15. fejezet

Sziasztok!

Végre elkészültem az utolsó előtti fejezettel. Pontosabban ezt szántam epilógusnak, később szántam felrakni, de mivel a másikhoz egyelőre nem volt ihletem, így megcseréltem a kettőt. Meg húsvéti ajándéknak is szántam. :) Remélem ti is megajándékoztok pár komival, vagy pipával.
Jó olvasást! :)

Edward

A szobámban ültem a fekete bőrkanapémon és gondolkodtam. Törtem az agyam, hogy hogyan adjam elő a tervemet a családomnak anélkül, hogy Bella megtudná. Aztán egyszer csak egy gondolat kezdett az agyamba mászni. Belláról szólt, meg egy kislányról, amint boldogan szalad egy férfi felé, akit Bella, miután utolérte a kislány boldogan megcsókolt és simult a karjaiba. A gondolatmenet végéig nem láttam a férfi arcát. De a végén megmutatta magát. Az utolsó fák mellett sétált a házunk felé Daniel, mikor lesuhantam a lépcsőn, kivágódtam a bejárati ajtón – szó szerint kivittem az üveget – és csapódtam neki Danielnek. Az arcába vicsorogtam. Nem tudtam tovább visszatartani a dühömet. Megéreztem Bella illatát, és elkövettem a hibát, hogy egy tized másodpercre felé fordultam. Daniel kihasználva az alkalmat a ház falához vágott. Megismételte volna a támadást, mikor Bella közénk vetődött és félúton találkoztak. Daniel le akarta lökni magáról, de a következő pillanatba elengedte magát, és Bella kerekedett felül. Ismételten.

- Megmondanátok, hogy ez mégis mire volt jó? – hátra túrta a haját és fej forgatva állt közöttünk.

- A kis barátod támadt nekem! – mutatott felém Daniel.

- Válogasd meg a gondolataidat! – mordultam fel.

- Te ne mondd…

- Elég legyen! Mit keresel te itt? – Daniel felé fordult Bella.

- Gondoltam meglátogatlak. Hátha tudok segíteni.

- Nem kell a te segítséged! Azzal segítenél, ha eltűnnél! – nem bírtam tovább. Bella mellé álltam.

- Azt hadd én döntsem el, hogy kell-e vagy nem. – kapkodta a fejét közöttünk. – Pár napja elmondtad, amit tudni akartam. Miért vagy itt?

- Már mondtam.

- Te nem mész oda senkihez csak úgy, hogy segíthess.

- Senkihez nem is megyek oda. De te nem vagy senki Bella. Tudod nagyon jól. – „Szeretlek Bella, mikor veszed már végre észre? Az egész világot arrébb vinném, ha azt kérnéd. Sokkal többet adhatnék, mint ez a növényevő pióca!” – Eddig tartott a türelmem. Felmordultam. Ahogy elhaladtam Szerelmem mellettem, megfogta a karom.

- Edward…. Hagyd. Menj inkább most be.

- Nem hagylak itt ezzel az árulóval. – szinte fröcsögtem Daniel felé.

- Kérlek szépen. Beszélnem kell vele. – elém lépett és arcomra simította a kezét. Egy pillanatig nem is tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy itt van előttem, ennyire közel, és hozzám ér. Automatikusan tettem a derekára a kezem, és csókoltam meg. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gurul ki a szeméből. Értetlenül néztem rá, miután elvált tőlem, de csak rám mosolygott és ott hagyott. Végig néztem, ahogy bemegy az ajtón, mögötte pedig a jelenlegi legnagyobb ellenségem… Daniel.

Utána lehajtott fejjel sétáltam be a mi házunkba.

Jasper a kanapén ült és amint beléptem, mondani akart valami szerinte nagyon fontosat, de csak megráztam a fejem. Nem voltam kíváncsi arra, hogy mit kellene tennem, vagy kellett volna tennem. Inkább sóhajtottam egyet és az étkező felé vettem az irányt. Ideje lenne túl esni a dolgon. Nem akarom tovább húzni, különben megtudhatja Bella is idő előtt. Az pedig nagyon nem tenne jót a tervemnek. „Miben sántikálsz öcskös?” Értek el hozzám Jasper gondolatai. Nem néztem felé, úgy tettem, mint aki nem hallotta. Szerencse, hogy nem ő a gondolatolvasó a családban.

- Szeretnék veletek beszélni. – mindenki felállt és egy szó nélkül az ebédlőbe ment. Megvártam, míg leülnek és csak csak azután foglaltam el én is a helyem. Oldalra fordítottam a fejem, ahol Bella helye volt. Ez a szék most üresen állt mellettem. A többiek kíváncsian fordultak felém. – Beszéltem Aróval. Beleegyezett, hogy… Bella veletek maradhasson. – nem akartam húzni az időt, jobb gyorsan túlesni a rosszabbik részen. Nem néztem egyikük szemébe se. Nem tudtam volna elviselni azt a fájdalmat és szomorúságot, amit a következő szavaimmal elérek majd. – Én megyek el helyette.

Néma csend telepedett a szobára. Esme gondolatai szinte lefagytak. Csak akörül járt az esze, hogy elveszti az egyik gyermekét. A legelső gyermekét. Nyitottam a szám, hogy szóljak valami értelmeset, de mikor felkaptam a fejem, semmi meglepődést nem láttam rajtuk. Egyedül Rosalie ült összefont karokkal, gúnyos arckifejezéssel.

- Az a tipikus, mazochista formád, ismét előtérbe került! Hála Bellának!

- Rose, fejezd be! Nem most van itt az ideje ennek. – szólalt meg elég kimérten Emmett.

- Nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljön ő és a baba sem. Két évet leszolgálok Arónak, mint katona és utána visszajövök hozzátok. – és a saját családomhoz. Fejeztem be magamban a mondatot.

- Nem fog csak úgy elengedni. – mondta teljesen nyugodtan Carlisle.

- Megígérte. – szólaltam meg halkan. Nem tudtam vitába szállni vele. Igaza volt, és ezt én is tudtam.

- Te is, hogy nem hagysz el minket többet. – szólalt meg anyám. És ezzel majdnem elérte, amit akart, hogy marasztaljon. De aztán bevillant Bella arca a lelki szemeim elé, és megcéloztam magam.

- Sajnálom, anya… Tudod, hogy…

- Igen, tudom, fiam. Szerelmes vagy. Ilyenkor az ember őrültségeket tesz. – próbált rám mosolyogni, de nemigen jött neki össze. Apámra vándorolt a tekintetem, de ő az asztallapját bámulta csak meredten.

- Azzal is tisztában vagy, hogy ezzel teljesen összetöröd Bella szívét? – nézett felém tágra nyílt szemekkel Alice. Tudtam, hogy neki fogok a legjobban hiányozni majd.

- Már összetörtem korábban. Sokkal korábban…. – válaszoltam suttogva húgomnak.

- Ezért viselkedtél vele úgy az elmúlt időben? Megpróbáltad eltávolítani magadtól? – bólintottam Jaspernek, aki erre felállt, és kiviharzott a szobából. A széke a falnak csapódott és felborult. Az ajtóban még azért visszafordult. – Nem veszek részt abban, hogy tönkretedd a húgomat. Ha elmész… vissza se gyere többet! – majd a hátsó ajtón távozott.

- Jasper! – állt fel anyám, majd utána sietett. Tudtam, hogy ez csak egy indok, hogy ne legyen velem egy légtérben. Nem sokáig tudta volna még tartani magát, hogy ne boruljon ki.

- Lényegtelen én mit mondok. Úgyis csak a makacs fejed után mész. – Rosalie is távozott a teremből. Már csak négyen maradtunk: apám, Emmett, Alice és én. Néma csend maradt a többiek után. Én körbe néztem rajtuk, majd a kezeimet összekulcsolva az asztalon, sóhajtottam egyet.

- Ti mit mondotok?

- Van választási lehetőségünk, öcsi? Te már úgy is döntöttél, nem igaz?

- Igen. – bólintottam is mellé, hogy megerősítsem döntésem.

- Akkor most egyet kell értenem az előttem szólókkal. Főleg Jazzel. Oltári nagy baromságot akarsz most elkövetni, tesó. – Emmett felállt és mellém sétált. Vállamra tette a kezét. – De ha mégis visszajönnél utána… Örömmel fogom nézni, ahogy Bellácska seggbe rúg. Mert megfogja tenni. Az életem merem rá tenni. – és távozott ő is.

Sokáig ültünk néma csendben. Ő nem szólt, én pedig nem akartam. Már órák óta nem jöttek vissza a többiek. Fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek.

- Tudod… Olyan érzésem van, mint, amikor Bella hagyott el minket és Jaspernek meg kellett magyaráznom, hogy miért tette és teszi bizonyos időközönként. – elnevette magát, minden öröm nélkül. – Azzal a különbséggel, hogy most a lányomat kell vigasztalnom, mert a szerelme elhagyta őt. Bele gondoltál te abba, hogy esetleg ez neki mekkora fájdalmat fog okozni? – kezdte felemelni a hangját, majd a végén megköszörülte a torkát, de nem nézett el rólam. Fogva tartotta a tekintetem. – Számtalanszor átéltem, hogy Bella elhagyott minket Jasperrel, majd visszajött, hazajött. De te most a vesztedbe rohansz, fiam.

- De életben maradhatnak. – szúrtam halkan közbe.

- Milyen élet az, amikor nincs melletted senki?

- Ott lesz a lányunk neki…

- Fiam! Hallod te egyáltalán magad? Szereted Bellát?

- Az életemnél is jobban! – húztam ki magam. – Ezért is kell ezt megtennem. Értük teszem! Hogy legyen utána kikhez visszajönnöm. – felállt a székről és megtámaszkodott az asztalon.

- Tudod, hogy mindig melletted álltunk anyáddal, és melletted is állunk, állok. De akkor is tudd, hogy nagy hibát követsz most el.

- Ha nem teszem meg, őket viszik el. Elviszik tőlem Bellát. A gyereket meg… Bele sem merek gondolni, hogy Aro mit művelne vele. Gondolj csak bele, apám! Nincs még egy ilyen gyermek, mint a miénk. Befogná a katonaságba, vagy kísérleteket hajtana végezne rajta. Nem akarom ilyen fájdalomnak, szenvedésnek kitenni őket. Főleg nem Bellát. Értesz engem, Carlisle? – néztem fel rá. Láttam a felismerést a szemében és a gondolatai között is. Csak bólintott egyet. Felálltam és kisétáltam a nappaliba, miközben még magyarázkodtam apámnak. Bár inkább magamat akartam meggyőzni, hogy tényleg helyesen cselekszem. – Jasper letudja nyugtatni Bellát, ti pedig mellette lesztek és támogatjátok mindenben. Igaz? – hátrafordultam megerősítés céljából, de Carlisle már nem engem figyelt. Az ajtón nézett ki, Bella házának irányába. Gondolatait elterelte, de én is odanéztem, ahova ő.

A szívem abban a pillanatban dobbant egy nagyot, majd összetörött örökre. Apám felém kapta a fejét, amikor hallotta a reccsenést. Mikor megálltam a fotel hátára tettem a kezem, és most összeszorítottam az ökleimet. El akartam kapni a fejem, hogyne lássam azt a borzalmat, de mintha lemerevedett volna a nyakam, képtelen voltam mozdulni. Bella az ajtóban állt, bár inkább támaszkodott az ajtófélfának. Daniel szorította az ajtónak és csókolta elég nagy hévvel. Még innen is láttam. Bella még csak nem is próbálta ellökni magától. Egy másodpercre lefagyott, majd ugyanolyan hévvel viszonozta a csókot. Másodpercekkel később érte csak el a tudatomat a gondolatai, amik Bella körül forogtak és elég erősen nekem célozta őket. Lepörgette az elmúlt időszakot, amikor csakis Bellára gondolt, az előbbi perceket, a beszélgetésüket és a mostani jelenetet közvetítette felém. A beszélgetésükben egy valami szöget ütött a fejemben. Olyan volt mintha Daniel helyében lennék, de mégis külső szemlélőként nézném végig, amint egymásnak esnek. Nem tudom elhinni, hogy Bella megteszi ezt, hogy megcsal engem. A reccsenést követően elszakadtak egymástól. Elengedtem a fotelt, majd elindultam az ajtó felé. Éppen azon voltam, hogy letépem a fejét Danielnek, mikor megszólítottak a gondolatai: Ide figyelj, te piszok szerencsés vérszívó! Vigyázz rá, különben visszajövök és a családod szemeláttára foglak megölni! Majd eltűnt a fák között.

Apám nem szólt semmit, a gondolatai is elcsendesültek. Megveregette a vállam, majd kiment a hátsó ajtón, felesége után. A veranda lépcsőjére roskadtam és a kezembe temettem a fejem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Elmenjek Bellához és mutassam meg neki, hogy rám van szüksége, csak rám, hogy sokkal jobban csókolok, mint ő? Vagy hagyjam az egészet a francba, hiszen úgy is itt hagyom? Ezzel a lépésemmel én magam fogom valaki másnak a karjaiba lökni őt.

Sötétedésig ott maradtam. Apám szólt fejben, hogy szóljak Bellának, tartunk egy utolsó értekezletet, a csata előtt. Álltam volna fel, mikor észleltem, hogy léptek közelednek felém. Nem kellett látnom, hogy tudjam ki az. A lépteinek a ritmusa, és az illata alapján felismertem Bellát. Megállt a lépcső alján.

- Carlisle akar egy értekezletet tartani, még a csata előtt. – nem mozdultam. Képtelen voltam bármi életjelet mutatni a beszéden kívül. Bántott még mindig az a csók.

- Rendben. – ő sem mozdult meg. Kicsivel később vettem a bátorságot a kérdéshez, így felemeltem a fejem. Nem tud olyat mondani, amivel összetudná törni a szívem ennél jobban.

- Miért nem adtál soha Danielnek egy esélyt? – láttam, ahogy a földön koppan az álla. Nem számított a kérdésre.

- Tessék?

- Hallottam mindent. Jól kijöttök, szóval nem értem. – magamat sem. Minek feszegetem a témát? Én idióta! És ha olyan választ kapok, ami nekem nem tetszik, akkor meg megsértődök.

- Nem mondták még, hogy hallgatózni nem szép dolog? – karba font kezekkel állta a tekintetem. Elkapott a nevetés. Olyan aranyos ilyenkor, ahogy próbál mérgesnek látszani. Nem bírtam tovább és felálltam, lejjebb sétáltam, miközben zsebre raktam kezeimet, mielőtt olyat tennék velük, amit lehet, hogy később megbánok. Bár Emmett örömmel nézné végig. Én is akartam egy olyan vad csókot, mint amit Daniel kapott. Nem értem mi van velem. Komolyan.

- De igen. Már hallottam párszor. Meg azt is, hogy aki hallgatózik, az magára hall.

- És legalább valami hízelgőt hallottál? – vált gúnyossá a hangom.

- Nagyon is.

- Örülök. Most pedig, ha megbocsátasz… - amint mellém ért, megfogtam a karját.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert két vadász, soha nem alkot jó párost. Egy vadász soha nem alkot jó párost senkivel sem.

- Mi jó páros vagyunk, Bella. – csúszott ki a számon. De komolyan gondoltam.

- Valóban? Minden második mondattal megöljük egymást, Edward. Ez neked jó párosítás?

- Ha egy kicsit másképp látnád a dolgokat, akkor…

- Nem akarok semmit sem másképp látni!

- Zsák a foltját…. – hangzott bentről Emmett hangja. Nem engedtük el egymás tekintetét. Képtelen voltam rá. Nem tudtam és talán mélyen nem is akartam elrejteni a bennem lévő fájdalmat, szerelmet, bánatot és a nem létező lelkemben lévő bűntudatot. Bűntudatot éreztem, amiért itt hagyom őket. Amiért nem próbálok meg megtenni mindent, hogy békében legyünk együtt. Elengedtem a karját, de ő mégsem mozdult arrébb.

- Nem bántam meg semmit, amit neked mondtam, vagy tettem veled. – vallottam be őszintén.

- Helyes. Én szint úgy. – biccentett felém egyet, majd belépett az ajtón.

- Akkor, ha már mindenki itt van… Szeretném, ha megbeszélnénk a holnapi nap részleteit.

Bella az ablak mellé állt, én pedig az ajtófélfának támaszkodtam. Emmett Rose mellett ült a kanapén, mellettük pedig Alice, a karfán Jasperrel. A fotelben Esme foglalt helyet, mögötte apámmal. Ahogy végig néztem a családon, látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és bármit megtennének a másikért, hogy szinte rosszul éreztem magam, amiért én nem vagyok ebben az idillben Bellával.

- A pályán találkozunk velük. Ahol baseballozni szoktunk. Mi már ott leszünk, mikor ők is megérkeznek. Nem lesznek sokan szerencsére. A három mester, Alec, Jane és Demetri. – vázolta Alice, miközben a távolba révedtek a szemei.

- És Felix? – kérdezte Bella.

- Őt nem látom.

- Lehet, hogy még büntetésben van. – szólalt meg Jasper is.

- Nem értem. Miért hagynák, hogy létszám fölényben legyünk? – összeráncoltam a homlokom és önkéntelenül is Bella felé léptem pár lépést.

- Nem lesznek létszám fölényben. – rázta meg a fejét.

- De mi nyolcan vagyunk. Velem együtt. Ők pedig akkor csak hatan.

- Nem lesz mindenki kint, Bella.

- Nem lesz egy kicsit gyanús? – felvonta a szemöldökét és arrébb ment. Ennyire taszító vagyok már neki?

- Nem. Ha a megfelelő emberek nem lesznek ott.

- Vagyis?

- Rosalie és Esme. – néma csend telepedett egy pillanatra a szobára. Majd hárman egyszerre szólaltak meg. Rose, Esme és Bella.

- Nem! – majd Bella folytatta egyedül hangosan. A többiek csak gondolatban tiltakoztak. – Ebbe nem megyek bele! Te sem leszel ott!

- Ott kell lennem. Nem foglak egyedül kiengedni, hogy szembe szállj velük! Nem csak magadra kell most már gondolnod.

- Nem is azt teszem! Pont ezért nem kellesz oda! Kell valaki, aki…

- Igen? Aki?

- Szerintem egyezzünk meg abban, hogy mindenki kimegy, rendben? – szólalt meg halkan Esme. – És utána mindenki vissza is jön. Nem igaz, fiam? – nyeltem egy nagyot és anyára néztem, majd gyorsan másfelé. Nem tudtam elviselni tovább a szemrehányását.

Ezek után csak apróbb dolgokról folytak a beszélgetések. A gondolatokra koncentráltam inkább, bár akiére igazán kíváncsi lettem volna, pont az övét nem hallottam. Körülöttem mindenki ment valahova, csinált valamit, csak én maradtam a nappaliban. Leültem a fotelba és csak cikáztak a fejemben a gondolatok. Hallgattam, ahogy Alice bemegy Bellához, majd kimennek az ablakon át vadászni. Emmett próbált felvidítani, de nem jött össze neki. Órákkal később már mindenki elsétált a szobájába, így én is ezt tettem. De nem tudtam egy helyben maradni. Hallottam, ahogy Bella belép a bejárati ajtón és elindul fel felé. Abban a másodpercben jelentem meg a lépcső tetején. Fordult már az ajtó felé, hogy távozzon, mire meg tudtam szólalni.

- Nem maradnál inkább? – felém fordult és egy szó nélkül elindult felém. Kinyitottam előtte az ajtót, majd halkan visszacsuktam magam után. Leült a fekete bőrkanapéra, de még mindig nem nézett rám.

- Arra gondoltam talán nem szívesen lennél most egyedül odakint. Szeretnek téged Bella. Ha elhiszed nekem, ha nem. Én tudom, mit gondolnak. – Nem tudtam kimondani, hogy szeretünk. Nem tudom, hogy mi van jelenleg köztünk, így nem akarok ilyenekkel dobálózni. Nem látok a fejébe, nem tudom mit érez most irántam.

- Én is megszerettem őket. – És a labdát lecsapta. Ez fájt. Nesze neked Edward!

- Akkor ne tégy semmi őrültséget holnap. Kérlek Bella. – tudtam, hogy azt hiszi, ez miatt vagyok csak kedves vele. Ez meg is nyilvánult abban, hogy felállt és dacosan nézett rám.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne. De megnyugodhatsz. Nem teszek semmi meggondolatlant. És meggondoltam magam. Inkább lennék most egyedül. – azzal a lendülettel kivágtatott az udvarra és alaposan becsapta maga után az ajtót.

Még jobban magamba akartam roskadni, de akkor megjelent Jasper az ajtóban. Negyed órán át mondta a magáét. A végén már nem is figyeltem rá. Nem állítottam le, nem tettem ellene semmit. Soha nem láttam még ennyire idegesnek. Azt hittem, hogy nekem ugrik, de nem csinált mást, mint hogy az ajtóban állva, két lépéssel tőlem ordít, és kiabál és mutogat. Meg tudtam érteni őt is egy szinten. Hiszen, ha nem is a vérszerinti húgáról van szó, de szereti Bellát. Talán őt szereti a legjobban a családból, és persze, hogy nem akar neki semmi rosszat. Én sem akarok. De én még mindig azt látom a legjobb ötletnek, ha én megyek Volterrába és nem ők. Tizenöt perccel később Alice jött át, hogy elvigye magával, mivel szerinte ennyi erővel akár a falnak is beszélhetne. Egyet értettem vele.

Szinte egész éjjel a szobámban gubbasztottam. Végignéztem az összes CD-met, megjegyeztem, hogy mi hol van, milyen színű. Nem mintha képes lennék elfelejteni, de valamivel kénytelen voltam lefoglalni magam, mert a családom gondolatai túl szomorúak és igazak voltak. Alice volt az, aki nem bírta tovább. Mielőtt a nap első sugarai megjelentek volna, kivágódott az ajtóm, félig leszakadva és a nyakamba ugrott. Kétségbeesetten szorított magához és zokogásban tört ki.

- Ne menj el, kérlek tesó! Ne hagyj itt minket. Ne hagyj itt engem.

- Sajnálom, Alice. Már eldöntöttem. – Erősebben vontam magamhoz és az ajtó felé fordultam. Esme állt az ajtóban és nézett minket. Mögötte Carlisle volt, félig magához ölelve anyámat. Mellettük, a küszöbön innen Jasper nézte fájdalmas arckifejezéssel a karjaimban zokogó feleségét. Könnyítettem a karjaimon, hogy elengedjem, de ő csak szorított tovább. Vele együtt mentem közelebb a többiekhez. A folyosón állt Rosalie, mellette pedig Emmett. Nem nézett felém, nem jött közelebb Rose. Letettem a földre Alice-t, akit Jasper azonnal átölelt. Anyám lépett utána hozzám. Bele fúrtam az arcom a nyakába és csaknem elsírtam magam. Ő már hamarabb elengedett, majd apám ölelt magához szorosan. Jasper csak együtt érzően nézett rám, és inkább gondolatban verte a fejem a falba, hogy észhez térjek, még az utolsó pillanatban, de sajnos nem használt. Emmett a szokásos medve ölelésébe vont, míg Rose, csak karba font kézzel állt a folyosón és rágta az alsó ajkát. Gondolatban magával veszekedett, hogy mit is csináljon. Megöleljen, mint a többiek, vagy inkább lekeverjen egy nagy pofont. Emmett oldalba lökte, és biccentett egyet felém, ami átbillentette a holtponton. Utat tört a többiek között és ő is megölelt. Egy másodpercre leblokkoltam, mert nem igazán emlékeztem olyanra, hogy ő megölelt volna engem, vagy bárki mást a férjén kívül. Majd tétován, de visszaöleltem.

- Meg ne próbáld, hogy nem jössz haza, különben én megyek el érted, és haza rugdoslak!

- Rendben. – majd, mintha mi sem történt volna, kivonult a szobámból. Utoljára Carlisle távozott.

- Fiam! Ha bármi kellene, vagy el akarsz jönni, csak szólj és segítünk.

- Köszönöm. De két év annyira nem hosszú idő. És utána már itthon leszek. Végleg.

- Legyen így. – majd ő is követte a többieket a földszintre. Rá néztem az ajtómra, ami félig a helyén, félig a földön hevert, majd utoljára körülnéztem a szobámban és követtem őket. Amikor a bejárati ajtót csuktam be magunk mögött, Bella is akkor jelent meg a kis ház ajtajában. Ahogy rá néztem, és megfordult, nyelnem kellett egyet. Ha azt mondom, hogy elég jól nézett ki abban a ruhában, amiben vadászni szokott, akkor még körbe se írtam, hogy hogyan hatott rám a jelenléte.

 Ahogy elhaladt Rose mellett, váltottak pár szót, amiből egy mukkot sem értettem, mert a pajzsát használta Bella. Nem csak nekem tűnt fel a dolog, a többiek sem értették, mikor kitérő választ adott a férje kérdésére Rose.

A rétre érve megpróbáltam közeledni Szerelmem felé, de mikor megfogtam a kezét, ő elrántotta azt. Talán jobb is így, hogy haragszik rám.

Amint megláttam őket kilépni az erdőből, mintha összeszorították volna a gyomromat. Félni kezdtem. Rettegtem. Nem magam miatt, inkább attól féltem, hogy Bella, hogy fog reagálni, mikor megtudja, hogy én megyek el és hagyom el őt. Még mindig abban a reményben van, hogy ő áldozza fel magát. Pedig nem.

- Üdvözöllek Aro! – tett pár lépést Carlisle előre.

- Kedves barátaim! Mekkora öröm számomra, hogy mindannyian itt vagytok. – ő is előrébb lépett, majd végig nézett rajtunk. Hallottam a gondolataiból, hogy nagyon örül az ajánlatomnak és már alig várja, hogy kipróbálhasson és a katonái között tudhasson engem. Már nagyon várnak a többiek kis. Főleg egy valaki, akit ott kellett hagynia. Ki lehet az? – Nem szeretném tovább húzni a drága időmet, ha nem haragszol Carlisle. Tudjátok, hogy miért jöttünk. – majd Bellán maradt a tekintete. Mellettem ő vett egy mély levegőt, felemelte a fejet és maga mögé rakva előre ment. Kicsivel előrébb állt, mint Carlisle, de még mindig meg volt a három lépés Arotól. Egy szó nélkül nyújtotta át a fejet. Aro meglepett fejet vágott, mint aki abban reménykedik, hogy még sem teljesítette a rá bízott feladatot. Majd nagy örömmel, mint aki megkapta  kedvenc játékát vette át és ért Bella kezéhez is.

- Fantasztikus emlékeid vannak gyermekem. – mosolygott rá. Átvette a fejet, Marcusnak adta, aki felgyújtotta és a földre dobta.  – Viszont még egy ajánlatot kaptam kedvesem, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. És ha őszinte akarok lenni, nem is akarnám figyelmen kívül hagyni. Évszázadok óta akarom őt. – tette hozzá gondolatban, majd magához intett. Nyeltem egyet, a családomra néztem egy másodperc tört részéig, majd előre léptem. Lehajtott fejjel mentem tovább. Nem tudtam volna Bella szemeibe nézni. Most nem.

Aztán felgyorsultak az események. Jasper elkiáltotta magát, és megpróbált közelebb lépni, majd ahogy felemeltem a fejem megláttam, Bellát felém futni. Nem tértem ki az útjából. Nekem vágódott és a lendülettől, mind ketten hátra estünk. Gyorsan derekára tettem karjaim, hogy megtarthassam, de ez sem volt elég. Amint a hátam a földre ért, ő felnyomta magát és a csípőmre ült. Zihált a futástól és a zuhanástól. Gombóc ragadt a torkomba, nem tudtam és talán nem is akartam megszólalni. Láttam, ahogy egy könnycsepp megcsillan a szemében. Le szerettem volna törölni, vagy csókolni onnan, de nem tettem mozdulatot felé. Helyette inkább megpróbáltam leemelni magamról, de erősebben kezdett szorítania  combjaival, és ahogy emelkedtem, ő azonnal visszalökött a földre.

- Bella, engedj el! – Szóltam szelíden és megint megpróbáltam a lehetetlent, vagyis, hogy leemeljem magamról, de természetesen nem engedte. Egy másodperccel később oldalra bicsaklott a fejem, ahogy a jobb ökle találkozott a bal arcélemmel. Emmett persze azonnal élvezni kezdte a műsort. Engem pedig idegesíteni kezdett, hogy Bella még mindig rajtam van.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj! Megértetted? – kiáltotta.

- Nem! Te nem érted! – nagyot löktem rajta, minek hatására lecsúszott volna rólam, de ahogy én emelkedtem, úgy fontam át a lábam a derekamon és húzott magához. Ennek hatására ismét a földre kerültünk, csak most ő volt alul. Ahogy ránehezedtem, felnyögött.

- Figyeljétek meg, hogy nem sokára a ruha is lekerül! – Emmett kapott egy maflást a megszólalásáért. Ha más környezetben lennénk, én is ezt mondtam volna, de most magamról akartam levakarni azt a nőt, akit szerettem, a gyermekem anyját.

- Meg kell tennem, Szerelmem. – Felé hajoltam, és komolyan a szemébe néztem, hátha felfogja a szavaim súlyát, de sajnos nem értem el vele semmit.

- Semmit nem kell tenned!

- Inkább én megyek, mint téged hagyjalak elmenni! – nagy nehezen lefeszegettem a lábát és megint megpróbáltam felállni. Ahogy kiszabadult a jobb lába, viszont mellkason rúgott és hátra estem. Felállt és várt, amíg én is azt teszem. Ő került Aro felé, én meg Jasper mellé keveredtem.

- Nagyszerű a műsor gyermekeim, de ideje lenne eldönteni, hogy ki csatlakozik végre! Sőt a legjobb lenne, ha mindketten eljönnétek velem. – Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gondolatát, ahogy elképzeli, hogy egymás mellett állunk, vörös szemekkel és őt szolgáljuk. Szinte kirázott a hideg, mikor arra gondoltam, hogy Bella is Volturi katona legyen, független attól, hogy tudtam, hogy nekik is dolgozott egy ideig. És akkor, elkövette szerintem élete legnagyobb hibáját. Aro felé fordította a fejét. Azonnal kihasználtam, megláttam a lehetőséget, hogy most elé kerüljek jó pár lépéssel. Elrugaszkodtam. Láttam a rémületet és a felismerést a szemeiben, mikor átlendültem fölötte.

- Ne! – kiáltotta és elindult felém, de épp időben Jasper elkapta hátulról és visszafogta őt. Vergődött és kapálózott, de Jazz erősen tartotta. Guggolva értem földet és lassan felegyenesedtem. Úgy éreztem magam, mint egy idős ember, akinek fel kell állni a a földről. Muszáj volt egy pillantást vetnem Szerelmemre, majd elindultam Aro felé.

- Edward! – sikította. – Edward! Állj meg és fordulj vissza! Azonnal! Nem teheted ezt! Nem teheted ezt meg a családoddal és… és… - elcsuklott a hangja. Az én szívem is darabokra tört még egyszer. – Nem csinálhatod meg velem Edward! Nem hagyhatsz el! – az egész testem felé fordult. Akaratomon kívül. – Tudom, hogy nem úgy alakultak a dolgok mostanában közöttünk, ahogy kellett volna. Tudom, hogy én vagyok a hibás és… - lassan elindult felém. Ne! Ne tedd, vagy kénytelen leszek maradni.

- Semmi nem a te hibád, Szerelmem. – én is tettem felé pár lépést. De nem értem hozzá. – Tudtuk, hogy nem fog könnyen menni. Tudtam, hogy nem tudsz egyik napról a másikra megváltozni. De nem bántam meg semmit veled kapcsolatban, Bella. Nem bántam meg, hogy akkor utánad mentem. Nem bántam meg, hogy annyit veszekedtünk. Mert tudom, hogy… Tudom, hogy szeretsz. – térdre esett előttem. És én nem tudtam, nem tehettem ellene semmit sem. Életem, létezésem egyik legnehezebb tette volt, hogy mozdulatlan maradtam. Csak a kezeimet szorítottam egyedül ökölbe. És a szívem követte példáját, ami már több mént száztíz éve nem dobog. Jasper azonnal mellé térdelt. Tudtam, hogy ha a világ össze is dől, ő mellette marad és számíthat rá majd Bella, mindenben.

- Akkor ne tedd ezt velem! – könyörgött továbbra is nekem.

- Így tudlak csak megvédeni. Téged, a kicsit és a családomat. Sajnálom. – hátrálni kezdtem tőle, Aro felé. Még egy lépést akartam tenni, de valami keménybe ütköztem. Értetlenül próbáltam tovább menni, mire leesett, hogy ez Bella pajzsa. Felment a nem létező vérnyomásom. Miért nem akkor kap értem, mikor elérhető távban vagyok, miért akkor, amikor nem kellene?

- Bámulatos! – ámuldozott Aro. Persze, hogy élvezi a műsort. Nem sok olyan vámpír, vagy vadász létezik, akik verekednek azért, hogy a katonái közé tartozhassanak.

- Bella, engedj ki! – csattantam fel, de ő csak megrázta a fejét. Majd hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt és erőt gyűjt. Végül mégis csak megszólalt.

- Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenj! Ha elmész, veled megyek!

- Nem! Értsd már meg, kérlek! – ismét megrázta a fejét. Éreztem, ahogy a szemeim feketednek. Ha mutatnék valami haragot, hogy igenis menni akarok, elengedne. – Miért nem fogod már fel, hogy szabadulni akarok tőled? Egész eddig azért viselkedtem veled olyan ridegen, mert már nem akarlak a közelemben tudni! Bele fáradtam, hogy utánad futkossak, és azzal foglalkozzak, hogy neked jó legyen! Engedj ki, Bella! – végképp szilánkokra, sőt porrá őröltem a szívemet. És az övét is.

- Az előbb azt mondtad, hogy…

- Igazat mondtam. Semmit nem bántam meg. De már elegem van belőled, és az állandó „én megoldok mindent, nem kell nekem senki és semmi” szövegeddel!

- Valóban így gondolod? – szólalt meg monoton hangon. Elhiszi? Komolyan? Egész eddig azt hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem, megtettem érte mindent, és most azt mondom, hogy nem kell és elhiszi? Miért? Miért csinálja ezt velem?

- Igen.

- Rendben. Végre egyszer őszinte vagy velem. – visszavonta a pajzsot. Éreztem, hogy nem tart vissza már semmi sem. – Akkor menj! És légy boldog! – biccentettem és hátat fordítottam neki. – Soha többet nem akarlak látni! És a sohát szó szerint értem! – megálltam. Mit akar ezzel mondani? – Ha mégis egyszer visszajönnél… Ne keress meg minket! Különben…  - hallottam, ahogy nyel egyet. – Ellenségnek veszlek. És megöllek! – Esmének elakadt a szava, a többiek pedig felszisszentek. A gondolataik megpróbáltak megnyugtatni, hogy ezt csak úgy mondja, majd elszáll a mérge és örülni fog, ha visszajövök. De én tudtam, hogy komolyan gondolja. Ő nem az a típus, aki mond valamit, majd egy óra múlva meggondolja magát. Erre csak biccentettem egyet, mint aki tudomásul veszi a dolgokat és tovább mentem. – Edward! – szólt még utánam, de úgy tettem, mintha csak egy kis idegesítő gondolat lenne és nem foglalkoztam vele. Aro mellé léptem, aki egy köpenyt terített a hátamra, üdvözölt az új családjában, majd megfordultak és elindultunk az új otthonom felé.

Sajnos elértek Bella szavai a fülemig, és hallottam, ahogy elmotyogja a nevem és azt, hogy szeret, majd Jasper elaltatta őt. Nem fordultam hátra. Nem bírtam volna elviselni az összetört látványát annak a személynek, akiért feláldoztam az életemet és a családom szenvedését sem akartam látni mégegyszer.

Két és fél napba telt az utazás. Futva tettük meg és útközben szerencsére nem álltunk meg táplálkozni. Még nem dolgoztam fel egészen, hogy nekem is emberi vérrel kell majd táplálkoznom. Pedig ez is vele jár. Vagy meg tudnám beszélni Aroval a dolgot?

- Aro! Én… - de a mondatot nem tudtam befejezni, mert amikor beléptünk a trónterembe, elém lépett egy alacsony, szőke hajú lány és belém fojtotta a szót.

- Mester! A megszólítása, Mester! Ideje, hogy egy-két szabállyal tisztában légy Cullen!

- Jane, gyermekem! Hagyjad. Majd beletanul. Csak most értünk vissza. Így kell üdvözölni egy vendéget? Egy új családtagot? – és az az utolsó szónál rám mosolygott. Nem sok tartotta, hogy ne vágjak egy fintort. – Inkább mutasd meg neki a szobáját. És utána mindent megbeszélünk. A vacsora után. – nyeltem egyet és ijedten néztem Arora, de ő csak mosolygott. Ez nehéz, hosszú két év lesz.