5. fejezet

Sziasztok!

Akkor itt a következő! Hogy az ezutánit, mikor tudom hozni, az attól függ, hogy mikor lesz időm a hétvégén - koleszos vagyok, csak azért - és, hogy mikor kapom vissza a gépem. :( Köszönöm az előzőhöz ISMÉT CSAK Nóci-nak a komit, és a többieknek a pipákat. Továbbra is VÁROM a komikat, mint ehhez, mint az előzőhöz. Arra kérném azokat, akiktől kértem cserét, és még nem raktam ki őket, hogy szóljanak, vagy csetben, vagy komiban, vagy ahogy jól esik. És elnézést kérek, ha van ilyen!

Jó olvasást! És komizz!! :)

PUSSZ

- Hozattam reggelit. Nem tudtam, hogy mit ennél vagy mit szeretsz, így mindenből van. – mondta szelíden Edward, mikor felébredve felé fordultam.

Az ablaknál állt, de mikor észrevette, hogy fenn vagyok, mellém jött és végig simított az arcomon. Nem szóltam semmit, hanem tarkójánál fogva húztam magamhoz és csókoltam meg lassan.

- Nem kellett volna. – felültem és a lepedőt magam köré tekertem.

- Azt mondtad kell néha emberi étel is. Meg így nem keltünk gyanút sem. – nyelt egyet a végén, mert a fürdő elé lépve leejtettem magamról a lepedőt.

Fura érzésem volt, mikor már egyedül voltam. Nem tudtam, hogy hogyan is kellene vele viselkednem, most, hogy lefeküdtünk. Úgy, mintha semmi sem történt volna? Valószínű. Ez lenne a legjobb. Hiszen, én úgyis nem sokára tovább állok. Így nem lenne valami jó, ha komolyabb lenne köztünk.

Egy törölközőt magamra tekertem, egyet a hajamra és kiléptem. Ő még mindig az ágyon ült. Könyöke a térdén és csak nézett maga elé. Ha jobban belegondolok, akkor talán el tudnám viselni, hogy ilyenek legyenek a reggeljeim. Ki nem örülne annak, ha egy adonisz köszöntené csókkal, és ágyba kapná a reggelit?

Néztem még egy darabig, ahogy csak ül és néz előre, majd mikor felém fordította a tekintetét fordultam el, hogy felvehessem végre a ruháimat. Az egészet végig kísérte tekintetével. Miután végeztem az asztalhoz ültünk mindketten. Én ettem, ő meg nézett. Nagyon finom volt minden. Nagyon régen is ettem emberi ételt, de úgy éreztem, hogy most szükségem van rá. Pótolni kell az elhasznált energiát, nem igaz? Miután végeztem, felálltam és elé lépve egy csókot nyomtam a szájára, majd elkezdtem felvenni a cipőmet és a kabátomat.

- Te mit csinálsz? – állt fel döbbenten és elém lépett, mielőtt kimehettem volna a szobából.

- Miért minek tűnik? Elmegyek. – léptem el mellőle, de megfogta a karomat és az ajtó melletti falhoz nyomott.

- Veled megyek, vagy nem mész sehova!

- Te nekem nem mondod meg, hogy mit tegyek, és nem, nem jössz!

- De igen, megyek!

- Nem!

- És miért nem?

- Mert vadászni megyek. És nem kell, hogy végig asszisztáld. – morogtam elé és mellkasától löktem el magamtól. Nem akartam az orrára kötni, hogy valójában meg akarok lépni.

- De hiszen most ettél? – mutatott az asztal felé.

- Ha még el akarom kapni Victoriat, és már pedig el akarom nagyon is, szóval vadásznom kell. Vér kell, nem emberi kaja. És most. Te meg itt maradsz, mivel süt a nap. Amint végeztem, visszajövök és együtt távozunk, de! – elé léptem és felemeltem a mutató ujjamat – Azután kettéválunk. Te haza mész. Nem jössz utánam, nem nézel utánam! És mi több, nem is gondolsz rám. – néztem mereven szemeibe és vártam, hogy leessen neki. Nem is kellett sokat várnom rá.

- Mi? Nem! Eszemben sincs elengedni, sem téged, sem pedig, hogy Victoria után menj!

- Nem is kell az engedélyed! Most pedig itt maradsz! – majd sarkon fordultam, de nem tudtam megtenni pár lépésnél többet, mert egy kezet éreztem, ami visszafogja a karomat.

- Kérlek, ne! Ne hagyj itt! – nem volt több a hangja suttogásnál.

- Visszajövök, miután vadásztam. – nem néztem felé.

Kirántottam a karomat és szinte ki menekültem a szobából. Fura gondolatok cikáztak a fejemben. Olyanok, amiket nem akartam hallani. Nem akartam rájuk gondolni. Túl sok érzést vált ki belőlem Edward, amiktől félek. Félek, hogy maradni fognak az érzések és nem fogok tudni ellenük tenni semmit. Félek, hogy túl közel engedem magamhoz. Félek, hogy nem sikerül a tervem és veszítek. Félek, hogy veszíteni fogok, és meghalok. Félek, hogy meghalok és fájdalmat okozok nekik ezzel. Félek, hogy esetleg nekik esik bajuk. Jaspernek, Carlislenak és a többieknek. Félek, hogy...

Nem sokáig tudtam ezen sem gondolkodni, mert amint a lifthez akartam fordulni, nekem jött valaki. De nem csak egy valaki. Felismertem az illatát. Az volt, akivel a liftben is találkoztunk.

- Ó, sajnálom nem figyeltem. – kapott el a derekamnál és tartott. Szorosan. Talán túl szorosan is. Közel került hozzám a nyaka és éreztem, hogy előjönnek a szemfogaim. Nem lenne jó, ha itt változnék át. Nagyon nem.

- Nem, semmi baj, az én hibám. – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne vegye észre, hogy küzdök...magammal, és hallja a hangomon a változást.

- A lifthez akart menni?

- Igen, de.... Lenne egy jobb ötletem, hogy hova menjünk. – nem bírtam tovább. Muszáj innom. És, ha már ő itt van. Szeretem, ha házhoz jön a vacsi.

Felemeltem lassan a fejemet és kacéran mosolyogtam rá. Egyből elvigyorodott ő is és kezemet megfogva behúzott a szobájába, ami kettő ajtóval volt arrébb csak. Ahogy becsukódott az ajtó, a falnak döntöttem és megcsókoltam. Szinte egész testemet bejárta a keze, de ez nem váltott ki olyan érzéseket és bizsergést belőlem, mint Edward. Úristen, mikre gondolok? Sürgősen el kell felejtenem őt. Éreztem, hogy nem sokára visszafordíthatatlan lesz a dolog ezzel a sráccal, így a háló felé kezdtem tolni. Elmosolyodott és feltolta a pólómat. Ezt még engedtem neki, mivel nem akartam, hogy véres legyen a pólóm, ha esetleg nem maradna nyugton közben. Sajnos már jártam így. Ahogy elértük az ágyat, rádöntöttem és rámásztam a csípőjére. Elszakadtam tőle, hogy át tudjak rendesen változni, de lefogtam a fejét, és oldalra billentettem, hogy a nyakához férhessek. Leheltem rá pár csókot, majd megharaptam. Ahogy a fájdalom elérte az agyát, fel akart ordítani, de feltoltam az állát. Próbált ledönteni magáról, de egyre gyengébb lett én meg erősebb a vértől, így simán lefogtam. Kicsivel később a kezei kezdtek lehullani rólam, így én is elengedtem. Lenyaltam még a vért, ami a sebből folyt ki, majd felültem, és csak élveztem, ahogy a vér végig folyik a sejtjeimen. Valami fantasztikus volt. Kinyitottam a szemeimet és rá néztem. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Azt leszámítva, hogy egy kicsit fehér volt a bőre. Füléhez hajoltam és miközben végig simítottam arcán, és fülébe súgtam.

- Köszönöm. Egy élmény volt. – még nyomtam egy csókot a homlokára majd leszálltam róla és körbenéztem a pólóm után kutatva. Ahogy az ajtó felé néztem halkan sikítottam egyet. Megijesztett, aki ott állt.

- Mi a jó... Mit keresel te itt? – indultam meg felé, mikor megláttam a pólómat nála. Egyből kikaptam a kezéből, és felvettem.

- Követtelek. – mondta lazán és még mindig az ajtófélfának támaszkodva. Lazán akarta kezelni a dolgot, de engem nem csapott be. Megölte volna a srácot a legszívesebben. Most azonnal.

- Megmondtam, hogy NE GYERE UTÁNAM!

- Te meg azt mondtad, hogy vadászni mész és nem egy menetet lerendezni. – keményedett meg az ő tekintete is. Emeltem volna már fel a hangom, de ekkor megmozdult a srác az ágyban. Nem gondolkodva tovább, megfogtam Edwardot és az előszobába löktem, ahol felvettem még a kabátomat.

- Nem is azt csináltam. – egyből sértődötté váltam.

- Aha. Én meg nomád vámpír vagyok. Akkor mi volt ott az előbb? – mutatott az ágy felé.

- Kezdjük akkor ott, hogy semmi közöd hozzá. Folytassuk azzal, hogy megegyeztünk, nem jössz utánam – kimentem a folyosóra és a mi szobánk felé mentem – és fejezzük be azzal, hogy szerinted, hogyan tudtam volna máshogy táplálkozni? – lehalkítottam a hangom, de amint beléptünk és ledobtam a kabátomat, felé fordultam és megint keményen szóltam hozzá – Szerinted, ha simán elé állok, hogy hé, mi lenne, ha megharapnálak és lecsapolnék egy kis vért? De ne ijedj meg életben hagylak! Szerinted mit szólt volna?

- Máshogy is rá vehetted volna, hogy..

- Másképp?! Másképp?! Mégis hogyan Edward? Üssem le?

- Akár.

- Ugye rosszul hallom és nem féltékenység van a hangodban? – nem nagyon felelt csak elfordította a fejét, miközben lehajtotta. Horkantottam egyet majd beletúrtam idegesen a hajamba. – Edward. Az, ami megtörtént köztünk az éjjel, nem jelenthet semmit. Sem nekem, sem neked, érted? Megtörtént, EGYSZER! Nem többször és nem is fog. Semmi, érted, SEMMI nem lehet és nem is lesz köztünk. A táv kapcsolatokban nem hiszek, én meg nem szeretem a kötöttségeket. – próbáltam győzködni őt, és szerintem magamat is – Vadász vagyok. Ez az életem. Nem fogom feladni! És nem is tehetem. – az utolsó mondatot már szinte csak suttogtam. – Úgyhogy az lesz a legjobb, ha most külön válunk. – nyúltam a kabátom felé, de megálltam a mozdulatban, mikor kopogtak az ajtón.

Edwardra kaptam a tekintetemet, de ő nem nézett rám, csak sóhajtott és ajtót nyitott. Megint nem jött össze, hogy megszólaljak, hogy ne. De már nem is akartam az után, hogy megláttam kik vannak ott. Vigyorral az arcukon lépett be Alice és Jasper. Felsóhajtottam és megöleltem testvéremet.

- Azt hittem, hogy megint elmentél.

- Majdnem elkéstetek. – jegyezte meg halkan Edward, mire mindannyian ránéztünk, de ő még mindig csak a padlót nézte.

- Tessék?

- Ha pár perccel később jöttök, ő már nincs itt. – vádlón emelte rám tekintetét. Inkább visszanyeltem azt, amit a fejéhez vágtam volna legszívesebben. Szövetkeztek ellenem? Ezt még megbánják. Vagy én fogom.

- Megint, Bella? – fordult felém. Lehajtottam a fejemet és az ujjaimat kezdtem tördelni.

- Hogy érted azt, hogy megint? – szólalt meg most először Alice.

- Legutóbb is ezt csinálta. Azt mondta, hogy elmegy vadászni. Vártunk rá napokat. Előtte is volt, hogy több napot kimaradt. Így türelmesek voltunk. De, amikor már két teljes hete nem jött vissza, gondoltunk arra, hogy elment. És láss csodát, igazunk lett. – az utolsó mondata csöpögött a gúnytól.

- Ne vesd a szememre az életemet Jasper! – hirtelen fordultam felé, és már nem sok tartotta, hogy ne emeljem feljebb a hangomat, a kelleténél.

- Eszembe se jutott!

- Akkor ne mondj nekem ilyeneket! És most engedj ki! – elindultam az ajtó felé, de Alice is elém ugrott és Jazz is ott maradt.

- Ne menj el! Csak most jöttél. – nézett rám boci szemekkel.

- Ezért kell elmennem. Sajnálom. – megfogtam a karját és egy kicsit arrébb raktam. De Edward is az ajtó előtt állt. – Nem fogom még egyszer elmondani.

- Nem is kell, mert nem mész sehova.

- Igen? És ki állít meg? Csak nem ti?

- Ha kell igen. – gonosz mosolyra húztam számat, de mielőtt bármit is tehettem volna, két erős kart éreztem magam köré tekeredni.

- Engedj el!

- Nem! Nem fogsz vérfürdőt rendezni. – persze nem akarta, hogy a többiek meghalják az utolsó szót, de egy pár tökéletesen halló vámpírokkal teli szobában ez lehetetlen volt. Vagy engem akar bosszantani. Baj lesz!

- Megint? – Tuti, hogy Jazz fejében látott valamit. Mennyi tetted, volt még az életedben eddig? – kérdezte értetlen képet vágva Edward és széttárta a karjait. Nem olvasztottam le a mosolyomat. Ezzel együtt válaszoltam neki.

- El sem tudod te azt képzelni...

4. fejezet

Sziasztok!!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn jövök, de eddig nem tudtam felrakni, mert nem engedte. HA sikerül, akkor a link cseréket is kirakom!
Nagyon köszönöm annak AZ EGY kommentelőnek: Nóci-nak!!! KÖSZII!!!! És a többiek? Láttam, hogy olvastátok, mert ott vannak a pipák - mikért szintén hálás vagyok - de csak ennyi??? Na, mindegy. Köszönetet kell még mondanom a ro-imnak, mivel 14-en vannak. ÉS végre a fejezet!! Nem sokára rakok majd ki egy-két szavazást, mert szerintem ez az a fejezet, ahol fordulóponthoz ér a történet. Ha a benne lévő dátumokban eltérés van, vagy valami nem tiszta, akkor kérlek szóljatok nyugodtan! :) Én is tévedhetek. :)
Nem tudom, hogy mikor hozom a következőt, mert pénteken elviszik a gépemet szerelni. De mivel szerda van, így teszek most ki egy szavazást, hogy legyen-e holnap este fejezet? Itt komiban, vagy csetben is megírhatjátok. :) Itt van néhány kép, hátha kitaláljátok, hogy milyen fordulópontra gondoltam. :) És jó olvasást!

Egész úton jött mellettem, de nem szólalt meg. Volt, amikor lemaradt egy kicsit, de végül, mindig utolért. Mivel nem nagyon ismertem itt ki magam még, így kerestem a hotelt jelző táblákat. Pár utcával arrébb rá is akadtam egyre. Mivel Ő kegyelme tovább akart sétálni, megfogtam a karját és a hotel felé kezdtem húzni. A recepcióhoz érve végre életre kelt és elővette vámpír énjét. Persze nem a rosszat, hanem a csábítót. Csak az volt a baj, hogy pont akkor cseréltek a recepciósok, így egy srác állt be. Ahogy Edwarddal ránéztünk, és az én tekintetem összetalálkozott vele, egyből elmosolyodtam. Mintha morgásféleséget hallottam volna felőle. Megállítottam Edwardot és felé fordultam.

- Te várj meg a lépcsőnél. – mielőtt szólhatott volna elléptem tőle, és a srác felé lépkedtem. Csábosan könyököltem rá a pultra és mélyesztettem el a tekintetemet az övébe. – Egy szobát szeretnék kivenni. Ha lehetne, minél feljebb legyen. – egy percig csak nézett rám. Már azt vártam, hogy mikor kezd a nyál folyni a szájából, majd hirtelen megrázta a fejét és egyből a gépje felé fordult. Pont akkor, amikor az én derekamra meg kettő hideg kéz csavarodott. Félig fordultam felé, hogy azért hallja a mondandómat. – Nehogy azt hidd, hogy mindent szabad, csak mert éppen egy szobát veszünk ki. Amint megtudtad, amit akartál, lelépsz. És ne legyen még egy ilyen, különben nem érdekel, hogy ki lát, vagy hall, letépem a karodat. Elüldöztél most egy jó kis menetet. Ne csinálj többször ilyet! – halkan beszéltem és gyorsan, hogy csak ő hallja. És közben mosolyogtam, mintha valami kedveset mondanék, és nem azt, hogy hogyan csonkítom meg. Hallottam, hogy néhány szavamnál nyel egyet és megmerevedik a teste.

Pont addigra fordultam vissza a recepciós felé, mikor az nyújtotta nekem a kulcsokat. Csábosan néztem rá és kacsintottam egyet, mikor elvettem tőle a kulcsokat. Mister Én-mindent-megtehetek-amit-csak-akarok Cullen még mindig nem engedte el a derekamat. Egy darabig tűrtem is, de amikor már a liftben álltunk, ellöktem magamtól és a legtávolabb álltam meg tőle. Egy emelettel feljebb megállt a lift és egy fiatal, jóképű srác szállt be. Amint körbe nézett és rám esett a pillantása, elmosolyodott és elém akart állni, de egy nem kívánatos személy megint közbe lépett. Megfogta a hozzá közelebb eső kezemet és magához húzott. Szorosan. Szerencsére nem váltottam be az ígéretemet, viszont az ő szerencsétlenségére pont úgy álltam előtte, hogy feltűnés nélkül elértem a gyenge pontját. Elmosolyodtam, felemeltem a fejét az állánál fogva, hogy a szemembe nézhessen, majd megragadtam a gatyáját elől. Abban a pillanatban vált a szorítása is erősebbé rajtam. A következő emelet már a miénk volt, így elengedtem, mire egy sóhaj szakadt fel egy nyögéssel keverve a mellkasából és ő is elengedett. A folyosó végén volt a szoba. Kinyitottam az ajtót és az előszobában lerúgtam a lábamról a cipőm, a kabátomat meg az egyik székre tettem, majd az ablakokhoz mentem és behúztam a függönyöket.

- Nagyon nem volt szép dolog, amit a liftben tettél.

- Valóban? Megmondtam előtte, hogy ne merészelj még egyszer hozzám érni. – fordultam felé, miután végeztem – Ha te nem teszed meg, én sem teszem meg. Ennyi az egész.

- Nem te hallottad annak a.... fiúnak a gondolatait. – morogta az orra alatt, míg leült az ágyra.

- Szóltál? – húztam az agyát.

- Nem. Minek húztad be a függönyöket?

- Megszokás. – rántottam vállat, majd az ajtót is bezártam, végül mellé ültem – Mindig el szoktam őket húzni, mikor szállodában szállok meg. – majd vártam. Vártam. Vártam, és vártam. De még mindig csak maga elé nézett és nem szólalt meg. – Elkezdhetnénk végre? Aludnom is kéne még.

- A vámpírok nem alszanak.

- Erre már magamtól is rájöttem Okoska, csak ha eddig nem vetted volna észre, akkor elmondanám, hogy én nem vagyok teljesen vámpír. – Ez most tényleg vak vagy csak hülye?

- Akkor mi vagy? – nézett szemembe kíváncsian.

- Félvér. – majd sóhajtottam egyet és felállva az ablakhoz léptem és arrébb húzva a függönyt kinéztem rajta – Nagyon, nagyon régen történt. Anyám, Renée, egy étteremben találkozott Vele. Az apámmal. Legalábbis így mesélte, míg a hasában voltam. Pár hétig találkozgattak, mire Ő elmondta anyámnak, hogy mi is valójában. Persze anyámat nem érdekelte, így vele maradt. Rá öt hónapra születtem meg én. – visszafordultam felé, és összefűztem karjaimat a mellem alatt. Lassan mellé sétáltam, és leültem. – Apámat nem nagyon érdekeltem. Sőt! Miután nem változtatta át anyámat azonnal, mert engem tartott és nézegetett, anyám meghalt. Akkor láttam utoljára őt. Azon az éjjelen elvitt és lerakott a kórház előtt a kukában. De már akkor sem tudtam megülni egy helyben, így pár óra múlva, mikor még mindig nem jöttek értem, elmentem. Nehezen, de valahogy lábra álltam, és elindultam az utcán valamerre. Pár órával később, egy fiatal pár talált rám és befogadtak. De hamar el kellett, hogy hagyjam őket, mert megijedtek, mikor olyan furán néztem a kutyájukra, és az, nem mert a közelembe jönni. Na, meg nagyon gyorsan is fejlődtem, és nem nagyon akartam megenni az emberi ételt sem. – itt elfintorodtam, ahogy arra a pépes valamire gondoltam – Aztán elhagytam őket is. Sok éven keresztül csak bolyongtam. Azon az éjjelen fogadtam meg, hogy megtalálom az apámat és megölöm, és akik addig is elém kerülnek – szembe néztem vele és elmosolyodtam – azokkal is végzek. – láttam és hallottam is, hogy nyel egyet, de én megint felálltam és az ablakhoz mentem, háttal megállva neki – Carlislera is így bukkantam rá. Vadászott, mikor én is arra jártam. Akkor még fiatal voltam. Nagyon fiatal. Csak négy éves voltam, de kinézetre tizenöt. Megtámadtam – hallottam, hogy felszisszen mögöttem, így gyorsan folytattam – de nem esett...nagyobb baja. Elég jól harcolt ő is. Bár inkább tűnt védekezésnek, amit művelt. Csak a karját sikerült letépnem, mikor megszólalt, hogy nem akar bántani. Persze nem hittem elsőnek neki, de ahogy rá néztem éreztem, hogy igazat mond és bízhatok benne. Így segítettem visszarakni a karját, majd meghívott magához. Azután már vele maradtam.

- Mikor volt ez?

- 1773-ban. Kilencven évre rá találtunk rá Jasperre. Pontosabban csak én. Láttam, amikor Maria átváltoztatja. Arra felé mentem haza, így láttam meg őket. Valahogy megfogott. Vagy csak kíváncsi voltam, nem is tudom már, de végig kísértem szinte az életét onnantól. Persze csak titokban. Megfordult már párszor a fejemben, hogy beállok, mintha újszülött lennék, de nem hitték volna el, és amikor ezt elmondtam Carlislenak, ő sem akart elengedni. Így, maradtam.

Miután Jazz elhagyta Mariat, én megpróbáltam megölni, de eltévesztettem egy ütést így ha Jasper nem avatkozik közbe, mára már nem élnék.

Majdnem fél évszázadra rá, talált apám Esmere. Pár évig még velük maradtam, majd miután Jasper is megtanított pár trükkre és harci technikára, elhagytam őket. És most itt vagyok. – fordultam megint felé. Ő engem nézett csillogó tekintettel.

- És miért is nem vadászol állatokra, mint mi?

- Mint mondtam allergiás...

- ... vagy rájuk. Tudom, már említetted. De én nem hiszem el. Szóval?

- Az én szervezetem másképp működik, mint a tiétek. Vadásznom kell. Mindennap. Emberekre. – lehajtottam a fejem, mikor eszembe jutott, hogy miért is.

- Miért? – nem feleltem – Mond el, kérlek. – nyúlt az állam alá és addig emelte, amíg a szemébe nem néztem. Egy pillanat alatt elvesztem a tekintetében, de pislantottam egyet és gyorsan nyögtem ki.

- Mert nem akarok szörnyeteg lenni.  –felhorkant, mire csúnyán néztem rá – Tudom, hogy hihetetlenül hangzik egy....magamfajta szájából, de ez az igazság. Így nem ölök embereket.

- Igazán? Akkor mi volt az ott a bokorban, a parkban?

- Az..... Az akkor lesz, ha nem vadászok hosszabb ideig.

- Nem értelek.

- Ha üldözök valakit, akkor előfordul, hogy sokáig nem jutok táplálékhoz. Semmilyenhez. Igaz, hogy előtte többet iszok, mivel a futás és harcoknál több vért használ fel a testem. Ha nem üldözök senkit, akkor mindennap iszok. De nem ölöm meg őket. Általában megvárom, hogy felhívjanak magukhoz, vagy kiveszek egy motel, vagy egy szállodai szobát. Az én fogamban nincs méreg, így nem tudnak tőlem átváltozni sem. Mikor már ájult állapotba kerülnek, ott hagyom őket. Így életben maradnak ők is, és én sem vagyok annyira szörnyeteg. – mosolyogtam rá a végén.

- Akkor, ami a parkban történt...

- Az azért volt, mert.... Victoriat üldöztem, ugye, mikor találkoztam veletek. Már hetek óta. Így nem is tudtam táplálkozni. Legyengültem.  Ez miatt is repedt meg a csuklóm. – mutattam a még mindig sínben lévő kezemre – És ez miatt szédelegtem nálatok is. De amikor megéreztem a vért ismét..... Szerintem neked nem kell mondanom, hogy milyen, mikor embert ízlelsz. – céloztam neki, ami le is esett kicsivel később.

- Nem tudom miről beszélsz. – nézett látványosan másfele.

- Szerintem meg igen. Tudod. Amikor istent játszottál. Nem kell szégyellned. – emeltem meg most én az ő arcát és közelebb is csúsztam hozzá. De nem szándékosan. – Mindenkivel megesik.

- Carlisle-lal nem történt meg. És Alice-szel sem. Senkivel. Csak velem. – felpattant és megállt nekem háttal. Sóhajtottam és felállva végig simítottam a derekától át a hátán és a vállain a mellkasáig.

- Senki sem tökéletes. Nézz rám. – fordítottam magam felé – Egy korcs vagyok. – rátettem ujjaimat a szájára, mikor meg akart szólalni – Ne, ne mondj semmit. Ez az igazság. Hiszen hova tudnál besorolni? Vámpírnak? Alszok, és néha szükségem van emberi kajára. Embernek? Vér a fő táplálékom. És nem tudsz úgy megölni, mint egy embert. – végigsimítottam az arcán. Még én is meglepődtem ezen a mozdulatomon. A tekintetében megint elvesztem. Mintha egy folyó lenne, amibe, ha bele kerülsz, magával ragad, és soha nem akarsz, és nem is tudnál kijönni belőle. Vajon én sem akarok?

Senki előtt, még nem nyíltam meg ennyire, mint előtte, de végül is, ebben egyeztünk meg. Még mindig csak néztem a szemeit, és azon gondolkodtam, hogy mit is merjek megtenni. Próbáltam félre tenni azt, hogy régen voltam valakivel. Ez sikerült is....valamennyire. De.... itt van Ő. Valami fantasztikus az illata. És ezt eddig még senkinek nem mondtam. Valahogy megváltozok a közelében. Nem nagyon tudom fenntartani az álarcomat és ez nem jelent jót. Egyáltalán nem. Lassan fordulta az egész testével felém, és még lassabban tette kezeit a derekamra és közelebb húzott magához. Én a másik kezemet is felemeltem és azt is a nyaka köré tekertem, mint az első karomat. Az egyikkel a nyakát, a másikkal a haját simogattam. Egyikünk sem mozdult a másik felé. Majd mégis ő kezdett felém közelíteni, de félúton megállt. Én is tettem felé pár millimétert, de nem én akartam – kivételesen – megcsókolni. De még mindig semmi.

- Nem akarsz végre megcsókolni? – súgtam és elmosolyodtam a végére. Nagy levegőt vett, mint akit kivégezni visznek, megnyalta a száját és megszüntette végre a köztünk lévő távolságot. Amikor eddig is valami miatt hozzámért, vagy véletlen, vagy kész akarva az most mindegy, de mindig éreztem azokat a bizonyos szikrákat ott, ahol összeért a kezünk, és a pillangókat a hasamban, de amit most éreztem, az egészen más volt. Ahogy először finoman, majd egyre vadabbul faltuk a másik ajkait és közben simogattuk a másikat ott, ahol értük.... erre nem találok már szavakat sem.

Éreztem, hogy a csípőmön megállapodik a keze és elszakad tőlem, hogy levegőhöz juthassak. Igaz, hogy neki nincs szüksége oxigénre, mégis zihált ő is. Áttért egyből a nyakam csókolgatásához, míg én lefelé simítottam a mellkasán, hogy egy egyszerű mozdulattal levehessem róla a felsőjét. Újból visszatért a számhoz, és letépte rólam, szó szerint a pólómat. Rá akartam szólni, hogy nincs itt másik, de elfelejtettem egyből, amikor az ágyra helyezett és fölém hajolva csókolt még mindig, de megint közbe szólt a levegőhiány, így elszakadva ajkaimtól, a nyakamon át a mellkasomat hintette be csókokkal, közben meg az oldalamon végigsimítva jutott el a nadrágom szegélyéig. Én apróbb sóhajokkal jutalmaztam a művét és a hajába túrtam, vagy éppen a hátát karmolásztam, simogattam....

Szinte már kimerültem gördültem le Edwardról és feküdtem mellé. Még mindig szaporán mozgott a mellkasom, és oldalra pillantva az övé is. Becsukott szemmel feküdt és próbálta a légzését csillapítani. Odakint még mindig sötét volt. Vagy legalábbis ennyit láttam a függönyön át.

- Még egy menet? – kérdeztem meg tőle oldalra könyökölve. Mintákat rajzoltam a mellkasára, miközben próbáltam csábosan ránézni.

- Nem kéne pihenned? – kérdezett vissza, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Viszont mosolygott és tovább simogatta a hátamat és a derekamat.

- Tovább bírom, mint te azt hinnéd. – csúsztam lassan feljebb és a vállgödrétől kiindulva apró csókokkal hintettem be a bőrét.

- Gondolom, van már benne gyakorlatod. – jegyezte meg elég sok gúnnyal vegyítve. De lehet, hogy csak nekem tűnt gúnyosnak a hangja. Megálltam a tevékenységemben és a már nyitott szemeibe néztem. Nem mosolygott, mintha viccként jegyezte volna meg. Mert nem is volt az. Teljesen komolyan mondta. De ez miért is bánt engem és miért érzek.... bűntudatot és szégyent?

- Valóban. Nem te vagy az első. – sima tényközlésként mondtam, de ő elfordította a fejét – De miért is lepődsz meg ezen?

- Nem tudom. – változott meg egyből a hangja és már olyan volt, mint aki bánja, hogy az előzőt kimondta és nem tudja visszacsinálni.

- Hé! – nyúltam az álla alá és emeltem felém a fejét – Attól, hogy már voltam másokkal is még nem vagyok kurva. Vadász vagyok. Sokfelé jártam már. Sok mindenkivel találkoztam már.

- És minden szembe jövővel lefeküdtél? – szinte köpte már felém a szavakat megint. Én felraktam az álarcomat és egy gonosz mosollyal hajoltam hozzá közelebb, hogy már majdnem összeért a szánk.

- Még nem. De most, hogy említetted. Talán még itt van a recepciós srác is. Meg a liftes. Hamar megtalálok bárkit. Ha te már fáradt vagy. – egy pillanatig még tartotta a szemkontaktust, majd gyorsan történt minden.

Mire észbe kaptam, már alatta feküdtem, ő meg összefogta kezeimet a fejem fölött és rám nehezedett. Nem szólalt meg, csak megcsókolt. Elég vadul. Belemosolyogtam a csókba, mikor már a vágyát is kezdtem lent érezni. Csípője köré fontam a lábaimat és úgy húztam magamhoz még közelebb. Egyszerre nyögtünk fel.

- Nem fogsz ma este sehova sem menni. – morogta pár perc után.

- Ha ilyen maradsz, mint most. Nem is fogok. – majd én csókoltam meg.

3. fejezet

Már majdnem kiértem az erdőből, amikor összeestem. De nem ám akárhogy. Á!  Éppen egy gödröt akartam átugrani, amikor leérkezve kiment a bokám és elgurultam. Egy kidőlt fának a törzse állított meg. Meg is szédültem eléggé. Még percekig feküdnöm kellett, hogy lábra tudjak valamennyire állni. Iszonyat gyorsan vért kell szereznem, különben itt maradok. Már szerencsémre láttam a hátam mögött, a város fényeit, ahogy felültem a fatörzsre. Gondoltam, hogy majdcsak eltalálok lassan odáig, onnan meg már könnyen találok egy balekot, aki megengedni, hogy kicsit megcsapoljam.

Mintha napokig mentem volna az erdőben, annyira fáradtan zöttyentem le az egyik padra egy parkban. Megpróbáltam felállni, de minden egyes próbálkozás után visszazuhantam. Egyre jobban dühbe jöttem már. Kezdtem feladni, amikor hangokra lettem figyelmes. Egy fiúbanda tartott keresztül a parkon. Pont előttem. Mivel nem volt erőm – semmire – így most az egyszer kihasználtam, hogy „házhoz” jön a vacsora.

A közelben lévő bokorban elbújtam, majd mikor már csak egy ment el, egy kicsit lemaradva a többitől, előjöttem, hogy jól láthasson. Egyből megtorpant és tüzetesen mért végig. Elmosolyodtam és lassú, karcsú léptekkel mentem felé. Egyre nagyobb lett az ő mosolya is. Szerencsémre elég nagy volt a bokor, a srác meg könnyen tévútra téríthető, így be tudtam csalni a bokorba.

Ez tudom, hogy most úgy hangzik, mintha én lennék a „bokros gyilkos”, de ez van. Mikor leült a földre, én szemből ültem az ölébe. Egyből karja körém tekeredett, és kezei nagyon, de nagyon rossz helyre kezdtek vándorolni. De már annyi erőm sem maradt, hogy elrendezzem. A nyakához hajoltam és megcsókoltam. Persze titkon azt szagoltam ki, hogy milyen állapotban van, de nem volt annyira berúgva. Szerencsémre.

A szájához hajolva megcsókoltam vadul, majd mikor éreztem, hogy a kisfickó is kezd életre kelni, és magamat sem fogom tudni leállítani, elhajoltam tőle. Ő a nyakamra hintett csókokat utána. Elég idő volt ez arra, hogy felkészüljek. Hátra vetettem fejemet, kitátottam számat és mélylevegőt vettem. Ahogy a nyaka felé hajoltam éreztem, hogy sötéten kezd csillogni a szemem fehérje is és kicsit fájdalmasan bújnak ki a szemfogaim.

Amint a nyakához értem, nem teketóriáztam, megharaptam. Éreztem, hogy megremeg alattam, és mikor eljutott a tudatáig a fájdalom, szabadulni próbál, de nekem nőtt egy kicsivel mindig az erőm, ahogy az édes vére csurgott le a torkomon, így le tudtam fogni. Nem akartam megölni, de annyira megával ragadt az áradat, hogy az utolsó csepp véréig kiittam. Ellöktem magamtól, de még mindig rajta ültem. Diadalittas vigyor terült az arcomra, és éreztem, hogy nem változok vissza. Még akart a kis démonom. És...hát, ha akar valamit, akkor azt általában meg is kapja.

Hallottam, ahogy hívják a társai... Én meg még többet akartam. Lassan álltam fel, és megtöröltem a számat. Kiléptem a bokorból és feléjük indultam. Éreztem, ahogy szétáramlik az egész testembe a vér. Valami mennyei érzés volt. Hasonló, mint mikor forró teát iszol, egy hideg téli estén. Teljesen át van fagyva a tested, és te érzed, ahogy lefolyik a nyelőcsöveden és felmelegíti az egész szervezetedet. Csak én ezt százszor erősebben érzékeltem.

Már csak egy karnyújtásnyira voltam tőlük, amikor valami elkapott, felemelt és egy fa tetejére rakott. Küzdöttem ellene, de féltem is, hogy ha leesek, meglátnak és elmegy a vacsim. Így megpróbáltam csendesen, gyorsan és úgy, hogy le ne essek kiszabadulni a fogságból. Akkor viszont már nem próbálkoztam, mikor megéreztem a szagát. Inkább nyugton maradtam és próbáltam nem mérges lenni. Mégjobban. Lassan elvette kezét a számról, én meg felé fordultam.

- Ezt most miért kellett? – üvöltöttem le a fejét halkan. De nem ijedt meg. Ő is mérgesen felelt és nézett rám.

- Mert nem akarom, hogy gyilkolj még többet. – na, most meglepődtem. Sóhajjal együtt ugrottam le a fáról. Még láttam, hogy utánam kap, de miután meggyőződött róla, hogy nem futok el, ő is leugrott mellém.         

- És ha már itt tartunk, mégis mi közöd lenne hozzá? – emeltem fel a szemöldökömet és vontam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Ez itt a mi területünk, ami azt jelenti, hogy nem ölhetünk. És az sem, aki a család barátja, különben felbomlik a farkasokkal a szerződés. – válaszolta úgy, mintha ezt tudnom kellene, már nem tudom mióta.

- Ó! Szóval féltitek a kis hátsótokat, igaz? Hát megnyugtatlak, hogy nem kell! Nem ölök embert. – egyre jobban felment bennem a pumpa. Mit jön ő ahhoz, hogy kioktasson, hogy mit csináljak és mit ne? Ki ő nekem?

- Igen? Akkor mi az itt a bokorban? – mutatott a bokor felé.

- Te követtél?! – Legjobb védekezés a támadás, nem igaz?

- Igen. De nem ez a lényeg. A park túlsó végéből kiszagoltam a hullát. Miért kell embert ölnöd? Mért nem élsz állatokon? Tudtommal Carlisle lánya vagy.

- Nem úgy, ahogy gondolod. Állatokat meg nem ölhetek. Allergiás vagyok rájuk. – feleltem a féligazságot. Meg nekem túl szőrösek voltak. És futnom kellett volna utánuk. Így is az egész életem azzal telik, hogy vámpírokat üldözök. Ne kelljen már a kajám után is!

- Persze. Egy vámpírnak nincs allergiája. – mosolygott, mint egy.... hagyjuk mi. Mély levegőt vettem és lassan feleltem.

- Ha nem vetted volna észre, nem vagyok vámpír. És most ha szabad, elmegy a vacsim. – mondtam majd ki akartam kerülni, de elkapta a karomat. Megfordultam és torkára raktam kezemet. – Ezt. Meg. Ne. Próbáld. Még. Egyszer. Világos? – elvettem a kezemet és kitéptem magam a kezéből.

- Nem engedem, hogy ölj itt! – mondta ki ellentmondást nem tűrően.

- Igazad van. Nem is fogok. Most már nem. De engedj el. Vadásznom kell még. – futva indultam útnak, persze csak emberi tempóban.

- Most ittál meg öt liter vért! Nem elég? – kiáltott utánam. Megálltam és lassan felé fordultam. Tudtam, hogy egy hamar nem fogok tőle így megszabadulni, szóval, kell valami terv. Ami meg is van.

- Rendben. Ha másképp nem tudok már megszabadulni tőled, akkor játszunk. – tártam szét karjaimat, még mindig felé sétálva – Fogócskázzunk. Ha utolérsz, a mai éjszakát rád áldozom a drága életemből – itt felhorkant és megrázta nevetve a fejét, de felemeltem a mutatóujjamat mielőtt közbe szólhatott volna, és megálltam tőle egy karnyi távolságra – kérdezhetsz tőlem Bármit. Válaszolok rá. De, ha nem kapsz el. Akkor lekopsz és úgy teszel, mint aki nem ismer. Oké? – láttam, ahogy végig gondolja és mérlegel, majd a kinyújtott kezemet megfogta és megrázta.

- Rendben.

- Ja és még valami. Adj előnyt.

- Minek, ha te vagy a Vadász?

- Mert egy: nő vagyok, kettő: nem vagyok teljesen vámpír, tehát nincsenek olyan kifinomult érzékeim, mint neked. – csak annál jobbak – tettem hozzá magamban már persze. Nem szólt csak rábólintott. Abban a másodpercben futásnak eredtem.

Valahol, az agyam leghátsó részében tudtam, hogy valószínű ezt még megbánom, mivel gyorsabb volt, mint én. Igaz nem sokkal, de az volt. A másik meg, hogy ő ismerte a környéket, én meg nem annyira. Elengedni magam, mint egy igazi ragadozó, meg nem mertem, mert féltem, hogy nem ér utol és mészárlást rendezek. Máskor nem bánnám azt, de egyrészt igaza volt, Mr. Énmindenttudoknak. Nem akartam, hogy apámnak és Jazznek valami baja essen esetleg.

Szippantottam a levegőből és éreztem, hogy nem messze tőlem, ott vannak a fiúk. Vigyorral az arcomon rohantam feléjük. Már éppen ugrottam volna, hogy az egyiket kiragadom, amikor megint a földön találtam magamat. És éreztem azt a szagot. A napfényéjét.

- Nyertem. – mondta halkan a fülembe, mire én, mint egy kismacska fújtam egyet. Valahogy túl jó volt, ahogy nekem nyomódott az egész teste... Már megint kezdem! Tényleg régen voltam férfival. Felkelt rólam és a kezét nyújtotta. Elfogadtam és felálltam, hogy leporoljam magamat.

- Nem ért! Már benn voltam a.... – hirtelen hallgattam el, mert közelebb lépett. Túl közel. Rátette kezét a derekamra és maga felé fordított.

- Mivel tudnálak rávenni, hogy ne ölj? Gondolj apádra! Jasperre! Egy apa büszke lenne, ha olyan gyönyörű lánya lehetne, mint te. Ne rontsd el azzal, hogy gyilkolsz. – lehajtottam a fejemet és elpirultam. Igaz, hogy nem látszik annyira, de egy vámpír észreveszi, ha egy magam fajta elpirul. Sajnos. De várjunk csak! Mi van? Elpirultam? Mi van velem?

- Nem hiszem. De menjünk. Ha már nem tűntél el, akkor betartom, amit mondtam. – kibontakoztam kezei közül, majd útnak indultam – Most akkor jössz vagy nem? – visszafordultam mielőtt kiléptem volna a parkból, de nem volt mellettem. Sürgetőbben néztem rá.

- Hova is megyünk? – ért utol. Elmosolyodtam és ránéztem.

- Egy hotelbe.

CBT - 2. fejezet

Hali! Mindenki!

Köszönöm az előzőhöz kapott pipákat és a szavazatokat! Nem bánnám, ha kapnék ehhez is, meg esetleg pár komit. (akkor lehet, hogy hamarabb lesz friss ) :) De nem szövegelek tovább! Jó olvasást! A novellás oldalamra raktam fel egy novellát, amit Vámpírakadémiás Pályázatra írtam. Igaz nem értem el vele helyezést, de a részvét a fontos. Jó olvasást oda is!

PUSSZ

Jasper mellett futottam oda felének. Egész úton lökdösődtünk. A felénél már Emmett is beszállt. Hol egyiknek, hol másiknak mentem neki. Igaz, hogy a legtöbbször Jasper elkapott és elhajított a levegőbe, amit Esme aggódva nézett végig mindig. Pláne, mikor egy-két kisebb fát is kivittem. Persze Jazz sem úszta meg, pár eséssel. De Edwardnál és Rosalienál kivertem ezzel a biztosítékot, mivel sehol sem láttam őket már. A ház elé, pont úgy értünk, hogy Jasper és Emmett lefogták a karomat. Alice feltáncolt a verandán és onnan nézett minket. Hatalmas üvegablakok voltak az egyik felén a háznak. Háromemeletes volt. És valami gyönyörű.

- Fiúk! Engedjétek el! Nem viselkedünk így, egy vendéggel. – szidta meg őket kedvesen, de szigorúan Esme, miközben visszafordult az ajtóból.

- Bizony ám fiúk! Nem viselkedünk.... – de már nem tudtam befejezni, mert csak azt éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj és repülök. Mivel nem számítottam rá, nem is tudtam védekezni hirtelen.

- Emmett! Most! – hallottam fivérem hangját, majd láttam egy kaján vigyort az arcán, és a következő, amire emlékszem, hogy Emmett mellém kerül és a nyakamnál fogva még belevág a földbe. Egy pillanatig, megrémültem, hogy itt maradok. A tüdőmbe szorult a levegő egy másodpercre, és elsötétült a világ. De nincs olyan szerencséje Jaspernek sem. És talán nekem sem.

- Bella!!! Jasper Hale és Emmett Cullen! Nem akarlak a mai nap folyamán látni benneteket! – kelt ki magából Esme, majd mellém lépett és segített felülnöm. Meg sem kellett volna, hogy ez kottyanjon, mégis fájt. Először csak nehezen kaptam levegőt. Fájt a hátam. Iszonyatosan. És még tüsszentenem is kellett a portól. – Jaj, Kedvesem! Jól vagy? – csak bólogatni tudtam. Esme felsegített és, miután leült a por, bátyámra és Emmettre néztem. Az utóbbinak bűntudat volt a szemében, az előbbinek meg, mintha aggodalom lett volna. Carlisle mellém jött és rosszallóan nézett a fiúkra. Amint rendesen kaptam levegőt, rá mosolyogtam Jazzre. Egy olyan: „Jössz te még az én utcámba” vigyorral. – Menjünk be. Ti meg, kérjetek bocsánatot! Most!

- Nem kell... – köhögés jött rám. Sürgősen vért kell szereznem. – Jól vagyok. – ezek után bementünk a nappaliba. A barna és a fehér dominált itt. Hatalmas volt, ez is. Szinte tátott szájjal néztem körbe. – Váó! Ez gyönyörű. Ki tervezte? – fordultam körbe.

- Én és Esme. – csilingelte Alice, lefelé a lépcsőn. Edward jött utána.

Tiszta ruhába öltöztek át. Mikor Jazz mellé ért, ő kitárta karjait, de egy csúnya pillantást kapott jutalmul. Alice a konyhába vonult, amihez mellettem kellett elmennie és rám kacsintott. Jasper követte a tekintetével, ami csalódott volt. Én csak kuncogtam rajta, de amikor találkozott a tekintetünk, megvontam a vállam és mégjobban mosolyogtam. Kaptam tőle egy csúnya pillantást, megsértődött és hátraarcot vágva felvonult. – Tessék. – nyújtott felém egy pohár vizet Alice. Örömmel vettem el. Legalább nem lesz száraz a torkom, és tudok beszélni, meg levegőt venni anélkül, hogy meg akarnék fulladni. – Ugye mesélsz magadról? – nézett rám kiskutyaszemekkel. Bólintottam, de mielőtt belekezdhettem volna, egy nem várt személy lépett be az ajtón.

Amint megéreztem a szagát, felé fordultam. Elhatalmasodott rajtam a düh és addig szorítottam a poharat a kezemben, hogy apró darabokra törött. Ekkor felém nézett a látogató, és megfagyott a levegő a szobában. Én őt néztem, ő engem, a többiek meg, minket és a kezemet. Éreztem, hogy valami végig folyok rajta. Véres víz volt. A vendég elmosolyodott, de tartotta a szemkontaktust velem.

- Bella! – hallottam Jasper hangját, amint lesuhan a lépcsőn és mellém állva megfogja jobb karomat. Bal oldalamra lépett Emmett a biztonság kedvéért.

- Á! Csak nem Isabella Cullen az? – kerekedtek el szemei és szája elé tette kezeit – Micsoda megtiszteltetés, hogy találkozhatok Önnel! – felmorogtam, ahogy lassan közelebb lépett. Nekifeszültem Jazz kezének és Emmett szorítása is erősödött. Észrevette, hogy úgy kell visszatartani, mert felnevetett.

- Inkább örülj annak, hogy még élsz. – sziszegtem fogaim között.

- Valóban? Nem hiszem, hogy elbírnál ennyi vámpírral. Most semmiképp. – mutatott körbe – Hiszen látom, hogy régen vadásztál. Mikor is? – baj van. Jasper mindig arra tanított, hogy ne vegye észre az ellenség a gyengédet. Soha! Valami mentő övet kellett kitalálnom.

- Csak a gyűlölettől ilyen a szemem. – de nem hitte el. Közelebb jött. Én meg megpróbáltam közelebb lépni hozzá, de fivéremék visszafogtak.

- Maria. Kérlek. Ne ingereld őt. – szólt közbe Carlisle.

- Sajnálom. – mosolygott rá, majd visszafordult felém – Nem akarok zavarni. Már itt sem vagyok. – indult el az emelet felé. Elment mellettem, végig szemeimbe nézve.

- Az ajtó nem arra van. – rántottam ki kezem az övékből.

- Tudom. – megállt a lépcső aljában és egy elbűvölő mosolyt kaptam, amitől legszívesebben hánytam volna – De én itt lakom. – majd tovább ment. Én meg ledermedtem. „De én itt lakom.” Nem akartam felfogni szavai értelmét. Ez nem lehet. Lassan Jasper felé fordultam, aki bánatosan nézett rám. Tovább fordultam apám felé.

- Apa... Mond, hogy nem igaz. – csak suttogni voltam képes, még mindig. Ő sem szólalt meg, csak lehajtotta fejét. Visszafordultam Jazz felé. – Hogy tehetted ezt? Hogy engedheted meg, hogy ez a.... Nő, itt lakjon? – szólásra nyitotta száját, de leintettem – Ne, inkább nem is akarom tudni. – felhorkantam, majd az ajtó felé fordultam, de a kilincsen megállt a kezem a hangra.

- Ne menj el, kérlek. Csak most jöttél vissza. – meggyötört volt a hang. A vállam felett néztem vissza, és mondtam foghegyről.

- Árulókkal nem állok szóba. És nem vagy a testvérem többé! – majd kiléptem és futásnak eredtem az erdőbe.

Csak futottam és szabad utat engedtem könnyeimnek. Ami volt körülöttem fa, kidöntöttem. Vagy legalábbis megpróbáltam, de a nagyobbakkal nem mentem semmire se. Egy újabbal próbálkoztam, amikor a törzsén megállta az öklöm, és hallottam a csuklóm felől egy reccsenést, majd összeestem.

Hogy tehette ezt? Amikor az a nőszemély tönkre tette szinte az egész életét, akkor ő még megengedi, hogy ott lakjon. Ez hihetetlen. Hogyan bízhatnak meg benne?

- Remek! – csaptam ép kezemmel a mellém a földre. Nézegettem a kezem, de mivel nem voltam orvos nem tudtam sok mindent megállapítani, de annyit tudtam, hogy eltörött.

- Gyere, visszakísérlek és Carlisle ellátja a kezedet. – a szemben lévő fa mögül lépett ki Alice. Egyből letöröltem könnyeimet. Hiszen, aki vadász, az nem sír.

- Nem kell. Nem megyek oda vissza többet. Majd... begyógyul. – felálltam és elakartam indulni, de megint megjelent előttem.

- Kérlek. Miután eljöttél, Jasper teljesen összetört. Fenn van a szobánkban és csak ül. Néz ki az ablakon. Még én sem tudtam felvidítani. Pedig aztán az már nagy szó. – nevetett fel, de keserű volt a mosolya is. A szemében láttam, hogy valóban akarja, hogy vele menjek, de én még mindig megbántottnak éreztem magam, amiért képes ezt tenni velem. Mélylevegőt vettem és rá bólintottam. Mielőtt viszont a nyakamba ugorhatott volna, feltartottam kezemet.

- De. Csak amíg Carlisle ellátja a kezemet. És beszélek Jazzel. Rendben? – bólogatott majd megakart ölelni, de elfordultam és elindultam. Hamar utolért.

- Nem futunk? Amúgy mi történt a kezeddel?

- Ha akarsz, mehetsz. Nekem már nem maradt több erőm. – mutattam fel a csuklóm.

Csendben tettük meg az út további részét. Oda érve, kinyitotta az ajtót és bementünk. Mindenki a nappaliban volt. Rosalie magazint olvasott, Emmett valami meccset nézett a Tv-ben, de mikor beléptem, felém nézett és elvigyorodott. Kedvese is rám nézett, de ha valaki ölni tudna a tekintetével, már halott lennék. Esme a konyhából jött ki, apámmal együtt. Esme rám mosolygott, de apámtól csak egy szomorú mosoly futotta. Én feltettem maszkomat és úgy néztem rájuk. Persze kivéve Emmettre és Esmere. Edward akkor jött le a lépcsőn. Ő is mérgesen nézett engem. Nem tudom mi a baja velem, de ha nem közli, nem is fogom megtudni. És igazából nem is érdekel. Carlisle felvezetett az emeletre. A kanapé előtt elhaladva, Rosalie kitette „véletlen” pont elém a lábát. Ha ember vagyok, vagy kicsivel több részem emberi, már nem tudom kikerülni és elesem. De így csak megálltam, felé fordultam, rámosolyogtam és közöltem vele, gyengéd, de fenyegető hangon.

- Ne próbáld meg még egyszer, különben kénytelen leszel tolókocsival járni. – tovább akartam menni, de megállította a hangja. Felnevetett, letette az újságot és felállt.

- Mit tehetnél te ellenem. Vámpír vagyok. Te meg.. – mért végig lenézően – ...ember. Nem sokat tehetnél egy vámpír ellen.

- Csak, hogy tudd, bár nem tartozik rád. – léptem közelebb felé- Észleltem, hogy Carlisle is mozdul és Emmett is felállt, hátha neki akarok menni a feleségének, de eszembe sem jutott ilyen. – Ha akarnálak, egy puszta legyintéssel megölhetnélek, mint egy pici, jelentéktelen, kis bogarat. Ne akarj felhúzni. Hidd el, jobban jársz, ha nem tudod, meg milyen vagyok olyankor. – valamit láthatott a szememben – talán a feketeség mégjobban elmélyült – de kicsit hátrébb hőkölt. Elégedetten mosolyogtam el, majd apámmal a nyomomban elmentem Edward megkövült teste mellett. Végig kísért a tekintetével. Csupa kérdés, és talán kíváncsiság volt szemeiben. A harag mellett.

- Azért Rosaliet szebben is elintézhetted volna. – mondta Carlisle, mikor benn, az irodájában ültem, az asztalon, ő pedig a lábaim között állt és vizsgálta kezemet.

- Valóban? – hajoltam hozzá közelebb. Bár erőm kezdett elhagyni, azért egy valami mindig megmarad. A női trükkjeim. A füléhez hajoltam és belesúgtam – Talán legközelebb ne akarjon elgáncsolni. – hátrébb hajoltam, ahogy megéreztem, hogy megállnak kezei az én kezemen. Szemembe nézett és arca pár centire volt az enyémtől csak. Elmosolyodtam és mielőtt bármit is tehettem volna, kinyílt az ajtó. Carlisle egyből távolabb lépett tőlem és megköszörülte a torkát. Csak ezután fordult vendégünk felé, aki nem volt más, mint a felesége Esme. Először furán mért minket végig, majd közelebb jött, felrakta szokásos mosolyát és átadta férjének a tálcát, amin volt egy tál leves és egy bögre, amiben a kedvencem volt. Friss vér. Nyam, nyam. Megköszönte majd Esme távozott is. Letette az asztalra, mellém, majd visszafordult felém, de nem nézett a szemembe.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul.

- Ne csináld ezt többet. – halkan morogta.

- Miért? Mit csináltam?

- Bella! – szólt rám és végre szemembe nézett. Nem tudom mi ütött belém. De nem tudtam akkor, hogy mit csinálok. Sokáig néztem arany szemeibe, majd végül egy mély levegő vétel után lehajtottam fejemet.

- Sajnálom. Csak kíváncsi voltam, hogy még mindig ugyanúgy hatással vagyok-e másokra. – hitetlenkedve felnevetett és sínbe tette kezemet. Odanyúlt a bögréért és kezembe adta, de mielőtt elvehettem volna, elhúzta, és pillantásom kereste.

- Semmit sem változtál. Sem belül, sem kívül. – elmosolyodtam rajta, majd végre elvettem a felém nyújtott poharat. Úgy vetettem rá magam, mint aki nem ivott már hetek óta. Bár, ha belegondolok, igaz is volt.

Már majdnem végeztem, mikor megint nyílt az ajtó. Testvérem jött be és csukta be egyből maga után. Carlisle közben távolabb állt. Én Jaspert néztem, ő meg a padlót. Apám csak a szemeit járatta közöttünk, majd végül megfogta a tálcát és távozott. Továbbra is csend maradt közöttünk. Már kezdtem unni. Sosem voltam valami türelmes típus.

Leugrottam az asztalról és felvéve kabátomat épp elakartam hagyni a helyiséget, mikor utánam nyúlt. Fájdalmasnak hangzott a hangja.

- Kérlek, ne! Ne hagyj itt megint. Kérlek, Bella. – elengedtem a kilincset és egy mosollyal fordultam felé. Kitártam karjaimat és ő boldogan simult bele. – Sajnálom. Tudom, hogy elmondhattam volna, de..

- Ssh! Ne foglalkozz vele Jazz. Ne rontsd el a pillanatot. Most ne. Ráérsz később magyarázkodni. – elengedtem, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Még mindig gyönyörűnek találtam szemeit.

- Ne nézz így rám. – felnevetett és elfordult az ajtó felé – Mennünk kellene. Tudtommal Alicenek megígérted, hogy mesélsz magadról. És már minket is érdekelne. – fintort vágtam, majd kiléptem a folyosóra, ahol egy nagyon nem akaratos személybe botlottam. Szó szerint. Jasper villámgyorsan mögém lépett és lefogta karjaimat. Morgás hagyta el mindkettőnk torkát, Mariaval. Edward pont felénk tartott, így lefogta Maria kezét.

- Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen? Meglátszik, hogy nem vagy fajtánkbeli, hanem csak egy korcs. – köpte felém a szavakat, és nálam itt szakadt el az a bizonyos – hajszál vékony cérna – neki ugrottam.

Számíthatott rá, mert velem párhuzamosan lendült, és ledobott az emeletről. Erre meg én számítottam, így talpra érkeztem. Pont az üvegasztalon. Hallottam apróbb sikkantásokat mellőlem. Rákaptam tekintetemet, de nem tudtam már mozdulni. Apám illata kúszott be az orromba. És hangja a fülembe.

- Nyugodj meg. Ez márt nem te vagy. Nem teheted ezt. Csillapodj. – leszedett az asztalról és magához vont szorosan – Maria. Kérlek, most távozz. – Hogyan tud, mindig ilyen nyugodt maradni?

- Kidobsz? – kis szünet után folytatta – Rendben. Elmegyek. De még visszajövök. – majd elviharzott mellettem. Kitéptem magam apám karjaiból. Vagy legalábbis csak tettem volna, de elfogyott az összes erőm, így a rántástól összeestem. Ijedten kapott utánam és felemelve a kanapéra helyezett.

- Hozok vért. – utána kaptam és megráztam a fejemet.

- Essünk túl a dumcsi részén. Utána úgy is távozok. – feltoltam magam ülő helyzetbe. Próbált apám a szemeivel hatni rám, hogy ne menjek el, de nem tud meggyőzni. – Ne nézz így. Nem fogok egy légtérben maradni Vele. De ha már itt tartunk. Elmondanátok, hogy minek van itt? – néztem körbe. Mindenki itt volt. Kivéve Rosaliet.

- Mi közöd hozzá? – most jött el az előbb említett a lépcsőn és végig a szemembe nézett. Elég mérgesen.

- Igazad van. Semmi. De nem is tőled kérdeztem. – köptem foghegyről a szavakat neki, majd visszafordultam apám felé. – Tehát? – sóhajtott és úgy felelt.

- A Volturi üldözi. Megakarják ölni, mert vámpírhadsereget akart létrehozni.

- És már nem?

- Észhez térítettük. – vette át a szót Jasper. Felhorkantam és felálltam. Igaz, hogy szédülve, de megálltam.

- Aha. Persze. Jazz. Ahogy belőlem sem lesz kezes bárány, úgy belőle mégjobban nem lesz. Neked tudnod kellene. – sóhajtottam majd megint megszólaltam. Tudniuk kell. – Azt ugye tudjátok, hogy vadász vagyok. És az egyik áldozatomat... leendő áldozatomat véditek. És veletek nem kötöttem szerződést, ami annyit takar, hogy ha megtalálom. Megölöm.

- Bella...

- Nem Jazz! Fogalmad sincs róla, hogy mióta várom azt a pillanatot, amikor végre a két kezemmel ölhetem meg. – tártam szét őket és felé néztem – És szerintem jobban járna, ha én találnám meg, és nem a Volturi hamarabb. Nem? – mindenki gondolkodóba esett. Én tudtam a választ, mert én hamar és kíméletlenül szoktam végezni áldozataimmal. Ők viszont.... Nem nagyon. Pláne nem az olyanokkal, mint ő.

- Bellának igaza van. – szólalt meg most először Edward, a zongora előtt ülve.

Hirtelen kaptam rá, felhúzott tekintetemet. Engem nézett. Kár lenne tagadnom, hogy nagyon jól nézett ki. Abban a kék ingben, ami alatt volt egy fehér póló, a nadrágja is kék farmer volt. Mielőtt rosszabbra gondolhattam volna, elvettem tekintetemet. Kellemes érzés fogott el, ahogy rám nézett. – Ha ő talál rá, hamarabb megszabadulunk Mariatól. – majd rám nézett – És tőle is. – Egyből elmúlt a kellemes érzés. És még a Cullenék kedvesek, mi? Hát, ja. Nagyon. Rosalie elmosolyodott, de le is hervadt a mosolya, amikor Carlisle és Jasper is csúnyán nézett rá. – Ezt te sem gondolhatod komolyan Jasper! Nézz rá. – állt fel és felém mutatott – Mióta itt van, nem vagytok önmagatok. Úgy beszél veletek, mintha a családhoz tartozna. Megmondja, hogy mit csináljatok...

- Edward! Elég lesz. – szólt rá apám. Felsóhajtottam és megráztam a fejét. De még Edward sem végzett. Épp nyitottam a számat, mikor megint megszólalt. Nem szoktam megsértődni, de most fájt, amit mondott.

- Nem csodálom, hogy családja sincs. – hirtelen kaptam rá a fejemet. Egy másodperc alatt rendeztem vonásaimat és visszahelyeztem az álarcomat.

- Edward! – de leintettem apámat és Esmet is.

- Hagyjátok csak. – összevonta szemöldökét és kíváncsian figyelt – Nem mindenkinek van bátorsága ezt tenni. Megmondani az igazat. Pláne egy Vadásszal szemben. Ezt becsülöm. – és valóban igazat mondtam. Nem tartotta tovább a szemkontaktust. Elfordította és a lépcsőt nézte maga mellett. – Mennem kell. Kezdek tényleg éhes lenni. – néztem többiekre, majd egy elköszönés után kiléptem. Mélyet szippantottam majd útnak indultam volna, de egy kedves hang megállított.

- Bella! Hova mennél? Van valahol otthonod? Mert maradhatnál nálunk. – jött ki hozzám Esme. Melegen rámosolyogtam, megöleltem majd csak azután válaszoltam.

- Köszönöm, Esme, de nem látnak szívesen. És én sem egy-két illetőt. – morogtam már a végét, mert megéreztem Maria szagát mögülem. – És amúgy is. Nincs elegendő és olyan vér a számomra nálatok, amilyen kellene. Esetleg legközelebb.

- De hol szállsz meg?

- Nem tudom. A városba érve kerítek egy hotelt. Ne aggódj, elleszek. Eddig is elvoltam. – megsimogattam a karját, majd futásnak eredtem. De tartogatott még számomra az éj, egy-két meglepetést.

CBT - 1. fejezet

Hali!

Akkor itt a fejezet! Teszek ki még egy szavazást, hogy szeretnétek-e Edward szemszöget, mert eredetileg úgy terveztem, hogy csak Bella lesz. Szóval a többség dönt. A következő akkor jön, ha kopok komikat, vagy pipát és esetleg még a netem sem mondd csütörtököt. De nem is dumálok tovább! Jó olvasást!!! :)

PUSSZ

Már vagy egy napja rohanok utána. Már párszor majdnem elkaptam, de mindig kicsúszott a kezeim közül.

-  Victoria! Állj meg! Nem menekülhetsz örökké. – kiáltottam neki, mikor eltűnt a fák között. Megint. Megálltam. Éreztem az illatát. Csak az a baj, hogy mindenhol.

- Kár próbálkoznod. Úgysem fogsz elkapni. Eddig sem tudtál. – nevetett fel gúnyosan, majd megláttam hol van. Felé vettem az irányt.

- Tudod, változnak az idők. – morogtam majd felugorva a fára majdnem elkaptam. Megint futásnak eredt. A folyó partján futottunk. A túloldal már La Push volt.  Megint lassított, és mire utolértem volna begyorsított. Majd felugrott. Egy szakadék volt előttünk. A túloldalra akart menni. Gyorsítottam majd én is ugrottam. Mikor leért, hátra nézett, majd befutott az erdőbe. Hallottam, ahogy több mancs csapódik a földnek. Itt vannak. Victoria elszaladt előttem és átugrott a másik oldalra. Én is ugrottam volna, ha az a büdös dög nem jön nekem. Nem tudott megállni, így nekem csúszott. Elvesztettem az egyensúlyomat és beleestem a szakadékba. Víz volt az alján. Felnézve láttam Victoria gúnyos vigyorát, hogy int majd elment. Párhuzamosan futottam vele a vízbe. Lendületet véve, felugrottam egyszer az egyik majd a másik oldalára, mindig feljebb és feljebb jutva majd kiugrottam belőle. Elrepült felettem. Két centi kellett volna és megcsípem. A túl oldalon futott. Mögötte három farkas. Mikor túl közel ért hozzá az egyik, átugrott én hozzám, majd fel az egyik fára. Ez volt a kedvence. A fáról fára ugrálás. Utána mentem. Fáról fára ugráltunk, de mindig meglépett. Pláne akkor, amikor egy rossz ugrás következtében leestem. Ő is meg állt. De engem nem láthatott, mivel beleestem egy bokorba, ami elég jól takart. Körbe nézett. Csak a farkasoknak a mozgását lehetett hallani. Leállítottam a szívverésemet. Lassan keltem ki a bokorból, a fa alá mentem, amin volt, majd minden erőmet beleadva neki dőltem. Recsegve kezdett kidőlni, gyökerestől. Victoria későn kapcsolt, de jó helyen volt, így nem esett a vízbe. Megint a farkasok területén volt. Fújtattam egyet, majd megint futni kezdtem mellette. Mikor ideugrott elkaptam a karját és átdobtam a fejem felett. Az egyik fa törzsére érkezett, de nem futott el, mint azt, ahogy vártam, hanem támadott. Végig szántotta velem a földet, és éppen, hogy meg állt a szakadéknál. Lerúgtam magamról. Talpra álltam és szembe néztük egymással. Mögöttem már felsorakoztak a túl oldalon az állatok. Vártam. Féltem lépni. Már olyan régóta tervezem, hogy leszámolok vele. Le kell számolnom vele. Nem hagyhatom futni. De ekkor meghallottam egy zajt. Mintha még több vámpír jött volna. Már a szagukat is éreztem. Nem akartam, hogy itt találjanak engem, mert akkor tuti, hogy engem is megölnek. Victoria felismerhette őket, mert hirtelen ijedté vált a tekintete és megint elindult. Újult erővel vetettem magam utána. Az ő másik oldalán megjelent egy nagy, fekete hajú, izmos testű vámpír. Egy pillanatra felém nézett. Aranyszínűek voltak a szemei, majd még jobban rá kapcsolt. Nem akartam, hogy ő kapja el, így mikor Victoria ugrott, én is ugrottam. Csak az volt a gond, hogy félúton találkoztam valamivel. Elsőnek azt hittem, hogy elkaptam, de mikor éreztem, hogy nem érzem azt az illatot, rájöttem, hogy ez nem ő az. Az a valami – vagy inkább valaki – leteremtett a földre és odaszorított. Victoria meg még visszapillantott és elkezdett nevetni. Azt a srácot, aki mellettem futott, nem láttam. Csak abból gondoltam, hogy ő eshetett bele a vízbe, mert Victoria nagyon a szakadék szélén állt, és lefelé nézett.

- Nem sokáig nevetsz. – morogta valaki ismerős hang majd hallottam a suhanást. Ezt nem hiszem el. Villám gyorsan lelöktem magamról az illetőt. Ha még találkozok vele, tuti, hogy beolvasok neki. Én akarom elkapni Őt. Nem engedem másnak. De nem tudtam leszedni magamról teljesen. Összefogta a két csuklóimat. Megfordulva kiszabadítottam magam és a háta mögé kerültem. Már nagyon mérges voltam. Éreztem, ahogy száguld a vér az ereimben, és feltölti minden sejtemet adrenalinnal. Majd neki löktem volna egy fának, de felfutott a fára és leugorva ismét előttem volt. Megpróbálta elkapni a nyakamat, de kitértem előle. Most én támadtam. Mivel elég erőteljes a jobb horgom, azt vetettem be. De elkapta a kezemet, pördített egyet rajtam, és megint össze fogta a csuklóimat. Mindkettőt átfogta az egyik kezébe, míg a másikkal a nyakamat markolta meg. Nem volt más választásom, így – mint nő azért tudok ilyet is – rátapostam az egyik lábára. Elengedte a nyakamat, így hátrébb lépve megfejeltem.

Már kezdtem nagyon pipa lenni, így szembe fordultam vele, elgáncsoltam és a hasára fordítottam, majd rátérdeltem, míg a kezeit összefogtam a háta mögött. Próbált szabadulni, de nem ment neki. Ebből a szorításból, akár élete végéig is próbálkozhatna. Nem tudna kiszabadulni.

- Hiába próbálkozol. – súgtam neki. Majd szorítottam még rajta. Tartotta magát, de mikor még tovább szorítottam, felszisszent.

Már azon voltam, hogy itt hagyom, amikor meghallottam és megéreztem, hogy felénk tart négy másik vámpír is. Túlerőben voltak – én meg kicsit fáradt voltam már – így felálltam őt is magammal húzva. De még nem fordultam feléjük. Ha nem muszáj, nem teszem. Nem kell, hogy még ők is üldözőbe vegyenek. Ráadásul aranyszeműek. Rájuk nem haragszom. Kivéve, ha akadályoznak. Nem is öltem még sárga szeműt, de ha kell, megteszem.

- Engedd el. – álltak meg. Gondolkodtam, hogy mi lenne a legjobb. Ha elengedném – vagyis ellökném – és elfutnék. Victoriát még úgy is megtalálnám. Vagy a második variáció? Lássák meg az arcomat? Jelentsenek fel a Volturinál? Lehet, hogy rosszul döntöttem, de ezt tettem. Valami vonzott, hogy megforduljak. Lassan fordultam meg. Legelől – aki meg szólalt – egy szőke –harmincas éveiben járhatott ember korában – férfi állt meg. Mögötte sorakoztak a többiek. – Nem akarunk bántani. – emelte fel a kezeit védekezően. De én még mindig szorítottam. Sőt. Jobban szorítottam a kezét. Láttam, és hallottam, ahogy a férfi mellett álló karamell hajú nő felszisszen, és a karjaimban tartott férfit nézi aggódóan. Olyan ismerős volt a szőke hajú férfi. És szerintem én is neki, mert olyan furán méregetett. Hallottam, hogy még valaki jön, vagy inkább jönnek.

- Elvesztettem. Át ment a farkasokhoz. Ez már az ő dol... – hallgatott el hirtelen, mikor kiért hozzánk és kikerekedett szemekkel nézett rám, miután körbe nézett - ...guk. – éreztem, hogy néz valaki – Bella? –hirtelen rá kaptam a fejem és villámcsapásként ért a felismerés. Na, jó kb. egy percnyi néma csend után.

- Jasper? – engedtem el közben a „foglyomat” – Jasper Withlock? Tényleg, tényleg te vagy az? – majd elindultam felé lassan, miközben végig néztem rajta. El sem hiszem, hogy itt áll előttem. Annyi év után megint.

- Igen. Én vagyok. – ő is felém indult majd mikor összetalálkoztunk félúton, egy percig csak néztük a másikat majd a nyakába vetettem magam. Persze csak miután adtam neki egy pofont. Megdöbbentő csend telepedett ránk. Lassan fordította vissza a fejét. Azt hittem, hogy megüt, vagy számon kéri, de helyette gyorsan a nyakába vetettem magamat.

- El sem hiszem. – pár perccel később engedtük csak el a másikat.

- Hogy kerülsz te ide? – kérdezte, de egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét. – És ezt miért kaptam? – simogatta meg az arca felét, ahol csattant a pofon.

- Mert hívhattál volna. Semmi életjel magadról. Már hány éve is? De mindegy ezt majd később. Amúgy Victoriát üldöztem, amíg ez az eszement nekem nem jött. – fordultam dühös tekintettel az említett felé. Az orrát tapogatta, hogy nem törtem-e el neki. Sajnos nem. Akkorát nem vagyok képes ütni. Fáradtan már nem. Bár erősebb vagyok, mint egy ember, azért mégsem vagyok teljesen vámpír. Legalábbis ilyen állapotban, mint most nem.

- Még hogy én? Azt hittem, hogy vele vagy. – vágott vissza. De mielőtt visszaszólalhattam volna, Jazz a vállamnál fogva kezdett nyugalom hullámokat felém küldeni. Vettem egy mély levegőt.

- Kösz. – mosolyogtam rá, mire ő is viszonozta. Egy torokköszörülés zavart meg minket.

- Jazz? – mondta egy vékonyka hang a szőke férfi mögül. És kérdőn nézett Jazz-re majd rám. Mikor megint a férfire néztem esett le. Ő Carlisle. Carlisle Cullen. Most már tudom. Sőt! Biztosra tudom.

- Mi? Ja, óh. – csapott a homlokára – Bocsánat. Khm. Bella hadd mutassam be a családomat. Bár azt hiszem, hogy a legelső személyt már nem kell. Carlisle.

- Hát nem. Apa. – mondtam vigyorogva majd egymás felé léptünk és szorosan magához húzott. Mélyet szippantottam édes illatából. Mindig ez volt, azaz illat, amitől lenyugodtam. Mi segített lenyugodnom.

-  Lányom. – lehelte a hajamba majd bele puszilt – Nem gondoltam volna, hogy még találkozunk.

- Hát én sem. – engedtem el – De azért te is írhattál volna. Vagy hívhattál volna. – mondtam neki picit durcásan, de azért, amikor egy bocsánatkérő pillantást vetett rám, elmosolyodtam. – De ezt majd megbeszéljük később.

- Akkor... Bella. Ő itt a feleségem Esme. – jött közelebb. Ő is megölelt. Nagyon kedves nő. Nem is találhatott volna jobb férjet, mint Carlisle – Ők pedig a gyerekeink. Emmett és a párja Rosalie. – mutatott egy hatalmas srác és egy szoborszépségű lány felé. A lány csak bólintott, de Emmett nem takarta vigyorát.

- Bírtam, ahogy földre küldted Edwardot. – röhögött, mire én is elmosolyodtam. Ő volt az, aki még Jazz-zel jött vissza. És aki, velem futott Victoria oldalán.

- Szia. Alice vagyok. – pattogott elém egy törpe lány, majd ő is megölelt, és Jasper mellé állt. Jó szorosan.

- Gondolom Jaspert nem kell bemutatnom. – szólt közbe Carlisle.

- Hát. Most, hogy így elnézem, talán be kéne. Nem is tudtam, hogy van olyan lány, aki el tud viselni téged. – mondtam nekik viccként, mire Jazztől kaptam egy nyelvkidugást és átkarolva közelebb húzta Alice-t magához.

- És végül az utolsó fiam. Edward. – fejezte be a családfő, mire lassan az illetőre emeltem tekintetemet.

Ő volt az, aki ledöntött a lábamról. De szó szerint. Csak most néztem meg jobban. Bronzvörös haja az égnek állt, és a ruhája is földes volt még, amit most porolt, de mikor a nevét hallotta meg felnézett. Sötét arany szemeibe néztem. Amik magukba szippantottak. De csak sértődöttséget láttam bennük. Gyorsan el is kapta a tekintetét.

- Még mindig Victoria társának tartasz? – kérdeztem tőle cinikusan. Valamit morgott az orra alatt, majd folytatta ruhájának tisztítását.

- Bella. – jött mellém Jazz – Mi lenne, ha eljönnél hozzánk? Ott nyugodtabban el tudnád mondani, hogy mi történt veled eddig. És miért is üldözöd Victoriát.

- Köszönöm a meghívást, de nem akarok zavarni. Amúgy is még van egy elintézni valóm. El kell kapnom Victoriát.

- Bizony. Jobb lesz, ha mész. – szólalt meg most elsőnek Rosalie. Tele volt a hangja gúnnyal és lenézően meredt rám.

- Rose. – szólt rá apám.

- Hagyd csak. Ő csak azt mondja ki, amit gondol. Nem kell ez miatt elítélni az embert. – végig az ő szemébe nézve mondtam. De az egész családnak szántam. Láttam rajta, hogy kezdi felfogni a szavaimat. Egy pillanatig látszott rajta a döbbenet, de aztán rendezte az arcvonásait.

- Nem fogod megtalálni. Már nagyon messze jár. – próbált tovább győzködni tovább Jasper. Ránéztem a többiekre és ők is bólogattak. Persze Edwardot és Rosaliet kivéve. Vasziláltam. Vagy elmegyek, és megpróbálok valahogy Victoria nyomára bukkanni, vagy maradok, és esetleg többet megtudok a bátyámról és apámról. Hogy hogyan is kerültek ide, és mióta vannak egy családban. Nehéz döntés volt. Esme, apám, bátyám, Emmett és talán még Alice is, akarták, hogy velük menjek. De Edwardban és Rosalie-ban már nem voltam olyan biztos. Még percekig tűnődtem, amikor is egyszer csak Alice, felsikkantott és a nyakamba vetette magát.

- Nem fogod meg bánni hidd el. És ruhákat is adok. Gyere. – fogta meg a kezemet és elkezdett húzni, de nem jutott velem semmire aztán, mivel kirántottam kezeimet az övéből és megráztam a fejemet.

- Én még nem is...

- Alice a jövőbe lát. Már akkor tudja, hogy mit fogsz mondani, amikor te még végig sem gondoltad igazán. – veregette meg a vállamat Jasper. Hitetlenkedve néztem egyszer rá, egyszer Alice-re, aki boci szemekkel nézett rám vissza. Mosolyogva megráztam a fejemet és bólintottam. Jasper még magához ölelt, majd elindultunk a Cullen ház felé. Nem is gondoltam volna, hogy kivel fogok összetalálkozni...