Hali Mindenki!
Köszönöm az egyre több komit Nócinak, Bekinek, és Atinak! És
a sok-sok pipát is!
Kedves Ati! Köszönöm a hosszú komidat, és igen kicsit furcsa
Bellának a múltja, és csak a félvérek képesek erre az átalakulásra. Legalábbis
nálam! :)
A fejezettel kapcsolatban meg csak annyi lenne, hogy ez
dupla. Mivel következő héten bennmaradós hétvégém lesz, ahol Bikalra, és a
Desedára megyünk, így csak két hét múlva lesz friss újra!
Akik mostanában tévedtek erre, ők észrevehették, hogy más
lett a fejlécem. Ezt Freeb-nek köszönhetem – még vagy sokszor. – Egy versenyen
vettem részt nála, és hát ez volt a „díjam”.
Nem is fecsegek tovább! Jó olvasást és komizz is!!
PUSSZ
Letöröltem a számról a vért,
miközben kiléptem a sikátorból. Balra fordultam és gyorsítottam a lépteimen.
Éreztem, hogy kezdek fáradt lenni. Bár nem csodálom a mai nap után. Már vagy öt
napja eljöttem Cullenéktől. Azóta sikerült megölnöm egy vámpírt, és megtudtam,
hogy Victoria Németországba tart. Igaz ez miatt öltem meg a vámpírt, de hát én
mondtam neki, hogy ha beszél, életben marad. Nem nagyon akart engedelmeskedni,
így jó formán a fején és a törzsén kívül, nem maradt meg más testrésze egyben.
Azután viszont dalolt, mint egy kis madár. Persze azért befejeztem a munkám, és
felgyújtottam a testét. Viszont általában, miután táplálkozok és ölök is,
szoktam pihenni, szóval kell találnom egy hotelt. És egy ruhacsere sem ártana.
Bűzlök, mint a romlott kaja.
Még egy sarkon befordultam, és
megláttam egy hotelt. Kicsit eligazgattam a ruhámat, majd mosollyal az ajkaimon
léptem be. Aki az előtérben volt, rám kapta tekintetét, és hirtelen néma csönd
lett. De, amikor rájuk néztem, hirtelen dolguk támadt, és lefordultak.
- Jó estét kívánok! Miben... segíthetek? – egyből elakadt a
srác lélegzete, mikor felnézett rám.
- Jó estét! Egy szobát szeretnék kivenni. – mondtam
csábítóan.
- Mennyi időre?
- Erre az éjszakára.
- Sajnálom hölgyem, de nem adhatok ki szobát egy
éjszakára...
- Tudom, és nem is kérnék ilyet, de messziről jövök és nincs
más szálláshely a közelben.
Tartotta pár pillanatig a szemkontaktust, majd pötyögött a
gépén, és a kezembe nyomott egy kulcsot. Így bebizonyította azt, hogy még
fáradtan is jó vagyok.
- A 229-es szoba. Második emelet, balra. – hadarta el, és
rám sem nézett többet.
- Köszönöm. – majd már szinte repültem is a szobába. A
liftnél viszont egy igencsak fiatal párral találkoztam. Elég alaposan végig
mértek. A lánynak inkább lenéző volt a tekintete. Nem csodálom. Szakadt,
darabokban lógó felső, amit egy szakadt kabáttal próbáltam rejtegetni, koszos,
szakadt nadrág. Szénakazalra emlékeztető haj... De szerencsémre a másodikon már
ki is szálltam. Balra fordultam és pár ajtóval arrébb, meg is találtam a
szobámat. Egyből egy nappaliba értem, aminek velem szemben volt egy kisebb
terasza. A kilátás valami fantasztikus volt. Ledobtam a kabátomat, és a fürdő
felé menet a többi ruhámtól is megszabadultam. Szerencsémre ez egy olyan hotel,
ahol van törölköző és fürdőköpeny is.
Ahogy a meleg víz a bőrömhöz ért ellazultam. Szinte egy órát
álltam a zuhany alatt, mire rávettem magam, hogy kilépjek. Utána felhívtam a
recepciót, hogy hozzanak nekem ruhákat. Lassan egy táskát is be kéne szereznem,
és néhány váltó ruhát. Viszont, ha kergetek valakit, mit csinálok a táskával?
Van olyan, hogy államokon keresztül üldözöm. Utána menjek vissza érte?
Sóhajtva léptem az ablakhoz és húztam be a függönyöket,
miközben eszembe jutott, hogy legutolsó alkalommal, Edwarddal voltam hotelban,
és megkérdezte, hogy miért csinálom ezt. Valahogy hiányzott. Nem volt, aki
idegesített, nem volt, aki törődött velem. Nem volt, akire figyelnem kellett
volna. De miket is beszélek? Nem
érezhetek iránta semmit. Hiszen én mondtam neki, hogy az csak egy alkalom volt.
Akkor miért bánom, hogy azt tettem? Hogy olyan szemétként viselkedtem vele
akkor? És utána is?
Szinte ugrottam egyet, mikor meghallottam, hogy kopognak.
Elég gyors voltak a ruhámmal kapcsolatban – gondoltam, miközben ajtóhoz mentem.
Mosolyogva nyitottam ki az ajtót és már szólaltam is volna meg, de rá is
fagyott az arcomra a mosoly, amint megláttam, hogy ki van ott. Ő csak felemelte
szemöldökét, és a kezében a ruháimmal, belépett mellettem. Egy pillanatig csak
álltam és néztem azt a helyet, ahol még az előbb állt, majd megráztam a fejem
és becsuktam az ajtót. Összefont karral néztem rá.
- Mit keresel te itt?
- Ejnye, Bella! Hát így kell üdvözölni egy régen látott
barátot?
- Barátot? A barátok nem hagyják ott a másikat a legnagyobb
bajban! És nem is adják fel őt az ellenségnél! – vágtam fejéhez és éreztem,
hogy felmegy bennem a pumpa.
- De kiszabadultál nem? Élsz! Mit akarsz még? Amúgy segíteni
jöttem. – Na, itt felhorkantottam. – Tudom, hogy Victoriat kell elkapnod. Én
tudom, hol van.
- Én is.
- Igen? És hol is pontosan? – tette fel a kérdést cinikusan.
- Azt mondtad te tudod. Akkor meg miért kérdezed tőlem? –
emeltem fel kérdőn a szemöldökömet és gúnyos vigyorra húzódtak ajkaim. Letette
a ruháim a kanapéra majd közelebb jött. Ahogy közeledett, én úgy hátráltam
előle. Az a baj, hogy tudtam mit akar, és hogy csak egy köntös volt még mindig
rajtam. De elfogyott az utam, mert egy fal megállított. Egész testével a falnak
préselt, és beleszagolt a nyakamba. Fintorogva fordítottam el a fejemet, és
felemeltem a kezeimet.
- Hmm. Még mindig olyan fantasztikus az illatod. –
mellkasánál fogva eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak
nézni.
- Nem fogok lefeküdni veled azért, hogy elmondd, hol van
Victoria. Ki tudom magamtól is deríteni. Eddig is boldogultam.
- Eddig megtetted. Akkor mi változott? Csak azt ne mondd,
hogy megváltoztál. Az ember nem változik egyik pillanatról a másikra, szóval ne
kéresd magad. – majd mégjobban hozzám simult.
- És ha igen? Semmi közöd nincs hozzá! – elléptem mellőle és
az ajtóhoz mentem.
- Ugyan, Bella!
- Ha csak ez miatt jöttél, akkor mehetsz is! – kinyitottam
volna, de villámgyorsan előttem termett, és becsapta.
- Nem. Nem csak ezért jöttem. Tényleg segíteni akarok,
abban, hogy elkapjuk Victoriát.
- Mármint, hogy te meg én? Tudod, nem dolgozom csapatban.
Sem párban. Csakis egyedül. De ha már itt tartunk. Miért is kellenék én ahhoz,
hogy te megtegyél bármit is? Nem hiszem, hogy az én segítségemre szorulnál.
Pláne azok után, hogy Te adtál fel nekik.
- Ez igaz, de... Neked is érdeked lenne, ha mihamarabb
elkapnánk, és nekem is. Hallottam a kis alkudról Aroékkal. Semmi hátsó
szándékom nincs. Komolyan. – a mondandója végére halkult a hangja és közelített
a nyakam felé. Ahogy megéreztem a leheletét a nyakamon, eszembe jutott, mikor
Edwarddal voltam ilyen helyzetben. Neki is ilyen hideg volt a lehelete.
Lehunytam a szemem és megjelentek előttem azok a képek. Éreztem, ahogy végig
simít az oldalamon, és a köntös elején megáll a keze, ahogy kioldja az övét.
Hajába túrtam, és mégközelebb férkőztem hozzá. Elkezdte csókolgatni a nyakam,
és éreztem, hogy a fogai közé csippenti a bőrömet. Majd egyre mélyebbre
hatolnak a fogai. Ekkor valami kattant az agyamban. Nem lehet itt Edward. Ő nem
csinálna ilyet. Nem érezhetem őt, amikor az előbb még Anthony volt a szobában.
Hirtelen kinyitottam a szemem, és ahogy megláttam, hogy halad a keze méglejebb
és majdnem átszakítja a bőrt a foga a nyakamon, ellöktem magamtól. Mivel a
vértől erősebb lettem – vagy inkább jelenleg még erősebb a dühtől – a
dohányzóasztalon végezte. De az csak megrepedt. Nem törött össze. Szerencsémre Gyorsan
összefogtam a köntöst és gyilkos tekintettel néztem rá. Lassan felült és
mérgesen viszonozta tekintetemet.
- Meg ne próbáld, hogy mégegyszer hozzám érsz! Megmondtam,
hogy nem akarok, és nem is fogok veled lefeküdni! Most pedig – kinyitottam az
ajtót, és visszafordultam felé – takarodj innen! És a segítségeddel meg csinálj
azt, amire most gondolok! Nem fogsz megint átverni! Nem hagyom magam. Eddig is
boldogultam. Ezután is fogok tudni.
- Megfogod még ezt bánni Izabella! – ment el mellettem
mérgesen. Amint kilépett, becsaptam mögötte az ajtót és mély levegőket kezdtem
venni, lecsukott szemekkel. De megint csak eszembe jutottak azok a képek, amik
akkor történtek.
Percekkel később zihálva nyitottam ki a szemem. Miért van
az, hogy akárhányszor a függönyökre nézek, Ő jut eszembe? Vagy, amikor eszembe
jut Ő, akkor hiányt érzek és bánom, hogy eljöttem? Bánom, hogy nem maradtam
vele? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, még akkor is, amikor ágyba bújtam. Fél
éjszaka csak forgolódtam, majd éjfél körül, elnyomott az álom. De akkor is Vele
álmodtam.
Az első napsugarakkor már a nadrágomba tűrtem be a felsőmet.
Felkaptam a kabátomat, de azzal a lendülettel együtt már a kukában is landolt,
mert annyira koszos volt és szakadt, hogy vennem kell egy másikat. Fintorogva léptem
ki az ajtón és mentem is a lifthez. Egy sima farmer, meg egy ing volt rajtam,
ami alatt egy kék V kivágású póló. Az alsó három gombot gomboltam csak be.
Megint összefutottam azzal a párral, akikkel tegnap is. A liftre vártak, mikor
odaértem. Rám pillantotta csaj, a lift megérkezett én meg beszálltam. Kérdőn
néztem rájuk, de a lány megfogta a párja kezét és elmentek. Mosolyogva ráztam,
meg a fejem és nyomtam meg a földszint gombját. A pulthoz léptem és egy csábos
mosollyal az arcomon, leraktam a pénzt és már ott sem voltam. Hogy én mennyit
mosolygok ma. Erről le kell szoknom, de gyorsan. Kinn szerencsémre nem volt
napsütés. Igaz, hogy már annyira nem csillognék, de nem árt az óvatosság.
Az első utam egy plázához vitt. Életemben nem szerettem
vásárolni, de most kellett egy kocsi, meg egypár cucc. Az első fekete kabát,
amit találtam, és jó volt megvettem. Utána a szemben lévő autószalonhoz mentem.
Nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. Annyit mondtam az eladónak, hogy egy
gyors, olcsó, és halk kocsi kellene. Félóra múlva már az autópályán
repesztettem 140-nel, Németország felé.
Csupán öt napomba telt, míg elértem Berlinig. Igaz közben
meg-megálltam táplálkozni is, és kérdezősködni. Annyit megtudtam, hogy furcsa
halálesetek vannak itt is. Tehát még itt van. És halad... délre. Minek megy
délre? Feljön északra, utána, meg lemegy délre? Leparkoltam az egyik motel
előtt, és lassan szálltam ki. Ahogy levegőt vettem, megcsapta az orromat egy
jellegzetes illat. Bár... ez kettő. És az egyikük Volturis. Ajjaj! Itt bajok
lesznek. Pont fel akartam lépni a bejárat lépcsőjére, mikor meghallottam egy
sikolyt a parkoló melletti sikátorból. Gondolkodás nélkül rohantam oda. De meg
is bántam. Beljebb sétáltam, de sehol nem volt senki. Megfordultam, hogy
visszamenjek a hotelhez, de elsötétült előttem minden...
Iszonyat büdös volt valami mellettem. Mintha penészes
szobában lennék, és a falakon, vastagon lenne az a büdösség. Tüsszentettem
egyet, erre előlem halk kuncogásokat lehetett hallani. Képtelen voltam gyorsan
kinyitni a szemeimet. A fejem is hasogatott. Megpróbáltam a kezeimet előre
venni, de meg voltam kötözve. Elég erősen. Sötét volt a szobában, mikor körbe
néztem. Láttam valami mozgolódást a szoba túlsó végében. Arra kaptam a fejem és
még elértem, hogy lássam, ahogy az egyikük feláll és elindul felém. Feljebb
húztam a lábaimat, és megpróbáltam mégjobban a falnak lapulni, ahova fektetve
lettem. Amint mellém ért, leguggolt és belemarkolt a hajamba majd
hátrafeszítette. Ülő helyzetbe kerültem tőle. Összeszorítottam a számat, hogy
nehogy felordítsak.
- Örülünk, hogy felébredtél végre, Vadász.
- Kik vagytok? És mit akartok tőlem? – sziszegtem a fogaim
között.
- Nem kell félned. Nem fogunk nagyon bántani. Igaza volt.
Valami fantasztikus az illata. – mondta kéjesen, miután végig húzta az orrát az
ütőeremen. Undorodva rántottam el a fejem. És ő hagyta.
- Sam, hagyj ám nekem is belőle! – röhögött a másik, de ő
ott maradt. Sam szemébe néztem, és megláttam a vigyorát az elsötétült
szemeivel, és már tudtam, hogy mi fog következni. És egyáltalán nem vártam.
Megnyalta a száját, majd lefogta kétoldalt a fejemet, hogy
nehogy elrántsam, félre söpörte a hajamat majd belém harapott. Hirtelen a
tüdőmbe rekedt a levegő, majd zilálni kezdtem.
Ez nem olyan harapás volt, mint, amit már ejtettek rajtam párszor, elég
intim helyzetben. Próbáltam elrúgni magamtól, vagy a fejemet forgattam, de
semmi nem segített. Inkább felbosszantottam, vele és egyre erősebben szorított.
Egyre könnyebben éreztem magam. Lehunytam a szemeimet, és csak tűrtem, és sajnáltam
magam.
Én vagyok az első vadász, aki abba fog belehalni, hogy
elrabolták, és lecsapolták. Ráadásul olyanok, akiket még nem is ismerek. Még
esélyem sincs küzdeni. Már nincs.
Egy idő után elengedett, én meg úgy csúsztam le a fal
mentén, mint akit összevertek. Felkelt a másik is és énhozzám lépett. Eldőltem
oldalra, így csak a cipőjének az orrát láttam. Éppen le akart guggolni, amikor
kinyílt valahol egy ajtó, és még valaki bejött rajta. Egy nő volt. Legalábbis a
magas sarkújából ítélve.
- Victor! Elég lesz!
– ismerős volt a hangja.
- De én még nem ettem! – háborodott fel az előttem lévő. Aki
belépett egy sima mozdulattal a mellettem lévő falhoz vágta a vámpírt, és
intett, hogy tűnjenek el. Akkor láttam meg a vörös lángtengert a feje körül.
- Victoria... – nyögtem halkan és behunytam a szemem, abban
reménykedve, hogy mire kinyitom eltűnik, én meg felébredek egy szobában. Edward
szobájában.
- Lám csak, megismersz? – nevetett fel. Elfintorodtam.
Ennyit a kívánságaimról. Feljebb tornáztam magam, ő meg leguggolt és érdeklődve
vizsgálta az arcomat. És a nyakamat is. – Látom, elég szépen megharaptak.
Remélem azért egy kis vér maradt még benned. Tudod...éhes vagyok.
- Ha hozzám mersz érni, megöllek. – sziszegtem a fogaimon
keresztül.
- Ó, de aranyos! Várj, mindjárt megijedek! – tette szája elé
a kezét, mintha tényleg félne, de közben mosolygott. Még nagyobb lett a
hányingerem. Majd egyszer csak a falat éreztem meg a koponyám hátuljának
csapódni, és alig kaptam levegőt, a torkomat fojtogató keze miatt. Próbáltam
elrúgni magamtól, de ráült a lábaimra. Csavargattam a kezeimet, de csak annyit
értem el, hogy felhorzsoltam a csuklóimat. – Ha még egyszer megpróbálkozol
ilyennel, vagy akár azzal, hogy megszöksz, megtalállak. Bárhol is légy. De van
ennél egy még rosszabb hírem. Nem jutsz ki innen. Legalábbis élve nem. Majd
dobok be neked kaját. Ha nem felejtem el. – elengedte a torkom, majd felállt és
távozott. Félre csuklott a fejem, de egy kéz megragadta a hajam, és felemelte
azt. Találkozott a tekintetem, egy vörös szempárral. Victor térdelt előttem.
Hányingerem támadt, és mivel nem volt jobb ötletem, szembe köptem. Letörölte a
száját, majd adott egy pofont. Akkorát, hogy a másikat a fal adta. Szó szerint.
A másik felröhögött, majd ennek a fogait is megéreztem, ahogy a bőrömbe
mélyednek. Nem éreztem semmit ezek után már. Csak a sötétség maradt. A
megnyugtató sötétség.
Napok teltek el így. A sötét szobában nem érzékeltem, mikor
van reggel, mikor nincs, csak abból tudtam, hogy hallottam, mikor az egyik
vámpír mondja, hogy reggelente adjunk neki enni. Így reggelente ketten ettek
belőlem, majd kaptam valami trutyit. Emberi ételt. Ha Victoria is akart belőlem
enni, akkor az éjjel kaptam egy embert. Egy haldokló embert, akiből ők már
ettek. Égett a nyakam. És meg is volt duzzadva. Éreztem. Egésznap csak a sötét
szobában voltam a falnak lapulva. Igaz, hogy undorodtam a faltól, de más nem
volt annyira hideg. Le kellett valaminek vinnie a lázam.
Egy kellemes hideg érzést éreztem a nyakamon. Annyira jó
volt, hogy mégjobban hozzá akartam bújni, mire elkuncogta magát, én meg
felébredtem. Ijedten próbáltam hátrébb csúszni, mire ő is elvette a kezét a
nyakamról. Nem láttam tisztán az arcát, de egy kis erőlködés után felismertem.
Köszönhetően az olajlámpának is, ami az ajtóba volt rakva.
- Sss. Ne félj! Nem akarlak bántani. Segíteni jöttem.
- Anthony? Mi a francot keresel itt?! Fogadni mernék, hogy
ez mögött is te állsz!
- Mi? Nem, dehogy! Halkabban, Bella! Victoria nincs itthon.
De néhányan igen. Vadászni ment. Hadsereget akar létre hozni. Engem hívott,
hogy vigyázzak rád. Sajnálom, Bella! Komolyan. Nem tudtam, hogy mit akar....
- Hagyd! Nem érdekel. Más annál inkább. Minek Victoriának
hadsereg?
- Egy klánt akar megsemmisíteni vele. – a zsebébe nyúlt, és
elővett egy kést. Nyeltem egyet és könyörgően néztem rá, de ő csak
elmosolyodott és mögém nyúlt, közben a fülembe súgta. Még a lélegzetemet is
visszatartottam. – Tudtad, hogy sokkal szexisebb vagy, mikor így nézel, és így
viselkedsz? – majd hallottam a kötél szakadását, és érzem, hogy meg tudom
mozdítani a kezeimet. Egyből lendítettem a balt, és egy pofon csattant az
arcán. – Ezt most miért? – simogatta az állát.
- Mert megérdemelted! – álltam fel lassan, de egy pillanatra
megszédültem, és ha Anthony nem kap el, a padlón végzem – Köszönöm.
- Szívesen. – vigyorgott, mint a vadalma.
- Töröld le a vigyort, és segíts ki innen! – felfogta a
lámpát, és kiléptünk a szobából. Bár az jobb szó lenne az én menésemre, hogy
csak vánszorogtam. Ekkor vettem észre, hogy a föld alatt vagyunk. Anthony ment
elől, én meg a kezét fogva lassan tudtam csak haladni. Össze-vissza
kanyarogtunk, és lépcsőkön mentünk fel. Néha megbotlottam és meg is kellett
egyszer állni, de csak kiértünk pár óra alatt. A nap bántotta a szemem, így be
kellett csuknom, de amint levegőt vettem, megéreztem, hogy egy erdőben vagyunk.
Éreztem a fák illatát, és az állatokét is. Némelyiknek hívogató volt a szaga,
de volt olyan, ami taszított. Megszorítottam egy kicsit a kezét, mire megállt,
és felém fordult.
- Anthony. Nem tudok tovább menni. Vadásznom kell. – lassan
próbáltam kinyitni a szemem, és pár perc után sikerült is – Vagy itt, vagy benn
a városban.
- Rendben. Ejtek neked pár vadat. – leültetett egy fa alá és
el akart menni, de utána kaptam. – Tudom. Csak ne növényzabáló legyen. – majd
el is tűnt. Lehunyva szemeimet döntöttem fejem a fa törzsének.
Percek telhettek csak el, mikor meghallottam egy puffanást
előlem. Kinyitottam a szemem, és megláttam egy pumát előttem, mögötte meg
Anthonyt átalakulva. Fájdalmas mosolyra húzódtak ajkaim, mert még mindig
éreztem, hogy fáj a nyakam és szinte mindenem. Nyelni is csak fájdalmasan
tudtam. Behunytam a szemem, és közelebb hajoltam az állathoz. Megéreztem a vér
szagát, hogy elfeketedik a szemem, és megnőnek a szemfogaim. Majd még mindig
csukott szemmel, bele mélyesztettem fogaimat.
Félórával később, teli hassal ültünk egy fa alatt egymásnak
dőlve. Szinte halomban feküdtek előttünk a tetemek. Éreztem, ahogy az eltört
csontjaim, összeforrnak és a felrepedt koponyám is összeforr. Megkönnyebbülve
sóhajtottam fel, és nyitotta ki a szemeimet, de szembe találkoztam egy kék
szempárral. Végig simított az arcomon.
- Gyönyörű vagy. – suttogta, és közelebb hajolt hozzám.
Először a szám sarkába csókolt, ahonnan lenyalta a maradék vért, majd teljesen
az ajkaimra illesztette az övét. Nem tudtam mit teszek. Az egyik kezemmel a
hajába túrtam, míg a másikat az arcára helyeztem és kezdtem el ott simogatni.
Körül fogta a derekamat, és magához húzott. Végig simított a nyelvével a felső,
majd alsó ajkamon, én meg utat engedtem neki. Lábaimat dereka köré fontam és
oldalra, majd hátradőltem, magammal húzva őt is. Percekig csak csókoltuk
egymást, mikor levegőre volt szükségünk, elszakadt tőlem és a homlokomra
döntötte az ő homlokát. Az egyik kezét végig vezette az oldalamon, és a ruhám
alá csúsztatta kezét, közben a másikkal meg az alkarján támaszkodott, és az
arcomat simogatta. Ziláltam még egy kicsit, mikor megszólaltam.
- Nem lehet. Sajnálom. – egyből megálltak kezei a mozgásban.
- Miért? Elmehetünk máshova is. Egy motelbe, vagy akár
bárhova. – éreztem a hangján, hogy szenved. Az arcomat simogató kezét ökölbe
szorította. Megsimogattam az arcát, majd az állánál fogva felemeltem a fejét.
- Sajnálom, de nem tudom megtenni.
- Miért? – majd másodpercek után, mintha leesett volna neki –
Találtál valakit?
- Én... – Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mit
mondhatnék neki. Ha azt mondanám, hogy nem, azzal hazudnék. De ha azt mondanám,
hogy igen, az sem lenne teljesen igaz, hiszen mekkora az esélye annak, hogy még
találkozni fogok Edwarddal? Hogy ő is azt érzi irántam, amit azt hiszem én is
érzek iránta? De azt is tudtam, hogyha azt mondom, nincs senkim, akkor nem fog
leállni, én meg utána rosszul érezném magam, hiszen, most is mikor megcsókolt,
Edward arca jelent meg előttem. Pár hónappal ezelőtt, gondolkodás nélkül
megtettem volna, de most valami megakadályoz benne. – Igen. Van valaki. – amint
kimondtam felpattant rólam, és a legközelebb lévő fába vágta az öklét.
Megremegett a fa, a madarak elrepültek egy kilométeres körzetben, a fa meg
utána kidőlt. Ekkorra már én is felálltam. Sokkal könnyebben mozogtam, hál a
vérnek. Felém fordult és láttam az arcán a fájdalmat, és a dühöt is. Most
megsajnáltam. Kezdek elpuhulni. Ajjaj!
- Mikor ott, abban a sikátorban segítettem rajtad, és a
szemedbe néztem. Tudtam, hogy nem csak egy másik vadász vagy. Hanem te leszel A
Vadász. Ezért is engedtelek el. Azt hiszem....beléd szerettem. Már akkor, ott.
Tudom, hogy nem szabad, több okból is, de ez van. Nem tudok ellene mit tenni,
és őszintén: nem is akarok. Igaz, követtem el egy két hibát már az életemben,
de az csak olyankor volt, amikor Victoria tele beszélte a fejemet. Túl sok éve
vagyok már vele, hogy ne bízzak benne, és ne higgyek benne. Eddig azt hittem,
hogy esetleg jót akar nekem és nem egy házi kedvencnek tart, mint aminek
éreztem magam, de amint meghallottam, ahogy egy másik vámpírral beszél, és
viselkedik, úgy döntöttem ott hagyom. Kerestelek téged mindenhol, és akkor
találtam rád ott. – a vége felé már a szemembe nézett. Szenvedés, remény, és szerelem
volt az, amit ki tudtam olvasni belőle. Lassan, tartva a szemkontaktust,
közeledtem felé, mikor odaértem az arcára helyeztem a kezem, ő meg mégjobban
belebújt a tenyerembe.
- Ha hamarabb elmondtad volna, akkor...
- Akkor mi? Mégis mi lett volna? Victoria egyből megtalál és
megöl. És te is tudod, ha vadász vagy, nem lehetsz szerelmes. Mert elgyengít.
Annyi lehetőségem lett volna rá, hogy megöljelek. Annyiszor kaptam parancsba.
Amikor feladtalak a Volturinak, arra gondoltam, hogy esetleg nem ölnek meg, hanem
megtartanak, mint katonát. És félig be is jött a tervem. Csak azzal nem
számoltam, hogy mi van akkor, ha kimented magad. Így könnyebb célpont vagy
Victoriának. Ott megtudnának védeni tőle.
- Te most komolyan egy vámpírtól féltesz? Te is tudod, már
mennyit kinyírtam. Nem fog egy kis ribanc kifogni rajtam. És amúgy is meg kell
ölnöm. Ha ő is keres engem, akkor még könnyebb dolgom lesz. Még mielőtt a
hadserege teljesen elkészülne. De, mondd csak. Ki ellen akarja őket használni?
– mélylevegőt vett, és kimondta azt a nevet, amire a tüdőmbe rekedt az összes
levegő.
- Cullen család. Az egészet holtan akarja látni.
Értetlenül pislogtam rá, és
kattogott az agyam, hogy most csak viccel. Csak át akar verni. De a szemébe
nézve nem ezt láttam. Pedig örültem volna, ha elröhögi magát, és közli, hogy
bedőltél. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy Victoria ki akarja nyírni
Cullenéket. Miért tenné? Mit ártottak neki? Vagy rajtam akar bosszút állni? De
nem tudja, hogy kapcsolatban vagyok Carlisle-al, és Jasperrel.
Aztán eszembe jutott Maria, de nem hiszem, hogy szövetkezett
volna Victoriával. Bár most már kinézem belőle.
Megfordultam és elindultam ki az erdőből.
- Hé! Most hova mész? – futott utánam Anthony. Megragadta a
karom, és megállított.
- Mégis mit gondolsz? Szólok Cullenéknek.
- Te ismered őket? – A francba! Ő erről nem tud. Nincs más
választásom. El kell mondanom. Ezt is elintézted Bella! Gratulálok!
- Igen. Emlékszel, mikor meséltem, Carlisle-ról, és
Jasperről? – bólintott én meg elindultam, megint. Tartotta velem a lépést és
hagyta, hogy végig mondjam. – Ők is a családból vannak. Carlisle Cullen, és
Jasper Hale Cullen. Nem akartam bajba keverni őket, így a vezetéknevüket nem
mondtam. Értesítenem kell őket.
- Rendben. Veled megyek. De, nem hiszem, hogy most azonnal
kellene indulni. Victoria nem sokára visszaér. Észreveszi, hogy nem vagy ott.
Hadjáratot indít ellened. El kell rejtselek egy kis időre. – megfogta a kezem
és mélyen a szemembe nézett – Gyenge vagy még. Nem kellene azonnal
összetalálkozni vele. Tudom! Ki akarod nyírni, de akkor is. Ha beértünk a
városba, vadászunk egyet, majd várunk, hogy jelentkezzen valahogy. Ha most
elmész hozzájuk, ott fog keresni, és két legyet, tud ütni egy csapásra.
- Te mindig ilyen okos voltál? – nem felelt csak
elmosolyodott majd még mindig nem engedve el a kezem, a város felé vettünk az
irányt. Mire kezdtük látni Berlin fényeit, már alig álltam a lábamon. Ilyen
lehet egy embernek. Úúúú! Nem
cserélnék velük.
Egy fiatal pár sétálgatott, az egyik nagyobb parkban. Anthony-ra
néztem, aki bólintott egy kicsit, majd feléjük vettük az irányt. A fiú vállán
kocogtattam, aki felém fordult, majd...
... óvatosan helyeztem a padra a testét. Anthony a lányt
rakta mellé. Összedöntöttük a fejüket, így úgy néztek mintha ülnének és
aludnának. Ami igaz is volt. Egy részt.
- Éhes vagy még? – jött mellém, és arrébb rakta az egyik
tincsemet.
- Nem. Az állat, meg ez elég volt. – láttam egy kis
vércseppet még a szája sarkában – Van valami a…
- Hol? – de közelebb hajolt. Csak egy puszival egybe kötve
nyaltam le a cseppet, és el is távolodtam tőle. Hallottam, hogy szomorúan
felnyög.
- Sajnálom.
- Nem tudok ellene mit tenni, szóval.... Pihenjünk le. És
menjünk innen, mielőtt valaki meglát minket.
Három nappal, 23 órával, és 10 országgal később, már Kanada
határánál voltunk. Éjszaka volt, így senki nem látta, ahogy az óceánból, a
partra mentünk. Kerestünk, egy kisebb várost, és mielőtt tovább haladtunk
volna, vadásztunk.
Majd már csak mentünk. Mentünk, és mentünk. Éjt nappallá
téve, csak először dél felé, majd nyugatnak haladtunk, Forks felé. Seattle-nél
voltunk, mikor egy ismerős autót láttam meg. Megálltam hirtelen, és
reménykedtem benne, hogy ez valóban Carlisle kocsija. Anthony értetlenül nézett
rám, de nem törődve vele, a kocsi felé vettem az irányt. Már fél úton jártam,
az úttesten, amikor egy férfi ült be a kocsiba, és egyáltalán nem az volt, akit
vártam. Csalódottan sóhajtottam fel, és fordultam vissza.
- Mit láttál?
- Csak azt hittem, hogy Carlisle az. – tovább akartam menni,
de megfogta a karom, és megfordított.
- Nem tudom pontosan hol laknak Cullenék, de szerintem egy
kocsival hamarabb odaérnénk. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha valahogy
értesítenénk őket, hogy itt vagy.
- Miért? Ha elmegyünk hozzájuk, az nem elég értesítés? –
értetlenül húztam fel a szemöldökömet.
- De, csak...... – láttam rajta, hogy küzd a szavakkal, így
nem erőltettem semmit – Hagyjuk. Menjünk.
- Mi a baj Anthony? Már napok óta furán viselkedsz. Hallod?!
Hozzád beszélek! – nyúltam a karja után.
- Ha odaértünk. Te velük maradsz, igaz? Mármint.... Vele. –
sóhajtottam egyet és lassan ejtettem ki minden egyes szót.
- Én.... Ő nem tudja, hogy mit érzek iránta. Vagyis,
igazából én sem tudom, hogy mit is érzek valójában iránta. És először is tudod,
meg kell őket menteni. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy mit tervez Victoria.
Nem foglak téged elfelejteni. És a foglalkozásomat amúgy is folytatom. És ki
tudja – böktem oldalba, miközben mosolyogtam – talán megint felfogadnak minket
egymás ellen. Menjünk erre. Az erdőn át. Azt hiszem rövidebb.
Órákkal később még mindig meséltünk egymásnak különféle
történeteket, helyzeteket, amikbe belekeveredtünk, miközben vámpírokat
gyilkoltunk, miközben a ház felé sétáltunk. Azért vicces volt a helyzet.
Újabb óra telhetett el, amikor halottam, hogy tőlem kb. 100
méterrel egy ág eltörik. Ez nem is lett volna akkora gond, csak utána
morgásszerű hangot hallottam, és valami irdatlan büdöset hozott felém a szél.
Egy másodperc alatt merevedtem meg, és Anthony is mellettem. Ő az ellenkező
irányba fordította a fejét, és állt támadó pózba. A jobb szemem sarkából
láttam, hogy mégtöbben lépnek ki a fák takarásából. Elkerekedett szemekkel
számoltam meg őket. Hét hatalmas, vicsorgó farkas állt előttünk. Nyeltem egy
óriásit, és próbáltam emlékezni, hogy ezek ugyan azok a farkasok-e, akik akkor
mellettem futottak, és csúszott nekem az egyik. Forks közelében vagyunk, ami
annyit jelent, hogy La Push is a közelben van, ahol van egy farkas falka.
Bajban vagyunk.
Lassan emeltem fel a karjaimat, és egy pillanatra tényleg
megijedtem, amikor az egyik felmorgott és felém indult, de szerencsémre a másik
oda kapott neki, és „rendre utasította”. Majd hátat fordított nekünk, és
befutott az erdőbe. Átváltozik. Halleluja.
Egy magas, kreol bőrű srác jött vissza, csak egy
gatyában. Két farkas utat engedett neki.
Mikor tisztes távolságban megállt előttünk, még mindig fenn voltak a kezeim, és
Anthonyt is megböktem, hogy tegye fel őket.
- Nem akarunk bajt!
- Akkor mit kerestek itt? Nem látszotok vámpírnak, bár olyan
szagotok van.
- Vadászok vagyunk. Félvérek. – válaszolta helyettem
Anthony, mire halk morajlás folyt végig a falkán.
- Szóval vadászok. És mit kerestek itt?
- Mi éppen egy vám....
- Cullenéket keressük. – szóltam közbe, mielőtt eljár a
szája – Nem tudtam, hogy ez itt már a ti területek. Sajnáljuk. Rövidíteni
akartunk csak.
- Cullenék nincsenek itt. – megfagyott az ereimben a vérem.
Valószínű, hogy elég értetlenül nézhettem, mert magyarázatba fogott. – Múlt
éjjel láttuk őket elmenni. Északnak vették az irányt.
- Miért mentek el, ha még nem telt le az 5 év? – morogtam
halkan, de meghalhatták, mert válaszolt a srác.
- Nem tudjuk, és nem is érdekel. Az a lényeg, hogy leléptek.
És a legjobb lenne, ha ti is távoznátok a földünkről. – azt hiszem bólintottam,
de nem már nem hallottam, ha mondott is valami mást. Csak azt éreztem, hogy
Anthony kézen fog és lassan elvezet. Az járt a fejemben, hogy elmentek.
Elkéstünk. Elkapják vagy már el is kapták őket, és én nem tudtam megállítani, sem
Victoriát, sem szólni nem tudtam nekik. Túl kevesen vannak egy egész
hadsereghez, ha igaz, amit Anthony mondott. Az én lelkemen szárad a Cullen klán
halála. Az apámé, a testvéremé, és a többieké... És Edwarddé is.