19.fejezet

Miley

Másnap reggel túl korán ébredtem. De az feltűnt, hogy nem vagyok fáradt és az is, hogy szerelmem nincs mellettem. De egy cetli viszont igen:

Miley!

Sajnálom, hogy elmentem, de nomádok jöttek a mi területünkre és kellettem apámnak. De érted megyek reggel!

Szeretlek

Edward

Hát jó. Felkeltem, elkészültem. Majd lementem enni. Csengettek, mikor pont végeztem és álltam fel.

Mint este. Egyfolytában szólt. Megint kezdtem mérges lenni és majdnem oda mentem és feltéptem, de nem tettem még meg. Még.

„Lesz, ami lesz.” – gondoltam majd mégis kinyitottam lassan. Sötét volt kinn. „Tudtommal már reggel van. De akkor ez meg mi?” – kérdeztem magamtól. Kijjebb léptem. Majd minden úgy történt, mint tegnap este.

Becsukódott mögöttem az ajtó.

Megszólaltak a riasztók.

Egyre jobban hangosodott. De nem tettem úgy, mint akkor. Bár már lassan kezdett tényleg elviselhetetlen lenni.

- Miley! – hallottam egy hangot mögülem és egy érintést a vállamon. Ijedten fordultam meg és....

.... Felébredtem. Zihálva ültem fel az ágyban. Edward is itt volt mellettem.

- Szerelmem, mi történt?

- Csak... Milyen nap van ma? – fordultam felé miután kicsit lenyugodtam.

- Csütörtök. Miért? – aggodalmaskodott tovább.

- Te egész éjjel és reggel is itt voltál? – néztem komolyan a szemeibe.

- Igen. De miért kérdezed? Miley, megijesztesz.

- Én... az éjjel.... Nem érdekes. Felejtsd el. – pattantam ki az ágyból.

- Mond el, kérlek. – állított meg a kezemnél fogva és lehúzott maga mellé.

- Tegnap este, hogy lefeküdtem aludni, fura álmom volt. Azt álmodtam, hogy felébredtem, lementem enni és ugyan az megtörtént, mint az este. Aztán most felébredtem. Megint.

- Hm. – elgondolkodott valamin egy percig, de mielőtt megszólalhattam volna már bele is kezdett – Kezdj készülődni, mert elkésünk. – simított végig az arcomon és felállt mellőlem.

- Edward! Nem vagyok bolond. Tudom, hogy mit hallottam és láttam. – álltam elé.

- Nem is gondoltam, hogy esetleg az lennél. – csókolt meg – Haza megyek átöltözni, rendben? – csak bólintottam neki és ő már ki is ment. Nem mertem ismét azt tenni, mint reggel, vagy este – vagy mikor – így nem is mentem a konyha közelébe. Felvettem egy fekete farmert, egy melegebb pulcsit, tettem fel egy kis sminket, majd leérve felvettem a cipőm, kabátomat. Gondoltam kinn megvárom Edwardot. Már egy ideje állhattam, mikor egy fekete Alfa Rómeó gurult elém. /Szó szerint./ Nem is sejtettem, hogy ki ülhet benne, míg ki nem szállt. „ Ő hogy kerül ide? Ráadásul ilyenkor. Még korai.”

- Csak nem lógunk? – jött elém MOSOLYOGVA (?).

- Csak nem ellenőrzést kapunk. – kérdeztem incselkedve.

Csak még nagyobb lett a mosolya és – még egyszeri meglepetésemre – megölelt. De nem is akárhogyan. Nem úgy, mint amikor..... csak megölelsz valakit. Nem. Ez... Mint amikor egy rég nem látott barátot ölelsz meg. Jó szorosan. Pár perc után engedett csak el.

- Dean! Nem azért, de te mióta ölelgetsz bárkit? Pláne engem. Tudtommal nem bírsz. – hajtottam le a végére a fejemet. Mikor sztár voltam – vagyok -, így megszoktam, hogy engem mindig, mindenki „szeret”. És hát valljuk be őszintén. Azért az egómnak nem tetszett, az ő viselkedése az elején. A Legelején. Egós Miley.

- Miből gondolod? – emelte fel a fejem. – Amúgy meg én nem is ismerek olyat, aki téged nem bírna.

- Csak mert...

- Ne is kezdj bele. – szólt közbe – Gyere, út közben elmesélem. – húzott az autóhoz.

- Hon...? Tudod, Útálom, ha olvasnak a fejemben. – morogtam, míg beültem. Ő csak mosolyogva megrázta a fejét és indított. Közben írtam egy sms-t Edwardnak, hogy nem kell értem jönnie.

- Tehát... – kezdtem egy piros lámpánál.

- Tehát. Engem már akkor érdekelni kezdtél, amikor az első fellépésed volt. Figyeltelek. Ekkor még nem volt nálunk Eli. – fordult felém. Miután a lámpa zöldre váltott, tovább mentünk. – Úgy gondoltam...., hogy talán beléd szerettem. Így – miután meghalsz – fenn tartalak magam mellett. Persze, csak ha addig a Tanács tagja leszek. És tessék. Pár nappal előtted, hogy te feljöttél, bekerültem. Közben Eli is elhunyt. Pont én kaptam meg. Emlékszem, untam, hogy nekem kell vele foglalkoznom, ahelyett, hogy téged figyelhettelek volna. De újonc voltam. Ez egy hét volt csak. De a végére téged szinte teljesen elfelejtettelek. De megfogadtam, hogy attól még nem foglak csak úgy tovább engedni. Választás elé akartalak állítani. A barátod szerettem volna lenni. De mivel nekem letelt a „beavatási” hetem, így Őt bíztam meg, hogy feleljen érted, úgy, mint én ő érte. – állt be egy üres helyre már a parkolóban. Észre sem vettem, hogy már itt is vagyunk.

- De... Akkor most te nem leszel letaszított? Mivel tudtommal egy angyal sem jöhet le.

- Ez így is van. De most a Tanács küldött le. Miattad. – nézett rám hirtelen szigorúan, de láttam szája szegletében a mosolyt – Büszke vagyok rád. – jelentette ki hirtelen. Most már mosolyogva.

- Miért is? – nem értem. De nem csoda. Értetlen Destiny.

- Nem hazudtolod meg magad. – még mindig homály – Eddig is, mármint az előző életedben is, ilyen nem törődöm voltál.

- Oh... – Gratulálok. Értelmes válasz volt. – veregettem magam hátba.

- Tehát, lenne valami akadálya, hogy...

- Nem! Mármint, nincs akadálya, hogy barátok legyünk. – mosolyogtam győzelemittasan. Erre csak elnevette magát. „Végre! Mégsem utál. Miért is jó ez nekem?”

- Khm. – hervadt le a mosolya – Jobb lesz, ha kiszállunk, legalábbis te és oda mész a barátodhoz végre.

- Miért? – néztem Edwardék irányába.  Elég dühösnek tűnt.

- Mert azon gondolkodik, hogy most – de akkor veszélybe sodorja a családját is – vagy inkább a suli után – hogy legyen időm elbúcsúzni tőled – öljön meg. – ezután visszafordítottam a fejem Edwardhoz, akinek kikerekedtek a szemei és az álla a betont súrolta. Alice mondott neki valamit, mire ő megrázta kicsit a fejét és válaszolt húgának. Erre már ő is meglepettnek tűnt. „Biztos az előbbit osztotta meg vele.” – gondoltam.

- Nme tudja, hogy te olvasol bárki gondolataiban, ugye? – fordultam vissza Den felé.

- Most már tudja. És reménykedik benne, hogy nálad nekem sincs szerencsém, de le kell, hogy lombozzam a jó kedvét. – nézett most ő is szerelmem felé.

- Dean! Veled most mi lesz? – tereltem a témát.

- Hogy érted?

- Minek jártassam pluszba a számat, hogy ha úgy is ki tudod olvasni a fejemből? – tettem fel a költői kérdést és megforgattam a szemeimet.

- Szeretem hallani a hangodat. – hajolt közelebb. Egy morgást hallottam kintről és Emmett hangját nevetve:

- Öcs, ne tedd. Hallottad Eli gondolatait, az övét is hallod, Miley-t meg ismered. Ő téged szeret. Bármilyen hihetetlen is. – tette hozzá halkan. Mikor oda néztem Edwarddal találkozott a tekintetünk. Mintha fájdalmat, sok szerelmet és... csalódást olvastam volna ki belőlük.

- Nem úgy értettem. És Edward bosszantását is befejezhetnéd. – néztem rá csúnyán – Különben mehetsz is vissza oda ahonnan jöttél.

- Bocs. – ült vissza rendesen – De visszatérve... Diák vagy tanár leszek. Attól függ.

- Mitől?

- Honnan tudlak a figyelmem alatt tartani jobban.

- Miért?

- Te vagy az egyetlen, akit visszaengedtünk és hatalmas erőkkel ruháztunk fel. Ez miatt féltünk annyira.

- Milyen... – de szavamba vágott.

- Később megtudod. De most már tényleg menjünk. Mert mindjárt csengetnek. – még csapott egyet – persze csak gyengéden – egyet a combomra.

- Hé! Ezt miért kaptam? – szálltam én is ki.

- Hm. Nem is tudom, de jól esett. – vigyorgott.

- Ha-ha-ha! Nagyon „angyalos” a humorod. – intettem neki, majd szerelmemhez mentem. S közben az eső is neki kezdett és még csengettek is. De Emmett-et nem úsztam meg:

- Na, mi van húgi! Az öcsém már nem is elég jó?

- De. Sőt! Tökéletesen megfelel az elvárásaimnak. – fogtam meg szerelmem kezét vigyorogva és befelé húztam. Csak megrázta a fejét ő is mosolyogva. Sajnos a tanár meg volt.

- örülök, hogy megtisztel a megjelenésével Mis. Cyrus és... Mr. Cullen.

- elnézést tanár úr, de akadt reggel egy kis gond. – felelte ő bársonyosan behízelgő hangon.

- Re... Rendben. – dadogta a tanár – De több ilyen ne forduljon elő.

- Rendben. – feleltük egyszerre majd a helyünkre mentünk.

A mai nap is hamar eltelt. Igaz a menzán volt egy kis incidens, de ezt leszámítva nem volt gond. Ha nagyon kíváncsiak vagytok, elmesélem.

A terem felé mentünk, kézen fogva. Csak mi voltunk benn – a Cullenék közül. Alicéknek még meg volt tartva ez az óra, de nekünk nem. Pechemre Tanya is velünk van ezen az órán. Edwarddal úgy gondoltuk, benn maradunk. Persze ez sem jött össze. Tanya is úgy döntött, hogy marad, és elég feltűnően mutatkozik. Ez alatt azt értem, hogy minket bosszant. Kicsivel később elmentünk enni. Már nem sok volt hátra az órából, mikor Rosaliékkal találkoztunk a folyosón. A szokásos asztalunkhoz mentünk volna, de a drága Tanya – ki más? – leült a helyemre. Így, csak egy hely maradt. De nem húztam fel magam. Ezen még nem. De amikor kifelé menet, nekem jött és a maradékom rám borult, na, akkor telt be az a bizonyos pohár. Olyan erősen kezdtem szorítani a tálca szélét, hogy azt hittem menten eltöröm.. Szerencséjére – mármint a tálcának – Edward kivette a kezemből és lerakta, engem meg kifelé húzott a derekamnál. A parkolóba érve az egyik padhoz mentünk.

- Jól vagy? – vette két keze közé az arcomat.

- Nem. – mondtam talán egy kicsit hangosabban a kelleténél.

- Miley! Úristen! Te tűz forró vagy. – lépett ijedten hátra és engem kezdett el fürkészni – Szerelmem, kérlek, nyugodj le. Semmi baj. – nyugtatgatott, de nem használt.

Akkor már pláne nem, amikor megjelent a szőke, hidrogénezett, üres fejével a kijáratnál. Nem, figyeltem már semmire. Sem Edwardra, sem, hogy valaki meglát. Gonosz mosollyal az ajkaimon elindultam felé.

- Miley! Áhh.. – próbált meg állítani az előbb említett, az érintéséve, de mivel – állítólag – meleg voltam nem tudott közelebb jönni. Így csak mentem előre.

- Destiny! – hallottam egy szép hangot messziről. Felé pillantottam majd vissza az áldozatomra. Igen. Meg akartam ölni. – Állj meg! – próbálkozott tovább a hang.

Már majdnem ott voltam, amikor egy ütést éreztem a bal oldalamnál. Ekkor több dolog is történt egyszerre. Két erős kar kapcsolódott vaskapocsként rám – mielőtt elértem volna a földet – és egy morgást is hallottam és láttam Tanya önelégült mosolyát. Szerencsénkre senki nem volt kinn, mivel már óra volt.

- Sajnálom. – szólalt meg egy másik hang a fülemnél – gondolom a karok tulajdonosa – majd maradt a sötétség.

Edward

- Mit tettél? – mentem Deanhez, aki szerelmemet emelte fel a hideg földről – Én is elbírtam volna vele. – vettem kicsit vissza a hangomat.

- Aha. Azt láttam. Amúgy meg nem. Ez a fajta tűzben két másodperc alatt porrá égsz. Ez miatt nem tudtad visszafogni. De most vidd – adta át őt – őt haza és maradj mellette, míg fel nem ébred.

- Neked, hogyhogy nem ártott? – kérdeztem, míg a kocsihoz mentünk, hogy berakjam szerelmem eszméletlen testét.

- Mert közben blokkoltam. De még így is megégtem. Nem sokára én is otthon leszek. – mondta majd beszállt és már úton is volt.

Nem akartam még több veszélynek kitenni őt, így ő hozzá vittem. Benn, letettem az ágyára. Mellé ültem és vártam.

Pár óra múlva megjelent Dean. De Ő még mindig nem tért magához. És még este sem. Én már addig háromszor szívrohamot kaptam és megőszültem – volna, ha ez lehetséges lenne -, de még mindig semmi változás.

Éjjel Dean bejött és engem ki akart küldeni. Nem akartam itt hagyni, de nem hagyta. Azt mondta, Miley-nak csak úgy tud segíteni, ha én nem „rontom a levegőt”. Így nagy nehezen ki mentem.

( Valami ilyesmire gondoltam, mint Dean autója.)