5. fejezet

Sziasztok!

Akkor itt a következő! Hogy az ezutánit, mikor tudom hozni, az attól függ, hogy mikor lesz időm a hétvégén - koleszos vagyok, csak azért - és, hogy mikor kapom vissza a gépem. :( Köszönöm az előzőhöz ISMÉT CSAK Nóci-nak a komit, és a többieknek a pipákat. Továbbra is VÁROM a komikat, mint ehhez, mint az előzőhöz. Arra kérném azokat, akiktől kértem cserét, és még nem raktam ki őket, hogy szóljanak, vagy csetben, vagy komiban, vagy ahogy jól esik. És elnézést kérek, ha van ilyen!

Jó olvasást! És komizz!! :)

PUSSZ

- Hozattam reggelit. Nem tudtam, hogy mit ennél vagy mit szeretsz, így mindenből van. – mondta szelíden Edward, mikor felébredve felé fordultam.

Az ablaknál állt, de mikor észrevette, hogy fenn vagyok, mellém jött és végig simított az arcomon. Nem szóltam semmit, hanem tarkójánál fogva húztam magamhoz és csókoltam meg lassan.

- Nem kellett volna. – felültem és a lepedőt magam köré tekertem.

- Azt mondtad kell néha emberi étel is. Meg így nem keltünk gyanút sem. – nyelt egyet a végén, mert a fürdő elé lépve leejtettem magamról a lepedőt.

Fura érzésem volt, mikor már egyedül voltam. Nem tudtam, hogy hogyan is kellene vele viselkednem, most, hogy lefeküdtünk. Úgy, mintha semmi sem történt volna? Valószínű. Ez lenne a legjobb. Hiszen, én úgyis nem sokára tovább állok. Így nem lenne valami jó, ha komolyabb lenne köztünk.

Egy törölközőt magamra tekertem, egyet a hajamra és kiléptem. Ő még mindig az ágyon ült. Könyöke a térdén és csak nézett maga elé. Ha jobban belegondolok, akkor talán el tudnám viselni, hogy ilyenek legyenek a reggeljeim. Ki nem örülne annak, ha egy adonisz köszöntené csókkal, és ágyba kapná a reggelit?

Néztem még egy darabig, ahogy csak ül és néz előre, majd mikor felém fordította a tekintetét fordultam el, hogy felvehessem végre a ruháimat. Az egészet végig kísérte tekintetével. Miután végeztem az asztalhoz ültünk mindketten. Én ettem, ő meg nézett. Nagyon finom volt minden. Nagyon régen is ettem emberi ételt, de úgy éreztem, hogy most szükségem van rá. Pótolni kell az elhasznált energiát, nem igaz? Miután végeztem, felálltam és elé lépve egy csókot nyomtam a szájára, majd elkezdtem felvenni a cipőmet és a kabátomat.

- Te mit csinálsz? – állt fel döbbenten és elém lépett, mielőtt kimehettem volna a szobából.

- Miért minek tűnik? Elmegyek. – léptem el mellőle, de megfogta a karomat és az ajtó melletti falhoz nyomott.

- Veled megyek, vagy nem mész sehova!

- Te nekem nem mondod meg, hogy mit tegyek, és nem, nem jössz!

- De igen, megyek!

- Nem!

- És miért nem?

- Mert vadászni megyek. És nem kell, hogy végig asszisztáld. – morogtam elé és mellkasától löktem el magamtól. Nem akartam az orrára kötni, hogy valójában meg akarok lépni.

- De hiszen most ettél? – mutatott az asztal felé.

- Ha még el akarom kapni Victoriat, és már pedig el akarom nagyon is, szóval vadásznom kell. Vér kell, nem emberi kaja. És most. Te meg itt maradsz, mivel süt a nap. Amint végeztem, visszajövök és együtt távozunk, de! – elé léptem és felemeltem a mutató ujjamat – Azután kettéválunk. Te haza mész. Nem jössz utánam, nem nézel utánam! És mi több, nem is gondolsz rám. – néztem mereven szemeibe és vártam, hogy leessen neki. Nem is kellett sokat várnom rá.

- Mi? Nem! Eszemben sincs elengedni, sem téged, sem pedig, hogy Victoria után menj!

- Nem is kell az engedélyed! Most pedig itt maradsz! – majd sarkon fordultam, de nem tudtam megtenni pár lépésnél többet, mert egy kezet éreztem, ami visszafogja a karomat.

- Kérlek, ne! Ne hagyj itt! – nem volt több a hangja suttogásnál.

- Visszajövök, miután vadásztam. – nem néztem felé.

Kirántottam a karomat és szinte ki menekültem a szobából. Fura gondolatok cikáztak a fejemben. Olyanok, amiket nem akartam hallani. Nem akartam rájuk gondolni. Túl sok érzést vált ki belőlem Edward, amiktől félek. Félek, hogy maradni fognak az érzések és nem fogok tudni ellenük tenni semmit. Félek, hogy túl közel engedem magamhoz. Félek, hogy nem sikerül a tervem és veszítek. Félek, hogy veszíteni fogok, és meghalok. Félek, hogy meghalok és fájdalmat okozok nekik ezzel. Félek, hogy esetleg nekik esik bajuk. Jaspernek, Carlislenak és a többieknek. Félek, hogy...

Nem sokáig tudtam ezen sem gondolkodni, mert amint a lifthez akartam fordulni, nekem jött valaki. De nem csak egy valaki. Felismertem az illatát. Az volt, akivel a liftben is találkoztunk.

- Ó, sajnálom nem figyeltem. – kapott el a derekamnál és tartott. Szorosan. Talán túl szorosan is. Közel került hozzám a nyaka és éreztem, hogy előjönnek a szemfogaim. Nem lenne jó, ha itt változnék át. Nagyon nem.

- Nem, semmi baj, az én hibám. – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne vegye észre, hogy küzdök...magammal, és hallja a hangomon a változást.

- A lifthez akart menni?

- Igen, de.... Lenne egy jobb ötletem, hogy hova menjünk. – nem bírtam tovább. Muszáj innom. És, ha már ő itt van. Szeretem, ha házhoz jön a vacsi.

Felemeltem lassan a fejemet és kacéran mosolyogtam rá. Egyből elvigyorodott ő is és kezemet megfogva behúzott a szobájába, ami kettő ajtóval volt arrébb csak. Ahogy becsukódott az ajtó, a falnak döntöttem és megcsókoltam. Szinte egész testemet bejárta a keze, de ez nem váltott ki olyan érzéseket és bizsergést belőlem, mint Edward. Úristen, mikre gondolok? Sürgősen el kell felejtenem őt. Éreztem, hogy nem sokára visszafordíthatatlan lesz a dolog ezzel a sráccal, így a háló felé kezdtem tolni. Elmosolyodott és feltolta a pólómat. Ezt még engedtem neki, mivel nem akartam, hogy véres legyen a pólóm, ha esetleg nem maradna nyugton közben. Sajnos már jártam így. Ahogy elértük az ágyat, rádöntöttem és rámásztam a csípőjére. Elszakadtam tőle, hogy át tudjak rendesen változni, de lefogtam a fejét, és oldalra billentettem, hogy a nyakához férhessek. Leheltem rá pár csókot, majd megharaptam. Ahogy a fájdalom elérte az agyát, fel akart ordítani, de feltoltam az állát. Próbált ledönteni magáról, de egyre gyengébb lett én meg erősebb a vértől, így simán lefogtam. Kicsivel később a kezei kezdtek lehullani rólam, így én is elengedtem. Lenyaltam még a vért, ami a sebből folyt ki, majd felültem, és csak élveztem, ahogy a vér végig folyik a sejtjeimen. Valami fantasztikus volt. Kinyitottam a szemeimet és rá néztem. Úgy nézett ki, mint aki alszik. Azt leszámítva, hogy egy kicsit fehér volt a bőre. Füléhez hajoltam és miközben végig simítottam arcán, és fülébe súgtam.

- Köszönöm. Egy élmény volt. – még nyomtam egy csókot a homlokára majd leszálltam róla és körbenéztem a pólóm után kutatva. Ahogy az ajtó felé néztem halkan sikítottam egyet. Megijesztett, aki ott állt.

- Mi a jó... Mit keresel te itt? – indultam meg felé, mikor megláttam a pólómat nála. Egyből kikaptam a kezéből, és felvettem.

- Követtelek. – mondta lazán és még mindig az ajtófélfának támaszkodva. Lazán akarta kezelni a dolgot, de engem nem csapott be. Megölte volna a srácot a legszívesebben. Most azonnal.

- Megmondtam, hogy NE GYERE UTÁNAM!

- Te meg azt mondtad, hogy vadászni mész és nem egy menetet lerendezni. – keményedett meg az ő tekintete is. Emeltem volna már fel a hangom, de ekkor megmozdult a srác az ágyban. Nem gondolkodva tovább, megfogtam Edwardot és az előszobába löktem, ahol felvettem még a kabátomat.

- Nem is azt csináltam. – egyből sértődötté váltam.

- Aha. Én meg nomád vámpír vagyok. Akkor mi volt ott az előbb? – mutatott az ágy felé.

- Kezdjük akkor ott, hogy semmi közöd hozzá. Folytassuk azzal, hogy megegyeztünk, nem jössz utánam – kimentem a folyosóra és a mi szobánk felé mentem – és fejezzük be azzal, hogy szerinted, hogyan tudtam volna máshogy táplálkozni? – lehalkítottam a hangom, de amint beléptünk és ledobtam a kabátomat, felé fordultam és megint keményen szóltam hozzá – Szerinted, ha simán elé állok, hogy hé, mi lenne, ha megharapnálak és lecsapolnék egy kis vért? De ne ijedj meg életben hagylak! Szerinted mit szólt volna?

- Máshogy is rá vehetted volna, hogy..

- Másképp?! Másképp?! Mégis hogyan Edward? Üssem le?

- Akár.

- Ugye rosszul hallom és nem féltékenység van a hangodban? – nem nagyon felelt csak elfordította a fejét, miközben lehajtotta. Horkantottam egyet majd beletúrtam idegesen a hajamba. – Edward. Az, ami megtörtént köztünk az éjjel, nem jelenthet semmit. Sem nekem, sem neked, érted? Megtörtént, EGYSZER! Nem többször és nem is fog. Semmi, érted, SEMMI nem lehet és nem is lesz köztünk. A táv kapcsolatokban nem hiszek, én meg nem szeretem a kötöttségeket. – próbáltam győzködni őt, és szerintem magamat is – Vadász vagyok. Ez az életem. Nem fogom feladni! És nem is tehetem. – az utolsó mondatot már szinte csak suttogtam. – Úgyhogy az lesz a legjobb, ha most külön válunk. – nyúltam a kabátom felé, de megálltam a mozdulatban, mikor kopogtak az ajtón.

Edwardra kaptam a tekintetemet, de ő nem nézett rám, csak sóhajtott és ajtót nyitott. Megint nem jött össze, hogy megszólaljak, hogy ne. De már nem is akartam az után, hogy megláttam kik vannak ott. Vigyorral az arcukon lépett be Alice és Jasper. Felsóhajtottam és megöleltem testvéremet.

- Azt hittem, hogy megint elmentél.

- Majdnem elkéstetek. – jegyezte meg halkan Edward, mire mindannyian ránéztünk, de ő még mindig csak a padlót nézte.

- Tessék?

- Ha pár perccel később jöttök, ő már nincs itt. – vádlón emelte rám tekintetét. Inkább visszanyeltem azt, amit a fejéhez vágtam volna legszívesebben. Szövetkeztek ellenem? Ezt még megbánják. Vagy én fogom.

- Megint, Bella? – fordult felém. Lehajtottam a fejemet és az ujjaimat kezdtem tördelni.

- Hogy érted azt, hogy megint? – szólalt meg most először Alice.

- Legutóbb is ezt csinálta. Azt mondta, hogy elmegy vadászni. Vártunk rá napokat. Előtte is volt, hogy több napot kimaradt. Így türelmesek voltunk. De, amikor már két teljes hete nem jött vissza, gondoltunk arra, hogy elment. És láss csodát, igazunk lett. – az utolsó mondata csöpögött a gúnytól.

- Ne vesd a szememre az életemet Jasper! – hirtelen fordultam felé, és már nem sok tartotta, hogy ne emeljem feljebb a hangomat, a kelleténél.

- Eszembe se jutott!

- Akkor ne mondj nekem ilyeneket! És most engedj ki! – elindultam az ajtó felé, de Alice is elém ugrott és Jazz is ott maradt.

- Ne menj el! Csak most jöttél. – nézett rám boci szemekkel.

- Ezért kell elmennem. Sajnálom. – megfogtam a karját és egy kicsit arrébb raktam. De Edward is az ajtó előtt állt. – Nem fogom még egyszer elmondani.

- Nem is kell, mert nem mész sehova.

- Igen? És ki állít meg? Csak nem ti?

- Ha kell igen. – gonosz mosolyra húztam számat, de mielőtt bármit is tehettem volna, két erős kart éreztem magam köré tekeredni.

- Engedj el!

- Nem! Nem fogsz vérfürdőt rendezni. – persze nem akarta, hogy a többiek meghalják az utolsó szót, de egy pár tökéletesen halló vámpírokkal teli szobában ez lehetetlen volt. Vagy engem akar bosszantani. Baj lesz!

- Megint? – Tuti, hogy Jazz fejében látott valamit. Mennyi tetted, volt még az életedben eddig? – kérdezte értetlen képet vágva Edward és széttárta a karjait. Nem olvasztottam le a mosolyomat. Ezzel együtt válaszoltam neki.

- El sem tudod te azt képzelni...