Miley
Ő volt az ajtóban.
- Ki az? – kérdezte Edward, míg mögém állt és átkarolta a derekamat.
Nem értettem, hogy miért is kérdezi, amikor neki is látnia kellett volna. Plusz ott vannak a gondolatai is.
Nem akartam a szememnek hinni. Hisz ő meghalt. De mégis itt van és velem szemben áll és mosolyog. Én meg csak kitágult szemekkel nézek rá.
- Szerelmem. Nincs ott senki. – csókolt a nyakamba.
Rob – mintha csak most venné észre – rá nézett. Gyilkos düh jelent meg a tekintetében. Visszanézett rám majd eltűnt.
- Gyere be, mert megfázol. – húzott be szerelmem.
- De... Az előbb még ott... – dadogtam.
- Senki sem volt ott. De ideje lenne aludni, mert késő van és holnap suli. – vezetett a szobám felé. Megráztam a fejemet és bezártam az ajtót. – Kit láttál kinn? – fordított maga felé a szobám előtt – Aki nem is volt ott? – mosolygott a végére.
- Semmit. Nem érdekes. Elmegyek zuhanyozni. – nyomtam egy csókot a szájára – Amúgy meg nem vagyok őrült.
- Itt leszek. Tudom, hogy nem vagy az.
- Ajánlom is. – kiáltottam már a fürdőből.
Gyorsan beálltam a zuhany alá. Nem akartam szerelmemet váratni sokáig és fáradt is voltam egy kicsit. Mikor végeztem felvettem a pizsamámat, fogat mostam és visszamentem a szobámba. Edward az ágyam fekve volt. Bebújtam mellé, és szorosan hozzá. Mellkasára fektettem a fejemet, ő meg a hátamat simogatta, míg el nem aludtam.
Furákat álmodtam. Eléggé. Egyszer egy koncerten voltam, máskor kocsiban, majd otthon. De egy közös volt bennük. Mindegyikben keresett valaki. De mire oda fordultam volna, vagy oda értem volna váltott a kép. Sosem láttam az arcát.
Reggel már kellemesebb dologra ébredtem. Edward a hajam simogatta és puszikkal hintette be az arcomat.
- Te már fenn vagy? – kérdeztem kómásan, míg elnyomtam egy ásítást.
- Tudod, a vámpírok nem alszanak. – tűrte el a hajamat a fülem mögé mosolyogva.
- Oh... – „Gratulálok. Ez aztán értelmes válasz volt.” – Megyek készülni. – adtam neki egy puszit majd a fürdőbe mentem.
Már megint fájt a fejem.
- Haza megyek átöltözni és érted jövök. – ment le a lépcsőn, de utána szóltam. Érdeklődve fordult felém.
- Ma a sajátommal mennék. Délután be kell mennem a városba. – mentem oda a lépcső tetejéhez.
- Veled megyek. Nem hagylak egyedül.
- Nem hiszem, hogy ez téged érdekelne. Amúgy is szeretem az ilyeneket egyedül elintézni. Addig Alice-szel megírhatjátok a jegyeket, meghívókat. Ha már annyira segíteni akarsz.
- Rendben. – sóhajtotta szomorúan – Akkor este hozom őket. – bólintottam és néztem, ahogy kilép az ajtón.
Felöltöztem majd lementem enni. Még egy fájdalom csillapítót is vettem be. Felvettem a kabátom, cipőm és mentem ki.
Szerencsémre nem esett. Beültem és indítottam.
Már majdnem a sulinál voltam, amikor az autó lassítani kezdett. Magától. Majd megállt. Csak most vettem észre, hogy üres a tank. Pedig, mikor elindultam még félig volt. „Ha elkések, leharapják a fejem.” – gondoltam és kiszálltam. Valami csoda folytán egy autó lassított le mögöttem és állt meg majd egy ismerős srác szállt ki belőle.
- Mike? Te? Ilyenkor? Itt? – de azért örültem is neki.
- Van, mikor később megyek, mint szoktam. Lehet, hogy most ez a szerencséd. – egyre nagyobb lett a mosolya, míg felém jött.
- Miért is? – emeltem fel a szemöldökömet.
- Mert így el tudlak vinni.
- Mi lesz a kocsimmal? Csak üzemanyag kellene bele.
- Nem hiszem. – mutatott az útra – Egy új tank kell. Végig folyattad az üzemanyagodat az úton.
- De..... Ez nem volt eddig ilyen gond. – sápadtam le teljesen.
- Hívunk majd egy vontató, megcsinálják az autód, de gyere, mert elkésünk. – húzott a kocsi felé. Nem olyan udvarias, mint Edward. De mit is vártam?
Beültünk és már indított is. Lassabban vezet, mint ő. Pont becsengetésre értünk a parkolóba.
- Kösz Mike! Tartozom, egyel! – kiáltottam még neki és már a folyosón futottam. Az osztályterem előtt megálltam, kifújtam a levegőt majd beléptem. De nem volt még benn a tanár.
- Szia. A tanár hol van? – kérdeztem Lilytől, mikor mellé ültem.
- Szia. Nincs és nem is lesz egész héten. – mosolyodott el – De te hogy-hogy így lihegsz? Mintha otthonról futottál volna.
- Ne is mond. Félúton kifolyt az üzemanyagom, de Mike épp arra járt így el tudott hozni. Becsengetésre értünk a parkolóba, majd, mint akit üldöznek rohantam a folyosón, de, mint látom nem kellett volna. – fújtam ki mérgesen a levegőt.
Ő csak kuncogott egyet, majd folytattuk beszélgetésünket egész órán. Kicsengetéskor elváltak útjaink. Kilépve a teremből megpillantottam Edwardot, amint rám vár a falnál támaszkodva.
- Szia. – csókoltam meg egyből.
- Vártalak kinn, de nem láttalak. És a kocsidat sem látom még mindig. – mondta, míg elindultunk órára.
- Ide felének, valahogy kifolyt a benzinem és Mike elhozott. – feleltem egyszerűen, vállat vonva.
- Mike? Mit keresett ott a Newton gyerek? És miért vele jöttél? Miért nem szóltál nekem? Tudtommal még mindig én vagyok a barátod. – vágta be a durcás arcát a végére és maga felé fordított.
- Tudom. De pont akkor jött suliba, mikor én „lerobbantam”, – macskakörmöztem közben – így felajánlotta, hogy elhoz. – vontam ismét vállat.
- Akkor is jobban szeretném, ha velem jönnél, vagy engem hívnál, ha lenne még egy ilyen vagy hasonló helyzet. – húzott magához.
- Rendben. Viszont kárpótollak. – nyomtam rövid csókot szájára – Bevihetsz a városba.
- Örömmel. – megsimítottam az arcát, majd beléptem a terembe, ahol leültem Alice mellé.
Még megbeszéltük az elintézni valókat, mikor belépett a tanár. „Fel kell hívnom még Christ.”
Ő volt az, aki „szervezte” a koncertjeimet. Vagy forgatásaimat. Lehet őt mondani olyan, mindenesnek is.
Mindenkinek, akinek gyanús lett a hirtelen eltűnésem, azt mondtuk, hogy beteg voltam.
Bár lehet, hogy Alice-t is felveszem. Ha már annyira szeret ilyeneket szervezni.
Hamar eltelt ez az óra is. Már csak azt vettem észre, hogy a menzán ülök.
- Mit szólsz, Miley? – szólt Alice.
- Mihez mit szólok? – kérdeztem zavartan.
- Arról, hogy Edwardot kopaszra nyírnánk. – nevetett fel Emmett. A múltkori incidens miatt nem jön a közelembe Rosalie, így nem is ül az asztalunknál.
- Miattam. – vontam vállat – Nem a külseje miatt szerettem bele.
- Nem? – kérdezték egyszerre.
- Na, hallod öcsi? Nem kell ezentúl órákat töltened a tükör előtt, hogy beállítsd a hajad. – röhögött tovább a mackó. Erre már mi is elnevettük magunkat.
Mivel Edward nem figyelt most, gyorsan belekócoltam még jobban a hajába és felálltam. Utánam nyúlt, de már nem ért el.
- Majd találkozunk. – mondtam még a többieknek.
- Öcsi! Neked nem kéne menned? – bökte oldalba Edwardot a testvére, aki mintha most ébredt volna fel, rá nézett.
- De! – mondta gyorsan és már felém is tartott, mivel megvártam a bejáratnál. Mikor oda ért hozzám, csengettek így gyorsítottunk a lépéseinken.
- A hajamért még kapsz. – fenyegetett meg halkan, s kinyitotta az ajtót előttem.
- Már alig várom. – mosolyogtam rá, mire nagyobb lett a mosolya, majd a helyünkre mentünk.
Láttam, hogy Mike szomorúan méreget minket. Sajnálom azt, hogy nem tudja elfogadni, hogy kivel vagyok.
Belépett a tanár és el is kezdte az órát.
Kiérve a parkolóba, vártuk volna a többieket, de Alice üzent, hogy vigyen el engem hozzájuk.
Oda érve, senki nem volt itt. Vagy legalább is azt hittem. Edward nyitotta volna az ajtót, de az kinyílt és Tanya ugrott Edward nyakába, amitől én hátra estem volna, ha nem kapaszkodok meg idejében, a korlátban.
- Jaj, Edward! Hol voltál az éjjel? Annyira hiányoztál. – kacérkodott Tanya. Nem tudom miért, de kitört belőlem a nevetés. Erre mind a ketten rám néztek és Tanya furán méregetett.
- Te itt? Azt hittem valamelyik fiúdnál vagy. Láttam ma, hogy nem volt elég Edward, még Mike-kal is kikezdtél.
- Már bocs, de te honnan is tudsz Mike-ról? – kérdeztem karba tett kézzel – Amúgy meg igen a Fiúmnál vagyok. – mondtam kicsit megnyomva az utolsó szót.
- Az egész suli erről beszél. Hogy te mekkora egy ribanc vagy. – mosolyodott el gonoszul. Edward felmordult mellettem és tudtam nem sok kell neki, hogy neki menjen megint.
- Én nem is hallottam róla. De, ha megbocsátasz, ha nem most mennünk kell. – mosolyogtam rá, majd szerelmemet karon fogva felmentünk az emeletre.
- Nem tudom, hogy mit fog szólni Mike. De Destiny! – visszafordultam hozzá – Most kit is csalsz kivel? Edwardot Mike-kal, vagy fordítva?
- Miből is gondolod, hogy megcsalom Edwardot?
- Hát. A reggeli zihálásodból. Meg, hogy az ő kocsijából szálltál ki. Na, mentem. Jó szórakozást. – vigyorgott majd eltűnt a fák mögött. Most tudtam volna a torkának ugrani. Szerencsémre Edward vissza fogott.
- Ne foglalkozz vele. – ölelt át hátulról és a fülembe súgta – Gyere. Megmutatom, pontosabban oda adom a jegyeket.
„Csak jöjjön vissza az a boszorkány. Van még egy pár trükk a tarsolyomban.”
- Ne higgy neki, kérlek. Nem mond igazat. Becsengettek, mikor oda értünk a sulihoz, én meg futottam, mert féltem, hogy elké... – kezdtem, de Edward visszafordulva, kezét a számra tette.
- Nem hiszek neki. Én neked hiszek. Amúgy hallottam, bár, ha pontosan akarok fogalmazni, utána jártam Mike gondolatainak és semmi „rossz” nem volt köztük. – mosolyodott el és megcsókolt. Egyből visszacsókoltam. De, nagy bánatomra még mielőtt, belemelegedhettünk volna elhúzódott.
A szobájában oda adta a jegyeket, és míg lement nekem italért, felhívtam Christ. Persze azzal fogadott, hogy miért nem hívtam hamarabb, de aztán azzal folytatta, hogy hogyan vagyok. „Remekül!” – feleltem neki. Hiszen azt nem mondhattam, hogy: „Egy hulla hogyan érezheti magát?” Említettem neki Alice-t is, de a várva várt leszúrás, hogy: „Ne üssem a pici nózim, olyan dologba, ami nem az én dolgom, és ezt hagyjam a nagyokra!” – szerencsémre elmaradt, és helyette azt a választ kaptam, hogy: „Rendben. Meglátjuk.” – Na, ezen nagyot néztem. Majd elköszönve, szerelmemmel lementünk.
Mire leértünk már a többiek is, akik – persze Alice kezdte – felvetették, hogy tartsunk egy „mesedélutánt”.
Csak a Cullenék voltak itthon. A többiek mindenfele. A Denali lányok, a mai pasi adagjukat fogyasztják. Ennél kicsit megijedtem, de Edward megnyugtatott, hogy nem szó szerint. „Ők kicsit mások, mint a többi vámpír, akik csak egy valakit választanak maguk mellé létezésük végéig.” – hogy pontosan a szavaival éljek. Kivéve persze Carmen-t mivel neki ott van Eleazar.
Carlisle kezdte a történetét.
A nappaliban ültünk. Én Edwarddal a kétszemélyes kanapén, mellettünk Alice és Jasper, Emmett és Rosalie – aki még mindig nem nézett sem rám, sem a szemembe. De már nem úgy viselkedett, mint akit még mindig bánt, ami történt. Lehet, hogy Edward beszélt vele. Esme a fotelban ült, míg Carlisle, mögötte állt és a vállán pihentette a kezét.
Ő utána Eme mondta el, majd Alice, Emmett, mivel az övéké elég „rövid”. Ez után jött Jazz és Rosalie. Mindenki meg volt már. Kivéve egy valakit.
Az illető felé fordultam, de ő csak mosolygott és azt mondta később. Mielőtt még tiltakozhattam volna, számra tette az övét. Rövid, de hasznos volt, mivel egyből elfelejtettem, hogy mit is akartam kérdezni. Pedig az övé érdekelt volna a legjobban. Na, jó talán Jazz és Rosalie után. Jazznek még a sebhelyeit is láttam. Rosalie, meg... Igaz nem nagyon akarta elmondani, de végül megtette.
Ezek után elköszöntem, majd Edward hazavitt. Otthon, lezuhanyoztam, majd bebújtam a meleg ágyamba, Edwardhoz bújva.
Sokáig voltunk így mozdulatlanul. Én a mellkasára és hasára rajzoltam ismeretlen figurákat, míg ő a hátamat simogatta.
- Te miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan. Éreztem, hogy felsóhajt.
- Az én történetem, nem végződik happy enddel. – felelte ugyan úgy halkan – És azt hittem, hogy hat elég volt mára neked.
- De a tiéd érdekelne a legjobban. És ha belegondolsz, akkor sem Alice-nek, sem Jazznek, Rosalienak sem végződik jól. – emeltem fel a fejemet és szemébe néztem.
Megint sóhajtott egyet majd belekezdett. Közben folytattam előző tevékenységemet.
Miután végzett vele – ehhez sem szóltam semmit. Hisz mit mondhattam volna? Át adtam magam az álmok világának – persze csak egy jó éjt csók után -, hogy megint azt álmodhassam, amit tegnap éjjel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése