3. fejezet

Már majdnem kiértem az erdőből, amikor összeestem. De nem ám akárhogy. Á!  Éppen egy gödröt akartam átugrani, amikor leérkezve kiment a bokám és elgurultam. Egy kidőlt fának a törzse állított meg. Meg is szédültem eléggé. Még percekig feküdnöm kellett, hogy lábra tudjak valamennyire állni. Iszonyat gyorsan vért kell szereznem, különben itt maradok. Már szerencsémre láttam a hátam mögött, a város fényeit, ahogy felültem a fatörzsre. Gondoltam, hogy majdcsak eltalálok lassan odáig, onnan meg már könnyen találok egy balekot, aki megengedni, hogy kicsit megcsapoljam.

Mintha napokig mentem volna az erdőben, annyira fáradtan zöttyentem le az egyik padra egy parkban. Megpróbáltam felállni, de minden egyes próbálkozás után visszazuhantam. Egyre jobban dühbe jöttem már. Kezdtem feladni, amikor hangokra lettem figyelmes. Egy fiúbanda tartott keresztül a parkon. Pont előttem. Mivel nem volt erőm – semmire – így most az egyszer kihasználtam, hogy „házhoz” jön a vacsora.

A közelben lévő bokorban elbújtam, majd mikor már csak egy ment el, egy kicsit lemaradva a többitől, előjöttem, hogy jól láthasson. Egyből megtorpant és tüzetesen mért végig. Elmosolyodtam és lassú, karcsú léptekkel mentem felé. Egyre nagyobb lett az ő mosolya is. Szerencsémre elég nagy volt a bokor, a srác meg könnyen tévútra téríthető, így be tudtam csalni a bokorba.

Ez tudom, hogy most úgy hangzik, mintha én lennék a „bokros gyilkos”, de ez van. Mikor leült a földre, én szemből ültem az ölébe. Egyből karja körém tekeredett, és kezei nagyon, de nagyon rossz helyre kezdtek vándorolni. De már annyi erőm sem maradt, hogy elrendezzem. A nyakához hajoltam és megcsókoltam. Persze titkon azt szagoltam ki, hogy milyen állapotban van, de nem volt annyira berúgva. Szerencsémre.

A szájához hajolva megcsókoltam vadul, majd mikor éreztem, hogy a kisfickó is kezd életre kelni, és magamat sem fogom tudni leállítani, elhajoltam tőle. Ő a nyakamra hintett csókokat utána. Elég idő volt ez arra, hogy felkészüljek. Hátra vetettem fejemet, kitátottam számat és mélylevegőt vettem. Ahogy a nyaka felé hajoltam éreztem, hogy sötéten kezd csillogni a szemem fehérje is és kicsit fájdalmasan bújnak ki a szemfogaim.

Amint a nyakához értem, nem teketóriáztam, megharaptam. Éreztem, hogy megremeg alattam, és mikor eljutott a tudatáig a fájdalom, szabadulni próbál, de nekem nőtt egy kicsivel mindig az erőm, ahogy az édes vére csurgott le a torkomon, így le tudtam fogni. Nem akartam megölni, de annyira megával ragadt az áradat, hogy az utolsó csepp véréig kiittam. Ellöktem magamtól, de még mindig rajta ültem. Diadalittas vigyor terült az arcomra, és éreztem, hogy nem változok vissza. Még akart a kis démonom. És...hát, ha akar valamit, akkor azt általában meg is kapja.

Hallottam, ahogy hívják a társai... Én meg még többet akartam. Lassan álltam fel, és megtöröltem a számat. Kiléptem a bokorból és feléjük indultam. Éreztem, ahogy szétáramlik az egész testembe a vér. Valami mennyei érzés volt. Hasonló, mint mikor forró teát iszol, egy hideg téli estén. Teljesen át van fagyva a tested, és te érzed, ahogy lefolyik a nyelőcsöveden és felmelegíti az egész szervezetedet. Csak én ezt százszor erősebben érzékeltem.

Már csak egy karnyújtásnyira voltam tőlük, amikor valami elkapott, felemelt és egy fa tetejére rakott. Küzdöttem ellene, de féltem is, hogy ha leesek, meglátnak és elmegy a vacsim. Így megpróbáltam csendesen, gyorsan és úgy, hogy le ne essek kiszabadulni a fogságból. Akkor viszont már nem próbálkoztam, mikor megéreztem a szagát. Inkább nyugton maradtam és próbáltam nem mérges lenni. Mégjobban. Lassan elvette kezét a számról, én meg felé fordultam.

- Ezt most miért kellett? – üvöltöttem le a fejét halkan. De nem ijedt meg. Ő is mérgesen felelt és nézett rám.

- Mert nem akarom, hogy gyilkolj még többet. – na, most meglepődtem. Sóhajjal együtt ugrottam le a fáról. Még láttam, hogy utánam kap, de miután meggyőződött róla, hogy nem futok el, ő is leugrott mellém.         

- És ha már itt tartunk, mégis mi közöd lenne hozzá? – emeltem fel a szemöldökömet és vontam össze karjaimat a mellkasom előtt.

- Ez itt a mi területünk, ami azt jelenti, hogy nem ölhetünk. És az sem, aki a család barátja, különben felbomlik a farkasokkal a szerződés. – válaszolta úgy, mintha ezt tudnom kellene, már nem tudom mióta.

- Ó! Szóval féltitek a kis hátsótokat, igaz? Hát megnyugtatlak, hogy nem kell! Nem ölök embert. – egyre jobban felment bennem a pumpa. Mit jön ő ahhoz, hogy kioktasson, hogy mit csináljak és mit ne? Ki ő nekem?

- Igen? Akkor mi az itt a bokorban? – mutatott a bokor felé.

- Te követtél?! – Legjobb védekezés a támadás, nem igaz?

- Igen. De nem ez a lényeg. A park túlsó végéből kiszagoltam a hullát. Miért kell embert ölnöd? Mért nem élsz állatokon? Tudtommal Carlisle lánya vagy.

- Nem úgy, ahogy gondolod. Állatokat meg nem ölhetek. Allergiás vagyok rájuk. – feleltem a féligazságot. Meg nekem túl szőrösek voltak. És futnom kellett volna utánuk. Így is az egész életem azzal telik, hogy vámpírokat üldözök. Ne kelljen már a kajám után is!

- Persze. Egy vámpírnak nincs allergiája. – mosolygott, mint egy.... hagyjuk mi. Mély levegőt vettem és lassan feleltem.

- Ha nem vetted volna észre, nem vagyok vámpír. És most ha szabad, elmegy a vacsim. – mondtam majd ki akartam kerülni, de elkapta a karomat. Megfordultam és torkára raktam kezemet. – Ezt. Meg. Ne. Próbáld. Még. Egyszer. Világos? – elvettem a kezemet és kitéptem magam a kezéből.

- Nem engedem, hogy ölj itt! – mondta ki ellentmondást nem tűrően.

- Igazad van. Nem is fogok. Most már nem. De engedj el. Vadásznom kell még. – futva indultam útnak, persze csak emberi tempóban.

- Most ittál meg öt liter vért! Nem elég? – kiáltott utánam. Megálltam és lassan felé fordultam. Tudtam, hogy egy hamar nem fogok tőle így megszabadulni, szóval, kell valami terv. Ami meg is van.

- Rendben. Ha másképp nem tudok már megszabadulni tőled, akkor játszunk. – tártam szét karjaimat, még mindig felé sétálva – Fogócskázzunk. Ha utolérsz, a mai éjszakát rád áldozom a drága életemből – itt felhorkant és megrázta nevetve a fejét, de felemeltem a mutatóujjamat mielőtt közbe szólhatott volna, és megálltam tőle egy karnyi távolságra – kérdezhetsz tőlem Bármit. Válaszolok rá. De, ha nem kapsz el. Akkor lekopsz és úgy teszel, mint aki nem ismer. Oké? – láttam, ahogy végig gondolja és mérlegel, majd a kinyújtott kezemet megfogta és megrázta.

- Rendben.

- Ja és még valami. Adj előnyt.

- Minek, ha te vagy a Vadász?

- Mert egy: nő vagyok, kettő: nem vagyok teljesen vámpír, tehát nincsenek olyan kifinomult érzékeim, mint neked. – csak annál jobbak – tettem hozzá magamban már persze. Nem szólt csak rábólintott. Abban a másodpercben futásnak eredtem.

Valahol, az agyam leghátsó részében tudtam, hogy valószínű ezt még megbánom, mivel gyorsabb volt, mint én. Igaz nem sokkal, de az volt. A másik meg, hogy ő ismerte a környéket, én meg nem annyira. Elengedni magam, mint egy igazi ragadozó, meg nem mertem, mert féltem, hogy nem ér utol és mészárlást rendezek. Máskor nem bánnám azt, de egyrészt igaza volt, Mr. Énmindenttudoknak. Nem akartam, hogy apámnak és Jazznek valami baja essen esetleg.

Szippantottam a levegőből és éreztem, hogy nem messze tőlem, ott vannak a fiúk. Vigyorral az arcomon rohantam feléjük. Már éppen ugrottam volna, hogy az egyiket kiragadom, amikor megint a földön találtam magamat. És éreztem azt a szagot. A napfényéjét.

- Nyertem. – mondta halkan a fülembe, mire én, mint egy kismacska fújtam egyet. Valahogy túl jó volt, ahogy nekem nyomódott az egész teste... Már megint kezdem! Tényleg régen voltam férfival. Felkelt rólam és a kezét nyújtotta. Elfogadtam és felálltam, hogy leporoljam magamat.

- Nem ért! Már benn voltam a.... – hirtelen hallgattam el, mert közelebb lépett. Túl közel. Rátette kezét a derekamra és maga felé fordított.

- Mivel tudnálak rávenni, hogy ne ölj? Gondolj apádra! Jasperre! Egy apa büszke lenne, ha olyan gyönyörű lánya lehetne, mint te. Ne rontsd el azzal, hogy gyilkolsz. – lehajtottam a fejemet és elpirultam. Igaz, hogy nem látszik annyira, de egy vámpír észreveszi, ha egy magam fajta elpirul. Sajnos. De várjunk csak! Mi van? Elpirultam? Mi van velem?

- Nem hiszem. De menjünk. Ha már nem tűntél el, akkor betartom, amit mondtam. – kibontakoztam kezei közül, majd útnak indultam – Most akkor jössz vagy nem? – visszafordultam mielőtt kiléptem volna a parkból, de nem volt mellettem. Sürgetőbben néztem rá.

- Hova is megyünk? – ért utol. Elmosolyodtam és ránéztem.

- Egy hotelbe.