ő az ágyon ült és gyorsan szedte a levegőt. Egyből mellé léptem és átöleltem. Készségesen simult karjaim közé.
- Mi történt? – kérdeztem óvatosan és közben ringattam. Csak pár másodperc után szólalt meg.
- Csak... Rosszat álmodtam. – húzódott távolabb. De én láttam rajta, hogy nem akar most beszélni róla. – Emmett. Te mit keresel itt? Ilyenkor? – néztem meg az éjjeli szekrényen lévő órát.
- Hát.... csak kíváncsi voltam, hogy hogyan tornáztok. – vigyorgott tovább.

Miley felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. „Látod? Ha itt vagy és nem engem piszkálsz, akkor nem álmodik rosszat.” – fenyített meg bátyám mosolyogva.
- Ideje lenne menned. Holnap suli van. Miley-nak is. Remélem, kitalálsz. – mondtam Emmett-nek. Csak bólintott, elköszönt és el is ment. De ebben benne volt a csúnya nézésem is.

Visszafordultam szerelmem felé. Ő is felém nézett. Elmosolyodott majd megcsókolt. Levegőt kapkodva váltam el tőle.

- Aludnod kell még. – simítottam végig az arcán.
- Itt maradsz? – nézett rám kérdőn.
- Persze. – feleltem majd visszafeküdtem mellé. Szorosan a mellkasomhoz húztam és a hátát simogattam.

Míg elaludt, én azon gondolkodtam, amit délután mondott: „Meg akarok tanulni harcolni.” Vajon miért? Miattam? Hogy legközelebb is meg tudja magát védeni? Vagy engem? Nem tudom mit is kellene tennem. Ha nem megyek bele, annál jobban fogja majd akarni. Ha bele megyek? Abba bele se merek gondolni. De talán jobb lenne. Bár akkor Emmett tuti, hogy akarna fogadni. Azt viszont kizártnak tartom. Nem fogom engedni. És remélem, hogy Eleazarék meggondolják magukat és hamarabb távoznak. Főleg Tanya. Nehezen értem meg, hogy mi vezérelhette arra, hogy ilyeneket tegyen. Ráadásul Rosalie-val együtt. Bár ő, mióta elbeszélgettem vele, felhagyott azzal, hogy Miley-nak keresztbe tegyen. Legalábbis úgy, hogy én ne vegyem észre.

Már hat órára járt, így ébresztgetni kezdtem kedvesemet.

- Hmmmm.... Fenn vagyok. Mindjárt. – motyogta és átfordult a másik oldalára. Vele együtt fordultam én is.
- Tudom. Az ágyon vagy fenn. – nevettem és belecsókoltam a nyakába, míg végig simítottam az oldalán, amibe bele is remegett – Miley. Elfogsz, bár, ha pontos akarok lenni, akkor el fogunk késni.
- Miért is? – kérdezte még mindig csukott szemekkel.
- Mivel még nincs autód. Így el kell, hogy vigyelek. Plusz még el is kell mennem, átöltözni.
- Menj. Én addig elkészülök. Ja, és a jegyeket ne felejtsd el. És azt se, hogy tizenkettő kell belőle. Már, mint a VIP jegyből.
- Tizenkettő? Minek?
- Miért?! Ti nem jöttök? Már, mint, ti meg a.... Denaliék.
- Tanya is? – miután sóhajtott választott.
- Igen. Meg akarom mutatni neki, hogy nem is vagyok annyira „rossz”. – nézett eltökélten a szemembe. Bólintottam, megcsókoltam majd haza siettem.

Otthon, míg zuhanyoztam, bejött valaki. Sejtettem, sőt tudtam, hogy ki az. Felkészültem, mivel Alice már szólt előre, hogy mire számítsak. Na, mégis jó, hogy az embernek – esetemben vámpírnak – van egy mindent látó húga. Így a fürdőgatyámban álltam be a zuhany alá. Persze, ha most Emmett látna.... Akkor azt hiszem, hogy egy létezésen át hallgathatnám a poénjait. Még jobban meg akartam előzni a „bajt”, így mikor hallottam az ajtót kinyílni, kiléptem a fürdőkabinból. Egyből Tanya meglepett tekintetével találtam szembe magamat.

- Tanya. Ez még mindig az ÉN, SAJÁT fürdőszobám. – mondtam nyugodt hangon.
Nem nagyon tudott mit felelni, így pufogva kiment, maga után becsapva az ajtót. Mosolyogva megráztam a fejemet és gyorsan megtörölköztem – persze a gatyámat levettem – és felöltözve mentem a szobámba. Felvettem a táskámat és indultam is lefelé a kocsimhoz. Mellette találtam rá Tanya-ra. Kérdőn néztem rá, de húgom felelt.

- Ő velünk akar menni. Pontosabban veled. Na, itt vannak a jegyek. De nem értem minek tizenkettő. Miért nem elég tizenegy. – morogva mondta a végét és mikor elment előttem adtam egy puszit az arcára.
- Ma csak Alice-szel megyek. Miley-ért kell mennem, mert Valaki kilyukasztotta a kocsijának a tankját és még nem csinálták meg. – nyomtam meg egy kicsit a valaki szót. Remélem vette a lapot. – Plusz még valamit el kell intéznem. – fejeztem be, míg Alice-szel beszálltam a kocsimba.

Carlisle és Esme már elmentek. Tanya Emmett-tékkel ment.

- A plakátokat még ki kell ragasztani több helyre is. Mint például a suliba. – mondta húgom, mikor már az úton voltunk.
- Minek? Szerintem már vannak, akik tudják.
- Igen. De a többiek? Annál jobb, minél többen jönnek. Mint egy nagy buli. Buli! Nem beszéltem Elivel, az after partiról.

Mikor szerelmemhez értünk, leparkoltam és dudáltam egyet. Kiszálltunk, mire ő is megjelent.

- Sziasztok. – köszönt és egyből meg is csókolt. Bár én nem terveztem olyan rövidre, de úgy tűnik ő másképp gondolta.
- Szia. – köszönt Alice, és beszállt hátra.
- Későbbre. Elkésünk. Amúgy meg, ha nem tudnád én még mindig büntiben vagyok. – súgta a fülembe, de mire elkaphattam volna már be is szállt.
- Miért is? – kérdeztem, mikor beszállva indítottam is – Ez alól felmentelek.
- Mert tegnap összekócoltam a hajadat. – fordult felém – De én azt hittem, hogy a vámpírok nem felejtenek.
- Ez igaz, de...
-... de ez már másképpen van a szerelmes vámpírokkal. – mosolygott hátul pöttömke.
- Akkor te is elfelejtesz dolgokat? – incselkedtem vele tovább.
- Akkor pontosabban fogalmazok. – köszörülte meg a torkát és húzta ki magát – Az Edward „hú-de-nagyon-szerelmes-vámpír-vagyok” Cullen, Az, aki elfelejt dolgokat. – vágta ki magát. Erre már csak elnevettük magunkat.

Az út hátra lévő részében csendben maradtunk.

Mikor már a parkolóba kanyarodtam be, jutott eszembe – lassan tényleg igaza esz Alice-nek –, hogy Tanya is itt van. Leállítottam a kocsit, de még nem szálltunk ki.

- Hát, nekem el kell még intéznem egy két papírt. – „Sok sikert.” – üzente nekem húgom.
- Mi nem megyünk? – fordult felém ismét kedvesem.
- Tanya is itt van. – nem néztem szemeibe. Csak a kormányt szorítottam.
- És?
- Téged nem zavar?
- Miért zavarna? Bízom benned. – szemeibe nézve, mint ha elöntene a nyugalom. Nem értem mivel érdemeltem ki őt.
- Menjünk. – mondtam és kiszálltunk. Megkerülve az autót, hozzá mentem és meg is csókoltam egyből. Elég szenvedélyesen. Pár perc után már zihálva váltunk szét.
- Ezt. Miért.... kaptam? – homlokát az enyémnek támasztva, még mindig gyorsan vette a levegőt. Elmosolyodva közöltem vele:
- Mert azt akarom, hogy tudják, hogy te kihez és én kihez tartozom. – simítottam végig az arcán, majd immáron kézen fogva mentünk a közös óráinkra.

Mivel drága húgom ez miatt lépett le. Az előbbit viszont nem csak a többieknek szántam – persze Tanya-t is beleértve -, hanem, mert reggel csak egy „puszit” kaptam. Így most pótoltam. Persze csak egy kis részét.

Benn a teremben nem nagyon beszélgettünk, mivel ő itt hagyott és elment Mike-hoz, meg Angela-hoz beszélgetni. Azt mondta, hogy nem akarja őket sem hanyagolni. Ja, csak Mike már megjegyezte – még ha gondolatban is -, hogy ő sosem engedné el maga mellől. Miután csengettek jött csak vissza mellém.

- A koncertről beszélgettünk. Oda adtam a jegyeket is.
- Mike-nak is? – bólintott – Minek? – kérdeztem halkan – Amúgy az ilyen jegyek mit is takarnak pontosan? – tudtam, hogy mit jelentenek, de tőle is hallani akartam.
- Be lehet vele menni mindenhova. Na, jó majdnem mindenhova. Bár, vannak olyanok, amivel az öltözőkbe is, de azok jóval drágábbak. – pont végzett mikor a tanár belépett.

Az óra további részén már nem beszélgettünk.
De nem tudtam a tanárra figyelni. Az járt a fejembe, hogy: ”Remélem Miley nem olyan „különlegeseket” készíttettetett Alice-szel, és ha mégis akkor azt nem a Newton gyereknek adja.”

Mikor már kicsengettek még megvártam őt, majd együtt mentünk tovább.  Útközben valahonnan hallottam Tanya gondolatait, de szerencséjére nem láttam őt. Mire a teremhez értünk, a tanár már benn volt, mivel valamit az órára készített elő. Ezen az órán is csak a gondolataimba voltam temetkezve.