7-8. fejezet

Hali Mindenki!

Köszönöm az egyre több komit Nócinak, Bekinek, és Atinak! És a sok-sok pipát is!

Kedves Ati! Köszönöm a hosszú komidat, és igen kicsit furcsa Bellának a múltja, és csak a félvérek képesek erre az átalakulásra. Legalábbis nálam! :)

A fejezettel kapcsolatban meg csak annyi lenne, hogy ez dupla. Mivel következő héten bennmaradós hétvégém lesz, ahol Bikalra, és a Desedára megyünk, így csak két hét múlva lesz friss újra!

Akik mostanában tévedtek erre, ők észrevehették, hogy más lett a fejlécem. Ezt Freeb-nek köszönhetem – még vagy sokszor. – Egy versenyen vettem részt nála, és hát ez volt a „díjam”.

Nem is fecsegek tovább! Jó olvasást és komizz is!!

PUSSZ

Letöröltem a számról a vért, miközben kiléptem a sikátorból. Balra fordultam és gyorsítottam a lépteimen. Éreztem, hogy kezdek fáradt lenni. Bár nem csodálom a mai nap után. Már vagy öt napja eljöttem Cullenéktől. Azóta sikerült megölnöm egy vámpírt, és megtudtam, hogy Victoria Németországba tart. Igaz ez miatt öltem meg a vámpírt, de hát én mondtam neki, hogy ha beszél, életben marad. Nem nagyon akart engedelmeskedni, így jó formán a fején és a törzsén kívül, nem maradt meg más testrésze egyben. Azután viszont dalolt, mint egy kis madár. Persze azért befejeztem a munkám, és felgyújtottam a testét. Viszont általában, miután táplálkozok és ölök is, szoktam pihenni, szóval kell találnom egy hotelt. És egy ruhacsere sem ártana. Bűzlök, mint a romlott kaja.

Még egy sarkon befordultam, és megláttam egy hotelt. Kicsit eligazgattam a ruhámat, majd mosollyal az ajkaimon léptem be. Aki az előtérben volt, rám kapta tekintetét, és hirtelen néma csönd lett. De, amikor rájuk néztem, hirtelen dolguk támadt, és lefordultak.

- Jó estét kívánok! Miben... segíthetek? – egyből elakadt a srác lélegzete, mikor felnézett rám.

- Jó estét! Egy szobát szeretnék kivenni. – mondtam csábítóan.

- Mennyi időre?

- Erre az éjszakára.

- Sajnálom hölgyem, de nem adhatok ki szobát egy éjszakára...

- Tudom, és nem is kérnék ilyet, de messziről jövök és nincs más szálláshely a közelben.

Tartotta pár pillanatig a szemkontaktust, majd pötyögött a gépén, és a kezembe nyomott egy kulcsot. Így bebizonyította azt, hogy még fáradtan is jó vagyok.

- A 229-es szoba. Második emelet, balra. – hadarta el, és rám sem nézett többet.

- Köszönöm. – majd már szinte repültem is a szobába. A liftnél viszont egy igencsak fiatal párral találkoztam. Elég alaposan végig mértek. A lánynak inkább lenéző volt a tekintete. Nem csodálom. Szakadt, darabokban lógó felső, amit egy szakadt kabáttal próbáltam rejtegetni, koszos, szakadt nadrág. Szénakazalra emlékeztető haj... De szerencsémre a másodikon már ki is szálltam. Balra fordultam és pár ajtóval arrébb, meg is találtam a szobámat. Egyből egy nappaliba értem, aminek velem szemben volt egy kisebb terasza. A kilátás valami fantasztikus volt. Ledobtam a kabátomat, és a fürdő felé menet a többi ruhámtól is megszabadultam. Szerencsémre ez egy olyan hotel, ahol van törölköző és fürdőköpeny is.

Ahogy a meleg víz a bőrömhöz ért ellazultam. Szinte egy órát álltam a zuhany alatt, mire rávettem magam, hogy kilépjek. Utána felhívtam a recepciót, hogy hozzanak nekem ruhákat. Lassan egy táskát is be kéne szereznem, és néhány váltó ruhát. Viszont, ha kergetek valakit, mit csinálok a táskával? Van olyan, hogy államokon keresztül üldözöm. Utána menjek vissza érte?

Sóhajtva léptem az ablakhoz és húztam be a függönyöket, miközben eszembe jutott, hogy legutolsó alkalommal, Edwarddal voltam hotelban, és megkérdezte, hogy miért csinálom ezt. Valahogy hiányzott. Nem volt, aki idegesített, nem volt, aki törődött velem. Nem volt, akire figyelnem kellett volna.  De miket is beszélek? Nem érezhetek iránta semmit. Hiszen én mondtam neki, hogy az csak egy alkalom volt. Akkor miért bánom, hogy azt tettem? Hogy olyan szemétként viselkedtem vele akkor? És utána is?

Szinte ugrottam egyet, mikor meghallottam, hogy kopognak. Elég gyors voltak a ruhámmal kapcsolatban – gondoltam, miközben ajtóhoz mentem. Mosolyogva nyitottam ki az ajtót és már szólaltam is volna meg, de rá is fagyott az arcomra a mosoly, amint megláttam, hogy ki van ott. Ő csak felemelte szemöldökét, és a kezében a ruháimmal, belépett mellettem. Egy pillanatig csak álltam és néztem azt a helyet, ahol még az előbb állt, majd megráztam a fejem és becsuktam az ajtót. Összefont karral néztem rá.

- Mit keresel te itt?

- Ejnye, Bella! Hát így kell üdvözölni egy régen látott barátot?

- Barátot? A barátok nem hagyják ott a másikat a legnagyobb bajban! És nem is adják fel őt az ellenségnél! – vágtam fejéhez és éreztem, hogy felmegy bennem a pumpa.

- De kiszabadultál nem? Élsz! Mit akarsz még? Amúgy segíteni jöttem. – Na, itt felhorkantottam. – Tudom, hogy Victoriat kell elkapnod. Én tudom, hol van.

- Én is.

- Igen? És hol is pontosan? – tette fel a kérdést cinikusan.

- Azt mondtad te tudod. Akkor meg miért kérdezed tőlem? – emeltem fel kérdőn a szemöldökömet és gúnyos vigyorra húzódtak ajkaim. Letette a ruháim a kanapéra majd közelebb jött. Ahogy közeledett, én úgy hátráltam előle. Az a baj, hogy tudtam mit akar, és hogy csak egy köntös volt még mindig rajtam. De elfogyott az utam, mert egy fal megállított. Egész testével a falnak préselt, és beleszagolt a nyakamba. Fintorogva fordítottam el a fejemet, és felemeltem a kezeimet.

- Hmm. Még mindig olyan fantasztikus az illatod. – mellkasánál fogva eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Nem fogok lefeküdni veled azért, hogy elmondd, hol van Victoria. Ki tudom magamtól is deríteni. Eddig is boldogultam.

- Eddig megtetted. Akkor mi változott? Csak azt ne mondd, hogy megváltoztál. Az ember nem változik egyik pillanatról a másikra, szóval ne kéresd magad. – majd mégjobban hozzám simult.

- És ha igen? Semmi közöd nincs hozzá! – elléptem mellőle és az ajtóhoz mentem.

- Ugyan, Bella!

- Ha csak ez miatt jöttél, akkor mehetsz is! – kinyitottam volna, de villámgyorsan előttem termett, és becsapta.

- Nem. Nem csak ezért jöttem. Tényleg segíteni akarok, abban, hogy elkapjuk Victoriát.

- Mármint, hogy te meg én? Tudod, nem dolgozom csapatban. Sem párban. Csakis egyedül. De ha már itt tartunk. Miért is kellenék én ahhoz, hogy te megtegyél bármit is? Nem hiszem, hogy az én segítségemre szorulnál. Pláne azok után, hogy Te adtál fel nekik.

- Ez igaz, de... Neked is érdeked lenne, ha mihamarabb elkapnánk, és nekem is. Hallottam a kis alkudról Aroékkal. Semmi hátsó szándékom nincs. Komolyan. – a mondandója végére halkult a hangja és közelített a nyakam felé. Ahogy megéreztem a leheletét a nyakamon, eszembe jutott, mikor Edwarddal voltam ilyen helyzetben. Neki is ilyen hideg volt a lehelete. Lehunytam a szemem és megjelentek előttem azok a képek. Éreztem, ahogy végig simít az oldalamon, és a köntös elején megáll a keze, ahogy kioldja az övét. Hajába túrtam, és mégközelebb férkőztem hozzá. Elkezdte csókolgatni a nyakam, és éreztem, hogy a fogai közé csippenti a bőrömet. Majd egyre mélyebbre hatolnak a fogai. Ekkor valami kattant az agyamban. Nem lehet itt Edward. Ő nem csinálna ilyet. Nem érezhetem őt, amikor az előbb még Anthony volt a szobában. Hirtelen kinyitottam a szemem, és ahogy megláttam, hogy halad a keze méglejebb és majdnem átszakítja a bőrt a foga a nyakamon, ellöktem magamtól. Mivel a vértől erősebb lettem – vagy inkább jelenleg még erősebb a dühtől – a dohányzóasztalon végezte. De az csak megrepedt. Nem törött össze. Szerencsémre Gyorsan összefogtam a köntöst és gyilkos tekintettel néztem rá. Lassan felült és mérgesen viszonozta tekintetemet.

- Meg ne próbáld, hogy mégegyszer hozzám érsz! Megmondtam, hogy nem akarok, és nem is fogok veled lefeküdni! Most pedig – kinyitottam az ajtót, és visszafordultam felé – takarodj innen! És a segítségeddel meg csinálj azt, amire most gondolok! Nem fogsz megint átverni! Nem hagyom magam. Eddig is boldogultam. Ezután is fogok tudni.

- Megfogod még ezt bánni Izabella! – ment el mellettem mérgesen. Amint kilépett, becsaptam mögötte az ajtót és mély levegőket kezdtem venni, lecsukott szemekkel. De megint csak eszembe jutottak azok a képek, amik akkor történtek.

Percekkel később zihálva nyitottam ki a szemem. Miért van az, hogy akárhányszor a függönyökre nézek, Ő jut eszembe? Vagy, amikor eszembe jut Ő, akkor hiányt érzek és bánom, hogy eljöttem? Bánom, hogy nem maradtam vele? Ezek a kérdések kavarogtak bennem, még akkor is, amikor ágyba bújtam. Fél éjszaka csak forgolódtam, majd éjfél körül, elnyomott az álom. De akkor is Vele álmodtam.

Az első napsugarakkor már a nadrágomba tűrtem be a felsőmet. Felkaptam a kabátomat, de azzal a lendülettel együtt már a kukában is landolt, mert annyira koszos volt és szakadt, hogy vennem kell egy másikat. Fintorogva léptem ki az ajtón és mentem is a lifthez. Egy sima farmer, meg egy ing volt rajtam, ami alatt egy kék V kivágású póló. Az alsó három gombot gomboltam csak be. Megint összefutottam azzal a párral, akikkel tegnap is. A liftre vártak, mikor odaértem. Rám pillantotta csaj, a lift megérkezett én meg beszálltam. Kérdőn néztem rájuk, de a lány megfogta a párja kezét és elmentek. Mosolyogva ráztam, meg a fejem és nyomtam meg a földszint gombját. A pulthoz léptem és egy csábos mosollyal az arcomon, leraktam a pénzt és már ott sem voltam. Hogy én mennyit mosolygok ma. Erről le kell szoknom, de gyorsan. Kinn szerencsémre nem volt napsütés. Igaz, hogy már annyira nem csillognék, de nem árt az óvatosság.

Az első utam egy plázához vitt. Életemben nem szerettem vásárolni, de most kellett egy kocsi, meg egypár cucc. Az első fekete kabát, amit találtam, és jó volt megvettem. Utána a szemben lévő autószalonhoz mentem. Nem igazán értek az ilyen dolgokhoz. Annyit mondtam az eladónak, hogy egy gyors, olcsó, és halk kocsi kellene. Félóra múlva már az autópályán repesztettem 140-nel, Németország felé.

Csupán öt napomba telt, míg elértem Berlinig. Igaz közben meg-megálltam táplálkozni is, és kérdezősködni. Annyit megtudtam, hogy furcsa halálesetek vannak itt is. Tehát még itt van. És halad... délre. Minek megy délre? Feljön északra, utána, meg lemegy délre? Leparkoltam az egyik motel előtt, és lassan szálltam ki. Ahogy levegőt vettem, megcsapta az orromat egy jellegzetes illat. Bár... ez kettő. És az egyikük Volturis. Ajjaj! Itt bajok lesznek. Pont fel akartam lépni a bejárat lépcsőjére, mikor meghallottam egy sikolyt a parkoló melletti sikátorból. Gondolkodás nélkül rohantam oda. De meg is bántam. Beljebb sétáltam, de sehol nem volt senki. Megfordultam, hogy visszamenjek a hotelhez, de elsötétült előttem minden...

Iszonyat büdös volt valami mellettem. Mintha penészes szobában lennék, és a falakon, vastagon lenne az a büdösség. Tüsszentettem egyet, erre előlem halk kuncogásokat lehetett hallani. Képtelen voltam gyorsan kinyitni a szemeimet. A fejem is hasogatott. Megpróbáltam a kezeimet előre venni, de meg voltam kötözve. Elég erősen. Sötét volt a szobában, mikor körbe néztem. Láttam valami mozgolódást a szoba túlsó végében. Arra kaptam a fejem és még elértem, hogy lássam, ahogy az egyikük feláll és elindul felém. Feljebb húztam a lábaimat, és megpróbáltam mégjobban a falnak lapulni, ahova fektetve lettem. Amint mellém ért, leguggolt és belemarkolt a hajamba majd hátrafeszítette. Ülő helyzetbe kerültem tőle. Összeszorítottam a számat, hogy nehogy felordítsak.

- Örülünk, hogy felébredtél végre, Vadász.

- Kik vagytok? És mit akartok tőlem? – sziszegtem a fogaim között.

- Nem kell félned. Nem fogunk nagyon bántani. Igaza volt. Valami fantasztikus az illata. – mondta kéjesen, miután végig húzta az orrát az ütőeremen. Undorodva rántottam el a fejem. És ő hagyta.

- Sam, hagyj ám nekem is belőle! – röhögött a másik, de ő ott maradt. Sam szemébe néztem, és megláttam a vigyorát az elsötétült szemeivel, és már tudtam, hogy mi fog következni. És egyáltalán nem vártam.

Megnyalta a száját, majd lefogta kétoldalt a fejemet, hogy nehogy elrántsam, félre söpörte a hajamat majd belém harapott. Hirtelen a tüdőmbe rekedt a levegő, majd zilálni kezdtem.  Ez nem olyan harapás volt, mint, amit már ejtettek rajtam párszor, elég intim helyzetben. Próbáltam elrúgni magamtól, vagy a fejemet forgattam, de semmi nem segített. Inkább felbosszantottam, vele és egyre erősebben szorított. Egyre könnyebben éreztem magam. Lehunytam a szemeimet, és csak tűrtem, és sajnáltam magam.

Én vagyok az első vadász, aki abba fog belehalni, hogy elrabolták, és lecsapolták. Ráadásul olyanok, akiket még nem is ismerek. Még esélyem sincs küzdeni. Már nincs.

Egy idő után elengedett, én meg úgy csúsztam le a fal mentén, mint akit összevertek. Felkelt a másik is és énhozzám lépett. Eldőltem oldalra, így csak a cipőjének az orrát láttam. Éppen le akart guggolni, amikor kinyílt valahol egy ajtó, és még valaki bejött rajta. Egy nő volt. Legalábbis a magas sarkújából ítélve.

-  Victor! Elég lesz! – ismerős volt a hangja.

- De én még nem ettem! – háborodott fel az előttem lévő. Aki belépett egy sima mozdulattal a mellettem lévő falhoz vágta a vámpírt, és intett, hogy tűnjenek el. Akkor láttam meg a vörös lángtengert a feje körül.

- Victoria... – nyögtem halkan és behunytam a szemem, abban reménykedve, hogy mire kinyitom eltűnik, én meg felébredek egy szobában. Edward szobájában.

- Lám csak, megismersz? – nevetett fel. Elfintorodtam. Ennyit a kívánságaimról. Feljebb tornáztam magam, ő meg leguggolt és érdeklődve vizsgálta az arcomat. És a nyakamat is. – Látom, elég szépen megharaptak. Remélem azért egy kis vér maradt még benned. Tudod...éhes vagyok.

- Ha hozzám mersz érni, megöllek. – sziszegtem a fogaimon keresztül.

- Ó, de aranyos! Várj, mindjárt megijedek! – tette szája elé a kezét, mintha tényleg félne, de közben mosolygott. Még nagyobb lett a hányingerem. Majd egyszer csak a falat éreztem meg a koponyám hátuljának csapódni, és alig kaptam levegőt, a torkomat fojtogató keze miatt. Próbáltam elrúgni magamtól, de ráült a lábaimra. Csavargattam a kezeimet, de csak annyit értem el, hogy felhorzsoltam a csuklóimat. – Ha még egyszer megpróbálkozol ilyennel, vagy akár azzal, hogy megszöksz, megtalállak. Bárhol is légy. De van ennél egy még rosszabb hírem. Nem jutsz ki innen. Legalábbis élve nem. Majd dobok be neked kaját. Ha nem felejtem el. – elengedte a torkom, majd felállt és távozott. Félre csuklott a fejem, de egy kéz megragadta a hajam, és felemelte azt. Találkozott a tekintetem, egy vörös szempárral. Victor térdelt előttem. Hányingerem támadt, és mivel nem volt jobb ötletem, szembe köptem. Letörölte a száját, majd adott egy pofont. Akkorát, hogy a másikat a fal adta. Szó szerint. A másik felröhögött, majd ennek a fogait is megéreztem, ahogy a bőrömbe mélyednek. Nem éreztem semmit ezek után már. Csak a sötétség maradt. A megnyugtató sötétség.

Napok teltek el így. A sötét szobában nem érzékeltem, mikor van reggel, mikor nincs, csak abból tudtam, hogy hallottam, mikor az egyik vámpír mondja, hogy reggelente adjunk neki enni. Így reggelente ketten ettek belőlem, majd kaptam valami trutyit. Emberi ételt. Ha Victoria is akart belőlem enni, akkor az éjjel kaptam egy embert. Egy haldokló embert, akiből ők már ettek. Égett a nyakam. És meg is volt duzzadva. Éreztem. Egésznap csak a sötét szobában voltam a falnak lapulva. Igaz, hogy undorodtam a faltól, de más nem volt annyira hideg. Le kellett valaminek vinnie a lázam.

Egy kellemes hideg érzést éreztem a nyakamon. Annyira jó volt, hogy mégjobban hozzá akartam bújni, mire elkuncogta magát, én meg felébredtem. Ijedten próbáltam hátrébb csúszni, mire ő is elvette a kezét a nyakamról. Nem láttam tisztán az arcát, de egy kis erőlködés után felismertem. Köszönhetően az olajlámpának is, ami az ajtóba volt rakva.

- Sss. Ne félj! Nem akarlak bántani. Segíteni jöttem.

- Anthony? Mi a francot keresel itt?! Fogadni mernék, hogy ez mögött is te állsz!

- Mi? Nem, dehogy! Halkabban, Bella! Victoria nincs itthon. De néhányan igen. Vadászni ment. Hadsereget akar létre hozni. Engem hívott, hogy vigyázzak rád. Sajnálom, Bella! Komolyan. Nem tudtam, hogy mit akar....

- Hagyd! Nem érdekel. Más annál inkább. Minek Victoriának hadsereg?

- Egy klánt akar megsemmisíteni vele. – a zsebébe nyúlt, és elővett egy kést. Nyeltem egyet és könyörgően néztem rá, de ő csak elmosolyodott és mögém nyúlt, közben a fülembe súgta. Még a lélegzetemet is visszatartottam. – Tudtad, hogy sokkal szexisebb vagy, mikor így nézel, és így viselkedsz? – majd hallottam a kötél szakadását, és érzem, hogy meg tudom mozdítani a kezeimet. Egyből lendítettem a balt, és egy pofon csattant az arcán. – Ezt most miért? – simogatta az állát.

- Mert megérdemelted! – álltam fel lassan, de egy pillanatra megszédültem, és ha Anthony nem kap el, a padlón végzem – Köszönöm.

- Szívesen. – vigyorgott, mint a vadalma.

- Töröld le a vigyort, és segíts ki innen! – felfogta a lámpát, és kiléptünk a szobából. Bár az jobb szó lenne az én menésemre, hogy csak vánszorogtam. Ekkor vettem észre, hogy a föld alatt vagyunk. Anthony ment elől, én meg a kezét fogva lassan tudtam csak haladni. Össze-vissza kanyarogtunk, és lépcsőkön mentünk fel. Néha megbotlottam és meg is kellett egyszer állni, de csak kiértünk pár óra alatt. A nap bántotta a szemem, így be kellett csuknom, de amint levegőt vettem, megéreztem, hogy egy erdőben vagyunk. Éreztem a fák illatát, és az állatokét is. Némelyiknek hívogató volt a szaga, de volt olyan, ami taszított. Megszorítottam egy kicsit a kezét, mire megállt, és felém fordult.

- Anthony. Nem tudok tovább menni. Vadásznom kell. – lassan próbáltam kinyitni a szemem, és pár perc után sikerült is – Vagy itt, vagy benn a városban.

- Rendben. Ejtek neked pár vadat. – leültetett egy fa alá és el akart menni, de utána kaptam. – Tudom. Csak ne növényzabáló legyen. – majd el is tűnt. Lehunyva szemeimet döntöttem fejem a fa törzsének.

Percek telhettek csak el, mikor meghallottam egy puffanást előlem. Kinyitottam a szemem, és megláttam egy pumát előttem, mögötte meg Anthonyt átalakulva. Fájdalmas mosolyra húzódtak ajkaim, mert még mindig éreztem, hogy fáj a nyakam és szinte mindenem. Nyelni is csak fájdalmasan tudtam. Behunytam a szemem, és közelebb hajoltam az állathoz. Megéreztem a vér szagát, hogy elfeketedik a szemem, és megnőnek a szemfogaim. Majd még mindig csukott szemmel, bele mélyesztettem fogaimat.

Félórával később, teli hassal ültünk egy fa alatt egymásnak dőlve. Szinte halomban feküdtek előttünk a tetemek. Éreztem, ahogy az eltört csontjaim, összeforrnak és a felrepedt koponyám is összeforr. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, és nyitotta ki a szemeimet, de szembe találkoztam egy kék szempárral. Végig simított az arcomon.

- Gyönyörű vagy. – suttogta, és közelebb hajolt hozzám. Először a szám sarkába csókolt, ahonnan lenyalta a maradék vért, majd teljesen az ajkaimra illesztette az övét. Nem tudtam mit teszek. Az egyik kezemmel a hajába túrtam, míg a másikat az arcára helyeztem és kezdtem el ott simogatni. Körül fogta a derekamat, és magához húzott. Végig simított a nyelvével a felső, majd alsó ajkamon, én meg utat engedtem neki. Lábaimat dereka köré fontam és oldalra, majd hátradőltem, magammal húzva őt is. Percekig csak csókoltuk egymást, mikor levegőre volt szükségünk, elszakadt tőlem és a homlokomra döntötte az ő homlokát. Az egyik kezét végig vezette az oldalamon, és a ruhám alá csúsztatta kezét, közben a másikkal meg az alkarján támaszkodott, és az arcomat simogatta. Ziláltam még egy kicsit, mikor megszólaltam.

- Nem lehet. Sajnálom. – egyből megálltak kezei a mozgásban.

- Miért? Elmehetünk máshova is. Egy motelbe, vagy akár bárhova. – éreztem a hangján, hogy szenved. Az arcomat simogató kezét ökölbe szorította. Megsimogattam az arcát, majd az állánál fogva felemeltem a fejét.

- Sajnálom, de nem tudom megtenni.

- Miért? – majd másodpercek után, mintha leesett volna neki – Találtál valakit?

- Én... – Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy mit mondhatnék neki. Ha azt mondanám, hogy nem, azzal hazudnék. De ha azt mondanám, hogy igen, az sem lenne teljesen igaz, hiszen mekkora az esélye annak, hogy még találkozni fogok Edwarddal? Hogy ő is azt érzi irántam, amit azt hiszem én is érzek iránta? De azt is tudtam, hogyha azt mondom, nincs senkim, akkor nem fog leállni, én meg utána rosszul érezném magam, hiszen, most is mikor megcsókolt, Edward arca jelent meg előttem. Pár hónappal ezelőtt, gondolkodás nélkül megtettem volna, de most valami megakadályoz benne. – Igen. Van valaki. – amint kimondtam felpattant rólam, és a legközelebb lévő fába vágta az öklét. Megremegett a fa, a madarak elrepültek egy kilométeres körzetben, a fa meg utána kidőlt. Ekkorra már én is felálltam. Sokkal könnyebben mozogtam, hál a vérnek. Felém fordult és láttam az arcán a fájdalmat, és a dühöt is. Most megsajnáltam. Kezdek elpuhulni. Ajjaj!

- Mikor ott, abban a sikátorban segítettem rajtad, és a szemedbe néztem. Tudtam, hogy nem csak egy másik vadász vagy. Hanem te leszel A Vadász. Ezért is engedtelek el. Azt hiszem....beléd szerettem. Már akkor, ott. Tudom, hogy nem szabad, több okból is, de ez van. Nem tudok ellene mit tenni, és őszintén: nem is akarok. Igaz, követtem el egy két hibát már az életemben, de az csak olyankor volt, amikor Victoria tele beszélte a fejemet. Túl sok éve vagyok már vele, hogy ne bízzak benne, és ne higgyek benne. Eddig azt hittem, hogy esetleg jót akar nekem és nem egy házi kedvencnek tart, mint aminek éreztem magam, de amint meghallottam, ahogy egy másik vámpírral beszél, és viselkedik, úgy döntöttem ott hagyom. Kerestelek téged mindenhol, és akkor találtam rád ott. – a vége felé már a szemembe nézett. Szenvedés, remény, és szerelem volt az, amit ki tudtam olvasni belőle. Lassan, tartva a szemkontaktust, közeledtem felé, mikor odaértem az arcára helyeztem a kezem, ő meg mégjobban belebújt a tenyerembe.

- Ha hamarabb elmondtad volna, akkor...

- Akkor mi? Mégis mi lett volna? Victoria egyből megtalál és megöl. És te is tudod, ha vadász vagy, nem lehetsz szerelmes. Mert elgyengít. Annyi lehetőségem lett volna rá, hogy megöljelek. Annyiszor kaptam parancsba. Amikor feladtalak a Volturinak, arra gondoltam, hogy esetleg nem ölnek meg, hanem megtartanak, mint katonát. És félig be is jött a tervem. Csak azzal nem számoltam, hogy mi van akkor, ha kimented magad. Így könnyebb célpont vagy Victoriának. Ott megtudnának védeni tőle.

- Te most komolyan egy vámpírtól féltesz? Te is tudod, már mennyit kinyírtam. Nem fog egy kis ribanc kifogni rajtam. És amúgy is meg kell ölnöm. Ha ő is keres engem, akkor még könnyebb dolgom lesz. Még mielőtt a hadserege teljesen elkészülne. De, mondd csak. Ki ellen akarja őket használni? – mélylevegőt vett, és kimondta azt a nevet, amire a tüdőmbe rekedt az összes levegő.

- Cullen család. Az egészet holtan akarja látni.

Értetlenül pislogtam rá, és kattogott az agyam, hogy most csak viccel. Csak át akar verni. De a szemébe nézve nem ezt láttam. Pedig örültem volna, ha elröhögi magát, és közli, hogy bedőltél. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy Victoria ki akarja nyírni Cullenéket. Miért tenné? Mit ártottak neki? Vagy rajtam akar bosszút állni? De nem tudja, hogy kapcsolatban vagyok Carlisle-al, és Jasperrel.

Aztán eszembe jutott Maria, de nem hiszem, hogy szövetkezett volna Victoriával. Bár most már kinézem belőle.

Megfordultam és elindultam ki az erdőből.

- Hé! Most hova mész? – futott utánam Anthony. Megragadta a karom, és megállított.

- Mégis mit gondolsz? Szólok Cullenéknek.

- Te ismered őket? – A francba! Ő erről nem tud. Nincs más választásom. El kell mondanom. Ezt is elintézted Bella! Gratulálok!

- Igen. Emlékszel, mikor meséltem, Carlisle-ról, és Jasperről? – bólintott én meg elindultam, megint. Tartotta velem a lépést és hagyta, hogy végig mondjam. – Ők is a családból vannak. Carlisle Cullen, és Jasper Hale Cullen. Nem akartam bajba keverni őket, így a vezetéknevüket nem mondtam. Értesítenem kell őket.

- Rendben. Veled megyek. De, nem hiszem, hogy most azonnal kellene indulni. Victoria nem sokára visszaér. Észreveszi, hogy nem vagy ott. Hadjáratot indít ellened. El kell rejtselek egy kis időre. – megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézett – Gyenge vagy még. Nem kellene azonnal összetalálkozni vele. Tudom! Ki akarod nyírni, de akkor is. Ha beértünk a városba, vadászunk egyet, majd várunk, hogy jelentkezzen valahogy. Ha most elmész hozzájuk, ott fog keresni, és két legyet, tud ütni egy csapásra.

- Te mindig ilyen okos voltál? – nem felelt csak elmosolyodott majd még mindig nem engedve el a kezem, a város felé vettünk az irányt. Mire kezdtük látni Berlin fényeit, már alig álltam a lábamon. Ilyen lehet egy embernek. Úúúú! Nem cserélnék velük.

Egy fiatal pár sétálgatott, az egyik nagyobb parkban. Anthony-ra néztem, aki bólintott egy kicsit, majd feléjük vettük az irányt. A fiú vállán kocogtattam, aki felém fordult, majd...

... óvatosan helyeztem a padra a testét. Anthony a lányt rakta mellé. Összedöntöttük a fejüket, így úgy néztek mintha ülnének és aludnának. Ami igaz is volt. Egy részt.

- Éhes vagy még? – jött mellém, és arrébb rakta az egyik tincsemet.

- Nem. Az állat, meg ez elég volt. – láttam egy kis vércseppet még a szája sarkában – Van valami a…

- Hol? – de közelebb hajolt. Csak egy puszival egybe kötve nyaltam le a cseppet, és el is távolodtam tőle. Hallottam, hogy szomorúan felnyög.

- Sajnálom.

- Nem tudok ellene mit tenni, szóval.... Pihenjünk le. És menjünk innen, mielőtt valaki meglát minket.

Három nappal, 23 órával, és 10 országgal később, már Kanada határánál voltunk. Éjszaka volt, így senki nem látta, ahogy az óceánból, a partra mentünk. Kerestünk, egy kisebb várost, és mielőtt tovább haladtunk volna, vadásztunk.

Majd már csak mentünk. Mentünk, és mentünk. Éjt nappallá téve, csak először dél felé, majd nyugatnak haladtunk, Forks felé. Seattle-nél voltunk, mikor egy ismerős autót láttam meg. Megálltam hirtelen, és reménykedtem benne, hogy ez valóban Carlisle kocsija. Anthony értetlenül nézett rám, de nem törődve vele, a kocsi felé vettem az irányt. Már fél úton jártam, az úttesten, amikor egy férfi ült be a kocsiba, és egyáltalán nem az volt, akit vártam. Csalódottan sóhajtottam fel, és fordultam vissza.

- Mit láttál?

- Csak azt hittem, hogy Carlisle az. – tovább akartam menni, de megfogta a karom, és megfordított.

- Nem tudom pontosan hol laknak Cullenék, de szerintem egy kocsival hamarabb odaérnénk. Sőt, talán az lenne a legjobb, ha valahogy értesítenénk őket, hogy itt vagy.

- Miért? Ha elmegyünk hozzájuk, az nem elég értesítés? – értetlenül húztam fel a szemöldökömet.

- De, csak...... – láttam rajta, hogy küzd a szavakkal, így nem erőltettem semmit – Hagyjuk. Menjünk.

- Mi a baj Anthony? Már napok óta furán viselkedsz. Hallod?! Hozzád beszélek! – nyúltam a karja után.

- Ha odaértünk. Te velük maradsz, igaz? Mármint.... Vele. – sóhajtottam egyet és lassan ejtettem ki minden egyes szót.

- Én.... Ő nem tudja, hogy mit érzek iránta. Vagyis, igazából én sem tudom, hogy mit is érzek valójában iránta. És először is tudod, meg kell őket menteni. Figyelmeztetnünk kell őket, hogy mit tervez Victoria. Nem foglak téged elfelejteni. És a foglalkozásomat amúgy is folytatom. És ki tudja – böktem oldalba, miközben mosolyogtam – talán megint felfogadnak minket egymás ellen. Menjünk erre. Az erdőn át. Azt hiszem rövidebb.

Órákkal később még mindig meséltünk egymásnak különféle történeteket, helyzeteket, amikbe belekeveredtünk, miközben vámpírokat gyilkoltunk, miközben a ház felé sétáltunk. Azért vicces volt a helyzet.

Újabb óra telhetett el, amikor halottam, hogy tőlem kb. 100 méterrel egy ág eltörik. Ez nem is lett volna akkora gond, csak utána morgásszerű hangot hallottam, és valami irdatlan büdöset hozott felém a szél. Egy másodperc alatt merevedtem meg, és Anthony is mellettem. Ő az ellenkező irányba fordította a fejét, és állt támadó pózba. A jobb szemem sarkából láttam, hogy mégtöbben lépnek ki a fák takarásából. Elkerekedett szemekkel számoltam meg őket. Hét hatalmas, vicsorgó farkas állt előttünk. Nyeltem egy óriásit, és próbáltam emlékezni, hogy ezek ugyan azok a farkasok-e, akik akkor mellettem futottak, és csúszott nekem az egyik. Forks közelében vagyunk, ami annyit jelent, hogy La Push is a közelben van, ahol van egy farkas falka. Bajban vagyunk.

Lassan emeltem fel a karjaimat, és egy pillanatra tényleg megijedtem, amikor az egyik felmorgott és felém indult, de szerencsémre a másik oda kapott neki, és „rendre utasította”. Majd hátat fordított nekünk, és befutott az erdőbe. Átváltozik. Halleluja.

Egy magas, kreol bőrű srác jött vissza, csak egy gatyában.  Két farkas utat engedett neki. Mikor tisztes távolságban megállt előttünk, még mindig fenn voltak a kezeim, és Anthonyt is megböktem, hogy tegye fel őket.

- Nem akarunk bajt!

- Akkor mit kerestek itt? Nem látszotok vámpírnak, bár olyan szagotok van.

- Vadászok vagyunk. Félvérek. – válaszolta helyettem Anthony, mire halk morajlás folyt végig a falkán.

- Szóval vadászok. És mit kerestek itt?

- Mi éppen egy vám....

- Cullenéket keressük. – szóltam közbe, mielőtt eljár a szája – Nem tudtam, hogy ez itt már a ti területek. Sajnáljuk. Rövidíteni akartunk csak.

- Cullenék nincsenek itt. – megfagyott az ereimben a vérem. Valószínű, hogy elég értetlenül nézhettem, mert magyarázatba fogott. – Múlt éjjel láttuk őket elmenni. Északnak vették az irányt.

- Miért mentek el, ha még nem telt le az 5 év? – morogtam halkan, de meghalhatták, mert válaszolt a srác.

- Nem tudjuk, és nem is érdekel. Az a lényeg, hogy leléptek. És a legjobb lenne, ha ti is távoznátok a földünkről. – azt hiszem bólintottam, de nem már nem hallottam, ha mondott is valami mást. Csak azt éreztem, hogy Anthony kézen fog és lassan elvezet. Az járt a fejemben, hogy elmentek. Elkéstünk. Elkapják vagy már el is kapták őket, és én nem tudtam megállítani, sem Victoriát, sem szólni nem tudtam nekik. Túl kevesen vannak egy egész hadsereghez, ha igaz, amit Anthony mondott. Az én lelkemen szárad a Cullen klán halála. Az apámé, a testvéremé, és a többieké... És Edwarddé is.