20.fejezet ((frissítve))

Hali! Tudom, hogy kicsit késve kaptok fejezetet, de nem volt eddig ídőm begépelni. Rengeteg a tanulni valóm.

És ha kérhetném, akkor kérlek komizzatok. Nem tudom, hogy mennyire lett jó..... De talán megírjátok. :) Jó olvasást!

CUPCUP

- Tegnap, a menzáról Edwarddal jöttél ki. Egyből az autójához mentetek. Ő elvitt téged haza. Elkészítetted a leckéd. Vacsoráztál, lefürödtél és lefeküdtél aludni. Edwardot még megvártad, majd hozzábújva elaludtál. A reggeled is ugyanúgy indult, mint eddig bármikor.

Ezeket a hangokat – mondatokat – hallottam hajnal tájt. „Nem értem, hogy minek mondja nekem ezeket. Mintha bolond lennék.”

Kipihenten ébredtem, szerelmem karjai közt reggel. Fura, hogy az ébresztőm előtt. Háttal voltam neki és ő úgy ölelt át. És... Megszólalt az ébresztőm. Edward bal keze azonnal el is tűnt rólam. Gondolom az ébresztőm miatt.

- Hagyhattad volna. – fordultam meg – Jó reggelt.

- Még nem jó. – felelte mosolyogva majd megcsókolt. Automatikusan fontam karjaimat a nyaka köré. – Most már jó. – távolodott el.

- Mi jó? – „Elveszi az eszemet teljesen.”

- A reggelem. – simított ki egy tincset az arcomból.

- Sokáig így tudnék maradni veled. Nagyon sokáig.

- Én is hidd el. De van kötelességünk. A suli. – állt felés engem is felhúzott.

Végig az ágyamon ült, míg én elkészültem. Furcsálltam is, hogy nem ment el még átöltözni. Mikor megkérdeztem, csak mosolyogva felelt. Ja, és persze csak egy csók után.

- Mielőtt visszafeküdtem volna melléd, hajnaltájt, már elintéztem ezeket.

- Oké. – Ez egy marha értelmes válasz Smiley.

Kocsiban ültünk már, mikor még valami eszembe jutott.

- Edward? Nagyon gyorsan el tudsz engem vinni még a városba? Mert ma...

- ...ma egésznap a stúdióban kell lenned az este miatt. Tudom. – nézett rám – már szólt Dean is, meg, tudod, van egy jósnő is a családomban.

- Oh. Oké. – Jól van Miley. Ennél többre nem futja? Lassan, ha így haladsz, le fog cserélni egy „működő”, beszéd képes emberre. Vagy inkább vámpírra. Nem igaz, hogy nem tudsz ennél többet és JOBBAT mondani. És még te írsz dalokat...

Beérve a stúdióhoz, kipattantam – persze előtte búcsúcsóko(ka)t váltva – az autóból és siettem volna, ha nincs sok paparazzik, rajongó kinn. „Még jó, hogy Edwardnak sötétített ablakai vannak.” – gondoltam, míg mosolyogva autogramokat osztogattam. Beérve Chrisbe botlottam. Szó szerint. Elmondta a mai napot, majd az öltözőmbe menve felvettem a próba ruhám és már mentem is tovább. Kellemes hangulatban telt el a nap. Délután kettő körül mehettem haza, hogy este kilencre, „friss és üde” lehessek. Edward a fuvarozóm, míg este majd Alice lesz az, aki felöltöztet és kisminkel, mivel az asszisztenseim betegek lettek. Egyből hazaérve az ágyamba vetődtem. Na, persze csak az után, hogy Edwardot kiengeszteltem, mivel nem tetszett neki, hogy a próba közben „megszöktem” Jasennel ebédelni. Nyolcra kell beérnem, így Alice eljön értünk a kocsival félnyolcra. Tehát addig van... négy órám. Tehát alhatok három órát. Szupi! Miley Cyrus tud számolni. Egy plusz pont. Sosem tudtam ilyenkor aludni, de valaki gondoskodott róla, hogy tudjak.

- Hm. Nyugtató hatással vagy rám. – motyogtam és felé fordultam, mikor ébresztgetett.

-  Miért is? – búgta a fülembe, s közben a nyakamba csókolt.

- Mert fellépéseim előtt eddig sosem tudtam aludni, vagy pihenni rendesen. – nagy nehezen keltem ki mellőle és mentem készülni.

Oda érve hatalmas tömeg volt.

Hajnalban értem haza és estem – pontosabban tettek – be az ágyba. A kétórás koncertből lett három és félórás. De szerintem egész éjjel elhallgattak volna. Fotózkodtam kinn még néhány rajongóval.

Valamikor délután négy körül kelhettem. Edwardék vadászni mentek, így egyedül voltam otthon, egész nap. Persze néha Dean is betoppant, és ellenőrizte, hogy a szavaival éljek:

- Kíváncsi vagyok hogy élted túl a nagy visszatérésedet.

Estefelé, egy zuhanyzást, és vacsi készítést követően beültem a tévé elé, ahol pont én mentem. A tegnapi koncertemet ismételték. „Hm. Nem is voltam olyan rossz.” Már a végénél jártam, mikor csengettek.

- Megyek! – letettem a tányért, amiben a vacsim volt, és mentem ajtót nyitni – Szia! Hát te?

- Szia! Csak gondoltam átjövök. Ezt neked hoztam. – nyújtott át Mike egy csokor virágot. Fehér rózsákat.

- Oh. Köszönöm. Nagyon szépek. Gyere be. – álltam arrébb, míg beleszagoltam a rózsákba. Valami fantasztikus illatuk volt.

- Köszi, de nem tudok maradni. Későre jár már.

- Hát jó. Akkor hétfőn találkozunk.

- Oké. Szia. Jó éjt. – majd megfordulva Edwardba ütközött. – Hm. Szia, Edward.

- Mike. – biccentett felé. Megvártam míg tovább gurul, majd bementem én is.

- Ő hozta? – kérdezte benn, a virágokra mutatva.

- Igen. Rendes tőle, nem? – szóltam vissza a konyhából. Vázát kerestem ott és szerencsémre találtam is.

- Ja. – fordult a kanapé felé – Nem is tudtam, hogy vissza szoktad nézni magad. – „Sok mindent nem tudsz te még rólam.”

- Csak már unatkoztam és... – ültem mellé, de ő az ölébe húzott - ... nem akartam lefeküdni.

- Nekem nem kell magyarázkodnod. – súgta a nyakam hajlatába, míg végig csókolta azt. Én addig a nyaka köré tekertem a karjaimat. Végül a számnál kötött ki. Vissza fele akart haladni, de megfogtam az arcát és nem engedtem. Az elején csak finoman becézgettük a másik száját, majd belemelegedtünk. Edward kezei a hátamat simogatták, néha be-belesve a pólóm alá. Míg én a hajába túrva préseltem magam még jobban hozzá. Bal lábamat áttettem a combja mellé. Pár perc elteltével visszatért a nyakamhoz, hogy kapjak levegőt is. Lassan végig simítottam a mellkasán, de egy kicsit hátrébb dőltem, hogy jobban hozzám férhessen. Már az inge aljánál jártam a kigombolással, mikor mosolyogva elkapta a csuklómat, és a szemembe nézett. Én csak durcásan fújtam egyet. „Tudtam. Valahol éreztem, hogy ez lesz.” – morogtam magamban.

- Miley... – kezdett volna a védő beszédbe, de szavába vágtam.

- Tudom, nem akarsz bántani, de azért még hagyhattad volna. – fúrtam a fejemet a nyakához – Mindig a legjobb résznél kezded ezt. – csókoltam a füle mögé, mire ő felmorgott.

- Ha tovább hagylak, akkor nem hiszem, hogy tudnék magamon uralkodni. – csak sóhajtottam egyet – Túl jól csinálod. De most már aludnod kéne. Kicsit késő van már.

- Rendben. – szálltam volna ki az öléből, de megállított.

- Haragszol? – szomorúság csillant fekete szemében.

- Miért?

- Mert nem hagytalak.

- Nem. Igazad van. De emberien Sem vagyok gyenge. – böktem mellkasára, amin megjegyzem, még mindig ki vannak gombolva a gombok... Ő csak mosolygott. Bezártam az ajtót, lekapcsoltam a villanyokat és fel felének vettük az irányt.

- Dean amúgy hol van? – kérdezte a lépcső tetején.

- Csak nem hiányoztam? – kérdezett vissza az előbb említett lenn, a lépcső korlátjának támaszkodva – Nem akartalak megzavarni titeket. – biccentett a kanapé felé.

- Bocs. – kértem bocsánatot, és Edward mögém állva karolt át.

- Nem kell ez miatt bocsánatot kérned. – mosolygott.

- Az miatt kértem, mert bezártam az ajtót. De miért is kellett kimondanom? – néztem rá felemelt szemöldökkel.

- Azt mondtad, nem szereted, ha olvasnak a gondolataid között, így nem teszem.

- Mióta teszed azt...

-  Mostantól. Ígérem. – tette kezét a szívére. A Balt.

- Másik kéz. – fordítottam neki hátat és behúztam Edwardot a szobámba, és becsuktam az ajtót.

- Miley! – lestem ki – Ugye nem kell korán nagybácsi lennem? Túúúúl fiatal vagyok hozzá, még. – fintort vágtam rá és felsóhajtottam.

- Hány éves is vagy?

- Kettőszázhárom leszek a jövő héten. – felelte büszkén, és kihúzta magát.

Akkor már lehetsz nagybácsi. – feleltem mosolyogva, majd tényleg becsuktam az ajtóm. Edward az ágyamon ült és úgy tűnik nagyon elgondolkodhatott valamin, mert megugrott kicsit, mikor közelebb mentem hozzá.

- Én azt hittem, hogy csak mi, vámpírok vagyunk halhatatlanok. – maga elé nézve mondta ezt.

- Nem. Az angyalok is azok.

- Dean azt üzeni, és nem tudom, hogy mire, hogy elmondhatod. – most nézett rám elsőnek.

- Deannek, bár abban nem vagyok biztos, hogy a többieknek is-e, van olyan képességük, hogy ha akarnak, idősebbnek tűnnek. Tehát tudják szabályozni, hogy hogyan nézzenek ki. – leültem mellé és felé fordultam – Ez az miatt is jó, mert ha egy védőangyal lejön a Földre, akkor így sokáig maradhat. Legalábbis, ha a feladata elvégzéséhez sok idő kell.

- Milyen feladat?

- Van, hogy valami oknál fogva nem tudnak a védenceikre figyelni fentről, akkor lejönnek hozzájuk. Persze ezt is csak engedéllyel. Ha anélkül jönnének, bukottak, vagy más néven letaszítottak lennének. A feladat lehet olyasmi, mint például valaki nem találja a helyét, vagy nem tudja, hogy komolyabb döntésekben mit is döntsön. Ilyen esetekben szoktak lenni a segítségek fentről, vagy, ahogy itt lent nevezik „isteni sugallatok”. – nyomtam el egy ásítást.

Percek teltek el úgy, hogy nem szólt semmit sem.

- Most már tényleg aludnod kellene. – lefeküdtünk, és én szorosan a mellkasához préselődtem.

- Köszönöm. – mondta, megint pár perc elteltével.

- Mit? – emeltem fel a fejemet.

- Hogy ezt elmondtad nekem. – majd óvatosan felém hajolt és megcsókolt.

- Nincs mit. – visszahajtva a fejemet el is nyelt az álmok birodalma, de bár ne tette volna...

Egy gyönyörű szép réten voltam Edwarddal. A közepén ültünk egymással szemben. Kisimított egy kóbor hajtincsemet az arcomból. Mikor hozzámért becsuktam a szememet és közelebb húztam a kezét.

Váltott a kép.

Egy ködös, és nedves erdő talaján ültem. Nem volt mellettem Edward. Kiabálást, fakidőlést, majd annak földre esését, ágak reccsenését, kiabálásokat hallottam.

- Edward! – kiáltottam, de senki sem válaszolt. Kiáltottam megint, de semmi. Elindultam a zajok irányába. Ekkor egy test repült el mellettem, majd ezt egy fehér fénycsóva is követett. Vámpírok. – jött egyből a felismerés. El is indultam önkéntelenül is utánuk. Arra a rétre értem, ahol az előbb Edwarddal voltunk. De már nincs olyan varázsa. A közepén két alak állt. Az egyiket felismertem. Edward. És még valaki. De ő háttal állt nekem. Edward nevét súgtam halkan. Erre az idegen felegyenesedett támadó állásából és szerelmem is felkapta a fejét. Lassan fordultak hátra. Majd egyszerre történt majdnem minden. Edward felmordult és elindult az idegen felé. Az meg felém fordult teljesen és akkor jött a felismerés. Robert. Edward kettőnk közé állt, de már késő volt. Míg Rob Edwardnak támadt, hogy eltávolítsa az útból, Szerelmem, meg akart védeni az ütéstől, így arrébb tolt. Csak az volt a gond, hogy kicsit túl nagyot tolt rajtam, így egy fa állított meg, ami nekem köszönhetően ki is dőlt. Velem együtt. Fájdalmasan csúsztam le a törzsén. Mire eszméletemhez tértem, lassan emeltem fel a fejemet. Edward Rob előtt térdelt. Ő a fejét fogta két kézzel. Találkozott Edwarddal a tekintetünk.

- Utolsó kívánságod? – köpte neki oda Rob foghegyről.

- Szeretlek Miley. És tudom, hogy megváltoztál. – majd egy mozdulattal letépte a fejét. A döbbenettől nem jutottam pár pillanatig szóhoz. Meg a hangom is itt hagyott. Rob közben máglyát csinált, és rá dobta a testrészeket.

- Neeee! – kiáltottam valami még nekem is fura hangon. A gyilkos rám nézett majd beledobta az utolsó darabot is, és elindult felém. Mérhetetlen gyilkos düh volt vérvörös szemeiben.

- Ne félj, szerelmem! – guggolt le hozzám. Én ijedten néztem szemeibe és próbáltam arrébb menni, de iszonyú fájdalom hasított a gerincembe, így inkább nyugton maradtam. A lábaimat sem éreztem. – Már senki sem állhat közénk. – halál nyugodt hangon felelte, majd felfordított a hátamra. Mellém térdelt közvetlenül, felemelte a jobb csuklómat. Mélyet szippantott az eremnél, majd belém mélyesztette pengeéles fogait. Hatalmas sikítás hagyta el a torkomat, és kinyitottam a szemeimet. Rob állt előttem. Vérvörös szemekkel. És koszos, földes ruhában, két vércsíkkal a szája sarkában.