Sziasztok!
Ha vén még olvasóm, amiben nagyon, de nagyon, de nagyon bízok, akkor nekik (vagy az új idetévedőknek) itt az új (utolsó) fejezet. Mivel többen szavaztatok arra, hogy folytassam fejezettel, így ezt fogom tenni. Ebben a hónapban sikerült munkát találnom, ami egy kicsit lefárasztott, ráadásul a gépem akkumulátorja is kezdi megadni magát, szóval egy szó mint száz, nem volt időm és energiám írni. De végre elkészültem vele. Nem ígérem, de kilátásban van, hogy hétvégén hozok egy új fejezetet. De be is fejezem a szövegelést.
Jó olvasást! :)
Bella
Napok, majd hetek teltek el úgy, hogy csak ültem az
ágyamon, vagy éppen Edward szobájában és csak néztem ki a fejemből. Senkihez
nem szóltam, senkivel nem foglalkoztam, aki bejött hozzám. Persze mindig jött
valaki, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Nevetséges. Mégis mitől lennék jól?
Carlisle is elvégzett pár vizsgálatot rajtam közben.
Nem tudta megállapítani, hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e, mert elmondása
szerint, van körülötte egy burok, ami megakadályozza az ultrahang átjutását.
Nem érdekelt a neme, csak az volt a fontos, hogy egészséges legyen és megszülessen.
Folyamatosan csak azon törtem a fejem, hogy mit
rontottam el? Hogy miért ment el? Hogy miért nem voltunk jók együtt. Tudom,
hülye voltam, mert veszekedtem vele, meg makacskodtam, de én ilyen vagyok! És ő
próbálkozott megváltoztatni… de eltaszítottam magamtól. Edd meg, amit megfőztél! Azon voltam eddig, hogy eltaszítsam
magamtól, de most, hogy végre sikerült,
azt akarom, hogy mellettem, mellettünk legyen. Nem vagyok normális.
Újra lepergett a szemeim előtt, ahogy elmegy. Ahogy
küzdünk, de őt mégsem tudom megakadályozni. Én lennék a legjobb vámpírvadász,
vagy mi fene, erre egy nyamvadt vámpírt nem tudok visszatartani! Ahogy simán
leemel magáról, átugrik felettem, majd Aróhoz lép…
Azóta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, hogy
elment a Volturival. Ha lehunytam a szemem, őt láttam vörös szemekkel, amint
rám vicsorog. Persze, nyitott szemeim előtt is látom, de egy fokkal rosszabb
álmomban. És legtöbbször egy halott kisfiú, vagy kislány teste felett bámul
engem. Vadászni eljártam, mert nem akartam, hogy a kislányomnak bármi baja
legyen. Persze kizárólag Jaspert viseltem el magam mellett ilyenkor. Elzártam
az érzéseimet és tettem, amit eddig. Vele sem beszéltem sokat. Képtelen voltam
rá, hogy beszélgessek bárkivel is.
Két hét sem volt vissza a szülésig,
mikor egy váratlan látogató érkezett. A kis házban voltam és a szokásos napi
tevékenységemet folytattam, vagyis a hálóban ültem és Edward egyik itt hagyott
ingjét szorongattam, mikor kopogtak. Nem foglalkoztam vele, Cullenék tudták,
hogy úgy sem nyitok ajtót, így simán bejöttek. De az illető nem tett így.
Tovább kopogott, majd ököllel verte az ajtót. Egyszer, kétszer, háromszor… A
tizedik után már felpattantam és kinyitottam az ajtót. Épp a torkának akartam
ugrani az illetőnek, amikor felfogtam, hogy ki az.
- Na, végre! Én… - Daniel állt az
ajtóban. Azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam, ő előre lépett, én meg rávágtam
az ajtót. Hallottam, ahogy az ajtónak csapódik, de nem érdekelt. Visszasétáltam
a hálóba és folytattam a tevékenységemet. – Bella! Ne csináld ezt! Visszajöttem!
Csak miattad, és így üdvözölsz? – kiabálta kintről. Láttam, hogy elhalad az
ablak előtt a Cullen villa felé. Majd ők
tájékoztatják, vagy elküldik. Mit bánom én! Nem érdekel. Hagyjon békén.
Behunytam a szemem és egy nagyot szippantottam az ing illatából. A következő
pillanatban kivágódott az ajtóm, és Dan beviharzott a szobámba. Láttam, ahogy
vigyorogva rám akar ugrani, de gyorsabb voltam és kitértem az útjából.
Pontosabban gyorsabb lettem volna, de a nagyon nagy hasam miatt ez csak lassan
sikerült, így elkapta a karomat és visszarántott az ágyra. Kiszaladt a levegő a
tüdőmből és egy pillanatra elsötétült minden. Legyengít a terhesség.
Felmordultam, ahogy nagy nehezen ülőhelyzetbe tudtam magam tolni és
megsimogattam a hasamat.
- Én is örülök neked, köszönöm jól
vagyok. Ó, és mit keresek itt? Gondoltam….
- Nem érdekel. – felálltam és a konyhába
sétáltam, egy csomag vérért. Mióta megnőtt a hasam, nem tudtam elmenni
vadászni, így Jasper és Emmett mindig hoztak nekem egy szarvas, vagy puma
lecsapolt vérét.
- Én azért elmondom. Szóval…
- Nem érdekel. – jött utánam és azért
persze, hogy elmondta.
- … arra gondoltam, hogy itt maradok és
vigyázok rád.
- Felesleges.
- Azt rögtön gondoltam, de…
- Menj el!
- …Jasper és apád azt gondolták, hogy én
talán visszahozhatlak az életbe. És ki más értene jobban egy háromnegyedben
vámpír csecsemőhöz, mint aki szinte maga is az… Na jó, csak félig, de most az
az egy negyednyi vámpírgén, már nem oszt, nem szoroz, nem igaz? Ráadásul van
egy húgom és tudom hogy kell felnevelni. Ha már az a szerencsétlen apja nincs
itt a gyereknek, akinek… - elpattant valami bennem. Összeszorítottam az öklöm a
pohár körül, aminek hatására beterített a vér, és magamat is meglepve,
Danielnek ugrottam. A falnak szorítottam és rámorogtam.
- Ne. Merd. Őt. A. Szádra. Venni!
- Nyugalom, Bella. Nem tesz jót a
gyereknek, ha idegeskedsz.
- Akkor tűnj el! – elengedtem és
elkezdtem feltörölni a kifröccsent vért.
- Nem megyek el. – vált komollyá a
hangja. Megálltam a mozdulatban. – Anthony tudomást szerzett rólad és a
gyerekről. Meg akar találni.
- Nem a Volturihoz állt be? – Még egy
gond a fejemen. Hurrá!
- De igen. Csakhogy Aro elküldte, miután
volt egy kis nézeteltérése a barátoddal.
- Mi történt? Nem esett Neki baja, ugye?
- Neki nem. Anthonyról ez már annyira
nem mondható el.
- Az nem érdekel. Maradhatsz. De csak a
szülésig. És légy láthatatlan. – azzal hátat fordítottam neki, és a szobámba mentem.
Kimerülten ültem le a nappaliban lévő
kanapéra. Tenyerembe temettem az arcom és csuktam be a szemeimet. Szinte
lehetetlen, de hulla fáradtnak éreztem magam. Besüppedt mellettem a kanapé majd
egy kar ölelte át a vállam.
- Jól vagy? Fáradtnak látszol.
- Komolyan mondod? – morogtam gúnyosan a
tenyerem mögül. – Renesmee most mozog a legtöbbet. Ha nem a saját szememmel
látnám, el se hinném, hogy milyen gyorsan tud irányt váltani. Főleg miután rájött,
hogy gyorsabban is képes mozogni. – megráztam mosolyogva a fejem és Daniel
vállának dőltem.
- Emlékszem, mikor először szökött meg
tőlem.
- Én is. Vicces volt.
- Már akinek. – fintorodott el, előttem
pedig lepergett a jelenet ismét.
Hét hónapja van már nálunk Daniel.
Utólag mondta meg Jasper, hogy ő hívta ide, hátha ki tud billenteni a
katarzisból. Végül jól jött, hogy itt volt a szülésnél, mert ő mentett meg. Azt
hittem, hogy simán fog menni a szülés, de persze, mostanában semmi sem megy
simán. Leállt a szívem, és nem tudott Carlisle újraéleszteni, a vámpírméreg
pedig nem hat már a szervezetemre. Legalábbis nem úgy, ahogy az jó lett volna
nekünk. Aztán egyszer csak a semmiből – ismét Jaspernek köszönhetően –,
előkerült Daniel egy fiola méreggel. Injekciós tűvel a szívembe juttatta, megharapott
és a voálá meggyógyultam. Persze nem ilyen egyszerű a történet. A mi mérgünk –
ami nem is méreg valójában, csak altató hatása van az emberekre – egymásnak
gyógyír. Vadász vadász között alkalmazva.
Pár óráig nem láthattam a lányomat, amíg
fel nem épültem annyira, hogy esetleg ne támadjak neki. Persze ez feldühített,
mikor Rosalie elvitte, de egyrészt igazat adtam neki. Így hát Emmett és Jasper
megitattak, majd egy kis pihenés után végre a karomba adták. Azonnal
beleszerettem. Olyan pici volt és puha és imádnivaló. Mikor ide adták féltem,
hogy hátha rosszul fogom meg és baja esik, de amikor rám nézett a nagy zöld
szemeivel, elmúlt a félelmem. Rám mosolygott és a kis karocskáival kezdett
kapálózni. Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. Elcsendesült, lehunyta a
szemeit és elaludt. Fél hosszú, sötétbarna haja van, mint nekem. Viszont a
szemeit az apjától örökölte, amit nem is bánok annyira. Adtam egy puszit a
homlokára, leültem vele a kanapéra a nappaliban, a nagy házban és onnantól
kezdve nem engedtem el. Egész nap őt néztem, tisztába tettem, - ami elég nehéz
volt első pár alkalommal – etettem, de inkább megitta a vért, mint a tejet és
játszottam vele. Az én karjaimban aludt el, ébredt fel. Én fürdettem,
öltöztettem, egyszóval mindent én csináltam.
Daniel végig mellettem volt és csendben
figyelt minket. Carlisle belement, hogy itt maradhasson, amíg rendbe nem jövök.
Belül. Kívülről, ha valaki rám nézett, nem látta, hogy elvitték a szívem és
üres a mellkasom. Azt láthatták, hogy boldog családanya vagyok, egy szerető
családban. De ha valaki mélyebben belenézett a szemembe, az láthatta, hogy a
szívem kitépték a helyéről, összetörtek, kifacsartak, megrongáltak. Csak a
lányom miatt nem mutattam ki, hogy mit is érzek valójában. Belül. Csak Daniel
tudott róla valójában, mikor este kivette a kezemből egy sor elég durva
veszekedés után Renesmeet és átadta Rosalie-nak, vagy Alice-nek. Utána borultam
ki és törtem ki zokogásban, vagy éppen támadtam Danielnek. AZ utóbbi pár
hónapban többször kellett új bútorokat venni, vagy falat építeni, mint az
elmúlt száz évben. Legalábbis Emmett ezt mondta. Ilyenkor ő is kapott egy-két
pofont. Majd hajnalra megnyugodtam és visszaköveteltem Rose-tól a babámat.
Nehezen vált meg tőle, amit meg is tudtam érteni, de haragudtam egy szinten még
mindig rá.
Két héttel később már éhes voltam.
Nagyon. Nem mentem vadászni, mert egy percet sem szerettem volna távol tölteni
Renesmee-től, csak amennyit nagyon szükséges. De a saját táplálkozásomat nem
vettem ezek közé. Reggel, már szinte kopogtak a szemeim és sajnos a lányomra is
úgy tekintettem, mint a reggelimre, de szerencsére Jazz a közelben volt,
kikapta a gyereket a kezemből és elvitt vadászni. Mikor haza értünk, Rose nem
akarta a kezembe adni őt. Carlisle rávett, hogy hagyjam egy kicsit nála,
szeretne velem beszélni. Onnantól fogva, minden pillanatban azt leste Rose,
hogy átvehesse tőlem Renesmeet. Engedtem neki, mert tudom, hogy fáj neki, hogy
nekem meg van az, ami neki nem lehet soha. De mégis az én lányom.
Újabb két héttel később, Renesmee már
négykézláb mászott és szökött meg, bárkinél is volt. Ezt akkor fedeztem fel,
amikor tisztába szerettem volna rakni, és amíg elfordultam a kukához, ő már ott
sem volt. A szoba közepén találtam rá, amint az ajtó felé megy, ahol Daniel
állt. Bár azt nem értettem, hogy a pelenkázóról hogyan tudott lemenni, de kiröppent
ez a gondolat a fejemből, amint leült és nagy szemekkel nézett rám és nyújtotta
felém a karját ismét.
Majd minden egyes pillanatban
megszökött, amikor valaki egy másodperc törtrészéig nem rá figyelt. Szóval
mindig szemmel kellett tartani. Egyik nap, mikor kivételesen Daniel etette meg,
míg letette a cumisüveget, Renesmee fogta magát és a háta mögé mászott. Fél
másodperc alatt tette meg az utat, egy etetőszékből, le a földre. Én az ajtóból
néztem csendben, ahogy elvigyorodik, majd mikor Dan utána nyúl, arrébb mászik. Vámpírsebességgel.
Erről le kell szoktatnom. Ezt eljátszották egy darabig, majd mikor észre vett
Renesmee, hozzám mászott. Ha éppen nem tartózkodtam vele egy légtérben, engem követelt.
Azonnal. És ez megnyugtatott. Tőlem is volt, hogy megszökött, de egy másik
családtag előtt, mindig visszafordult felém. Kivéve Rose-nál.
- Bella! Itt vagy? – integetett a szemem
előtt Dan.
- Mi? Persze, figyelek. – mosolyogtam
rá.
- Elmegyek vadászni. Velem jössz?
- Most nem tudok. Rá akarok nézni
Renesmee-re, és Carlisle is szeretne velem beszélni.
- Rendben. Sietek vissza. – nyomott egy
puszit az arcomra és már ott sem volt. Egy darabig néztem csak utána és azon
gondolkodtam, hogy miért van itt? Miért tart ki mellettünk? Tudom, hogy
szenvedés neki. Ki akarna olyan mellett maradni, akibe szerelmes, de az illető
nem viszonozza, az érzéseit? Megráztam a fejem, száműzve ezeket a gondolatokat
az agyam végébe és felmentem Rosalie szobájához. Jelenleg nála van Renesmee.
Kopogtam az ajtón, majd egy szabad után bedugtam a fejem. Rose az ágyon ült és
a feje fölé tartotta Renesmee-t. Ő nevetett és a kezeivel tapsikolt. Mikor
kinyílt az ajtó abba hagyta a nevetgélést, és felém fordult. Elvigyorodott és
felém kezdett kapálózni. Rose egy fintor kíséretében leengedte, de
megszólaltam, mielőtt elengedte volna, hogy hozzám másszon.
- Tudnál még egy kicsit figyelni rá?
Szeretne Carlisle beszélni velem.
- Persze, örömmel.
- Maradj még egy kicsit, jó, kicsim? –
néztem Renesmee-re, aki tátott szájjal bámult vissza. Biccentettem még Rosalie
felé, majd átmentem apám dolgozószobájába.
- Gyere be, Bella! – szólt, mielőtt
kopoghattam volna. Benyitottam és helyet foglaltam vele szemben.
- Miről szerettél volna beszélni velem?
Letette a kezében tartott papírokat az
asztalra, összefonta az ujjait az asztalon és a szemembe nézett. Itt valami
komolyról lesz. Nagyon komoly dologról. Nyeltem egy nagyot és felkészültem a
legrosszabbra. Csak azt nem tudtam, hogy az mi.
- A lányodról lenne szó.
- Renesmee-ről? Mi van vele? –
összevontam a szemöldököm.
- Minden nap végeztem vizsgálatokat
vele. Mértem a súlyát és a magasságát is. – az asztalfiókjába nyúlt és elém
rakott egy füzetet. Kinyitottam és csak számokat, dátumokat találtam benne.
- Nem értelek. – megráztam a fejem és rá
néztem. Nő, na és? Minden kis gyerek nő.
- Ezek az adatok Renesmee-ről. Minden
nap körülbelül fél, egy centit nő. Alig telt el egy hónap és már úgy
viselkedik, mintha egy éves lenne.
- Na és? Nem egy hétköznapi gyerekről
van szó. Az apja vámpír, én félig vámpír vagyok. Persze, hogy máshogy…
- Bella. Akkor is nagyon gyorsan
fejlődik és nagyon gyorsan nő.
- Mire akarsz kilyukadni ezzel?
- Félek, hogy mi lesz, ha nem áll meg a
fejlődésben. Jaspert és Alice-t elküldtem, hogy kutassák fel a Renesmee-hez
hasonló gyerekeket.
- Vannak többen is? – Eddig miért nem
hallottam, akkor róluk? Szinte az egész világot bejártam már a munkám során.
- Két esetről tudok csak. Egy keleten,
egy pedig délen. Azzal a különbséggel, hogy ott az anya ember volt.
- Szóval…. Lehet, hogy…. Megeshet,
hogy…. – csak dadogni voltam képes, egyre
jobban éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés. – Az nem lehet. Nem,
nem hiszem el. Hiszen nagyrészt vámpír, és…
- Rengeteg könyvet végig kutattam már, és
kerestem leírást hasonló esetekről, de semmi feljegyzés nincs leírva.
Felpattantam, hátra lökve a széket és az
ablakhoz mentem. Odakint elkezdett fújni a szél és a felhők is gyülekeztek már.
Mintha vihar készülődne. Én is ezt éreztem magamban. Ökölbe szorítottam a
kezeim és megfordultam. Nem akarom őt is elveszíteni. Az apját már
elvesztettem. Őt nem fogom.
- Kell lennie valami megoldásnak,
Carlisle. Ott van a mérgetek, talán azzal lehet segíteni.
- Nem tudom, Bella. Ezzel kapcsolatban
még el kell végeznem egy-két tesztet.
- Akkor csináld meg őket!
- Azon vagyok, lányom. De addig is meg
kell nyugodnod.
- Hogy nyugodjak meg, ha azt mondod,
hogy elveszíthetem a lányomat? – emeltem fel a hangom. Meg sem vártam a
válaszát, azonnal kirohantam a szobából, berontottam Rosalie-hoz és elvittem
Renesmeet. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a házon, úgy raboltam el a
lányom és szaladtam, rohantam vele ki innen.
- Bella!
Nem foglalkoztam senkivel. Többen megpróbáltam
elém állni, vagy megfogni a kezem, hogy ne rohanjak, minek sietek, de mindenkin
átgázoltam, átmentem a kisházba és magamra zártam az ajtót. Nekidőltem és végig
csúsztam rajta. Könnyek csorogtak végig az arcomon, de nem töröltem le őket.
Nem veszíthetem el őt is. Tudom, hogy szörnyű anya vagyok, de szeretem. Most
már ő az életem értelme. Nem akarom elveszíteni őt is, mint az apját.
A lányom értetlenül nézett rám, majd,
ahogy elmosolyodtam, neki is felfelé görbült a szája, majd az arcom felé
közelítette a kis kezecskéjét. Nyomtam rá egy puszit, de tovább nyújtotta, míg
el nem érte vele az bal orcám. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk találkozott, magunkat
láttam. Mintha kiléptem volna a testemből.
Ledöbbentem, a könnyeim elapadtak, szám
nyitva maradt. Aztán az egésznek vége szakadt. Újra visszatértem a testembe, és
a kislányom vigyorával találtam szemben magam. Szóhoz sem jutottam. Ezt hogy csinálta? Megsimogattam a
fejét, majd visszavontam a kezét az arcomra, de most nem történt semmi. Arra
gondoltam, hogy biztos képzeltem az egészet, amikor ismét kiléptem a testemből.
Csak most nem magunkat láttam, hanem magamat és Danielt. Egy héttel ezelőtt.
Ebben a házban voltunk, már leraktam
Renesmee-t aludni, de megálltam a kiságya fölött és csak néztem le rá. Meg-megsimogattam
a haját, vagy puszit nyomtam az arcocskájára.
Hallottam a bejárati ajtót csapódni.
Daniel bekiabált a házba, hogy merre
vagyok. Csendre intettem, és ide hívtam. Félig mögöttem állt meg. Kezét a
derekamra rakta, nyomott egy puszit a nyakamba, majd lehajolt a lányomhoz és ő
is részesült egy pusziban.
- Milyen volt a vadászat?
- Ínycsiklandozó. Neked is el kellene
jönnöd. Velem. – eltűrte a hajam a nyakamból és apró csókokkal borította a
vállam, nyakam és arcom. Behunytam a szemem, hátra dőltem az ölelésébe és egy
pillanatig élveztem, hogy itt van velem. Hogy valaki foglalkozik velem. Felsóhajtottam
és leállítottam őt.
- Most miért? Ő már nem fog visszajönni,
akármennyire is akarod te azt.
- Nem akarom! – nem akartam a hangom
felemelni, hogy ne ébredjen fel a lány.
- Nekem ne hazudj! És nem is tudsz,
Bella. Még mindig őt várod.
- És ha igen? Ő a lányom apja.
- Az egy dolog. Én is lányomként szeretem Renesmee-t.
- Megmondtam már, hogy nem lehet köztünk
semmi. Semmi. Most pedig hagyjuk,
hadd aludjon nyugodtan.
A kép elhalványult előttem és újra az én
kis lányomat láttam magam előtt. Nem gondoltam volna, hogy meghallja a
beszélgetésünket. Vajon mennyit értett belőle? Miért ezt mutatta nekem? A
választ pedig szinte azonnal meg is kaptam. Reméltem, hogy ezzel még egy kicsit
rá érek, lesz időm végig gondolni, hogy mit mondjak neki, de nem mindig van
úgy, ahogy mi akarjuk.