4. fejezet

Sziasztok!!
Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn jövök, de eddig nem tudtam felrakni, mert nem engedte. HA sikerül, akkor a link cseréket is kirakom!
Nagyon köszönöm annak AZ EGY kommentelőnek: Nóci-nak!!! KÖSZII!!!! És a többiek? Láttam, hogy olvastátok, mert ott vannak a pipák - mikért szintén hálás vagyok - de csak ennyi??? Na, mindegy. Köszönetet kell még mondanom a ro-imnak, mivel 14-en vannak. ÉS végre a fejezet!! Nem sokára rakok majd ki egy-két szavazást, mert szerintem ez az a fejezet, ahol fordulóponthoz ér a történet. Ha a benne lévő dátumokban eltérés van, vagy valami nem tiszta, akkor kérlek szóljatok nyugodtan! :) Én is tévedhetek. :)
Nem tudom, hogy mikor hozom a következőt, mert pénteken elviszik a gépemet szerelni. De mivel szerda van, így teszek most ki egy szavazást, hogy legyen-e holnap este fejezet? Itt komiban, vagy csetben is megírhatjátok. :) Itt van néhány kép, hátha kitaláljátok, hogy milyen fordulópontra gondoltam. :) És jó olvasást!

Egész úton jött mellettem, de nem szólalt meg. Volt, amikor lemaradt egy kicsit, de végül, mindig utolért. Mivel nem nagyon ismertem itt ki magam még, így kerestem a hotelt jelző táblákat. Pár utcával arrébb rá is akadtam egyre. Mivel Ő kegyelme tovább akart sétálni, megfogtam a karját és a hotel felé kezdtem húzni. A recepcióhoz érve végre életre kelt és elővette vámpír énjét. Persze nem a rosszat, hanem a csábítót. Csak az volt a baj, hogy pont akkor cseréltek a recepciósok, így egy srác állt be. Ahogy Edwarddal ránéztünk, és az én tekintetem összetalálkozott vele, egyből elmosolyodtam. Mintha morgásféleséget hallottam volna felőle. Megállítottam Edwardot és felé fordultam.

- Te várj meg a lépcsőnél. – mielőtt szólhatott volna elléptem tőle, és a srác felé lépkedtem. Csábosan könyököltem rá a pultra és mélyesztettem el a tekintetemet az övébe. – Egy szobát szeretnék kivenni. Ha lehetne, minél feljebb legyen. – egy percig csak nézett rám. Már azt vártam, hogy mikor kezd a nyál folyni a szájából, majd hirtelen megrázta a fejét és egyből a gépje felé fordult. Pont akkor, amikor az én derekamra meg kettő hideg kéz csavarodott. Félig fordultam felé, hogy azért hallja a mondandómat. – Nehogy azt hidd, hogy mindent szabad, csak mert éppen egy szobát veszünk ki. Amint megtudtad, amit akartál, lelépsz. És ne legyen még egy ilyen, különben nem érdekel, hogy ki lát, vagy hall, letépem a karodat. Elüldöztél most egy jó kis menetet. Ne csinálj többször ilyet! – halkan beszéltem és gyorsan, hogy csak ő hallja. És közben mosolyogtam, mintha valami kedveset mondanék, és nem azt, hogy hogyan csonkítom meg. Hallottam, hogy néhány szavamnál nyel egyet és megmerevedik a teste.

Pont addigra fordultam vissza a recepciós felé, mikor az nyújtotta nekem a kulcsokat. Csábosan néztem rá és kacsintottam egyet, mikor elvettem tőle a kulcsokat. Mister Én-mindent-megtehetek-amit-csak-akarok Cullen még mindig nem engedte el a derekamat. Egy darabig tűrtem is, de amikor már a liftben álltunk, ellöktem magamtól és a legtávolabb álltam meg tőle. Egy emelettel feljebb megállt a lift és egy fiatal, jóképű srác szállt be. Amint körbe nézett és rám esett a pillantása, elmosolyodott és elém akart állni, de egy nem kívánatos személy megint közbe lépett. Megfogta a hozzá közelebb eső kezemet és magához húzott. Szorosan. Szerencsére nem váltottam be az ígéretemet, viszont az ő szerencsétlenségére pont úgy álltam előtte, hogy feltűnés nélkül elértem a gyenge pontját. Elmosolyodtam, felemeltem a fejét az állánál fogva, hogy a szemembe nézhessen, majd megragadtam a gatyáját elől. Abban a pillanatban vált a szorítása is erősebbé rajtam. A következő emelet már a miénk volt, így elengedtem, mire egy sóhaj szakadt fel egy nyögéssel keverve a mellkasából és ő is elengedett. A folyosó végén volt a szoba. Kinyitottam az ajtót és az előszobában lerúgtam a lábamról a cipőm, a kabátomat meg az egyik székre tettem, majd az ablakokhoz mentem és behúztam a függönyöket.

- Nagyon nem volt szép dolog, amit a liftben tettél.

- Valóban? Megmondtam előtte, hogy ne merészelj még egyszer hozzám érni. – fordultam felé, miután végeztem – Ha te nem teszed meg, én sem teszem meg. Ennyi az egész.

- Nem te hallottad annak a.... fiúnak a gondolatait. – morogta az orra alatt, míg leült az ágyra.

- Szóltál? – húztam az agyát.

- Nem. Minek húztad be a függönyöket?

- Megszokás. – rántottam vállat, majd az ajtót is bezártam, végül mellé ültem – Mindig el szoktam őket húzni, mikor szállodában szállok meg. – majd vártam. Vártam. Vártam, és vártam. De még mindig csak maga elé nézett és nem szólalt meg. – Elkezdhetnénk végre? Aludnom is kéne még.

- A vámpírok nem alszanak.

- Erre már magamtól is rájöttem Okoska, csak ha eddig nem vetted volna észre, akkor elmondanám, hogy én nem vagyok teljesen vámpír. – Ez most tényleg vak vagy csak hülye?

- Akkor mi vagy? – nézett szemembe kíváncsian.

- Félvér. – majd sóhajtottam egyet és felállva az ablakhoz léptem és arrébb húzva a függönyt kinéztem rajta – Nagyon, nagyon régen történt. Anyám, Renée, egy étteremben találkozott Vele. Az apámmal. Legalábbis így mesélte, míg a hasában voltam. Pár hétig találkozgattak, mire Ő elmondta anyámnak, hogy mi is valójában. Persze anyámat nem érdekelte, így vele maradt. Rá öt hónapra születtem meg én. – visszafordultam felé, és összefűztem karjaimat a mellem alatt. Lassan mellé sétáltam, és leültem. – Apámat nem nagyon érdekeltem. Sőt! Miután nem változtatta át anyámat azonnal, mert engem tartott és nézegetett, anyám meghalt. Akkor láttam utoljára őt. Azon az éjjelen elvitt és lerakott a kórház előtt a kukában. De már akkor sem tudtam megülni egy helyben, így pár óra múlva, mikor még mindig nem jöttek értem, elmentem. Nehezen, de valahogy lábra álltam, és elindultam az utcán valamerre. Pár órával később, egy fiatal pár talált rám és befogadtak. De hamar el kellett, hogy hagyjam őket, mert megijedtek, mikor olyan furán néztem a kutyájukra, és az, nem mert a közelembe jönni. Na, meg nagyon gyorsan is fejlődtem, és nem nagyon akartam megenni az emberi ételt sem. – itt elfintorodtam, ahogy arra a pépes valamire gondoltam – Aztán elhagytam őket is. Sok éven keresztül csak bolyongtam. Azon az éjjelen fogadtam meg, hogy megtalálom az apámat és megölöm, és akik addig is elém kerülnek – szembe néztem vele és elmosolyodtam – azokkal is végzek. – láttam és hallottam is, hogy nyel egyet, de én megint felálltam és az ablakhoz mentem, háttal megállva neki – Carlislera is így bukkantam rá. Vadászott, mikor én is arra jártam. Akkor még fiatal voltam. Nagyon fiatal. Csak négy éves voltam, de kinézetre tizenöt. Megtámadtam – hallottam, hogy felszisszen mögöttem, így gyorsan folytattam – de nem esett...nagyobb baja. Elég jól harcolt ő is. Bár inkább tűnt védekezésnek, amit művelt. Csak a karját sikerült letépnem, mikor megszólalt, hogy nem akar bántani. Persze nem hittem elsőnek neki, de ahogy rá néztem éreztem, hogy igazat mond és bízhatok benne. Így segítettem visszarakni a karját, majd meghívott magához. Azután már vele maradtam.

- Mikor volt ez?

- 1773-ban. Kilencven évre rá találtunk rá Jasperre. Pontosabban csak én. Láttam, amikor Maria átváltoztatja. Arra felé mentem haza, így láttam meg őket. Valahogy megfogott. Vagy csak kíváncsi voltam, nem is tudom már, de végig kísértem szinte az életét onnantól. Persze csak titokban. Megfordult már párszor a fejemben, hogy beállok, mintha újszülött lennék, de nem hitték volna el, és amikor ezt elmondtam Carlislenak, ő sem akart elengedni. Így, maradtam.

Miután Jazz elhagyta Mariat, én megpróbáltam megölni, de eltévesztettem egy ütést így ha Jasper nem avatkozik közbe, mára már nem élnék.

Majdnem fél évszázadra rá, talált apám Esmere. Pár évig még velük maradtam, majd miután Jasper is megtanított pár trükkre és harci technikára, elhagytam őket. És most itt vagyok. – fordultam megint felé. Ő engem nézett csillogó tekintettel.

- És miért is nem vadászol állatokra, mint mi?

- Mint mondtam allergiás...

- ... vagy rájuk. Tudom, már említetted. De én nem hiszem el. Szóval?

- Az én szervezetem másképp működik, mint a tiétek. Vadásznom kell. Mindennap. Emberekre. – lehajtottam a fejem, mikor eszembe jutott, hogy miért is.

- Miért? – nem feleltem – Mond el, kérlek. – nyúlt az állam alá és addig emelte, amíg a szemébe nem néztem. Egy pillanat alatt elvesztem a tekintetében, de pislantottam egyet és gyorsan nyögtem ki.

- Mert nem akarok szörnyeteg lenni.  –felhorkant, mire csúnyán néztem rá – Tudom, hogy hihetetlenül hangzik egy....magamfajta szájából, de ez az igazság. Így nem ölök embereket.

- Igazán? Akkor mi volt az ott a bokorban, a parkban?

- Az..... Az akkor lesz, ha nem vadászok hosszabb ideig.

- Nem értelek.

- Ha üldözök valakit, akkor előfordul, hogy sokáig nem jutok táplálékhoz. Semmilyenhez. Igaz, hogy előtte többet iszok, mivel a futás és harcoknál több vért használ fel a testem. Ha nem üldözök senkit, akkor mindennap iszok. De nem ölöm meg őket. Általában megvárom, hogy felhívjanak magukhoz, vagy kiveszek egy motel, vagy egy szállodai szobát. Az én fogamban nincs méreg, így nem tudnak tőlem átváltozni sem. Mikor már ájult állapotba kerülnek, ott hagyom őket. Így életben maradnak ők is, és én sem vagyok annyira szörnyeteg. – mosolyogtam rá a végén.

- Akkor, ami a parkban történt...

- Az azért volt, mert.... Victoriat üldöztem, ugye, mikor találkoztam veletek. Már hetek óta. Így nem is tudtam táplálkozni. Legyengültem.  Ez miatt is repedt meg a csuklóm. – mutattam a még mindig sínben lévő kezemre – És ez miatt szédelegtem nálatok is. De amikor megéreztem a vért ismét..... Szerintem neked nem kell mondanom, hogy milyen, mikor embert ízlelsz. – céloztam neki, ami le is esett kicsivel később.

- Nem tudom miről beszélsz. – nézett látványosan másfele.

- Szerintem meg igen. Tudod. Amikor istent játszottál. Nem kell szégyellned. – emeltem meg most én az ő arcát és közelebb is csúsztam hozzá. De nem szándékosan. – Mindenkivel megesik.

- Carlisle-lal nem történt meg. És Alice-szel sem. Senkivel. Csak velem. – felpattant és megállt nekem háttal. Sóhajtottam és felállva végig simítottam a derekától át a hátán és a vállain a mellkasáig.

- Senki sem tökéletes. Nézz rám. – fordítottam magam felé – Egy korcs vagyok. – rátettem ujjaimat a szájára, mikor meg akart szólalni – Ne, ne mondj semmit. Ez az igazság. Hiszen hova tudnál besorolni? Vámpírnak? Alszok, és néha szükségem van emberi kajára. Embernek? Vér a fő táplálékom. És nem tudsz úgy megölni, mint egy embert. – végigsimítottam az arcán. Még én is meglepődtem ezen a mozdulatomon. A tekintetében megint elvesztem. Mintha egy folyó lenne, amibe, ha bele kerülsz, magával ragad, és soha nem akarsz, és nem is tudnál kijönni belőle. Vajon én sem akarok?

Senki előtt, még nem nyíltam meg ennyire, mint előtte, de végül is, ebben egyeztünk meg. Még mindig csak néztem a szemeit, és azon gondolkodtam, hogy mit is merjek megtenni. Próbáltam félre tenni azt, hogy régen voltam valakivel. Ez sikerült is....valamennyire. De.... itt van Ő. Valami fantasztikus az illata. És ezt eddig még senkinek nem mondtam. Valahogy megváltozok a közelében. Nem nagyon tudom fenntartani az álarcomat és ez nem jelent jót. Egyáltalán nem. Lassan fordulta az egész testével felém, és még lassabban tette kezeit a derekamra és közelebb húzott magához. Én a másik kezemet is felemeltem és azt is a nyaka köré tekertem, mint az első karomat. Az egyikkel a nyakát, a másikkal a haját simogattam. Egyikünk sem mozdult a másik felé. Majd mégis ő kezdett felém közelíteni, de félúton megállt. Én is tettem felé pár millimétert, de nem én akartam – kivételesen – megcsókolni. De még mindig semmi.

- Nem akarsz végre megcsókolni? – súgtam és elmosolyodtam a végére. Nagy levegőt vett, mint akit kivégezni visznek, megnyalta a száját és megszüntette végre a köztünk lévő távolságot. Amikor eddig is valami miatt hozzámért, vagy véletlen, vagy kész akarva az most mindegy, de mindig éreztem azokat a bizonyos szikrákat ott, ahol összeért a kezünk, és a pillangókat a hasamban, de amit most éreztem, az egészen más volt. Ahogy először finoman, majd egyre vadabbul faltuk a másik ajkait és közben simogattuk a másikat ott, ahol értük.... erre nem találok már szavakat sem.

Éreztem, hogy a csípőmön megállapodik a keze és elszakad tőlem, hogy levegőhöz juthassak. Igaz, hogy neki nincs szüksége oxigénre, mégis zihált ő is. Áttért egyből a nyakam csókolgatásához, míg én lefelé simítottam a mellkasán, hogy egy egyszerű mozdulattal levehessem róla a felsőjét. Újból visszatért a számhoz, és letépte rólam, szó szerint a pólómat. Rá akartam szólni, hogy nincs itt másik, de elfelejtettem egyből, amikor az ágyra helyezett és fölém hajolva csókolt még mindig, de megint közbe szólt a levegőhiány, így elszakadva ajkaimtól, a nyakamon át a mellkasomat hintette be csókokkal, közben meg az oldalamon végigsimítva jutott el a nadrágom szegélyéig. Én apróbb sóhajokkal jutalmaztam a művét és a hajába túrtam, vagy éppen a hátát karmolásztam, simogattam....

Szinte már kimerültem gördültem le Edwardról és feküdtem mellé. Még mindig szaporán mozgott a mellkasom, és oldalra pillantva az övé is. Becsukott szemmel feküdt és próbálta a légzését csillapítani. Odakint még mindig sötét volt. Vagy legalábbis ennyit láttam a függönyön át.

- Még egy menet? – kérdeztem meg tőle oldalra könyökölve. Mintákat rajzoltam a mellkasára, miközben próbáltam csábosan ránézni.

- Nem kéne pihenned? – kérdezett vissza, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Viszont mosolygott és tovább simogatta a hátamat és a derekamat.

- Tovább bírom, mint te azt hinnéd. – csúsztam lassan feljebb és a vállgödrétől kiindulva apró csókokkal hintettem be a bőrét.

- Gondolom, van már benne gyakorlatod. – jegyezte meg elég sok gúnnyal vegyítve. De lehet, hogy csak nekem tűnt gúnyosnak a hangja. Megálltam a tevékenységemben és a már nyitott szemeibe néztem. Nem mosolygott, mintha viccként jegyezte volna meg. Mert nem is volt az. Teljesen komolyan mondta. De ez miért is bánt engem és miért érzek.... bűntudatot és szégyent?

- Valóban. Nem te vagy az első. – sima tényközlésként mondtam, de ő elfordította a fejét – De miért is lepődsz meg ezen?

- Nem tudom. – változott meg egyből a hangja és már olyan volt, mint aki bánja, hogy az előzőt kimondta és nem tudja visszacsinálni.

- Hé! – nyúltam az álla alá és emeltem felém a fejét – Attól, hogy már voltam másokkal is még nem vagyok kurva. Vadász vagyok. Sokfelé jártam már. Sok mindenkivel találkoztam már.

- És minden szembe jövővel lefeküdtél? – szinte köpte már felém a szavakat megint. Én felraktam az álarcomat és egy gonosz mosollyal hajoltam hozzá közelebb, hogy már majdnem összeért a szánk.

- Még nem. De most, hogy említetted. Talán még itt van a recepciós srác is. Meg a liftes. Hamar megtalálok bárkit. Ha te már fáradt vagy. – egy pillanatig még tartotta a szemkontaktust, majd gyorsan történt minden.

Mire észbe kaptam, már alatta feküdtem, ő meg összefogta kezeimet a fejem fölött és rám nehezedett. Nem szólalt meg, csak megcsókolt. Elég vadul. Belemosolyogtam a csókba, mikor már a vágyát is kezdtem lent érezni. Csípője köré fontam a lábaimat és úgy húztam magamhoz még közelebb. Egyszerre nyögtünk fel.

- Nem fogsz ma este sehova sem menni. – morogta pár perc után.

- Ha ilyen maradsz, mint most. Nem is fogok. – majd én csókoltam meg.