Hali!

Hali mindenkinek! Igaz, hogy nem vok otthon, de géphez jutottam! :) Fejit most nm kaptok, mivel múlthéten megkaptátok. De sajnos szomorú vok, mert arra is csak 1(!) megjegyzés jött. Egész szombat, péntek este tanultok? /Persze tisztelet a kivételnek./  Ez az egyik közlendőm. A másik, hogy tettem ki egy szavazást megint. Az elején nem szerettem volna, de lehet, hogy jobb lenne. Nem tudom, majd ti eldöntitek. A harmadik pedig, hogy otthon, nem nagyon jó a net. De azért megpróbálok minden hétvégén, amikor persze nincs bennmaradósunk, hozni  a frisseket. Asszem csak ennyi akartam. További szép vasárnap délutánt!

CupCup

19.fejezet

Miley

Másnap reggel túl korán ébredtem. De az feltűnt, hogy nem vagyok fáradt és az is, hogy szerelmem nincs mellettem. De egy cetli viszont igen:

Miley!

Sajnálom, hogy elmentem, de nomádok jöttek a mi területünkre és kellettem apámnak. De érted megyek reggel!

Szeretlek

Edward

Hát jó. Felkeltem, elkészültem. Majd lementem enni. Csengettek, mikor pont végeztem és álltam fel.

Mint este. Egyfolytában szólt. Megint kezdtem mérges lenni és majdnem oda mentem és feltéptem, de nem tettem még meg. Még.

„Lesz, ami lesz.” – gondoltam majd mégis kinyitottam lassan. Sötét volt kinn. „Tudtommal már reggel van. De akkor ez meg mi?” – kérdeztem magamtól. Kijjebb léptem. Majd minden úgy történt, mint tegnap este.

Becsukódott mögöttem az ajtó.

Megszólaltak a riasztók.

Egyre jobban hangosodott. De nem tettem úgy, mint akkor. Bár már lassan kezdett tényleg elviselhetetlen lenni.

- Miley! – hallottam egy hangot mögülem és egy érintést a vállamon. Ijedten fordultam meg és....

.... Felébredtem. Zihálva ültem fel az ágyban. Edward is itt volt mellettem.

- Szerelmem, mi történt?

- Csak... Milyen nap van ma? – fordultam felé miután kicsit lenyugodtam.

- Csütörtök. Miért? – aggodalmaskodott tovább.

- Te egész éjjel és reggel is itt voltál? – néztem komolyan a szemeibe.

- Igen. De miért kérdezed? Miley, megijesztesz.

- Én... az éjjel.... Nem érdekes. Felejtsd el. – pattantam ki az ágyból.

- Mond el, kérlek. – állított meg a kezemnél fogva és lehúzott maga mellé.

- Tegnap este, hogy lefeküdtem aludni, fura álmom volt. Azt álmodtam, hogy felébredtem, lementem enni és ugyan az megtörtént, mint az este. Aztán most felébredtem. Megint.

- Hm. – elgondolkodott valamin egy percig, de mielőtt megszólalhattam volna már bele is kezdett – Kezdj készülődni, mert elkésünk. – simított végig az arcomon és felállt mellőlem.

- Edward! Nem vagyok bolond. Tudom, hogy mit hallottam és láttam. – álltam elé.

- Nem is gondoltam, hogy esetleg az lennél. – csókolt meg – Haza megyek átöltözni, rendben? – csak bólintottam neki és ő már ki is ment. Nem mertem ismét azt tenni, mint reggel, vagy este – vagy mikor – így nem is mentem a konyha közelébe. Felvettem egy fekete farmert, egy melegebb pulcsit, tettem fel egy kis sminket, majd leérve felvettem a cipőm, kabátomat. Gondoltam kinn megvárom Edwardot. Már egy ideje állhattam, mikor egy fekete Alfa Rómeó gurult elém. /Szó szerint./ Nem is sejtettem, hogy ki ülhet benne, míg ki nem szállt. „ Ő hogy kerül ide? Ráadásul ilyenkor. Még korai.”

- Csak nem lógunk? – jött elém MOSOLYOGVA (?).

- Csak nem ellenőrzést kapunk. – kérdeztem incselkedve.

Csak még nagyobb lett a mosolya és – még egyszeri meglepetésemre – megölelt. De nem is akárhogyan. Nem úgy, mint amikor..... csak megölelsz valakit. Nem. Ez... Mint amikor egy rég nem látott barátot ölelsz meg. Jó szorosan. Pár perc után engedett csak el.

- Dean! Nem azért, de te mióta ölelgetsz bárkit? Pláne engem. Tudtommal nem bírsz. – hajtottam le a végére a fejemet. Mikor sztár voltam – vagyok -, így megszoktam, hogy engem mindig, mindenki „szeret”. És hát valljuk be őszintén. Azért az egómnak nem tetszett, az ő viselkedése az elején. A Legelején. Egós Miley.

- Miből gondolod? – emelte fel a fejem. – Amúgy meg én nem is ismerek olyat, aki téged nem bírna.

- Csak mert...

- Ne is kezdj bele. – szólt közbe – Gyere, út közben elmesélem. – húzott az autóhoz.

- Hon...? Tudod, Útálom, ha olvasnak a fejemben. – morogtam, míg beültem. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét és indított. Közben írtam egy sms-t Edwardnak, hogy nem kell értem jönnie.

- Tehát... – kezdtem egy piros lámpánál.

- Tehát. Engem már akkor érdekelni kezdtél, amikor az első fellépésed volt. Figyeltelek. Ekkor még nem volt nálunk Eli. – fordult felém. Miután a lámpa zöldre váltott, tovább mentünk. – Úgy gondoltam...., hogy talán beléd szerettem. Így – miután meghalsz – fenn tartalak magam mellett. Persze, csak ha addig a Tanács tagja leszek. És tessék. Pár nappal előtted, hogy te feljöttél, bekerültem. Közben Eli is elhunyt. Pont én kaptam meg. Emlékszem, untam, hogy nekem kell vele foglalkoznom, ahelyett, hogy téged figyelhettelek volna. De újonc voltam. Ez egy hét volt csak. De a végére téged szinte teljesen elfelejtettelek. De megfogadtam, hogy attól még nem foglak csak úgy tovább engedni. Választás elé akartalak állítani. A barátod szerettem volna lenni. De mivel nekem letelt a „beavatási” hetem, így Őt bíztam meg, hogy feleljen érted, úgy, mint én ő érte. – állt be egy üres helyre már a parkolóban. Észre sem vettem, hogy már itt is vagyunk.

- De... Akkor most te nem leszel letaszított? Mivel tudtommal egy angyal sem jöhet le.

- Ez így is van. De most a Tanács küldött le. Miattad. – nézett rám hirtelen szigorúan, de láttam szája szegletében a mosolyt – Büszke vagyok rád. – jelentette ki hirtelen. Most már mosolyogva.

- Miért is? – nem értem. De nem csoda. Értetlen Destiny.

- Nem hazudtolod meg magad. – még mindig homály – Eddig is, mármint az előző életedben is, ilyen nem törődöm voltál.

- Oh... – Gratulálok. Értelmes válasz volt. – veregettem magam hátba.

- Tehát, lenne valami akadálya, hogy...

- Nem! Mármint, nincs akadálya, hogy barátok legyünk. – mosolyogtam győzelemittasan. Erre csak elnevette magát. „Végre! Mégsem utál. Miért is jó ez nekem?”

- Khm. – hervadt le a mosolya – Jobb lesz, ha kiszállunk, legalábbis te és oda mész a barátodhoz végre.

- Miért? – néztem Edwardék irányába.  Elég dühösnek tűnt.

- Mert azon gondolkodik, hogy most – de akkor veszélybe sodorja a családját is – vagy inkább a suli után – hogy legyen időm elbúcsúzni tőled – öljön meg. – ezután visszafordítottam a fejem Edwardhoz, akinek kikerekedtek a szemei és az álla a betont súrolta. Alice mondott neki valamit, mire ő megrázta kicsit a fejét és válaszolt húgának. Erre már ő is meglepettnek tűnt. „Biztos az előbbit osztotta meg vele.” – gondoltam.

- Nme tudja, hogy te olvasol bárki gondolataiban, ugye? – fordultam vissza Den felé.

- Most már tudja. És reménykedik benne, hogy nálad nekem sincs szerencsém, de le kell, hogy lombozzam a jó kedvét. – nézett most ő is szerelmem felé.

- Dean! Veled most mi lesz? – tereltem a témát.

- Hogy érted?

- Minek jártassam pluszba a számat, hogy ha úgy is ki tudod olvasni a fejemből? – tettem fel a költői kérdést és megforgattam a szemeimet.

- Szeretem hallani a hangodat. – hajolt közelebb. Egy morgást hallottam kintről és Emmett hangját nevetve:

- Öcs, ne tedd. Hallottad Eli gondolatait, az övét is hallod, Miley-t meg ismered. Ő téged szeret. Bármilyen hihetetlen is. – tette hozzá halkan. Mikor oda néztem Edwarddal találkozott a tekintetünk. Mintha fájdalmat, sok szerelmet és... csalódást olvastam volna ki belőlük.

- Nem úgy értettem. És Edward bosszantását is befejezhetnéd. – néztem rá csúnyán – Különben mehetsz is vissza oda ahonnan jöttél.

- Bocs. – ült vissza rendesen – De visszatérve... Diák vagy tanár leszek. Attól függ.

- Mitől?

- Honnan tudlak a figyelmem alatt tartani jobban.

- Miért?

- Te vagy az egyetlen, akit visszaengedtünk és hatalmas erőkkel ruháztunk fel. Ez miatt féltünk annyira.

- Milyen... – de szavamba vágott.

- Később megtudod. De most már tényleg menjünk. Mert mindjárt csengetnek. – még csapott egyet – persze csak gyengéden – egyet a combomra.

- Hé! Ezt miért kaptam? – szálltam én is ki.

- Hm. Nem is tudom, de jól esett. – vigyorgott.

- Ha-ha-ha! Nagyon „angyalos” a humorod. – intettem neki, majd szerelmemhez mentem. S közben az eső is neki kezdett és még csengettek is. De Emmett-et nem úsztam meg:

- Na, mi van húgi! Az öcsém már nem is elég jó?

- De. Sőt! Tökéletesen megfelel az elvárásaimnak. – fogtam meg szerelmem kezét vigyorogva és befelé húztam. Csak megrázta a fejét ő is mosolyogva. Sajnos a tanár meg volt.

- örülök, hogy megtisztel a megjelenésével Mis. Cyrus és... Mr. Cullen.

- elnézést tanár úr, de akadt reggel egy kis gond. – felelte ő bársonyosan behízelgő hangon.

- Re... Rendben. – dadogta a tanár – De több ilyen ne forduljon elő.

- Rendben. – feleltük egyszerre majd a helyünkre mentünk.

A mai nap is hamar eltelt. Igaz a menzán volt egy kis incidens, de ezt leszámítva nem volt gond. Ha nagyon kíváncsiak vagytok, elmesélem.

A terem felé mentünk, kézen fogva. Csak mi voltunk benn – a Cullenék közül. Alicéknek még meg volt tartva ez az óra, de nekünk nem. Pechemre Tanya is velünk van ezen az órán. Edwarddal úgy gondoltuk, benn maradunk. Persze ez sem jött össze. Tanya is úgy döntött, hogy marad, és elég feltűnően mutatkozik. Ez alatt azt értem, hogy minket bosszant. Kicsivel később elmentünk enni. Már nem sok volt hátra az órából, mikor Rosaliékkal találkoztunk a folyosón. A szokásos asztalunkhoz mentünk volna, de a drága Tanya – ki más? – leült a helyemre. Így, csak egy hely maradt. De nem húztam fel magam. Ezen még nem. De amikor kifelé menet, nekem jött és a maradékom rám borult, na, akkor telt be az a bizonyos pohár. Olyan erősen kezdtem szorítani a tálca szélét, hogy azt hittem menten eltöröm.. Szerencséjére – mármint a tálcának – Edward kivette a kezemből és lerakta, engem meg kifelé húzott a derekamnál. A parkolóba érve az egyik padhoz mentünk.

- Jól vagy? – vette két keze közé az arcomat.

- Nem. – mondtam talán egy kicsit hangosabban a kelleténél.

- Miley! Úristen! Te tűz forró vagy. – lépett ijedten hátra és engem kezdett el fürkészni – Szerelmem, kérlek, nyugodj le. Semmi baj. – nyugtatgatott, de nem használt.

Akkor már pláne nem, amikor megjelent a szőke, hidrogénezett, üres fejével a kijáratnál. Nem, figyeltem már semmire. Sem Edwardra, sem, hogy valaki meglát. Gonosz mosollyal az ajkaimon elindultam felé.

- Miley! Áhh.. – próbált meg állítani az előbb említett, az érintéséve, de mivel – állítólag – meleg voltam nem tudott közelebb jönni. Így csak mentem előre.

- Destiny! – hallottam egy szép hangot messziről. Felé pillantottam majd vissza az áldozatomra. Igen. Meg akartam ölni. – Állj meg! – próbálkozott tovább a hang.

Már majdnem ott voltam, amikor egy ütést éreztem a bal oldalamnál. Ekkor több dolog is történt egyszerre. Két erős kar kapcsolódott vaskapocsként rám – mielőtt elértem volna a földet – és egy morgást is hallottam és láttam Tanya önelégült mosolyát. Szerencsénkre senki nem volt kinn, mivel már óra volt.

- Sajnálom. – szólalt meg egy másik hang a fülemnél – gondolom a karok tulajdonosa – majd maradt a sötétség.

Edward

- Mit tettél? – mentem Deanhez, aki szerelmemet emelte fel a hideg földről – Én is elbírtam volna vele. – vettem kicsit vissza a hangomat.

- Aha. Azt láttam. Amúgy meg nem. Ez a fajta tűzben két másodperc alatt porrá égsz. Ez miatt nem tudtad visszafogni. De most vidd – adta át őt – őt haza és maradj mellette, míg fel nem ébred.

- Neked, hogyhogy nem ártott? – kérdeztem, míg a kocsihoz mentünk, hogy berakjam szerelmem eszméletlen testét.

- Mert közben blokkoltam. De még így is megégtem. Nem sokára én is otthon leszek. – mondta majd beszállt és már úton is volt.

Nem akartam még több veszélynek kitenni őt, így ő hozzá vittem. Benn, letettem az ágyára. Mellé ültem és vártam.

Pár óra múlva megjelent Dean. De Ő még mindig nem tért magához. És még este sem. Én már addig háromszor szívrohamot kaptam és megőszültem – volna, ha ez lehetséges lenne -, de még mindig semmi változás.

Éjjel Dean bejött és engem ki akart küldeni. Nem akartam itt hagyni, de nem hagyta. Azt mondta, Miley-nak csak úgy tud segíteni, ha én nem „rontom a levegőt”. Így nagy nehezen ki mentem.

( Valami ilyesmire gondoltam, mint Dean autója.)

18.fejezet

Miley

Furcsálltam egy kicsit, hogy nem szólt hozzám egész „úton” míg elértünk a teremig, de nem foglalkoztam vele. „Lehet, hogy az a baja, hogy beszéltem Mike-kal és adtam neki jegyet? De hiszen ő is kapott. Nem értem. Mindegy. De nagyon hasonlít ezzel a viselkedésével valakire. Méghozzá Robhoz. Ő volt ilyen. Legalábbis mikor még együtt voltunk. Visszagondolva azokra az időkre talán hiányzik. De, most már, mint ha nem érezném azt az űrt a mellkasomban.”

Mélázásomból Edward zavart fel.

- Gyere, mert lassan csengetnek. – mondta, s közben felállt – Nagyon elgondolkoztál. Mire gondoltál?

- Semmi különösre. Csak... Miért voltál előző szünetben olyan fura. Mi bánt? Ha az a baj, hogy Mike-nak adtam jegyet, az miatt felesleges féltékenynek lenned. És ne kezdj mentegetőzni. Nem kell félned. Alice-szel már lerendeztem, hogy csak kettő személyre legyen extra jegy. – fordultam felé már az ülőhelyünkön.

- Kettő? Minek annyi?

- Kell, egy Alice-nek mivel nem hiszem, hogy távol akarna maradni az öltözőmtől. A másik meg. – haraptam be az alsó ajkamat – Annak kell, akit szeretek. – mosolyodott el e végére már, de ne igyál előre a medve bőrére Edward Cullen. – Mike-nak. – mélyen néztem szemébe és vártam, hogy felfogja szavaim jelentését. Nem is kellett annyira sokat várnom. De mire megszólalt volna pont belépett a tanár.

Már van egy két rovás a számláján Mis. Cyrus. Nem leszünk így jóban. – tolt elém egy lapot az óra közepe felé. Nem írtam neki vissza, helyette csak rá kacsintottam, mire megajándékozott a féloldalas mosolyával.

Az óra elteltével sajnos nem tudtunk együtt menni a menzára, mivel – és szerintem a tanár láthatta a „kacsintós- mosolygós-arcunkat” – valami hülye feladatott adott neki. Így magam indultam el.

Már a menza ajtajában voltam, amikor Tanya és Rosalie elém álltak. Próbáltam őket kikerülni, de Tanya megragadva a karomat a legközelebb eső szekrényhez nyomott.

- Engedj el. – mondtam neki nyugodt hangon.

- Miért tenném? Most nem mered használni az erődet mi? – kérdezte gúnyosan, de persze halkan.

- És te? Ha én lebukom te is és az összes Cullen is lebukik. Erre nem gondoltál? – löktem el – bár inkább csak toltam arrébb és mondtam, hogy csak ő halja.

- Tanya, gyere. Alicék észrevették és az öcsém is végzett. – Tanya még lökött rajtam egyet majd tovább álltak.

- Miley! – ért gyorsan mellém Edward és felsegített a földről, ahova a lökés hatására kerültem – Jól vagy?

- Persze. De nem akarok bemenni a menzára.

- Rendben. Kimegyünk. – ölelte át a derekamat és kivezetett az egyik padhoz –Amint haza értem, most már tényleg kitekerem mind a kettőnek a nyakát.

- Ne tedd, kérlek. – fogtam két kezem közé arcát – Pont ez a céljuk. Hogy minket szétválasszanak.

- Azt nem fogom engedni. – és megcsókolt. Pár perc múlva a csengő hangja választott szét minket. Álltam fel, hogy bemenjek, de megállított. – Vérelemzés lesz. Gyere. – majd elkezdett húzni a kocsija felé.

- Ne haza vigyél, kérlek. Lesz még egy próbám. Be kellene vinned Port Angelesbe.

- De csak, ha veled maradhatok.

- El sem engedtelek volna.

Tovább már nem beszélgettünk az úton. Mikor már oda értünk, kisebb tömeg paparazzi volt a bejáratnál. Mondtam Edwardnak, hogy a hátsó ajtóhoz vigyen, mert Chris már ott fog minket várni. Úgy is lett.

- Szia, Smiley! – kapott egyből föl és pörgetett meg.

- Szia, Chris. – köszöntem én is mikor már letett.

- Meggyógyultál?

- Már jobban vagyok. – bólogattam közben.

- És ki a barátod? – fonta össze a mellkasa előtt a kezeit. Mint, mikor a lánya viszi az első barátját bemutatni.

- Chris, ő Edward Cullen. Edward, ő Chris Philip. – kezet fogtak, majd Edward a hátam mögé lépve a derekamra fonta a karjait. Chris rám mosolygott majd megszólalt:

- Most akkor már mehetünk is be. Nem akarom az összes időmet rád pazarolni. – majd hátat fordítva bement.

Szerelmem kérdőn nézett rám. – Csak viccel. Mindig ezt csinálja. – legyintettem majd kézen fogva őt mi is bementünk.

Szinte, mintha nem is haltam volna meg, vagy lettem volna beteg. A régi csapat fogadott benn és ugyanúgy, mint régen. Persze néhol, nem én voltam az első, akit észrevettek. Találgathattok, hogy kit vettek észre..... Naná, hogy Edwardot.

Mindenkit megöleltem. Jasen, mint mindig, most is megölelt, majd megpörgetett.

Mielőtt belekezdtünk volna, Edward az öltözőmben – mivel ez egy stúdió szerűség volt. Ilyenben szoktuk felvenni a dalaimat az albumokra. Két szárnyra van osztva. Az egyik a próbatermes rész a másikban meg a stúdiók vannak.

Visszatérve mielőtt, kiléphettem volna, ő magához húzott és megcsókolt. Utána rámosolyogtam, majd kiléptem. Kint Jasen várt rám. Mikor meglátott, szomorúan nézett rám. Pláne mikor Edward kijött mosolyogva.

Mindenki elhelyezkedett a teremben, és elkezdtük a próbát.

Sajnos sokáig elhúzódott. Már jóval sötétedés után jártunk, mikor elköszöntünk.

Egy dolgot viszont még meg kell említenem.

Mikor fenn voltam a színpadon, olyan érzésem volt, mintha Rob is jelen lett volna. Tudom, furán hangzik, de amikor ő szokott elkísérni, mindig mást éreztem, mint most is.

Most éppen a szobám felé tartok. Lezuhanyozni megyek és várom Edwardot, mert miután haza hozott és nagy nehezen elváltunk a másik ajakaitól, elment. Mondván leteszi a kocsit. Még van két teljes nap a koncertemig, és addig még vár rám egy pár próba.

Elkezdett a zuhany alatt korogni a hasam, így lemenve, a hűtőben – remélve, hogy Eli gondolt arra, hogy én nem gondoltam a kajáról – van valami itthon. És láss csodát, volt is.

Mire befejeztem az evést, csengettek. Szinte rátapadt az illető a csengőre.

- Szállj le végre arról a nyavalyás csengőről! – téptem fel az ajtót dühösen, de senki nem volt már ott.

Kijjebb mentem, mire becsukódott az ajtóm. Ijedten fordultam hátra és próbáltam kinyitni, de nem ment. Tehát kizártam magam. Remek. Rácsaptam az ajtóra, minek következtében az utcán kint lévő autók riasztója megszólalt. Pedig rajtam kívül senki nem tartózkodott kint. Nem foglalkoztam vele elsőnek, mivel majd eláll. De nem álltak el. Egyre hangosabb és hangosabb lett. Betapasztottam a fülemet a két tenyeremmel és a földre térdeltem, lehajtva a fejemet.

- Elég legyen! Állj! – könyörögtem már. Olyan volt, mint mikor maximumra tekered az mp3-odat és a füledben van. Már a könnyeim is kicsordultak a szememből.

- Miley! – hallottam messziről egy bársonyos hangot. Próbáltam, de nem tudtam válaszolni neki. – Kicsim! Mi a baj? Miley, kérlek, nézz rám. – kérte és éreztem, hogy feszegeti le a kezeimet a füleimről. – Mi történt? – ölelt szorosan magához. Pár pillanattal később, kibújtam karjai közül és körbe néztem. Semmit nem láttam már és nem is hallottam. – Miért vagy itt kinn? Meg fogsz fázni. Gyere. – emelt fel, de nem akartak a lábaim megtartani, így a karjaiba emelt és vitt fel a szobámba. Hogy a zárt ajtón, hogy jutott be, azt nem tudom és ne is kérdezzétek.  Letett az ágyamra. Próbált elhúzódni, de mintha csak az életem múlna rajta kapaszkodtam belé. – Semmi baj. Nyugodj meg. Mi történt kinn? – simogatta folyamatosan a hátamat. Csak kicsivel később szólaltam meg.

- Lementem enni. – engedtem el egy kicsit – Mikor befejeztem csengettek. Mintha rá feküdt volna a csengőre az illető. Erre idegesen téptem fel az ajtót, de senki sem volt már ott. Kijjebb léptem mire bezárult mögöttem az ajtó. És közben az autók riasztói is megszólaltak. Egyre hangosabban és hangosabban hallottam. Betapasztottam a fülemet és a földre rogytam. Ezután jöttél te. – csak a mondandóm végén néztem szemeibe. Ő nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt.

- Ne félj. Én Mindig melletted leszek, s vigyázok rád. – súgta a fülembe – de most már, ha megnyugodtál aludnod kellene. Holnap suli. – bólintottam majd elhelyezkedtem.

Ő is mellém feküdt, és megához húzott. Szinte azonnal elnyelt az álmok világa.

( Tudom, hogy ez nem Miley, de szerintem ide illik a kép.)

17.fejezet

Hali! Bánom, hogy kell ide írnom és, hogy nem kaptam kommenteket az előzőhöz. :( Most felmerül bennem a kérdés, hogy: "Miért? Miért nem írtak? Rossz lett a feji?" De persze, akik ezt most olvassák és esetleg jelöltek pipát, azoknak nagyon, de nagyon szépen köszönöm. És ez rájuk nem nagyon vonatkozik. Már felmerült bennem az is, hogy talán csak kéthetente lesz friss... De nem hiszem hogy ezt szeretnétek Vagy igen? (Ha kérhetem ezt írjátok meg komiban.) De nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!

CUPCUP

Edward

Miután Miley elaludt, fura hangok jöttek lentről. Már vagy egy órája hallgattam, mikor óvatosan felkeltem és lementem. A konyhában volt. Mikor az ajtóhoz értem, akkor hallottam meg a gondolatait.

„Remélem valamiben, vagy valamiben benne van az öcsém és nem hiába jöttem el Rose mellől. Bár, ha jobban belegondolok, veszekedés után legjobb a kibékülős szex.” – gondolta röhögve Emmett.

- Te mit keresel itt? Ez betörésnek számít ám. – suttogtam az ajtófélfának támaszkodva.

- Öcsi. Itt az a kérdés, hogy Te, mit keresel itt. Nem fenn az ágyban, és még valakiben kellene lenned? – fordult felém.

- Nem mindenki olyan perverz, mint te. – kezdtem felhúzni magam – De ha már itt tartunk. Neked nem kéne máshol és más idejét pazarolnod? – emeltem fel a szemöldökömet.

- Lehet. De vigyázni akarok az egy szem öcsémre. – és tette kezét a vállamra – És nem akarom, hogy belőled is papucs legyen. – ezen csak elmosolyodtam és megráztam a fejemet.

Persze most sem lehetett azt a vigyort letörölni a szájáról. Már azon voltam, hogy „kikísérem” az ajtón, mikor egy sikítás törte meg a csendet. Egymásra néztünk és már rohantunk is szerelmemhez.

Mikor beértünk, ő az ágyon ült és gyorsan szedte a levegőt. Egyből mellé léptem és átöleltem. Készségesen simult karjaim közé.

- Mi történt? – kérdeztem óvatosan és közben ringattam. Csak pár másodperc után szólalt meg.

- Csak... Rosszat álmodtam. – húzódott távolabb. De én láttam rajta, hogy nem akar most beszélni róla. – Emmett. Te mit keresel itt? Ilyenkor? – néztem meg az éjjeli szekrényen lévő órát.

- Hát.... csak kíváncsi voltam, hogy hogyan tornáztok. – vigyorgott tovább.

Miley felvonta a szemöldökét, majd megrázta a fejét. „Látod? Ha itt vagy és nem engem piszkálsz, akkor nem álmodik rosszat.” – fenyített meg bátyám mosolyogva.

- Ideje lenne menned. Holnap suli van. Miley-nak is. Remélem, kitalálsz. – mondtam Emmett-nek. Csak bólintott, elköszönt és el is ment. De ebben benne volt a csúnya nézésem is.

Visszafordultam szerelmem felé. Ő is felém nézett. Elmosolyodott majd megcsókolt. Levegőt kapkodva váltam el tőle.

- Aludnod kell még. – simítottam végig az arcán.

- Itt maradsz? – nézett rám kérdőn.

- Persze. – feleltem majd visszafeküdtem mellé. Szorosan a mellkasomhoz húztam és a hátát simogattam.

Míg elaludt, én azon gondolkodtam, amit délután mondott: „Meg akarok tanulni harcolni.” Vajon miért? Miattam? Hogy legközelebb is meg tudja magát védeni? Vagy engem? Nem tudom mit is kellene tennem. Ha nem megyek bele, annál jobban fogja majd akarni. Ha bele megyek? Abba bele se merek gondolni. De talán jobb lenne. Bár akkor Emmett tuti, hogy akarna fogadni. Azt viszont kizártnak tartom. Nem fogom engedni. És remélem, hogy Eleazarék meggondolják magukat és hamarabb távoznak. Főleg Tanya. Nehezen értem meg, hogy mi vezérelhette arra, hogy ilyeneket tegyen. Ráadásul Rosalie-val együtt. Bár ő, mióta elbeszélgettem vele, felhagyott azzal, hogy Miley-nak keresztbe tegyen. Legalábbis úgy, hogy én ne vegyem észre.

Már hat órára járt, így ébresztgetni kezdtem kedvesemet.

- Hmmmm.... Fenn vagyok. Mindjárt. – motyogta és átfordult a másik oldalára. Vele együtt fordultam én is.

- Tudom. Az ágyon vagy fenn. – nevettem és belecsókoltam a nyakába, míg végig simítottam az oldalán, amibe bele is remegett – Miley. Elfogsz, bár, ha pontos akarok lenni, akkor el fogunk késni.

- Miért is? – kérdezte még mindig csukott szemekkel.

- Mivel még nincs autód. Így el kell, hogy vigyelek. Plusz még el is kell mennem, átöltözni.

- Menj. Én addig elkészülök. Ja, és a jegyeket ne felejtsd el. És azt se, hogy tizenkettő kell belőle. Már, mint a VIP jegyből.

- Tizenkettő? Minek?

- Miért?! Ti nem jöttök? Már, mint, ti meg a.... Denaliék.

- Tanya is? – miután sóhajtott választott.

- Igen. Meg akarom mutatni neki, hogy nem is vagyok annyira „rossz”. – nézett eltökélten a szemembe. Bólintottam, megcsókoltam majd haza siettem.

Otthon, míg zuhanyoztam, bejött valaki. Sejtettem, sőt tudtam, hogy ki az. Felkészültem, mivel Alice már szólt előre, hogy mire számítsak. Na, mégis jó, hogy az embernek – esetemben vámpírnak – van egy mindent látó húga. Így a fürdőgatyámban álltam be a zuhany alá. Persze, ha most Emmett látna.... Akkor azt hiszem, hogy egy létezésen át hallgathatnám a poénjait. Még jobban meg akartam előzni a „bajt”, így mikor hallottam az ajtót kinyílni, kiléptem a fürdőkabinból. Egyből Tanya meglepett tekintetével találtam szembe magamat.

- Tanya. Ez még mindig az ÉN, SAJÁT fürdőszobám. – mondtam nyugodt hangon.

Nem nagyon tudott mit felelni, így pufogva kiment, maga után becsapva az ajtót. Mosolyogva megráztam a fejemet és gyorsan megtörölköztem – persze a gatyámat levettem – és felöltözve mentem a szobámba. Felvettem a táskámat és indultam is lefelé a kocsimhoz. Mellette találtam rá Tanya-ra. Kérdőn néztem rá, de húgom felelt.

- Ő velünk akar menni. Pontosabban veled. Na, itt vannak a jegyek. De nem értem minek tizenkettő. Miért nem elég tizenegy. – morogva mondta a végét és mikor elment előttem adtam egy puszit az arcára.

- Ma csak Alice-szel megyek. Miley-ért kell mennem, mert Valaki kilyukasztotta a kocsijának a tankját és még nem csinálták meg. – nyomtam meg egy kicsit a valaki szót. Remélem vette a lapot. – Plusz még valamit el kell intéznem. – fejeztem be, míg Alice-szel beszálltam a kocsimba.

Carlisle és Esme már elmentek. Tanya Emmett-tékkel ment.

- A plakátokat még ki kell ragasztani több helyre is. Mint például a suliba. – mondta húgom, mikor már az úton voltunk.

- Minek? Szerintem már vannak, akik tudják.

- Igen. De a többiek? Annál jobb, minél többen jönnek. Mint egy nagy buli. Buli! Nem beszéltem Elivel, az after partiról.

Mikor szerelmemhez értünk, leparkoltam és dudáltam egyet. Kiszálltunk, mire ő is megjelent.

- Sziasztok. – köszönt és egyből meg is csókolt. Bár én nem terveztem olyan rövidre, de úgy tűnik ő másképp gondolta.

- Szia. – köszönt Alice, és beszállt hátra.

- Későbbre. Elkésünk. Amúgy meg, ha nem tudnád én még mindig büntiben vagyok. – súgta a fülembe, de mire elkaphattam volna már be is szállt.

- Miért is? – kérdeztem, mikor beszállva indítottam is – Ez alól felmentelek.

- Mert tegnap összekócoltam a hajadat. – fordult felém – De én azt hittem, hogy a vámpírok nem felejtenek.

- Ez igaz, de...

-... de ez már másképpen van a szerelmes vámpírokkal. – mosolygott hátul pöttömke.

- Akkor te is elfelejtesz dolgokat? – incselkedtem vele tovább.

- Akkor pontosabban fogalmazok. – köszörülte meg a torkát és húzta ki magát – Az Edward „hú-de-nagyon-szerelmes-vámpír-vagyok” Cullen, Az, aki elfelejt dolgokat. – vágta ki magát. Erre már csak elnevettük magunkat.

Az út hátra lévő részében csendben maradtunk.

Mikor már a parkolóba kanyarodtam be, jutott eszembe – lassan tényleg igaza esz Alice-nek –, hogy Tanya is itt van. Leállítottam a kocsit, de még nem szálltunk ki.

- Hát, nekem el kell még intéznem egy két papírt. – „Sok sikert.” – üzente nekem húgom.

- Mi nem megyünk? – fordult felém ismét kedvesem.

- Tanya is itt van. – nem néztem szemeibe. Csak a kormányt szorítottam.

- És?

- Téged nem zavar?

- Miért zavarna? Bízom benned. – szemeibe nézve, mint ha elöntene a nyugalom. Nem értem mivel érdemeltem ki őt.

- Menjünk. – mondtam és kiszálltunk. Megkerülve az autót, hozzá mentem és meg is csókoltam egyből. Elég szenvedélyesen. Pár perc után már zihálva váltunk szét.

- Ezt. Miért.... kaptam? – homlokát az enyémnek támasztva, még mindig gyorsan vette a levegőt. Elmosolyodva közöltem vele:

- Mert azt akarom, hogy tudják, hogy te kihez és én kihez tartozom. – simítottam végig az arcán, majd immáron kézen fogva mentünk a közös óráinkra.

Mivel drága húgom ez miatt lépett le. Az előbbit viszont nem csak a többieknek szántam – persze Tanya-t is beleértve -, hanem, mert reggel csak egy „puszit” kaptam. Így most pótoltam. Persze csak egy kis részét.

Benn a teremben nem nagyon beszélgettünk, mivel ő itt hagyott és elment Mike-hoz, meg Angela-hoz beszélgetni. Azt mondta, hogy nem akarja őket sem hanyagolni. Ja, csak Mike már megjegyezte – még ha gondolatban is -, hogy ő sosem engedné el maga mellől. Miután csengettek jött csak vissza mellém.

- A koncertről beszélgettünk. Oda adtam a jegyeket is.

- Mike-nak is? – bólintott – Minek? – kérdeztem halkan – Amúgy az ilyen jegyek mit is takarnak pontosan? – tudtam, hogy mit jelentenek, de tőle is hallani akartam.

- Be lehet vele menni mindenhova. Na, jó majdnem mindenhova. Bár, vannak olyanok, amivel az öltözőkbe is, de azok jóval drágábbak. – pont végzett mikor a tanár belépett.

Az óra további részén már nem beszélgettünk.

De nem tudtam a tanárra figyelni. Az járt a fejembe, hogy: ”Remélem Miley nem olyan „különlegeseket” készíttettetett Alice-szel, és ha mégis akkor azt nem a Newton gyereknek adja.”

Mikor már kicsengettek még megvártam őt, majd együtt mentünk tovább.  Útközben valahonnan hallottam Tanya gondolatait, de szerencséjére nem láttam őt. Mire a teremhez értünk, a tanár már benn volt, mivel valamit az órára készített elő. Ezen az órán is csak a gondolataimba voltam temetkezve.

HALI!!

Hali mindenki!

Nem gyakran fogok ilyet kiírni, de azt hiszem, hogy most muszáj. Nem leszek olyan, aki bevezeti a komihatárt.
A hétvégén lesz ugyanúgy friss. DE!Szeretném, ha az a pár ember aki pipál - és persze a többiek is írhatnak nagyon szívesen veszem azokat is  - , írna nekem egy-két szót. Kicsit elszomorít, hogy eddig még nem kaptam ehhez  a fejezethez. Persze örülök a pipáknak is.

Köszönöm.

A hétvégen fejezet!!!

UI.: Persze azt is tudom, hogy elkezdődött a suli és van akiknek  sokat kell tanulni. De lérlek. péntek, szombat esetleg még vasárnap is ott van.

CUPCUP

16.fejezet

Miley

Ő volt az ajtóban.

- Ki az? – kérdezte Edward, míg mögém állt és átkarolta a derekamat.

Nem értettem, hogy miért is kérdezi, amikor neki is látnia kellett volna. Plusz ott vannak a gondolatai is.

Nem akartam a szememnek hinni. Hisz ő meghalt. De mégis itt van és velem szemben áll és mosolyog. Én meg csak kitágult szemekkel nézek rá.

- Szerelmem. Nincs ott senki. – csókolt a nyakamba.

Rob – mintha csak most venné észre – rá nézett. Gyilkos düh jelent meg a tekintetében. Visszanézett rám majd eltűnt.

- Gyere be, mert megfázol. – húzott be szerelmem.

- De... Az előbb még ott... – dadogtam.

- Senki sem volt ott. De ideje lenne aludni, mert késő van és holnap suli. – vezetett a szobám felé. Megráztam a fejemet és bezártam az ajtót. – Kit láttál kinn? – fordított maga felé a szobám előtt – Aki nem is volt ott? – mosolygott a végére.

- Semmit. Nem érdekes. Elmegyek zuhanyozni. – nyomtam egy csókot a szájára – Amúgy meg nem vagyok őrült.

- Itt leszek. Tudom, hogy nem vagy az.

- Ajánlom is. – kiáltottam már a fürdőből.

Gyorsan beálltam a zuhany alá. Nem akartam szerelmemet váratni sokáig és fáradt is voltam egy kicsit. Mikor végeztem felvettem a pizsamámat, fogat mostam és visszamentem a szobámba. Edward az ágyam fekve volt. Bebújtam mellé, és szorosan hozzá. Mellkasára fektettem a fejemet, ő meg a hátamat simogatta, míg el nem aludtam.

Furákat álmodtam. Eléggé. Egyszer egy koncerten voltam, máskor kocsiban, majd otthon. De egy közös volt bennük. Mindegyikben keresett valaki. De mire oda fordultam volna, vagy oda értem volna váltott a kép. Sosem láttam az arcát.

Reggel már kellemesebb dologra ébredtem. Edward a hajam simogatta és puszikkal hintette be az arcomat.

- Te már fenn vagy? – kérdeztem kómásan, míg elnyomtam egy ásítást.

- Tudod, a vámpírok nem alszanak. – tűrte el a hajamat a fülem mögé mosolyogva.

- Oh... – „Gratulálok. Ez aztán értelmes válasz volt.” – Megyek készülni. – adtam neki egy puszit majd a fürdőbe mentem.

Már megint fájt a fejem.

- Haza megyek átöltözni és érted jövök. – ment le a lépcsőn, de utána szóltam. Érdeklődve fordult felém.

- Ma a sajátommal mennék. Délután be kell mennem a városba. – mentem oda a lépcső tetejéhez.

- Veled megyek. Nem hagylak egyedül.

- Nem hiszem, hogy ez téged érdekelne. Amúgy is szeretem az ilyeneket egyedül elintézni. Addig Alice-szel megírhatjátok a jegyeket, meghívókat. Ha már annyira segíteni akarsz.

- Rendben. – sóhajtotta szomorúan – Akkor este hozom őket. – bólintottam és néztem, ahogy kilép az ajtón.

Felöltöztem majd lementem enni. Még egy fájdalom csillapítót is vettem be. Felvettem a kabátom, cipőm és mentem ki.

Szerencsémre nem esett. Beültem és indítottam.

Már majdnem a sulinál voltam, amikor az autó lassítani kezdett. Magától. Majd megállt. Csak most vettem észre, hogy üres a tank. Pedig, mikor elindultam még félig volt. „Ha elkések, leharapják a fejem.” – gondoltam és kiszálltam. Valami csoda folytán egy autó lassított le mögöttem és állt meg majd egy ismerős srác szállt ki belőle.

- Mike? Te? Ilyenkor? Itt? – de azért örültem is neki.

- Van, mikor később megyek, mint szoktam. Lehet, hogy most ez a szerencséd. – egyre nagyobb lett a mosolya, míg felém jött.

- Miért is? – emeltem fel a szemöldökömet.

- Mert így el tudlak vinni.

- Mi lesz a kocsimmal? Csak üzemanyag kellene bele.

- Nem hiszem. – mutatott az útra – Egy új tank kell. Végig folyattad az üzemanyagodat az úton.

- De..... Ez nem volt eddig ilyen gond. – sápadtam le teljesen.

- Hívunk majd egy vontató, megcsinálják az autód, de gyere, mert elkésünk. – húzott a kocsi felé. Nem olyan udvarias, mint Edward. De mit is vártam?

Beültünk és már indított is. Lassabban vezet, mint ő. Pont becsengetésre értünk a parkolóba.

- Kösz Mike! Tartozom, egyel! – kiáltottam még neki és már a folyosón futottam. Az osztályterem előtt megálltam, kifújtam a levegőt majd beléptem. De nem volt még benn a tanár.

- Szia. A tanár hol van? – kérdeztem Lilytől, mikor mellé ültem.

- Szia. Nincs és nem is lesz egész héten. – mosolyodott el – De te hogy-hogy így lihegsz? Mintha otthonról futottál volna.

- Ne is mond. Félúton kifolyt az üzemanyagom, de Mike épp arra járt így el tudott hozni. Becsengetésre értünk a parkolóba, majd, mint akit üldöznek rohantam a folyosón, de, mint látom nem kellett volna. – fújtam ki mérgesen a levegőt.

Ő csak kuncogott egyet, majd folytattuk beszélgetésünket egész órán. Kicsengetéskor elváltak útjaink. Kilépve a teremből megpillantottam Edwardot, amint rám vár a falnál támaszkodva.

- Szia. – csókoltam meg egyből.

- Vártalak kinn, de nem láttalak. És a kocsidat sem látom még mindig. – mondta, míg elindultunk órára.

- Ide felének, valahogy kifolyt a benzinem és Mike elhozott. – feleltem egyszerűen, vállat vonva.

- Mike? Mit keresett ott a Newton gyerek? És miért vele jöttél? Miért nem szóltál nekem? Tudtommal még mindig én vagyok a barátod. – vágta be a durcás arcát a végére és maga felé fordított.

- Tudom. De pont akkor jött suliba, mikor én „lerobbantam”, – macskakörmöztem közben – így felajánlotta, hogy elhoz. – vontam ismét vállat.

- Akkor is jobban szeretném, ha velem jönnél, vagy engem hívnál, ha lenne még egy ilyen vagy hasonló helyzet. – húzott magához.

- Rendben. Viszont kárpótollak. – nyomtam rövid csókot szájára – Bevihetsz a városba.

- Örömmel. – megsimítottam az arcát, majd beléptem a terembe, ahol leültem Alice mellé.

Még megbeszéltük az elintézni valókat, mikor belépett a tanár. „Fel kell hívnom még Christ.”

Ő volt az, aki „szervezte” a koncertjeimet. Vagy forgatásaimat. Lehet őt mondani olyan, mindenesnek is.

Mindenkinek, akinek gyanús lett a hirtelen eltűnésem, azt mondtuk, hogy beteg voltam.

Bár lehet, hogy Alice-t is felveszem. Ha már annyira szeret ilyeneket szervezni.

Hamar eltelt ez az óra is. Már csak azt vettem észre, hogy a menzán ülök.

- Mit szólsz, Miley? – szólt Alice.

- Mihez mit szólok? – kérdeztem zavartan.

- Arról, hogy Edwardot kopaszra nyírnánk. – nevetett fel Emmett. A múltkori incidens miatt nem jön a közelembe Rosalie, így nem is ül az asztalunknál.

- Miattam. – vontam vállat – Nem a külseje miatt szerettem bele.

- Nem? – kérdezték egyszerre.

- Na, hallod öcsi? Nem kell ezentúl órákat töltened a tükör előtt, hogy beállítsd a hajad. – röhögött tovább a mackó. Erre már mi is elnevettük magunkat.

Mivel Edward nem figyelt most, gyorsan belekócoltam még jobban a hajába és felálltam. Utánam nyúlt, de már nem ért el.

- Majd találkozunk. – mondtam még a többieknek.

- Öcsi! Neked nem kéne menned? – bökte oldalba Edwardot a testvére, aki mintha most ébredt volna fel, rá nézett.

- De! – mondta gyorsan és már felém is tartott, mivel megvártam a bejáratnál. Mikor oda ért hozzám, csengettek így gyorsítottunk a lépéseinken.

-  A hajamért még kapsz. – fenyegetett meg halkan, s kinyitotta az ajtót előttem.

- Már alig várom. – mosolyogtam rá, mire nagyobb lett a mosolya, majd a helyünkre mentünk.

Láttam, hogy Mike szomorúan méreget minket. Sajnálom azt, hogy nem tudja elfogadni, hogy kivel vagyok.

Belépett a tanár és el is kezdte az órát.

Kiérve a parkolóba, vártuk volna a többieket, de Alice üzent, hogy vigyen el engem hozzájuk.

Oda érve, senki nem volt itt. Vagy legalább is azt hittem. Edward nyitotta volna az ajtót, de az kinyílt és Tanya ugrott Edward nyakába, amitől én hátra estem volna, ha nem kapaszkodok meg idejében, a korlátban.

- Jaj, Edward! Hol voltál az éjjel? Annyira hiányoztál. – kacérkodott Tanya. Nem tudom miért, de kitört belőlem a nevetés. Erre mind a ketten rám néztek és Tanya furán méregetett.

- Te itt? Azt hittem valamelyik fiúdnál vagy. Láttam ma, hogy nem volt elég Edward, még Mike-kal is kikezdtél.

- Már bocs, de te honnan is tudsz Mike-ról? – kérdeztem karba tett kézzel – Amúgy meg igen a Fiúmnál vagyok. – mondtam kicsit megnyomva az utolsó szót.

- Az egész suli erről beszél. Hogy te mekkora egy ribanc vagy. – mosolyodott el gonoszul. Edward felmordult mellettem és tudtam nem sok kell neki, hogy neki menjen megint.

- Én nem is hallottam róla. De, ha megbocsátasz, ha nem most mennünk kell. – mosolyogtam rá, majd szerelmemet karon fogva felmentünk az emeletre.

- Nem tudom, hogy mit fog szólni Mike. De Destiny! – visszafordultam hozzá – Most kit is csalsz kivel? Edwardot Mike-kal, vagy fordítva?

- Miből is gondolod, hogy megcsalom Edwardot?

- Hát. A reggeli zihálásodból. Meg, hogy az ő kocsijából szálltál ki. Na, mentem. Jó szórakozást. – vigyorgott majd eltűnt a fák mögött. Most tudtam volna a torkának ugrani. Szerencsémre Edward vissza fogott.

- Ne foglalkozz vele. – ölelt át hátulról és a fülembe súgta – Gyere. Megmutatom, pontosabban oda adom a jegyeket.

„Csak jöjjön vissza az a boszorkány. Van még egy pár trükk a tarsolyomban.”

- Ne higgy neki, kérlek. Nem mond igazat. Becsengettek, mikor oda értünk a sulihoz, én meg futottam, mert féltem, hogy elké... – kezdtem, de Edward visszafordulva, kezét a számra tette.

- Nem hiszek neki. Én neked hiszek. Amúgy hallottam, bár, ha pontosan akarok fogalmazni, utána jártam Mike gondolatainak és semmi „rossz” nem volt köztük. – mosolyodott el és megcsókolt. Egyből visszacsókoltam. De, nagy bánatomra még mielőtt, belemelegedhettünk volna elhúzódott.

A szobájában oda adta a jegyeket, és míg lement nekem italért, felhívtam Christ. Persze azzal fogadott, hogy miért nem hívtam hamarabb, de aztán azzal folytatta, hogy hogyan vagyok. „Remekül!” – feleltem neki. Hiszen azt nem mondhattam, hogy: „Egy hulla hogyan érezheti magát?” Említettem neki Alice-t is, de a várva várt leszúrás, hogy: „Ne üssem a pici nózim, olyan dologba, ami nem az én dolgom, és ezt hagyjam a nagyokra!” – szerencsémre elmaradt, és helyette azt a választ kaptam, hogy: „Rendben. Meglátjuk.” – Na, ezen nagyot néztem. Majd elköszönve, szerelmemmel lementünk.

Mire leértünk már a többiek is, akik – persze Alice kezdte – felvetették, hogy tartsunk egy „mesedélutánt”.

Csak a Cullenék voltak itthon. A többiek mindenfele. A Denali lányok, a mai pasi adagjukat fogyasztják. Ennél kicsit megijedtem, de Edward megnyugtatott, hogy nem szó szerint. „Ők kicsit mások, mint a többi vámpír, akik csak egy valakit választanak maguk mellé létezésük végéig.” – hogy pontosan a szavaival éljek. Kivéve persze Carmen-t mivel neki ott van Eleazar.

Carlisle kezdte a történetét.

A nappaliban ültünk. Én Edwarddal a kétszemélyes kanapén, mellettünk Alice és Jasper, Emmett és Rosalie – aki még mindig nem nézett sem rám, sem a szemembe. De már nem úgy viselkedett, mint akit még mindig bánt, ami történt. Lehet, hogy Edward beszélt vele. Esme a fotelban ült, míg Carlisle, mögötte állt és a vállán pihentette a kezét.

Ő utána Eme mondta el, majd Alice, Emmett, mivel az övéké elég „rövid”. Ez után jött Jazz és Rosalie. Mindenki meg volt már. Kivéve egy valakit.

Az illető felé fordultam, de ő csak mosolygott és azt mondta később. Mielőtt még tiltakozhattam volna, számra tette az övét. Rövid, de hasznos volt, mivel egyből elfelejtettem, hogy mit is akartam kérdezni. Pedig az övé érdekelt volna a legjobban. Na, jó talán Jazz és Rosalie után. Jazznek még a sebhelyeit is láttam. Rosalie, meg... Igaz nem nagyon akarta elmondani, de végül megtette.

Ezek után elköszöntem, majd Edward hazavitt. Otthon, lezuhanyoztam, majd bebújtam a meleg ágyamba, Edwardhoz bújva.

Sokáig voltunk így mozdulatlanul. Én a mellkasára és hasára rajzoltam ismeretlen figurákat, míg ő a hátamat simogatta.

- Te miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan. Éreztem, hogy felsóhajt.

- Az én történetem, nem végződik happy enddel.  – felelte ugyan úgy halkan – És azt hittem, hogy hat elég volt mára neked.

- De a tiéd érdekelne a legjobban. És ha belegondolsz, akkor sem Alice-nek, sem Jazznek, Rosalienak sem végződik jól. – emeltem fel a fejemet és szemébe néztem.

Megint sóhajtott egyet majd belekezdett. Közben folytattam előző tevékenységemet.

Miután végzett vele – ehhez sem szóltam semmit. Hisz mit mondhattam volna? Át adtam magam az álmok világának – persze csak egy jó éjt csók után -, hogy megint azt álmodhassam, amit tegnap éjjel.