Hali! Nagyon szépen köszönöm, annak a két embernek, aki hajlandó volt komizni, és a 3 pipának is örülök. Itt is a kövi feji. Igaz, hogy egy-két fejivel ezelőtt nem írtam le, de most fognak igazán összejönni a dolgok. MAjd meglátjátok miért. :) Jó olvasást és, ide is kérnék pár komit!.
CUPCUP
CUPCUP
Miley
Zihálva és ijedten néztem szemeibe. Ő elmosolyodott, majd eltűnt. Megráztam picit a fejem. „Ezt csak álom volt.”
- Miley! Kicsim, mi a baj? – simított végig az arcomon, a kezével Edward. Hirtelen feltérdeltem és a nyakába vetettem magam. Először eléggé megijedt, majd készségesen visszaölelt. – Csak egy rossz álom volt. – simogatta a hátam Eszembe jutott ekkor valami.
- Beszélnem kell Deannel. – bújtam ki a karjai közül. „Neki érteni-e kell ezt az egészet.”
- Dean nincs itt. Mi a baj, Miley? Olyan feszült vagy.
- Én csak... – nem tudtam befejezni, mert a könnyeim elkezdtek folyni. Ő lecsókolta őket, majd én is kaptam azokból a csókokból, de amikor lehunytam a szememet, megint láttam az álmom, és annak az arcát. Ez miatt szakítottam meg a csókot. „Meg kell szabadulnom az egész múltamtól.”
- Ne sírj, kérlek. – simogatta szüntelenül az arcomat. Pont megszólalt az ébresztőm. „ Játszanom kell. Nem kell, hogy feleslegesen aggódjon ő is. Vagy a múltam miatt hagyjon el. Tűrhetőnek kell kinéznem.”
- Megyek készülni. – nyomtam még egy csókot a szájára, majd felkeltem. De belül visszazuhantam mellé.
- Jól vagy? Biztosan? – állt elém, szemembe nézve.
- Persze. – mosolyodtam el, de belül sírva fakadtam.
- Ma sem mehetünk suliba. – szomorúan nézett rám. „Ez nekem pont jó. Vagy nem?”
- Oh. Az nem jó. Nagyon nem. Hiányozni fogsz. – léptem elé, még közelebb majd nyaka köré fontam karjaimat, míg ő az én derekamra és magához húzott, elég határozottan.
- Mennyire? – hajolt közelebb és incselkedően búgta.
- Mmmm. Nagyon. – már majdnem megcsókolt.
- Lényecskéim, kérlek! Miley el fogsz késni. – állt mellénk Dean. Mindig is tudtam, hogy egy pillanat gyilkos. De ennyire? Ezt már büntetni kéne.
- Lényecskéim? – fordultam felé felhúzott szemöldökkel.
- Nem találtam jobb szót. – rántotta meg a vállát. De kérdő tekintetem láttán még folytatta is. – Mivel nem mondhattam, hogy „vámpírocskáim”, mert te – itt rám mutatott – nem vagy vámpír. Azt sem mondhattam, hogy „angyalkáim”, mert te – mutatott most meg Edwardra – nem vagy angyal.
- Miért? Miley az? – Na, ez egy jó kérdés. Edward kapkodta a fejét köztünk.
- Nem. – vontam vállat.
- Félig. – vágtuk rá egyszerre Deannel. Összenézve elmosolyodtunk. „Várjunk csak. Akkor...”
- Hogyhogy félig? Oké, tudtam, hogy ha egy bizonyos időt eltöltesz fenn, azzá válsz, de...
- ... de nálad ez ugye elkezdődött... – vágott szavamba.
- ... amit, el is vesztettem, hogy „visszajöttem” a Földre. – fejeztem be a mondatomat.
- Ha nem lennél védenc, igen. De mivel az vagy, ez miatt nem sem lehet téged, olyan könnyen megölni, meg még különleges képességed is van.
- Mim van? – néztem rá hitetlenkedve.
- Majd idejében megtudod. – fordult a lépcső felé – De siess, mert nem foglak megvárni. – majd eltűnt.
- Mi az, hogy elkésÜNK?
- Nincs autód, Edwardék nem lesznek, tehát ÉN, viszlek suliba. Ma már nekem is suli. És velem lesz az első órád. Szóval csipkedd magad. – mondta „szigorúan”.
- Oh! Oké!
- Fura figura, ez a Dean. – mondta Edward a fürdőszoba ajtójának támaszkodva.
- Ja! Ő ilyen. – mentem el mellette.
- Hallom ám! Miley kész vagy már? – csak elhümmögtem egy „még nem”-et. – Na, látod? Ez miatt örülök, hogy nincs egy nő sem a közelemben.
- És Eli? Álltam mellé készen.
- Jó, de ő más. Mehetünk? – bólintottam – Ja! Edward. – fordult vissza kedvesem felé – Egy óra múlva elborul. Akkor haza tudsz menni.
- Köszönöm. – biccentett mellé, majd mikor Dean elfordult, magához rántott és megcsókolt. – Vigyázz magadra.
- Ha valami bajba kerülnék, megtudnál menteni?
- Napfényben nem. Leleplezném vele magamat, meg a családomat is.
- Na, látod! Akkor most vigyázni fogok. – nyomtam még egy puszit az arcára, majd Dean után mentem.
Nem sokat beszélgettünk út közben.
Beérve az fogadott, mint az első alkalommal, amikor is nem volt velem Edward. Közelebb merészkedtek a fiúk. Miután leültem a teremben, Mike megint mellém ült.
- Szia! Hát a Cullen?
- Szia! Amúgy annak a „Cullennek” neve is van. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe és szúró pillantást lövelltem felé.
- Bocs. Akkor Edward hol van?
- A héten nem jön. Valami náthaféleséget kapott el. – mondtam azt a szöveget, amit Dean mondott a kocsiban. Mivel egész héten napsütés lesz. Köszönhetően Eliéknek ott fenn. Ami miatt egy picit szomorú vagyok. Becsengettek, bejött a tanár, így nem tudtuk folytatni az eszmecserénket.
Nem hiszem, hogy csak akkor jöhetsz a közelembe, ha nincs mellettem Edward. – írtam neki egy lapot az óraközben. Dean volt benn, mert az „eredeti” balesetet szenvedett, így ő lesz egész hónapban. Jupi!
Én viszont nem hiszem, hogy máskor is lehetne. – írta vissza.
Nem akarsz velem lenni vagy mi?
DE!!! Én szeretnék csak... – nem tudta már befejezni.
- Micheal Newton és Destiny Hope Cyrus! – szólt közbe a „tanár” – Ugye nem leveleznek az én órámon? – jött közelebb. Láttam, hogy van, aki mosolyog, van, aki meglepődött. De, mintha mindenkiben ott lett volna az a bizonyos: ”Ez mekkora egy ribanc.” – kifejezés. – Miss Cyrus. Cserébe kimehet a naplóért. Most! – fejezte be monológját. Elhaladva mellette halkan súgtam neki:
- Ne játszd ennyire a tanárt. Nem áll jól. – Annyira. Fejeztem be magamban. Bólintott, tehát megértette. Már mindenki az óráján volt. De ez megint egy okos kijelentés volt. Miley, könyörgöm. Hiszen óra közepe van. Vagy vége felé járunk már? Már majdnem a tanárinál voltam, amikor is egy megszokott dolog történt. Kicsengettek. Gondoltam akkor már megvárom itt Deant. Mivel tesim lesz nem siettem annyira. Na, meg a tanár sem volt. Tehát Deannel leszünk. Jézusom!
- Nem. Csak én. – lépett mellém mosolyogva az előbb említett. Siethetett volna azzal a naplóval Miss Cyrus.
- Értettem tanár úr. Legközelebb gyorsabb leszek. – szalutáltam is mellé – Lehetne, hogy elmenjek óráról? – néztem rá szépen – Mivel ez az utolsó. És lássuk be. Úgysem mennél velem semmire.
Sóhajtott egyet és csak aztán válaszolt. Naná, hogy azt, amit hallani is akartam.
- Rendben, de csak ha két másodpercen belül, már nem látlak.
- Imádlak. – öleltem át a nyakát és egy puszit is nyomtam az arcára. Miután elengedtem és kifelé mentem láttam azt, amit már a teremben is. „Jupi. Már megint én vagyok a téma.” – horkantam fel magamban. Mikor kiléptem, még az eső is elkezdett esni.
Persze az útból sem láttam sokat. Az egyik kanyar után jött egy hosszabb egyenes. Fura dolgokat kezdtem látni. Elsőnek egy autót pillantottam meg a baloldalon. Fejen állt. Megakartam állni, hátha kell segíteni, vagy mentőt hívni, de mire visszanéztem volna, már nem volt ott. Megráztam kicsit a fejemet. „Biztos csak fáradt vagyok.” Kicsivel később, jobboldalról hallottam egy hangot. Egy nagyon ismerős hangot.
- Miley, Miley! – oda fordultam – Szerelmem, hallasz? Nem hagyhatsz itt, érted? Kérlek, nézz rám!
- Rob? – suttogtam halkan. Majd ez is eltűnt. Mikor visszanéztem az útra, egy reflektort láttam, egy sikítást hallottam, majd egy csattanást, éreztem, hogy forgok az úton. Majd megint:
Egy kiáltást...
- Miley!
Egy suttogást...
- Ne, félj!
Majd sötétség.... Éles fájdalommal a fejemben.
Edward
Dél van. Már lassan négy órája vagyok benn a lakásban. Pontosabban a szobájában és csak nézek ki a fejemből, az ágyon ülve. Ha jól számolok – és márpedig jól – akkor még másfél óra és hazajön.
Hogy miért maradtam? Mikor reggel Dean azt mondta, hogy egy óra múlva elborul, de utána fejben még hozzá tette, hogy ”De, ha akarsz maradhatsz. Korábban fog hazajönni.” Hát maradtam.
De rossz előérzetem kezd lenni. Lehet, hogy csak paranoiás kezdek csak lenni. De Dean szólt volna, ha valami történne. Hiszen angyal, és van olyan képessége, mint a húgomnak. Ha már itt tartunk. Ő is szólt volna. Fél óra van vissza.
Mintha, egy tini lennék – amit, ha innen nézünk igaz is – várom, hogy a kiszemeltem hazaérjen. Azt mondják és ez igaz is, bár mindenhol vannak kivételek – mint például Emmett - , hogy a vámpíroknak az agya is különlegesen működik, mint bármi másuk. Tehát a következtetés ebből a hosszú, és bonyolult részből, hogy lassan működik az eszem. De ezt már Alice is megmondta... egypárszor. De azért ez tényleg durva. Egy órán át azon filózni, hogy ha baja lenne Miley-nak, akkor szóltak volna nekem is róla.
Már a lábammal doboltam és majdnem felálltam, amikor kaptam egy SMS-t. Deantől. Honnan tudja a számom. Bár lehet, hogy szerelmem adta meg neki. Vállat vonva vettem ki a zsebemből.
Ne ijedj meg! Miley-nak balesete volt és benn van a kórházban. Nincs komoly baja. Azt mondta, hogy ne szóljak neked, mert nagydobra vernéd, de én úgy gondoltam, hogy jobb, ha tudsz róla. Mire beérsz, lehet, hogy már ébren lesz. Dean.
Mire a végére értem, már a kocsiban ültem. Felhős volt az ég. Biztos Dean műve. Padlógázzal indítottam egyből. Nem érdekelt, hogy át mentem három piros lámpán, és elkaphat a rendőr. Az utóbbiból szerencsémre nem is volt egy sem. A recepciónál érdeklődtem apám után. Nem tudták megmondani, hogy melyik kórteremben van perpillanat, így elindultam a folyosón. A gondolatai követtem. Olyan teremben volt, ahol el voltak húzva a függönyök, és sokan voltak benn. Túl sokan. Apám gondolatai sem nyugtattak meg. „Az előbb még jól volt. Ezt nem értem. Ugyan azok a tünetek vannak nála, mint Destiny-nél.” Akinél most benn voltak, nem volt légzése. Tehát Miley? Ekkor lépett ki apám. Teljesen a gondolataiba volt mélyedve.
- Oh, fiam. Destiny ott van abban a szobában. – mutatott egy távolban lévő ajtóra.
- Jól van, Mi történt vele? – kérdeztem aggódva.
- Lecsúszott az útról, majd elkezdett pörögni, az autó a tetején, és a korlátnak ütközve állt meg. A benzin kifolyt, de mivel esett az eső, nem gyulladt meg. Most pihen a szobában.
- Hogy értetted azt, hogy nincs légzése?
- Van, hogy percekre leáll a légzése.
- Bemegyek hozzá. – mentem az ajtó felé, de apám hangja megállított.
- Lehet, hogy nincs ébren. Erősen kell altatnunk.
- Miért? – Miért mindent harapófogóval kell kiszedni belőle?
- Mikor behozták nem volt magánál és a feje is erősen vérzett. Sok vért vesztett. – halkan mondta az egészet, lehajtott fejjel – Sajnálom, mennem kell. – mondta majd elindult a másik irányba.
Benyitva valóban nem volt magánál. Volt légzése és a szívverése is normális volt. Oda mentem hozzá és végig simítottam az arcán. Megmozdult, de nem nyitott ki a szemét. Egy darabig az ágyán ültem majd mikor kezdett sötétedni átültem az ablak melletti székre, hogy tudjak „aludni”. Halkan kopogtak percek elteltével, majd húgom és Jasper léptek be.
- Edward, én sajnálom! Tényleg. Nem tudtam, nem láttam, hogy ez fog történni. Ha tudom... – térdelt le elém, megfogta a kezem és könyörögve nézett szemembe.
- Akkor szóltál volna. Tudom. – simítottam meg az arcát – De hogy-hogy itt vagytok? – néztem Jazzre.
- Alice úgy gondolta, vagyis látta, hogy hamarabb felébred, ha én is itt vagyok. – vont vállat. És, mint varázsütésre, valóban ez történt. Elkezdett mocorogni. A fején lévő kötéstől nem nagyon tudott, de felemelte a kezét, s a fejéhez tette. Ekkor léptem mellé és fogtam le a kezét, hogy nehogy leszedje a kötést.
- Be van kötve a fejed. Ne szedd még le.
- Edward? – ijedten nézett rám, mint aki nem érti, hogy hogyan kerültem ide.
- Igen. – mosolyodtam el – Én vagyok az. – simítottam jobb kezem az arcára. Pár másodperc után, összefonta az ujjainkat, és viszonozta a mosolyomat.
- Végre felébredtél. – ugrott mellénk húgom.
- Sziasztok.
- Megyek, szólok Carlisle-nak. Mondta, hogy szóljak, ha felébredtél. – szorítottam meg a kezét, majd apám keresésére indultam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése