Sajnálom

            Sziasztok!

Sajnálom, hogy a hétvégén nem jött fejezet. Pedig terveztem és már egy része is megvan, csak nem volt időm befejezni. Ma már pláne nem lesz, mert ma megyek vissza a koleszba. L Mivel jövő héttől – pontosabban szombattól nov. 4-ig szünet lesz J - így megpróbálom akkor befejezni és hozni. Az is közre játszik, hogy ebben az évben projekt munkát kell leadnunk, meg a KRESZ-t is most kezdjük el. Aminek persze örülök, de még kevesebb időm lesz az írásra. Ha össze tudom magam addigra szedni, akkor legkésőbb – tényleg most már – november elején kaptok frisset. Tényleg sajnálom, mert szerettem volna én is rakni addigra, de nem megy. L Köszönöm addig is a pipákat, és a kommenteket!

Nem tudom, hogy ki volt, az aki, az unalmast jelölte, de szeretném, ha párszóval kibővítené, hogy miért is uncsi? Vagy komiban, vagy csetben, esetleg emailben, nekem mindegy. Köszönöm.

Jó olvasást, annak, aki még nem olvasta volna, és majd jövök!!!! J :D

PUSSZ J

9.fejezet

Hali!

Sajnálom, hogy múlt héten nem volt fejezet, csak egy kicsit összecsaptak felettem a hullámok.. De itt vagyok! Remélem azért vártátok! Köszönöm az előzőekhez a komikat, és pipákat! Most nem tudok sajnos dupla fejezetet hozni, mert jövőhéten megint nem jövök haza, de ígérem, hogy pótolom. Amint lesz kész fejezet duplát írok és rakom is fel. Jó olvasást addig is!

Egész éjjel csak a kanapén ültem a nappaliban, Cullenék házában és néztem magam elé. Anthony megpróbálkozott pár dologgal, hátha megszólalok, vagy tanúsítok bármi olyan viselkedést, ami arra utal, hogy élek, de nem jött össze neki. Így hajnal tájt, már föladta, és ingerülten elhagyta a házat.

Az emlékeimet pörgettem le magamban. Az összest, ami a Cullen családhoz fűz, vagy fűzhet. Amikor Carlisle-lal találkoztam. Amikor először láttam meg Jazzt Mariánál. Alice-szel való beszélgetésemet – ami igen rövidre sikerült, de hatásos volt. Amikor Emmett a földbe döngölt szó szerint, ahogy Esme aggódott értem akkor, ahogy Rosalie undorral nézett rám. Ahogy Edwarddal találkoztam legelőször, mikor azt a Vöröset kergettem, aztán ahogy Edward a hotelben megcsókolt. Ahogy aggódott értem reggel, ahogy ölelt..... És ezt már nem élv... érezhetem többé. Nem viccelhetek Jasperrel, nem bosszanthatom az Apámat. Mert most miattam vannak bajban, vagy már halottak is. Elkapta őket Victoria, és hiába van Alice-nek és Edwardnak képessége, nem birtokolnak olyan tudást, ami Jazznek van. A harci tehetséget. Nincs mindegyiknek olyan ereje, mint Emmettnek. Mélyet sóhajtottam, és újra néztem magamban, ahogy hagyjuk szenvedélyünk kibontakozni a hotelben Edwarddal.

Persze megtehetném, hogy bosszúból elmegyek, és magam adom fel a Volturinál, vagy keresem meg Victoriát, és befejezem az alkum, mielőtt tényleg késő lesz. Vagy akár Mariat is megkereshetném mivel, nincs itt, nem tartozik már Cullenék védelme alá. Vagy... itt is maradhatnék, és sirathatnám, azt az életet, amit hagytam elmenni, mikor ott hagytam Carlisle-t. Talán már én is a családhoz tartoznék, vagy tartoztam volna. Nem Jazz oldalán, hiszen ő megtalálta a társát, talán Edward mellett. De mikre is gondolok? Nem lehetséges ez nekem. Nem eshetek szerelembe, nem érezhetek semmit, senki iránt. Egy vadásznak nem ez a feladata. Ráadásul én A Vadász vagyok. Szorosan összezártam szemeim és mégkisebbre húztam össze magam a kanapén.

- Még mindig itt vagy? Meddig akarod ezt játszani, Bella? Itt sajnáltatod magad ahelyett, hogy kiderítenéd, mi van velük! Vagy felejtenéd el őket, és lépnél tovább! Végeznéd a dolgod! De nem, te inkább itt ülsz, és sajnálod, hogy az vagy ami! Elmegyek vadászni! Mire visszatérek, nem akarlak ott látni! Vagy nem áálok jót magamért! – végszóval becsapta az ajtót maga után Anthony, de úgy, hogy a teljes üvegfal beleremegett. Talán igaza van. Tennem kéne valamit. Nem itt ülni és... Valóban azt sajnálnám, hogy az vagyok, ami? De én szeretek az lenni! Szeretem, hogy nem vagyok vérszívó, de nem is vagyok olyan gyenge, mint egy ember. Nem tudom. De ő honnan is tudná? Csak akkor van velem, vagy foglalkozik velem, mikor kell neki valami. Vagy valaki. Utána meg feldob az ellenségnél, vagy csapdába csal.

Vettem egy mély levegőt a számon, de meg is bántam. Elkezdett kaparni a torkom, és szinte éreztem, hogy már fekete a szemem. Nem az a csokibarna, amit Edward szeret. Szeret? Ennyi idő alatt lehet szeretni valakit? Beleszeretni valakibe? Még megkedvelni is nehéz, nemhogy szeretni! Vagy ezt csak én gondolom így? Egy dologban viszont teljes mértékben igaza van Anthony-nak! Nem ülhetek itt, és lehetek csak, mint aki elveszített valami fontosat. Tennem kell valamit! Talán még nem késő! Talán ha elindulok, még elérem őket! Megtudom akadályozni, hogy meghaljanak! Megfogom tudni akadályozni!

Kezdtem épp egy kis halovány reményt látni arra, hogy igazam van, vagyis lesz, de ezt drága barátom összetörte. Egy szemvillanás alatt. Szó szerint. Annyit éreztem csak, hogy neki csapódok az üvegfalnak, és egy fa törzsének csapódom. Mielőtt elérhettem volna a talajt, megint megfogott, és a verandának vágott. Kezdtem bepipulni. Komolyan! Most döntöm el, hogy megkeresem őket, erre ő így fogadja! Szép barát! Mikor oda ért elém, már nem talált fogást rajtam, mert én kaptam el a nyakát, és a legközelebb lévő fához nyomtam. Ziháltunk mind a ketten. Meg nekem még fájt a hátam is eléggé. A szemembe nézett és láttam, hogy kíváncsian méreget, hogy mi lesz a következő lépésem. De ami történt, arra sem én, sem ő nem volt felkészülve.

Egy ijedt sikoly törte meg az erdő csendjét, majd egy kiáltás, amit egy test nekem ütközése követett. Nem engedtem el Anthony-t, így velem esett ő is oldalra. Amint a felszálló por egy kicsit csillapodott, már láttam a „támadómat” és a tüdőmbe maradt a levegőm. Nem találtam a szavakat. Anthony megpróbált kiszabadulni, és én úgy engedtem el, mintha nem is az én kezem lett volna. De nem tudtam elengedni azt az arany szempárt, ami rám nézett. Mosolyra húzódott a szája, és elkiáltva a nevemet megölelt. Én még mindig szinte, úgy néztem rá, és éreztem magam, mint aki szellemet lát. Érezhette is, mert pár perc múlva sértődötten szállt le rólam, és nyújtott kezet, miközben Jazz is közelebb sétált. Hogy ki?! Az előbb említettre néztem úgy, ahogy az előbb Alice-re, de ő csak vigyorgott, és tartotta a szemkontaktust. Lassan álltam fel, szemem járattam közöttük. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy itt vannak. Én eddig azt hittem, hogy....

- Hogy a fenébe kerültök ti ide? – Nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, és ami a legfontosabb volt a többi millió kérdésem közül. – És a többiek?

-  Én is örülök neked Bella! Igazán! Láttam, hogy itt vagytok, és hogy olyan letargikus állapotban vagy, így mondtam Jazz-nek, hogy jöjjünk el, és mondjuk meg, hogy nincs velünk semmi baj. MI jól vagyunk. – felelte Alice, majd szemöldök ráncolva nézett a házra. Az összetörött verandára, és üvegekre. Szerintem már azt tervezi, hogy hogyan lehetne a leghamarabb megcsinálni. Vagy csináltatni velünk. – Miért kellett átrendezni a házat? Miért nem volt jó, ahogy volt? – Így lenne szerencsém a lottón.

- Bella hibája!

- Anthony hibája! – mondtuk egyszerre, mire légyölő pillantással néztem rá. – Te dobtál ki az ablakon!

- Figyelmeztettelek előtte, hogy mikor visszajövök, és úgy talállak, ahogy elmentem, drasztikus módszerekhez fogok folyamodni. – fonta karba a kezeit, és elfordult. Felsóhajtottam, és inkább Alice-ékre figyeltem.

- Hogy érted azt, hogy mi? – összenéztek, és tudtam ebből, hogy baj van. Talán nagy baj. – Alice! Jasper! Ki nincs jól?

- Mondd el te.

- Miután elmentél... inkább menjünk be. – mondta Jazz, majd kedvesét húzva a nappaliba mentek. Léptem volna én is át az ajtót, mikor Anthony hangja megállított.

- Én elmegyek sétálni. Nem akarok útban lenni, és Bella... sajnálom, hogy úgy neked estem.

- Semmi baj! Csak aggódtál értem. Érthető. De maradhatsz is, ha..

- Nem! Nem akarok... útban lenni. – majd már el is tűnt. És még sétálni megy, mi? Ja.

- Itt vagyok. – lerogytam az egyik fotelba, velük szembe.

- Tehát – kezdte Alice – Edward.. nem fogatta valami jól, hogy tényleg elmentél, és nem jössz már vissza. Legalább is az első hónapokat, még jól viselte, de aztán...

- Várj! Hogy érted, hogy az első hónapokat? Nem voltam addig el!

- Hét hónap telt el azóta, hogy elmentél tőlünk, Bella! – mondta szelíden Jazz. De nem akartam elhinni. Hét hónap? Hol voltam én... Victoria! Akkor eshettek ki a napok... hónapok, amikor ott voltam. Talán, hogy nem is emlékszem olyan sok alkalomra, amikor magamnál lehettem. De hét hónap? – Edward elkezdett keresni, - folytatta testvérem – de nem igen jutott a nyomodra. Még Alice sem látott. Hol voltál?

- Ez hosszú történet. – hajtottam le a fejem, és kértem, hogy folytassa. Alice vette át megint a szót.

- Aztán már nem járt vissza, és nem adott jelet magáról. Rosalie, és Emmett elment utána, és megüzenték, hogy Olaszország felé tart. Azután már mi is utána mentünk, de mivel láttalak, így mi eljöttünk.

- Miért menne oda? És miért úgy tudják a farkasok, hogy északnak mentetek?

- Mert eredetileg arra mentünk. Elmentünk Alaszkáig, de nem volt ott. Ott hagyott nekünk üzenetet Emmett, hogy... hova tart. – befejezte, de nem ez volt a történet vége. Szememmel ösztökéltem, hogy folytassa. – Na, jó! A Volturihoz ment. Nem akart olyan világban élni, ahol te már nem vagy.

- Mi van? – felpattantam, és mint a mérgezett egér, kezdtem el mászkálni – Hogy érted, hogy nem akar olyan világban élni, amiben én nem vagyok?!  Hiszen élek! Nem! Ezt nem teheti meg! Nem lehet, hogy az legyen! Egy éjszaka volt! Egy nap, hogy ismertük egymást, ez...

- Bella! Befejeznéd? Az idegeimre mész ezzel a mászkálással, és az érzéseiddel! – kezdte el masszírozni a halántékát Jazz. Megálltam egy pillanatra, de aztán folytattam a mászkálást.

- Bella, nálunk nem igen úgy mennek a dolgok, ahogy az embereknél. Nem kell randizgatni, és jobban megismerni a másikat, hogy tudjuk ő az, akire eddig vártunk, és ő az aki kell nekünk. Nálunk ez egyik pillanatról a másikra történik meg. És Edwarddal ez megtörtént. Amikor levett legelőször a lábadról. – mosolygott a végén, mire elfintorodtam, és visszaültem a helyemre.

- Nem lehet! – suttogtam magam elé, de sajnos meghallották.

- Ne gyere ezzel a hülyeséggel megint! Mióta elhagytál, ezt szajkózod! – csattant fel Jazz, mire rákaptam a tekintetem.

- Nem én voltam az, aki dobott az miatt, mert nem vagyok ott mindig, ahol te!

- Ti miről....?

- Talán nem azt kellett volna tennem? – állt fel és láttam rajta, hogy mérges kezd lenni – Otthon ülni, és várni, hogy mikor van időd rám is? Mikor jössz haza? Épségben? Vagy egészben? Vagy, hogy haza jössz-e egyáltalán?! Láttam! Éreztem, hogy boldogtalan vagy velem! De nem szóltam. Nem nyaggattalak vele! Mert tudtam, hogy mi a bajod! Menni akartál! Már akkor sem bírtál egyhelyben maradni sokáig! Hajtott a véred!

-  A vérem?! Mit akarsz ezzel? Hogy olyan vagyok, mint az apám? És ezt most miér’ nekem mondod? És miér’ nem mondtad korábban? És tudod mit? Azért mentem el, mert az nem én vagyok! Vadásznak születtem! Nem holmi vérszívónak! – álltam fel, és dühösen meredtem szemeibe.

- Szóval ezek lennénk? Ez lennék neked, holmi vérszívók? Nem az apádra gondoltam.

- Jasper... – próbálkozott halkan Alice közbe szólni, de nem igen tudott. Csak a fejét kapkodta köztünk.

- Nem úgy gondoltam! – keltem egyből védelmemre, de nem hatottam meg. Nem úgy nézett rám.

- Lehet! De úgy mondtad! És az érzéseidet érzem, nem a gondolataidat. És azok azt mondják, hogy igenis így érzed. Hogy csak ennyi vagyunk neked! De tudod mit? Akkor miért nem végzed el most a feladatod? Miért nem ölsz meg minket most?

- Jasper! – állt fel Alice, és szerelme elé állt, de ő nem nézett felé. Engem figyelt szemeivel.

- A testvérem vagy.

- A testvéred? Most már az lennék? Magad sem tudod, hogy mik vagyunk MI Neked. Azt tudom, hogy te mi vagy nekem. Meg a többieknek, és főleg Edwardnak. De téged ez úgysem érdekel. Soha nem is érdekelt, hogy mi van mással. Egyedül az volt számodra a fontos, hogy neked jó legyen. Hogy neked meglegyen minden. Az, hogy kin kell áttaposnod azért, hogy megkaphasd, nem érdekel. Bárkin átgázolsz. – döbbenten hallgattam végig a szavait, és a végén rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Ha érdekelt volna, hogy mi van velük, vele, akkor nem hagyom el őket. Nem úgy, ahogy ott hagytam őket. Jazz suliban volt, Carlisle meg dolgozott. Én meg leléptem. Ha érdekelne, hogy mi van velük, akkor nem hagyom el őket másodszorra is. Akkor most nem itt kennék, és nem a testvérem szavain gondolkodnék, hanem úton lennék, hogy megmentsem Edwardot. Vagy már együtt lenne a család.

- Igazad van. Nem igen érdekelt, hogy mi van veletek. Nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neked. Csak a saját érdekemet néztem. Sajnálom. – félve néztem szemeibe, de meglepődtem, amikor megláttam az arcát. Vigyorgott! Átvert! Tudta, hogy így tud rám hatni. A rohadt lelkiismeretemre! A közelemben lévő párnát felkaptam, és teljes erőmből hozzá vágtam. Könnyedén elkapta, és visszadobta azzal a lendülettel. De ez nem olt jó ötlet. A lendülettől hátra estem, és szerencsémre a fotelben értem célt.

- Jasper! – kiabálta Alice, majd mellém lépett – Jól vagy?

- Persze. Innom kéne. Már napok óta nem ittam. – felálltam, és mint végszóra belépett Anthony is egy zacskó vérrel. Megtorpant egy pillanatra, ahogy végig nézett rajtunk, majd oda dobta a vért nekem. – Kórházi?

- Az. Gondoltam, hogy fogok egy embert és frissen hozom el, de nem hiszem, hogy azt díjazták volna egyesek. – bökött fejével Alicék felé – Megbeszéltetek mindent?

- Igen. – szólalt meg Jazz, de Alice megint közbe szólt.

- Nem! – felhúzott szemöldökkel néztünk rá, mire összefonta karjait a melle alatt, és csúnyán nézett ránk – Egy valamit még nem értek. Vagyis több mindent, de azzal még ráérünk.

- Te? Nem? Értesz? Valamit?

- Igen! Ritka pillanatok egyike, de megtörténhet, még velem is. Szóval mit értettetek azon, hogy dobott, elhagyott, nem hagyott. Mit értetek ez alatt?

- Ez hosszú lesz. – kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, majd Jasperre néztem, miközben a vért szürcsöltem.

- Miért nem te mondod el?

- Mert te is elmondhatod.

- De...

- Na, jó! Mikor Carlisle-lal együtt éltünk, egy vadászatom során leltem Mariara, és Jazzre. Valami megfogott benne. Ne gondolj rosszra, nem olyan értelemben, hanem mintha nem is tudom.... Mindegy. Tehát aztán többször jártam olyan helyen, ahol ő is ott volt. Majd.... rövidítek, ha nem gond oké? – bólintottak így tömören elmondtam a dolgokat – Egy darabig együtt voltunk. Legalábbis megpróbáltuk, de nem igen jött össze. Nem volt meg köztünk az a dolog, ami köztetek. És hidd el nem bánom. – mosolyogva néztem rájuk, ahogy Alice odabújt Jazzhez, és átkarolták egymást. Arra gondoltam, hogy bárcsak én is így lehetnék Edwarddal. Gondok, és a Volturi nélkül. De ez egyelőre nem lehetséges nekem. Még nem.

A nap további részében megbeszéltük, hogy akkor mit csináljunk. Alice a jövőt kutatta, Jasper gondolkodott, Anthony a kanapén fetrengett, és néha közbe szólt valamit, míg nekem lázasan pörgött az agyam.

Egyik felem Edwardon. Hol van pontosan? Jól van? Él még? A másik fele, meg, hogy hogyan találhatnánk meg gyorsan. Persze egyszerű lenne, ha az ösztöneimre hagyatkoznék – így találom meg az áldozataimat – és még Anthony is tudna segíteni. De mi van akkor, ha elérünk Olaszországba? Ha találkozok a Volturival? Nem hiszem, hogy elengednek megint, olyan egyszerűen, mint a múltkor. Vagy még állják a szavukat, és nem veszik annak, ha oda megyek, hogy feladom magam?

- Szólok Rosaliéknak. Ne menjenek be Volterrába. Meg Esmééknek is, hogy ott találkozzunk. A városkapunál. – szólt közbe Alice, ezzel kizökkentve gondolatimból. És egy ötletet adva.

- Alice! Tud rólatok Aro? A képességeitekről?

- Csak rólam és Edwardról. Miért?

- Akkor Jazzt feltudnánk használni, ha nem akarnak minket elengedni. Edward...

- És hogyan akarsz bejutni? – emelte fel a fejét Jazz.

- Az egyszerűbb, mint hogy ki is jöjjünk onnan élve. Tehát. Edward tud olvasni Aro fejében. Ha nem engedne el minket, ő jelez neked, – fordultam Jazz felé – te egy kicsit, de óvatosan belekavarsz Aro érzelmeibe. Ő belemegy, mi meg villámgyorsan eltűnünk onnan. – vontam vállat és hátra dőltem a fotelban.

- És velem mi lesz? – állt fel Anthony.

- Te nem jöhetsz be velünk. És Alice sem. Nem szabad megtudnia, hogy te is itt vagy. – néztem az említettre.

- Hogyan akarsz eltitkolni Aro elől? Én is ott akarok lenni!

- Azt megoldom. Te viszont nem lehetsz! Hisz’ gondolj bele! Te, Edward, én és ha véletlenül rájön Jazzre is. Kincset érünk neki külön-külön is. Gondolj bele, ha együtt vagyunk ott. Két választásunk maradna csak. Csatlakozunk, vagy meghalunk.

- Miért, így nem csak annyi van?

- Nem. Így el is tudunk jönni.

- És én miért is nem mehetek be? – kérdezte sértett hangon Anthony.

- Mert Vadász vagy. És elméletileg neked halottnak kéne lenned. Vagy legalábbis az ellenségemnek lenned, és nem a barátomnak, Anthony. Meg kell valaki, aki szerez egy kocsit, és a többiekkel marad. – elgondolkozva néztek egymásra. Én Anthony-val néztem össze, és az ő szemeiben is azt láttam, ami bennem is kezdett éledezni. Egy cseppnyi félelmet. És hogy előtte sokat kell táplálkoznunk.

- Indulnunk kellene. Elérjük Olaszországot, ha most indulunk, még az eső előtt. – állt fel Alice, és megfogva Jasper kezét, kimentek az udvarra. Én is felálltam.

- Hát, akkor menjünk.

- Bella! – megálltam Anthony hangjára, és szembe fordultam vele – Mi lesz azután, ha kiszabadítottuk a... Edwardot?

- Nem tudom.... – suttogtam halkan, és inkább kimenekültem. Nem bírtam a szemeibe nézni. Látni a fájdalmat, a bánatot, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle, mégis kilométerekkel arrébb állok. Jazzék az erdő szélén álltak. Amint kiértem rám néztek, és egy szomorú mosoly került az arcukra.

- Merre....

- Egyenesen Olaszországba menjünk. Útközbe persze megállhatunk, ha táplálkozni akartok. – csicseregte közbe Alice, majd el is indult. Nekem még mindig tátva volt a szám. Jazz csak kuncogott, majd felesége után futott.

És megint igaza lett Alice-nek. Akkor kezdett az eső csepegni, mikor már jóval Olaszországon belül voltunk. Mivel mi már – Anthony és én – fáradni kezdtünk, és éhesek is voltunk, így amíg eláll az eső, megálltunk egy motelnél. Kicsit furcsán nézett ránk a recepciós, mikor mi négyen a szépségünkkel – na, jó, csak ők hárman – beállítottunk, és egy – EGY! – szobát kértünk. Úgysem szándékoztunk tovább maradni a szükségesnél. Míg Alice, és Jazz elintézte a telefonokat Rose-nak, és Carlisle-nak, mi vadászni voltunk. Olyan furcsa íze volt az embereknek. Megkérdeztem Anthony-t is, hogy ő érezte-e, de nem vett észre semmit. Na, ja. Felőle akár mérgezett is lehetne, ha vér, akkor nem foglalkozik mással. Mire visszaértünk a szobába, ők is végeztek, és már indultunk is tovább.

A többiek ott voltak, ahova Alice rendelte őket. Már korábban itt köröztek a város körül, hátha megjelenik Edward, és lebeszélik az őrült tervről, de eddig nem tűnt fel. Hát mi is vártunk.

És vártunk...

Még mindig vártunk....

És még mindig semmi....

Csak egy elmosódott csík a szemeim előtt....

- Ott van! Edward! – el akart indulni Rose, de egyből utána kaptam, és sikeresen elkaptam. Rám morgott, de nem igen foglalkoztam vele. Nem volt rá időm.

- Rose! Megegyeztünk! Ti itt maradtok! Nem tudhatják meg, hogy itt vagytok. – taszítottam egyet rajta hátra felének, majd Edward után indultam.

Az utolsó pillanatban értem csak el. Épp lefékezett a torony előtt, mikor belécsúsztam. Az eső még nem száradt fel, így csúszós volt az út. És későn vettem észre, hogy megállt. Szitkozódva álltam fel róla. Ő még mindig ott feküdt, és engem nézett, mintha csak illúzió lennék, vagy mi.

- Meddig akarsz még ott maradni?

- Bella?

- Nem, a jó angyalod! – forgattam meg a szemeimet, majd a karját elkapva talpra rántottam. A szemkontaktust nem engedte el, de mielőtt bármelyikünk is tehetett volna bármit, kinyílt az ajtó szerencsétlenségünkre. Lassan Alice, és Jasper is mögénk ért, mintha itt lettek volna már. Csak biccentettem feléjük gyorsan, majd az ember felé fordítottuk fejünket. Magamban szidtam Alicet, mivel azt beszéltük meg, hogy marad.

- A Mester vár benneteket. – azzal megfordult és elindult a folyosón. Mély levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, és elindultam. Edward utánam kapott, de kikaptam a kezem a kezéből.

- Alice! Mutasd meg neki a tervet! És ha el mer térni, bajba kerülünk. – majd felhúztam azt a bizonyos Vadász maszkomat. Arra az időre fejlesztettem ki, mikor Aro-val találkozok, vagy végzek valakivel. Halkan mentem a nő után végig a labirintuson. Már majdnem elértük a liftet, amikor homályosan kezdtem látni. Megráztam a fejem, és pislogtam, mire jobban lettem. Pedig ettem. Mi lehet ez? A liftnél nem jött már velünk az ember. Megnyomta a megfelelő gombokat, majd mosolyogva elment. Hogy tud egy ember ezeknek dolgozni?

Ahogy lassan ment a lift lefelé, én úgy éreztem magam egyre szarabbul. A fejem kezdett fájni – pedig ez Carlisle szerint nem lehet lehetséges a fajtámnál – és mintha szédülés fogott volna el. Neki kellett támaszkodnom a lift falának, hogy ne tűnjön fel annyiar a többieknek. De még ezt sem tudtam elrejteni testvérem elől.

- Jól vagy? – méregetett felhúzott szemöldökkel.

- Ja, szóval szállj ki az érzéseimből! – feleltem flegmán, majd megerősítettem a falat magam körül, ezzel kizárva őt. Éreztem még a tekintetét, meg azt is, hogy Edward bámulni kezdett, de én meg kitartóan bámultam a liftajtót. Ami ki is nyílt, és... Jane állt velünk szemben.

- Isabella! Nem hittem volna, hogy még látlak téged... élve. – mosolygott angyalian, de részemről csak egy fintor futotta, és szinte elrohantam mellette. – Remélem, jól érzed magad.

- Remekül! – morogtam oda, majd belöktem egy kisebb ajtót, és balra fordultam. Hallottam még, hogy köszöntik egymást, mintha régi jó ismerősök lennének – amitől majdnem felfordult a gyomrom – majd követnek. Persze a nagyterem ajtajánál megvártam őket. Jane elém állva a kilincsre tette a kezét, de megköszörültem a torkom, mire rám villantotta vörös szemeit. Felvontam szemöldököm, és mögém biccentettem.

- Hát persze. Majdnem elfelejtettem. – felelte – ember számára – bájosan, és arrébb állt. Vigyort mutattam neki – ami inkább volt vicsorgás – és én löktem be az ajtót. Ha az nem lett volna nehezebb, mint amire emlékeztem. – Nahát! Csak nem elhagy az erőd? – kérdezte gúnyosan, mire elöntött a düh, és megint nekimentem az ajtónak, ami most már megadta magát nekem. A falnak csapódott, egy adag vakolatot magával sodorva. Majd bementem. A többiek utánam. Pont középen álltam meg Aro-val szemben. Felállt a székéből, és lassan elém sétált.

- Drága Isabella! Még szerencse, hogy nem festettettem újra a falat az ajtó mögött.

- Sajnálom. – böktem ki, majd keresztbe fontam a karomat a mellkasomon.

- Látom elhoztad pár barátomat is. Minek köszönhetem, hogy itt vagytok?

- Töröld az alkud Bellával. – mielőtt megállíthattam volna, már ki is ejtette a szavakat a száján Edward. Gyilkos pillantást vetettem rá, de nem figyelt rám. Arot nézte kitartóan.

- Hm. És miért tenném? Elfogadta. Saját döntése volt. Felnőtt ember. Azt hiszem, el tudja dönteni, hogy mi jó neki és mi nem.... – folytatta még, de én már nem hallottam. Az jött megint rám, ami a folyosón, illetve a liftben, csak most egyszerre. Megszédültem, és ha Edward nem kap értem, összeesek. Még láttam Aro vigyorát, majd egy percre kiesett minden.

Mikor magamhoz tértem hangokat hallottam, de azt nem tudtam beazonosítani, hogy kitől származnak.

- ... megakartál halni. De miért Edward? Állj be közénk, és akkor nem vész kárba egy ilyen tehetség, mint te.

- Köszönöm, de nem. És nem erről van szó.

- Vagy nem csak erről?

Miről beszélnek? Megint rám jött egy olyan hullám szerűség, és melegség öntötte el a testemet. A lábamtól indult, végig a karomon, a fejembe, mire kitört belőlem a nevetés.

- Bella?

- Nincs valami túl jól, ahogy látom.

- Mit tettél vele?

- Én semmit. – tisztult a látásom egy kicsit és körbenézve láttam, hogy Edward szinte támadóállásban áll Aroval szemben, aki feltartott kezekkel mosolyog. – Talán nem kellett volna neki itt táplálkoznia.

- A vér... – nyögtem ki halkan. De nem volt tiszta a fejem. Nem állt még össze a kép.

- Miről beszélsz, Aro?

- Nem mondták még, hogy ne nyúlj más tulajdonához?

- Hogyan...? – nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot. Pedig megpróbáltam. Jasper szorítása erősebb lett a derekam körül, majd felemelt a földről. Megkapaszkodtam a vállában, és megpróbáltam értelmesen nézni.

- ...értesített róla, hogy jöttök. Hát, gondoltam meglepetéssel várlak titeket.

- Azzal, hogy megmérgezed Bellát?! – Úgy tűnik lemaradtam valamiről.

- Túléli, nem kell félned. Ez csak ideig, óráig tart.

- Mi az?

- Egy kis enyhe méreg, kábítószerrel keverve. – vont vállat Aro lengén, mintha arról beszélnénk, hogy kinn sötét van. Mély levegőt vettem, de csak rosszabb lett. Még hányinger is jött rám. Ilyen szar az embereknek?

- Honnan tudtad meg?

- Azt hitted, hogy előlem, vagyis a Volturi elől eltudsz titkolni bármit is? Főleg ezt? – Mintha akartam volna mondani valamit, de mire kinyitottam volna a számat, csak egy név jött ki rajta:

- Jazz... – majd sötét lett minden. Néhány percig még hallottam a körülöttem lévőket, és olyan volt, mintha megvakultam volna. Hallani hallottam, de látni nem láttam semmit. Csak, hogy fekete minden.

- ... míg kiheveri... megyünk....

- ...két szoba...lesz...... egyedül....

- Jane! Kísérd őket az emeletre, a... és add nekik.... Demetrinek, és Félixnek, hogy... – Mit akar azokkal a benga állatokkal Aro? És mit ad, ki és kinek? Mi van? Milyen emelet? Milyen két szoba? Miért hallok csilingelést?

- ...utolsó kérdést.... – És Aro – gondolom, hogy ő – kimondta azt a nevet, amit már nem egyszer hallottam létezésem során az ellenségeim szájából. Vagy éppen az aktuális megbízóm szájából.

- Anthony Meerar.

Csak most megfogadtam, hogy – VALÓBAN! – meg fogom ölni. Csak ezt éljem túl.

Éreztem még, hogy alám nyúl egy másik kar – akinek napfény illata volt – majd teljes filmszakadás.

Az első dolog, amit érzékeltem, hogy puhán fekszem. Talán bársonyon. A második, hogy egy nem is annyira hideg kar simogatja az arcomat, és jobb oldalamról hideg sugárzik felém.  A harmadik, meg, mintha valaki, vagy valakik sugdolóznának körülöttem. Megmozdítottam az ujjaimat, mire a kéz megfogta azt, és a nevemet kezdte ismételni. Lassan tudtam csak kinyitni a szemem, de vissza is csuktam, mert fordult velem egy nagyot a világ.

- Hol vagyok?

- Volterrában. Aro adott két szobát, hogy kipihenhesd magad. – Akkor ez volt az a két szobás dolog.

- Jasperék?

- Mellettünk vannak. Alice a jövőt kémleli... – oldalra fordítottam a fejem és ránéztem. Már nem forgott a világ. Csak én kezdtem merülni az éjsötét szemeiben. Miket beszélek? Kár tagadni. Nem vagyok normális.

- És?

- Carlisle és a többiek elmentek. Mármint csak vissza Forksba. Féltek, hogy meglátja őket valamelyik katona. – simított ki egy tincset az arcomból.

- Mi történt?

- Mire emlékszel?

- Nem sokra. – fordultam a plafon felé – Furcsán éreztem magam. Majd, mondat foszlányokat hallottam. Volt, hogy kiesett pár perc. Azt hiszem. Majd itt tértem magamhoz. – néztem ismét felé.

- Aro tudta, hogy miért jöttem én valójában. Kár is lett volna tagadni előtte. Láttam a gondolataiban, hogy tudja. Az alkudat nem tudtam megszüntetni, de..

- ...de ez nem tartozik rád. Én döntöttem, nem te! – vágtam hozzá, majd kiültem az ágy szélére.

- Csak segíteni akartam.

- Ahányszor segíteni akarsz, csak én kerülök bajba! Inkább hagyj békén! Szólj a többieknek, hogy megyünk. Már jól vagyok. – felhúztam a cipőm olyan lassan, míg ő felállt, és kisétált.

Bántott, hogy bántom őt. Fájtak a szavaim. De nem tudtam ellene tenni. Túl sok minden összejött. Nem kaptam el Victoriát. Azt hittem, hogy Cullenék meghaltak. Edward felkereste a Volturit. Féltem, hogy nem érünk ide hamar. Aro megmérgezett. Anthony elárult. Ismét. Mi jön még?

Sóhajtva álltam fel, majd a kabátomat is felvettem, és körbe néztem a szobában. Egy ágy, szekrény, fésülködő asztalon és ablakon kívül nem volt benne más. Pillantásom megint az ágyra tévedt, és arra gondoltam, hogy mióta lehettem eszméletlen, és őrizhetett Edward. És én a helyett, hogy megöleltem volna, vagy köszönete mondok – megcsókolom -, ahelyett neki estem, és kiabáltam vele. Hálátlan vagyok. Már Jazz is megmondta. Összeszorítottam szemeimet, egy pillanatra, majd kiléptem. Már meg sem lepődtem, hogy Félixet az ajtó előtt találom, a falnak dőlve, vigyorogva. Elnyomtam egy fintort.

- Jobban vagy?

- Arra gondolsz, hogy miután megmérgezett a Mestered, vagy arra, hogy elmúlt-e a hányingerem, amit te okozol? – fontam karba kezeimet, és beálltam, ahogy ő is. De mondatom után csak fejét rázta mosolyogva, és közelebb jött. – Ha még egy lépést teszel, megjárod!

- Nem fogsz bántani. Ahhoz túlságosan nagy hatással vagyok rád. – és közelebb lépett. Az egyik karját a fejem mellett megtámasztotta falon, ezzel elállva a menekülésem útját. Felmosolyogtam rá, és én is közelebb hajoltam hozzá.

- Igazad van. Nagyobb hatást már csak azzal érhetnél el nálam, ha az elkövetkezendő.... csak ötszáz évben nem látnálak. – egy apró csókot nyomtam szájára, majd kibújtam a karja alól. Döbbenet még mindig nem hagyta el az arcát. – Nőj fel Félix! – kiáltottam neki, majd beléptem Alicékhez – Indulhatnánk? – az ágyon ültek. Leszámítva Edwardot. Az asztalnak volt dőlve.

- Attól függ. Elintézted a dolgod Félixel? – kérdezte gúnytól csöpögő hanggal. Idegesen felnevettem, és inkább visszanyeltem, amit mondani akartam volna neki erre.

- El. Menjünk! – szűrtem fogaimon keresztül, és végig masíroztam a folyosón. De még hallottam Jazz hangját.

- Öcsém! Kiszúrja a szemed és te nem látod, a fától az erdőt! – Elmosolyodtam rajta, és végleg kiléptem a vár kapuin.