CBT - 2. fejezet

Hali! Mindenki!

Köszönöm az előzőhöz kapott pipákat és a szavazatokat! Nem bánnám, ha kapnék ehhez is, meg esetleg pár komit. (akkor lehet, hogy hamarabb lesz friss ) :) De nem szövegelek tovább! Jó olvasást! A novellás oldalamra raktam fel egy novellát, amit Vámpírakadémiás Pályázatra írtam. Igaz nem értem el vele helyezést, de a részvét a fontos. Jó olvasást oda is!

PUSSZ

Jasper mellett futottam oda felének. Egész úton lökdösődtünk. A felénél már Emmett is beszállt. Hol egyiknek, hol másiknak mentem neki. Igaz, hogy a legtöbbször Jasper elkapott és elhajított a levegőbe, amit Esme aggódva nézett végig mindig. Pláne, mikor egy-két kisebb fát is kivittem. Persze Jazz sem úszta meg, pár eséssel. De Edwardnál és Rosalienál kivertem ezzel a biztosítékot, mivel sehol sem láttam őket már. A ház elé, pont úgy értünk, hogy Jasper és Emmett lefogták a karomat. Alice feltáncolt a verandán és onnan nézett minket. Hatalmas üvegablakok voltak az egyik felén a háznak. Háromemeletes volt. És valami gyönyörű.

- Fiúk! Engedjétek el! Nem viselkedünk így, egy vendéggel. – szidta meg őket kedvesen, de szigorúan Esme, miközben visszafordult az ajtóból.

- Bizony ám fiúk! Nem viselkedünk.... – de már nem tudtam befejezni, mert csak azt éreztem, hogy eltűnik a lábam alól a talaj és repülök. Mivel nem számítottam rá, nem is tudtam védekezni hirtelen.

- Emmett! Most! – hallottam fivérem hangját, majd láttam egy kaján vigyort az arcán, és a következő, amire emlékszem, hogy Emmett mellém kerül és a nyakamnál fogva még belevág a földbe. Egy pillanatig, megrémültem, hogy itt maradok. A tüdőmbe szorult a levegő egy másodpercre, és elsötétült a világ. De nincs olyan szerencséje Jaspernek sem. És talán nekem sem.

- Bella!!! Jasper Hale és Emmett Cullen! Nem akarlak a mai nap folyamán látni benneteket! – kelt ki magából Esme, majd mellém lépett és segített felülnöm. Meg sem kellett volna, hogy ez kottyanjon, mégis fájt. Először csak nehezen kaptam levegőt. Fájt a hátam. Iszonyatosan. És még tüsszentenem is kellett a portól. – Jaj, Kedvesem! Jól vagy? – csak bólogatni tudtam. Esme felsegített és, miután leült a por, bátyámra és Emmettre néztem. Az utóbbinak bűntudat volt a szemében, az előbbinek meg, mintha aggodalom lett volna. Carlisle mellém jött és rosszallóan nézett a fiúkra. Amint rendesen kaptam levegőt, rá mosolyogtam Jazzre. Egy olyan: „Jössz te még az én utcámba” vigyorral. – Menjünk be. Ti meg, kérjetek bocsánatot! Most!

- Nem kell... – köhögés jött rám. Sürgősen vért kell szereznem. – Jól vagyok. – ezek után bementünk a nappaliba. A barna és a fehér dominált itt. Hatalmas volt, ez is. Szinte tátott szájjal néztem körbe. – Váó! Ez gyönyörű. Ki tervezte? – fordultam körbe.

- Én és Esme. – csilingelte Alice, lefelé a lépcsőn. Edward jött utána.

Tiszta ruhába öltöztek át. Mikor Jazz mellé ért, ő kitárta karjait, de egy csúnya pillantást kapott jutalmul. Alice a konyhába vonult, amihez mellettem kellett elmennie és rám kacsintott. Jasper követte a tekintetével, ami csalódott volt. Én csak kuncogtam rajta, de amikor találkozott a tekintetünk, megvontam a vállam és mégjobban mosolyogtam. Kaptam tőle egy csúnya pillantást, megsértődött és hátraarcot vágva felvonult. – Tessék. – nyújtott felém egy pohár vizet Alice. Örömmel vettem el. Legalább nem lesz száraz a torkom, és tudok beszélni, meg levegőt venni anélkül, hogy meg akarnék fulladni. – Ugye mesélsz magadról? – nézett rám kiskutyaszemekkel. Bólintottam, de mielőtt belekezdhettem volna, egy nem várt személy lépett be az ajtón.

Amint megéreztem a szagát, felé fordultam. Elhatalmasodott rajtam a düh és addig szorítottam a poharat a kezemben, hogy apró darabokra törött. Ekkor felém nézett a látogató, és megfagyott a levegő a szobában. Én őt néztem, ő engem, a többiek meg, minket és a kezemet. Éreztem, hogy valami végig folyok rajta. Véres víz volt. A vendég elmosolyodott, de tartotta a szemkontaktust velem.

- Bella! – hallottam Jasper hangját, amint lesuhan a lépcsőn és mellém állva megfogja jobb karomat. Bal oldalamra lépett Emmett a biztonság kedvéért.

- Á! Csak nem Isabella Cullen az? – kerekedtek el szemei és szája elé tette kezeit – Micsoda megtiszteltetés, hogy találkozhatok Önnel! – felmorogtam, ahogy lassan közelebb lépett. Nekifeszültem Jazz kezének és Emmett szorítása is erősödött. Észrevette, hogy úgy kell visszatartani, mert felnevetett.

- Inkább örülj annak, hogy még élsz. – sziszegtem fogaim között.

- Valóban? Nem hiszem, hogy elbírnál ennyi vámpírral. Most semmiképp. – mutatott körbe – Hiszen látom, hogy régen vadásztál. Mikor is? – baj van. Jasper mindig arra tanított, hogy ne vegye észre az ellenség a gyengédet. Soha! Valami mentő övet kellett kitalálnom.

- Csak a gyűlölettől ilyen a szemem. – de nem hitte el. Közelebb jött. Én meg megpróbáltam közelebb lépni hozzá, de fivéremék visszafogtak.

- Maria. Kérlek. Ne ingereld őt. – szólt közbe Carlisle.

- Sajnálom. – mosolygott rá, majd visszafordult felém – Nem akarok zavarni. Már itt sem vagyok. – indult el az emelet felé. Elment mellettem, végig szemeimbe nézve.

- Az ajtó nem arra van. – rántottam ki kezem az övékből.

- Tudom. – megállt a lépcső aljában és egy elbűvölő mosolyt kaptam, amitől legszívesebben hánytam volna – De én itt lakom. – majd tovább ment. Én meg ledermedtem. „De én itt lakom.” Nem akartam felfogni szavai értelmét. Ez nem lehet. Lassan Jasper felé fordultam, aki bánatosan nézett rám. Tovább fordultam apám felé.

- Apa... Mond, hogy nem igaz. – csak suttogni voltam képes, még mindig. Ő sem szólalt meg, csak lehajtotta fejét. Visszafordultam Jazz felé. – Hogy tehetted ezt? Hogy engedheted meg, hogy ez a.... Nő, itt lakjon? – szólásra nyitotta száját, de leintettem – Ne, inkább nem is akarom tudni. – felhorkantam, majd az ajtó felé fordultam, de a kilincsen megállt a kezem a hangra.

- Ne menj el, kérlek. Csak most jöttél vissza. – meggyötört volt a hang. A vállam felett néztem vissza, és mondtam foghegyről.

- Árulókkal nem állok szóba. És nem vagy a testvérem többé! – majd kiléptem és futásnak eredtem az erdőbe.

Csak futottam és szabad utat engedtem könnyeimnek. Ami volt körülöttem fa, kidöntöttem. Vagy legalábbis megpróbáltam, de a nagyobbakkal nem mentem semmire se. Egy újabbal próbálkoztam, amikor a törzsén megállta az öklöm, és hallottam a csuklóm felől egy reccsenést, majd összeestem.

Hogy tehette ezt? Amikor az a nőszemély tönkre tette szinte az egész életét, akkor ő még megengedi, hogy ott lakjon. Ez hihetetlen. Hogyan bízhatnak meg benne?

- Remek! – csaptam ép kezemmel a mellém a földre. Nézegettem a kezem, de mivel nem voltam orvos nem tudtam sok mindent megállapítani, de annyit tudtam, hogy eltörött.

- Gyere, visszakísérlek és Carlisle ellátja a kezedet. – a szemben lévő fa mögül lépett ki Alice. Egyből letöröltem könnyeimet. Hiszen, aki vadász, az nem sír.

- Nem kell. Nem megyek oda vissza többet. Majd... begyógyul. – felálltam és elakartam indulni, de megint megjelent előttem.

- Kérlek. Miután eljöttél, Jasper teljesen összetört. Fenn van a szobánkban és csak ül. Néz ki az ablakon. Még én sem tudtam felvidítani. Pedig aztán az már nagy szó. – nevetett fel, de keserű volt a mosolya is. A szemében láttam, hogy valóban akarja, hogy vele menjek, de én még mindig megbántottnak éreztem magam, amiért képes ezt tenni velem. Mélylevegőt vettem és rá bólintottam. Mielőtt viszont a nyakamba ugorhatott volna, feltartottam kezemet.

- De. Csak amíg Carlisle ellátja a kezemet. És beszélek Jazzel. Rendben? – bólogatott majd megakart ölelni, de elfordultam és elindultam. Hamar utolért.

- Nem futunk? Amúgy mi történt a kezeddel?

- Ha akarsz, mehetsz. Nekem már nem maradt több erőm. – mutattam fel a csuklóm.

Csendben tettük meg az út további részét. Oda érve, kinyitotta az ajtót és bementünk. Mindenki a nappaliban volt. Rosalie magazint olvasott, Emmett valami meccset nézett a Tv-ben, de mikor beléptem, felém nézett és elvigyorodott. Kedvese is rám nézett, de ha valaki ölni tudna a tekintetével, már halott lennék. Esme a konyhából jött ki, apámmal együtt. Esme rám mosolygott, de apámtól csak egy szomorú mosoly futotta. Én feltettem maszkomat és úgy néztem rájuk. Persze kivéve Emmettre és Esmere. Edward akkor jött le a lépcsőn. Ő is mérgesen nézett engem. Nem tudom mi a baja velem, de ha nem közli, nem is fogom megtudni. És igazából nem is érdekel. Carlisle felvezetett az emeletre. A kanapé előtt elhaladva, Rosalie kitette „véletlen” pont elém a lábát. Ha ember vagyok, vagy kicsivel több részem emberi, már nem tudom kikerülni és elesem. De így csak megálltam, felé fordultam, rámosolyogtam és közöltem vele, gyengéd, de fenyegető hangon.

- Ne próbáld meg még egyszer, különben kénytelen leszel tolókocsival járni. – tovább akartam menni, de megállította a hangja. Felnevetett, letette az újságot és felállt.

- Mit tehetnél te ellenem. Vámpír vagyok. Te meg.. – mért végig lenézően – ...ember. Nem sokat tehetnél egy vámpír ellen.

- Csak, hogy tudd, bár nem tartozik rád. – léptem közelebb felé- Észleltem, hogy Carlisle is mozdul és Emmett is felállt, hátha neki akarok menni a feleségének, de eszembe sem jutott ilyen. – Ha akarnálak, egy puszta legyintéssel megölhetnélek, mint egy pici, jelentéktelen, kis bogarat. Ne akarj felhúzni. Hidd el, jobban jársz, ha nem tudod, meg milyen vagyok olyankor. – valamit láthatott a szememben – talán a feketeség mégjobban elmélyült – de kicsit hátrébb hőkölt. Elégedetten mosolyogtam el, majd apámmal a nyomomban elmentem Edward megkövült teste mellett. Végig kísért a tekintetével. Csupa kérdés, és talán kíváncsiság volt szemeiben. A harag mellett.

- Azért Rosaliet szebben is elintézhetted volna. – mondta Carlisle, mikor benn, az irodájában ültem, az asztalon, ő pedig a lábaim között állt és vizsgálta kezemet.

- Valóban? – hajoltam hozzá közelebb. Bár erőm kezdett elhagyni, azért egy valami mindig megmarad. A női trükkjeim. A füléhez hajoltam és belesúgtam – Talán legközelebb ne akarjon elgáncsolni. – hátrébb hajoltam, ahogy megéreztem, hogy megállnak kezei az én kezemen. Szemembe nézett és arca pár centire volt az enyémtől csak. Elmosolyodtam és mielőtt bármit is tehettem volna, kinyílt az ajtó. Carlisle egyből távolabb lépett tőlem és megköszörülte a torkát. Csak ezután fordult vendégünk felé, aki nem volt más, mint a felesége Esme. Először furán mért minket végig, majd közelebb jött, felrakta szokásos mosolyát és átadta férjének a tálcát, amin volt egy tál leves és egy bögre, amiben a kedvencem volt. Friss vér. Nyam, nyam. Megköszönte majd Esme távozott is. Letette az asztalra, mellém, majd visszafordult felém, de nem nézett a szemembe.

- Mi a baj? – kérdeztem ártatlanul.

- Ne csináld ezt többet. – halkan morogta.

- Miért? Mit csináltam?

- Bella! – szólt rám és végre szemembe nézett. Nem tudom mi ütött belém. De nem tudtam akkor, hogy mit csinálok. Sokáig néztem arany szemeibe, majd végül egy mély levegő vétel után lehajtottam fejemet.

- Sajnálom. Csak kíváncsi voltam, hogy még mindig ugyanúgy hatással vagyok-e másokra. – hitetlenkedve felnevetett és sínbe tette kezemet. Odanyúlt a bögréért és kezembe adta, de mielőtt elvehettem volna, elhúzta, és pillantásom kereste.

- Semmit sem változtál. Sem belül, sem kívül. – elmosolyodtam rajta, majd végre elvettem a felém nyújtott poharat. Úgy vetettem rá magam, mint aki nem ivott már hetek óta. Bár, ha belegondolok, igaz is volt.

Már majdnem végeztem, mikor megint nyílt az ajtó. Testvérem jött be és csukta be egyből maga után. Carlisle közben távolabb állt. Én Jaspert néztem, ő meg a padlót. Apám csak a szemeit járatta közöttünk, majd végül megfogta a tálcát és távozott. Továbbra is csend maradt közöttünk. Már kezdtem unni. Sosem voltam valami türelmes típus.

Leugrottam az asztalról és felvéve kabátomat épp elakartam hagyni a helyiséget, mikor utánam nyúlt. Fájdalmasnak hangzott a hangja.

- Kérlek, ne! Ne hagyj itt megint. Kérlek, Bella. – elengedtem a kilincset és egy mosollyal fordultam felé. Kitártam karjaimat és ő boldogan simult bele. – Sajnálom. Tudom, hogy elmondhattam volna, de..

- Ssh! Ne foglalkozz vele Jazz. Ne rontsd el a pillanatot. Most ne. Ráérsz később magyarázkodni. – elengedtem, de csak annyira, hogy a szemébe nézhessek. Még mindig gyönyörűnek találtam szemeit.

- Ne nézz így rám. – felnevetett és elfordult az ajtó felé – Mennünk kellene. Tudtommal Alicenek megígérted, hogy mesélsz magadról. És már minket is érdekelne. – fintort vágtam, majd kiléptem a folyosóra, ahol egy nagyon nem akaratos személybe botlottam. Szó szerint. Jasper villámgyorsan mögém lépett és lefogta karjaimat. Morgás hagyta el mindkettőnk torkát, Mariaval. Edward pont felénk tartott, így lefogta Maria kezét.

- Hogy lehetsz ennyire figyelmetlen? Meglátszik, hogy nem vagy fajtánkbeli, hanem csak egy korcs. – köpte felém a szavakat, és nálam itt szakadt el az a bizonyos – hajszál vékony cérna – neki ugrottam.

Számíthatott rá, mert velem párhuzamosan lendült, és ledobott az emeletről. Erre meg én számítottam, így talpra érkeztem. Pont az üvegasztalon. Hallottam apróbb sikkantásokat mellőlem. Rákaptam tekintetemet, de nem tudtam már mozdulni. Apám illata kúszott be az orromba. És hangja a fülembe.

- Nyugodj meg. Ez márt nem te vagy. Nem teheted ezt. Csillapodj. – leszedett az asztalról és magához vont szorosan – Maria. Kérlek, most távozz. – Hogyan tud, mindig ilyen nyugodt maradni?

- Kidobsz? – kis szünet után folytatta – Rendben. Elmegyek. De még visszajövök. – majd elviharzott mellettem. Kitéptem magam apám karjaiból. Vagy legalábbis csak tettem volna, de elfogyott az összes erőm, így a rántástól összeestem. Ijedten kapott utánam és felemelve a kanapéra helyezett.

- Hozok vért. – utána kaptam és megráztam a fejemet.

- Essünk túl a dumcsi részén. Utána úgy is távozok. – feltoltam magam ülő helyzetbe. Próbált apám a szemeivel hatni rám, hogy ne menjek el, de nem tud meggyőzni. – Ne nézz így. Nem fogok egy légtérben maradni Vele. De ha már itt tartunk. Elmondanátok, hogy minek van itt? – néztem körbe. Mindenki itt volt. Kivéve Rosaliet.

- Mi közöd hozzá? – most jött el az előbb említett a lépcsőn és végig a szemembe nézett. Elég mérgesen.

- Igazad van. Semmi. De nem is tőled kérdeztem. – köptem foghegyről a szavakat neki, majd visszafordultam apám felé. – Tehát? – sóhajtott és úgy felelt.

- A Volturi üldözi. Megakarják ölni, mert vámpírhadsereget akart létrehozni.

- És már nem?

- Észhez térítettük. – vette át a szót Jasper. Felhorkantam és felálltam. Igaz, hogy szédülve, de megálltam.

- Aha. Persze. Jazz. Ahogy belőlem sem lesz kezes bárány, úgy belőle mégjobban nem lesz. Neked tudnod kellene. – sóhajtottam majd megint megszólaltam. Tudniuk kell. – Azt ugye tudjátok, hogy vadász vagyok. És az egyik áldozatomat... leendő áldozatomat véditek. És veletek nem kötöttem szerződést, ami annyit takar, hogy ha megtalálom. Megölöm.

- Bella...

- Nem Jazz! Fogalmad sincs róla, hogy mióta várom azt a pillanatot, amikor végre a két kezemmel ölhetem meg. – tártam szét őket és felé néztem – És szerintem jobban járna, ha én találnám meg, és nem a Volturi hamarabb. Nem? – mindenki gondolkodóba esett. Én tudtam a választ, mert én hamar és kíméletlenül szoktam végezni áldozataimmal. Ők viszont.... Nem nagyon. Pláne nem az olyanokkal, mint ő.

- Bellának igaza van. – szólalt meg most először Edward, a zongora előtt ülve.

Hirtelen kaptam rá, felhúzott tekintetemet. Engem nézett. Kár lenne tagadnom, hogy nagyon jól nézett ki. Abban a kék ingben, ami alatt volt egy fehér póló, a nadrágja is kék farmer volt. Mielőtt rosszabbra gondolhattam volna, elvettem tekintetemet. Kellemes érzés fogott el, ahogy rám nézett. – Ha ő talál rá, hamarabb megszabadulunk Mariatól. – majd rám nézett – És tőle is. – Egyből elmúlt a kellemes érzés. És még a Cullenék kedvesek, mi? Hát, ja. Nagyon. Rosalie elmosolyodott, de le is hervadt a mosolya, amikor Carlisle és Jasper is csúnyán nézett rá. – Ezt te sem gondolhatod komolyan Jasper! Nézz rá. – állt fel és felém mutatott – Mióta itt van, nem vagytok önmagatok. Úgy beszél veletek, mintha a családhoz tartozna. Megmondja, hogy mit csináljatok...

- Edward! Elég lesz. – szólt rá apám. Felsóhajtottam és megráztam a fejét. De még Edward sem végzett. Épp nyitottam a számat, mikor megint megszólalt. Nem szoktam megsértődni, de most fájt, amit mondott.

- Nem csodálom, hogy családja sincs. – hirtelen kaptam rá a fejemet. Egy másodperc alatt rendeztem vonásaimat és visszahelyeztem az álarcomat.

- Edward! – de leintettem apámat és Esmet is.

- Hagyjátok csak. – összevonta szemöldökét és kíváncsian figyelt – Nem mindenkinek van bátorsága ezt tenni. Megmondani az igazat. Pláne egy Vadásszal szemben. Ezt becsülöm. – és valóban igazat mondtam. Nem tartotta tovább a szemkontaktust. Elfordította és a lépcsőt nézte maga mellett. – Mennem kell. Kezdek tényleg éhes lenni. – néztem többiekre, majd egy elköszönés után kiléptem. Mélyet szippantottam majd útnak indultam volna, de egy kedves hang megállított.

- Bella! Hova mennél? Van valahol otthonod? Mert maradhatnál nálunk. – jött ki hozzám Esme. Melegen rámosolyogtam, megöleltem majd csak azután válaszoltam.

- Köszönöm, Esme, de nem látnak szívesen. És én sem egy-két illetőt. – morogtam már a végét, mert megéreztem Maria szagát mögülem. – És amúgy is. Nincs elegendő és olyan vér a számomra nálatok, amilyen kellene. Esetleg legközelebb.

- De hol szállsz meg?

- Nem tudom. A városba érve kerítek egy hotelt. Ne aggódj, elleszek. Eddig is elvoltam. – megsimogattam a karját, majd futásnak eredtem. De tartogatott még számomra az éj, egy-két meglepetést.