6. fejezet

Hali! Itt is vagyok! Fenn a kövi fejezet! Köszönöm a pipákat, és a komikat is. :) Feldobták a napjaimat. :) A kövi feji az megint majd pénteken jön és ha sikerül teszek ki egy kis szavazást is. Remélem jól telt nektek is az első iskolai hét! Jó olvasást!

PUSSZ

Egy óra múlva már a kocsiban ültem hátul, keresztbe font kézzel és szigorúan csak az ablakon néztem ki. Eddig tartott nekik, hogy rá beszéljenek. Persze Jasperrel könnyű volt rá venni, hogy még se menjek el. Egyelőre bele mentem. Egyelőre! Viszont azóta, némasági fogadalmat tettem. Edward vezetett, Alice mellette ült, Jazz meg hátul én mellettem.

- Meddig fogsz duzzogni? – kérdezte egy fáradt sóhaj után Jazz, mikor egy piros lámpánál álltunk. Egy pillanatig rá néztem, de nem szólaltam meg. – Úgy viselkedsz, mint egy kislány. – ő is elfordította a fejét és csendben indultunk el. Láttam még, ahogy Alice és Edward csóválja a fejét és egy apró mosolyt próbáltak elnyomni. Nem sok sikerrel. És még a vámpírok jó színészek. Na, ja.

Mikor a felhajtón megállta a kocsi, egyből kiszálltam és becsaptam magam mögött.

- Hé! Szebben is bánhatnál a kocsimmal. Szeretem.

- Akkor miért nem veszed feleségül? – hátrafordultam, de arra nem számítottam, hogy mögöttem fog már állni. Nyelnem kellett egyet, mikor arcára néztem. Nem szólt semmit, inkább kikerült és bement. Utána léptem be az ajtón. Levegő vétellel együtt megéreztem Maria szagát és felhúzódott az ajkam a fogaimról. Maguktól persze.

- Néha szellőztethetnétek. Elég büdös van. – jegyeztem meg foghegyről, miután megláttam a kanapén ülni. Éppen egy magazint olvasott. De aranyos.

- Parancsolsz? – tette le az ölébe és rám mosolygott.

- Ha már így megkérdezted, akkor igen. Azt, hogy....

- Bella! – megzavarómra kaptam a fejemet és megint ledöbbentem, hogy a testvérem az – Fejezzétek be! Mindketten! – Mariára nézett szigorúan. De nem olvadt le annak a kis ribancnak a mosolya.

- Csak egy percet adnátok nekem és... – sziszegtem halkan, de meghallották.

- És mi? Megölnéd? Nem hiába van a védelmünkben.

- Kösz, hogy emlékeztetsz rá!

- Gyerekek fejezzétek be. – jött ki a konyhából Esme – Bella, csináltam neked ételt, ha...

- Nem eszem emberi ételt. – vágtam közbe, de nem engedtem el Jazz tekintetét.

- Mióta? – kérdezte meg halkan Esme.

- Mióta nem vagyok velük. Amúgy meg reggel ettem.

- De szükséged van rá. – szólt közbe Jasper.

- Nincs! És rátok sincs! Nem is tudom, miért vagyok itt még mindig? – felhorkantam majd az ajtó felé fordultam, de egy idegesítő hang megállított.

- Hát, azt én sem. Igazán mehetnél már. – lassan fordultam meg. Ő már felállt és karba fonta a karjait maga előtt.

- Ne hidd azt, hogy mindig, mindenhol ott lesznek Cullenék, vagy bárki más, hogy megvédje, a seggedet, attól, hogy szétrúgjam. Világos? – lassan tagoltam neki, hogy felfogja. Egy pillanatig, mintha láttam volna rajta, hogy elhiszi, és megijed, de aztán rendezte arcvonásait. Körbe néztem még, majd kimentem.

Már majdnem elértem a főutat, mikor apám kocsija állt meg előttem. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre és tovább akartam menni, de megállított a hangja. Ő volt talán az egyetlen, akivel nem tehettem meg, hogy nem foglalkozok vele. Túl sokat köszönhetek neki ahhoz.

- Hova mész?

- El.

- Miért?

- Minek maradjak?

- Mert régen láttunk és hiányoztál. Szeretném, ha maradnál.

- De a többiek nem. És van még egy rohadt jó okom, hogy miért nem akarok maradni. Sőt, kettő.

- Mik azok?

- Az egyik, hogy ott van Maria, és nem tartózkodok az ellenséggel egy légtérben. Megölni meg nem ölhetem. A második meg, hogy vadász vagyok. Meg kell keresnem Victoriát. – csak úgy szálltak belőlem a szavak. Pedig jobb lenne, ha nem tudnának róla. Semmi közük hozzá. De Carlisle, az Carlisle.

- Ráérsz később is megkeresni őt.

- Nem tehetem. – lehajtottam a fejemet és nem néztem rá. Nem mertem.

- Miért nem?

- Mert... Elkövettem egy kis hibát...

- Mit tettél? – mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, megint felbukkant a – most már igazán idegesítő – bátyám.

- Ezt mi is hallanánk. És mielőtt kiakadsz megint, nincs már itt. Rose-zal elmentek vadászni.

- Ti megengeditek, hogy vadásszon?! Itt?!

- Míg itt van át állt az állati vérre. Amit te is megtehetnél.

- Na, ne röhögtess. Még mit nem. Inkább menjünk vissza és elmondom. – Talán nem csinálok vele olyan nagy bajt. Talán.

 A nappaliban ült mindenki. Kivéve Rosaliet, és Mariát. Az utóbbit nem is bántam. Tudom, hogy veszélyes az, amit tenni akarok, de... azért Carlisle és Jasper a családom volt. Vagy még most is az?

A tv előtt álltam és lassan végig néztem rajtuk. Mindegyiknek egyedi volt az arca, de egy valamiben megegyezett. Kíváncsiak voltak. Nagyon. Sóhajtottam és a rövidebb verziót mondtam el nekik. Nem akarom jobban belekeverni őket, mint amennyire már benne vannak így is, csak az miatt, mert itt vagyok. Még mindig.

- Mikor legutóbb a Volturinál voltam, csak úgy engedtek el, hogy kötöttem velük egy... alkut. – nem mondtam tovább. Nem állt szándékomban.

- És?

- És ennyi.

- Bella, fejezd be. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mi volt ez az alku. – tényleg lecsapom a bátyámat. Ez már fárasztó tud lenni.

- Nem volt véletlen, hogy pont ott futottunk össze. Ugye azt tudjátok, hogy Victoriát üldöztem. És pont az alku miatt. Pontosabban Aro kikötése volt, hogy ha én hamarabb megtalálom őt, és megölöm, akkor élhetek tovább. Ha ők találnak rá hamarabb és engem is üldözniük kell, akkor lassú halálom lesz. Viszont, ha én magam keresem fel őket, miután ők már elkapták Victoriát akkor gyorsan végeznek velem. Ezért kell elmennem és megtalálnom őt.

- Miből lehetsz benne biztos, hogy betartja a szavát Aro? És nem öl meg akkor is, ha hamarabb bukkansz rá.

- Semmiből. Viszont tudja, hogyha megtalálom és megölöm őt, akkor már bárkivel képes vagyok szembe szállni. Párszor már tapasztalta az erőmet. – elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott pár ilyen emlék.

- Segítünk. És ha Aro mégsem tartaná be az ígéretét, akkor mi megvédünk. – úgy néztem ezek után Edwardra, mintha azt mondta volna, hogy vámpírok nem léteznek. Miután felfogtam a szavai értelmét, elkezdtem nevetni. Mindenki furán nézett rám, de nem bírtam abba hagyni.

- Hát ez jó volt Edward!

- Nem vicceltem. – sértődöttnek tűnt a hangja és az arckifejezésével együtt.

- Találkoztál már a Volturival, ugye? Ha igen, akkor tudhatnád, hogy nem kéne velük ujjat húzni. Ismered Janet. Tudod, hogy milyen és mekkora ereje van.

- Van benne valami, amit Edward mondott. – ha még egy szót szól Jazz. Lecsapom. Esküszöm.

- Igen. Van. Hatalmas vicc. – Edward felállt és dühös arccal nézett rám.

- Miért nem hagyod, hogy segítsünk?

- Nem hagyom? Inkább csak azt nem akarom, hogy engem hátráltassatok. Ha ott lennétek, akkor még titeket is meg kellene védenem. Így csak magamat kell. Ha Jane, vagy Alec támad, nem tudok harcolni is, meg titeket is védeni a pajzsommal. Fogd fel! – közelebb léptem hozzá, és már én is kezdtem felhúzni magam ezen az idiótán. De ahogy láttam, ahogy felfogja a szavaim értelmét, és eljut az agyáig, megenyhült az arca, és lehajtotta a fejét. – És fejezzük be azzal, hogy NEM fog egyikőtök sem utánam jönni. Sem most, sem később követve.

- És merre is indulsz el majd? – tette fel a kérdést Jazz és úgy állt előttem, mint aki tudja, hogy most megfogott. És valamilyen szinten igaza is volt.

- Majd felhívom egy barátomat, és majd ő segít.

- Nem is tudtam, hogy vannak barátaid. – nem válaszoltam neki, csak tartottam a szemkontaktust. – Sajnálom. – lehajtotta ő is a fejét, én meg egy nagyot sóhajtottam és fintort vágtam.

- Tudod, hogy ez így szemétség, ugye? Így nézel rám, és még a képességedet is beveted, nehogy lelkiismeret furdalás nélkül menjek el, igaz? – felkapta a fejét, és a mosolyával találtam szemben magam. Ilyen szerencsém lenne az ötös lottón. – Nem fogsz meghatni. Amint sötétedik, elmegyek. És pont. – bólintott majd, helyet foglalt Alice mellett. De még mindig mosolygott. Edward az ablakhoz állt, de még mindig nem nézett rám.

- Edward. Beszélhetnénk? – biccentett, majd elindult a szobája felé, de megállítottam. A bejárat felé kezdtem húzni. Az erdő széléig mentem, majd ott felé fordultam. Nem sok kellett, hogy kiabáljak.

- Mit szeretnél?

- Azt, hogy ne nézz és viselkedj velem úgy, mintha valami óriási hibát követnék el. – ökölbe szorítottam a kezeimet, a biztonság kedvéért.

- Pedig pont azt teszed. – felkapta a fejét és a szemembe nézett – A vesztedbe rohansz! Mi megtudnánk védeni Aro ellen. Nem kell Victoria után menned. Vagy vigyél minket is! Vagy csak engem. Messziről meghallanám, ha jönne.

- Akkor mégis, hogyan tudnék megszabadulni Arotól? Ezt is kigondolta Mr. Okoska? Vagy csak addig jutottál, hogy nehogy elmenjek. És ha már itt tartunk. Miért is nem akarod, hogy elmenjek?

- Mert....

- ...van egy állandó ágymelegítőd, igaz? – mélyen fúrta tekintetét az enyémbe, és láttam, hogy sötétedik pár árnyalattal az írisze.

- Nem tiltakoztál a hotelben.

- Már miért tettem volna? ÉN eddig is így éltem.

- Ó, igen? Akkor még egyszer bocs, hogy akkor, ott megakadályoztalak azzal a sráccal! – köpte felém a szavakat, én meg már ott tartottam, hogy tényleg megütöm.

- Megmondtam, hogy...., de miért is akarok neked bármi magyarázatot adni? Ki vagy te nekem, hogy meg mondd, mit tegyek és mit ne? Senki. Szóval. Addig még megtűrsz, amíg nem lesz alkonyat. Akkor viszont elfelejtesz. ÖRÖKRE.

- Tudod Bella, egy vámpír nem tud felejteni. – betelt az a bizonyos pohár.

Amint megláttam Edward háta mögött Mariát és az arcán lévő gúnyos vigyort, felé lendültem. Edward nem volt felkészülve, így nem is tudott megállítani. Hangosan találkozott a testünk Mariával, és vagy két métert csúsztam vele a földön. Utána, lerúgott magáról, és egy fának csapódott a hátam. Megremegett, de nem dőlt ki. Amint földet értem megint neki mentem. Sikerült behúznom neki egyet, és most ő repült fának. Megint támadásba lendült és láttam, hogy Jazz és Emmett is felé veszik az irányt. Remek alkalom volt, hogy gyorsan végezzek vele, és ha megvádolnak meg is tudom mondani az okát. Kiprovokálta. Maria felé kezdtem futni, és amint ki akart térni előlem, elkaptam a karját és lendületből letéptem. Hallottam a sikolyát, és megállt egy pillanatra, hogy megnézze mi van. Undorodva hajítottam el magamtól a karját. Két másodperc volt csak ez az idő. Ennyi elég volt Emnek, és Jazznek, hogy elkapják Mariát. Megint feléjük indultam, hogy talán gyorsan a fejét is le tudom tépni, de egy test megakadályozott benne. Szag alapján felismertem, de valahogy nem tudtam lerúgni magamról. Vergődtem csak a karjaiban és néztem, ahogy önelégült arccal áll Maria a fivérem és Emmett között. Igaz, hogy fájhatott a karjának a helye, de nem mutatta ki.

- Bella, elég! – hasított a levegőbe apám hangja. Felé kaptam a fejem. A verandán álltak. Esme, Alice és Rosalie. Az utóbbi elég haragos tekintettel. De nem is rám nézett, hanem Mariára.

- Azt hittem elvitted őt innen. – szólt Jazz Rose-hoz.

- Úgy is volt, de megszökött.

- Visszakaphatnám a karomat? – tette fel a kérdést Maria. Morogtam egyet, és megint megpróbáltam kiszabadulni, de Edward még erősebben szorított.

- El ne engedd! – Jasper óvatosan elengedte Mariát és a karjáért ment. De végig rajtam tartotta a tekintetét.

- Ne engem nézz, hanem arra a boszorkányra figyelj! – az említett felmorgott és rántott egyet magán. Ennek következtében kiszabadult Emmett vasmarkából, és nekem rontott, volna, ha Edward nem fordít egyet rajtunk, így őt érte a támadás. Gyengült a karja, én meg kiugrottam, egy hátra szaltóval, és Maria mögött értem talajt. Gondolkodás nélkül téptem le a másik karját is. Felém fordult, én meg vele párhuzamosan a háta mögé kerültem, elrúgtam a térdét, minek következtében térdre rogyott. Mögé térdeltem, és karomat a nyakára tekertem. Nem tudtam mindkettőt, mert az egyik még mindig sínben volt. Hirtelen állt meg mindenki. Hallottam, hogy Edward megmozdul, így Mariát talpra rántottam, és úgy kerültem, hogy mindenkit láthassak. Lejjebb jöttek, de még mindig Jasper és Carlisle álltak elől, feltartott kézzel.

- Szedjétek le rólam! – szólalt meg legelőször a karjaimban tartott, mire szorítottam még egyet rajta. Látszódtak a halvány repedések a nyakától kiindulva.

- Ha közelebb jöttök. Megölöm. Nem viccelek. Te pedig kussolj!

- Bella! Egyezzünk meg.

- Miben? Nem én voltam az, aki kezdte a támadást. És az sem, aki másodjára kezdett támadni. Egy valamit mondjatok csak meg nekem. Miért véditek?

- Már mondtuk, hogy...

- Tudom, tudom, de akkor is. Sokkal egyszerűbb lenne, ha átadnátok nekik. Vagy nekem hagynátok most, hogy végezzek vele.

- Bella, kérlek! Engedd el őt! Megígérem, hogy nem fog többet a közeledbe menni. Nem szól hozzád. – lassan, a szemembe nézve ejtette ki apám a szavakat. És közelebb is jött.

- Az biztos. Mivel én most elmegyek. Nem várok alkonyatig. De egyet mondhatok. Abban a szent másodpercben, hogy már nem véditek, és kiteszi a lábát azon az ajtón. Halott vámpír lesz. Hallottad? – megráztam kicsit és tovább szorítottam. Már láttam a szemén a félelmet, ahogyan előttem térdelt, én meg hátra feszítettem a nyakát. – Örülök, hogy találkoztunk. És annak is, hogy titeket is láthattalak újból. – biccentettem nekik, majd löktem egyet Marián, én meg hátra arcot vágva rohanni kezdtem. Az áldozatom felé. Victoria felé.