18.fejezet

Miley

Furcsálltam egy kicsit, hogy nem szólt hozzám egész „úton” míg elértünk a teremig, de nem foglalkoztam vele. „Lehet, hogy az a baja, hogy beszéltem Mike-kal és adtam neki jegyet? De hiszen ő is kapott. Nem értem. Mindegy. De nagyon hasonlít ezzel a viselkedésével valakire. Méghozzá Robhoz. Ő volt ilyen. Legalábbis mikor még együtt voltunk. Visszagondolva azokra az időkre talán hiányzik. De, most már, mint ha nem érezném azt az űrt a mellkasomban.”

Mélázásomból Edward zavart fel.

- Gyere, mert lassan csengetnek. – mondta, s közben felállt – Nagyon elgondolkoztál. Mire gondoltál?

- Semmi különösre. Csak... Miért voltál előző szünetben olyan fura. Mi bánt? Ha az a baj, hogy Mike-nak adtam jegyet, az miatt felesleges féltékenynek lenned. És ne kezdj mentegetőzni. Nem kell félned. Alice-szel már lerendeztem, hogy csak kettő személyre legyen extra jegy. – fordultam felé már az ülőhelyünkön.

- Kettő? Minek annyi?

- Kell, egy Alice-nek mivel nem hiszem, hogy távol akarna maradni az öltözőmtől. A másik meg. – haraptam be az alsó ajkamat – Annak kell, akit szeretek. – mosolyodott el e végére már, de ne igyál előre a medve bőrére Edward Cullen. – Mike-nak. – mélyen néztem szemébe és vártam, hogy felfogja szavaim jelentését. Nem is kellett annyira sokat várnom. De mire megszólalt volna pont belépett a tanár.

Már van egy két rovás a számláján Mis. Cyrus. Nem leszünk így jóban. – tolt elém egy lapot az óra közepe felé. Nem írtam neki vissza, helyette csak rá kacsintottam, mire megajándékozott a féloldalas mosolyával.

Az óra elteltével sajnos nem tudtunk együtt menni a menzára, mivel – és szerintem a tanár láthatta a „kacsintós- mosolygós-arcunkat” – valami hülye feladatott adott neki. Így magam indultam el.

Már a menza ajtajában voltam, amikor Tanya és Rosalie elém álltak. Próbáltam őket kikerülni, de Tanya megragadva a karomat a legközelebb eső szekrényhez nyomott.

- Engedj el. – mondtam neki nyugodt hangon.

- Miért tenném? Most nem mered használni az erődet mi? – kérdezte gúnyosan, de persze halkan.

- És te? Ha én lebukom te is és az összes Cullen is lebukik. Erre nem gondoltál? – löktem el – bár inkább csak toltam arrébb és mondtam, hogy csak ő halja.

- Tanya, gyere. Alicék észrevették és az öcsém is végzett. – Tanya még lökött rajtam egyet majd tovább álltak.

- Miley! – ért gyorsan mellém Edward és felsegített a földről, ahova a lökés hatására kerültem – Jól vagy?

- Persze. De nem akarok bemenni a menzára.

- Rendben. Kimegyünk. – ölelte át a derekamat és kivezetett az egyik padhoz –Amint haza értem, most már tényleg kitekerem mind a kettőnek a nyakát.

- Ne tedd, kérlek. – fogtam két kezem közé arcát – Pont ez a céljuk. Hogy minket szétválasszanak.

- Azt nem fogom engedni. – és megcsókolt. Pár perc múlva a csengő hangja választott szét minket. Álltam fel, hogy bemenjek, de megállított. – Vérelemzés lesz. Gyere. – majd elkezdett húzni a kocsija felé.

- Ne haza vigyél, kérlek. Lesz még egy próbám. Be kellene vinned Port Angelesbe.

- De csak, ha veled maradhatok.

- El sem engedtelek volna.

Tovább már nem beszélgettünk az úton. Mikor már oda értünk, kisebb tömeg paparazzi volt a bejáratnál. Mondtam Edwardnak, hogy a hátsó ajtóhoz vigyen, mert Chris már ott fog minket várni. Úgy is lett.

- Szia, Smiley! – kapott egyből föl és pörgetett meg.

- Szia, Chris. – köszöntem én is mikor már letett.

- Meggyógyultál?

- Már jobban vagyok. – bólogattam közben.

- És ki a barátod? – fonta össze a mellkasa előtt a kezeit. Mint, mikor a lánya viszi az első barátját bemutatni.

- Chris, ő Edward Cullen. Edward, ő Chris Philip. – kezet fogtak, majd Edward a hátam mögé lépve a derekamra fonta a karjait. Chris rám mosolygott majd megszólalt:

- Most akkor már mehetünk is be. Nem akarom az összes időmet rád pazarolni. – majd hátat fordítva bement.

Szerelmem kérdőn nézett rám. – Csak viccel. Mindig ezt csinálja. – legyintettem majd kézen fogva őt mi is bementünk.

Szinte, mintha nem is haltam volna meg, vagy lettem volna beteg. A régi csapat fogadott benn és ugyanúgy, mint régen. Persze néhol, nem én voltam az első, akit észrevettek. Találgathattok, hogy kit vettek észre..... Naná, hogy Edwardot.

Mindenkit megöleltem. Jasen, mint mindig, most is megölelt, majd megpörgetett.

Mielőtt belekezdtünk volna, Edward az öltözőmben – mivel ez egy stúdió szerűség volt. Ilyenben szoktuk felvenni a dalaimat az albumokra. Két szárnyra van osztva. Az egyik a próbatermes rész a másikban meg a stúdiók vannak.

Visszatérve mielőtt, kiléphettem volna, ő magához húzott és megcsókolt. Utána rámosolyogtam, majd kiléptem. Kint Jasen várt rám. Mikor meglátott, szomorúan nézett rám. Pláne mikor Edward kijött mosolyogva.

Mindenki elhelyezkedett a teremben, és elkezdtük a próbát.

Sajnos sokáig elhúzódott. Már jóval sötétedés után jártunk, mikor elköszöntünk.

Egy dolgot viszont még meg kell említenem.

Mikor fenn voltam a színpadon, olyan érzésem volt, mintha Rob is jelen lett volna. Tudom, furán hangzik, de amikor ő szokott elkísérni, mindig mást éreztem, mint most is.

Most éppen a szobám felé tartok. Lezuhanyozni megyek és várom Edwardot, mert miután haza hozott és nagy nehezen elváltunk a másik ajakaitól, elment. Mondván leteszi a kocsit. Még van két teljes nap a koncertemig, és addig még vár rám egy pár próba.

Elkezdett a zuhany alatt korogni a hasam, így lemenve, a hűtőben – remélve, hogy Eli gondolt arra, hogy én nem gondoltam a kajáról – van valami itthon. És láss csodát, volt is.

Mire befejeztem az evést, csengettek. Szinte rátapadt az illető a csengőre.

- Szállj le végre arról a nyavalyás csengőről! – téptem fel az ajtót dühösen, de senki nem volt már ott.

Kijjebb mentem, mire becsukódott az ajtóm. Ijedten fordultam hátra és próbáltam kinyitni, de nem ment. Tehát kizártam magam. Remek. Rácsaptam az ajtóra, minek következtében az utcán kint lévő autók riasztója megszólalt. Pedig rajtam kívül senki nem tartózkodott kint. Nem foglalkoztam vele elsőnek, mivel majd eláll. De nem álltak el. Egyre hangosabb és hangosabb lett. Betapasztottam a fülemet a két tenyeremmel és a földre térdeltem, lehajtva a fejemet.

- Elég legyen! Állj! – könyörögtem már. Olyan volt, mint mikor maximumra tekered az mp3-odat és a füledben van. Már a könnyeim is kicsordultak a szememből.

- Miley! – hallottam messziről egy bársonyos hangot. Próbáltam, de nem tudtam válaszolni neki. – Kicsim! Mi a baj? Miley, kérlek, nézz rám. – kérte és éreztem, hogy feszegeti le a kezeimet a füleimről. – Mi történt? – ölelt szorosan magához. Pár pillanattal később, kibújtam karjai közül és körbe néztem. Semmit nem láttam már és nem is hallottam. – Miért vagy itt kinn? Meg fogsz fázni. Gyere. – emelt fel, de nem akartak a lábaim megtartani, így a karjaiba emelt és vitt fel a szobámba. Hogy a zárt ajtón, hogy jutott be, azt nem tudom és ne is kérdezzétek.  Letett az ágyamra. Próbált elhúzódni, de mintha csak az életem múlna rajta kapaszkodtam belé. – Semmi baj. Nyugodj meg. Mi történt kinn? – simogatta folyamatosan a hátamat. Csak kicsivel később szólaltam meg.

- Lementem enni. – engedtem el egy kicsit – Mikor befejeztem csengettek. Mintha rá feküdt volna a csengőre az illető. Erre idegesen téptem fel az ajtót, de senki sem volt már ott. Kijjebb léptem mire bezárult mögöttem az ajtó. És közben az autók riasztói is megszólaltak. Egyre hangosabban és hangosabban hallottam. Betapasztottam a fülemet és a földre rogytam. Ezután jöttél te. – csak a mondandóm végén néztem szemeibe. Ő nem szólt semmit, csak szorosan magához ölelt.

- Ne félj. Én Mindig melletted leszek, s vigyázok rád. – súgta a fülembe – de most már, ha megnyugodtál aludnod kellene. Holnap suli. – bólintottam majd elhelyezkedtem.

Ő is mellém feküdt, és megához húzott. Szinte azonnal elnyelt az álmok világa.

( Tudom, hogy ez nem Miley, de szerintem ide illik a kép.)