23.fejezet

Hali!

Köszönöm a szavazatokat. Amint készen leszek egy, vagy két fejezettel megkapjátok. Viszont! Előtte befejezem ezt a törit. (lehet, hogy pár ember sajnálatára.)

Nem kaptam kommentet. Igaz, pipát igen, aminek örülök, nagyon. 

Lehet, hogy bevezetek komi határt. Bár ha nem tetszik a töri, ekkor hülyeség lenne. Na, mindegy. Jó olvasást, és várom a pipákat és komikat!

CUPCUP

Miley

A fél éjszakás fejgörcsömet leszámítva, amin három gyógyszer sem segített, mondható az, hogy nyugodtan aludtam. Reggel Edward felébresztett, mikor felkelt mellőlem a vizit miatt. Carlisle, mikor bejött, már boldogon mosolygott ránk. Mi is visszamosolyogtunk, de az enyém lehervadt, mikor közölte, hogy még maradok. A tegnap esti, illetve éjjeli fejfájásom miatt, mivel drága barátom, szólt Dr. Cullennek. Miután csúnyán néztem rá, csak mosolygott és azt felelte:

- Én csak neked akarok jót. Jobb, ha még megfigyelés alatt vagy. – védekezett.

- Persze! Neked jó, hogy nem kell még a suliban is velem lenned, vagy nekem, hogy nem látom, hogy mit művelsz szegény lányokkal. – fontam össze kezemet a mellkasom előtt, és a másik irányba fordultam. Nem felelt erre semmit, csak megrázta a fejét mosolyogva. Persze Carlisle is a védelmére kelt, hogy jobb, ha esetleg itt vagyok rosszul, mint máshol.

- Neked nem kéne suliban menned? – fordultam szerelmem felé, mikor kiment az orvosom.

- Na, látom már zavarlak is. Csak nem valaki miatt? – támaszkodott a térdére a mellettem lévő széken, és felemelte a szemöldökét.

- De! Most, hogy mondod. Van mellettem kettővel egy srác. Tök jól néz ki. Megyek is hozzá. Ha akarsz, Itt megvárhatsz. – mondtam megnyomva az itt szót. A mondatom közben rá néztem, és láttam, ahogy a szeme sötétedik, és az arca egyre jobban sápad el. Elindultam az ajtó felé, de fél úton megállított.

- Én csak viccből mondtam. – nézett könyörgően a szemembe – Nem akarom, hogy elmenj. – szorított magához a derekamnál fogva.

- Nem is állt szándékomban. – fontam karjaimat a nyaka köré.

- Én is úgy gondoltam. – súgta majd felém hajolva megcsókolt....volna.

- Reménykedtem benne, hogy itt is elkezditek átépíteni a szobát. Bár nem is álmodtam volna róla, hogy tényleg megteszitek. – állt mellénk – túl közel – Emmett. Fintorogva fordultam meg, Edwardnak háttal.

- Szia Emmett.

- Szia, húgi. Hiányoztál.

- Meg ne próbáld. – sziszegte Edward a fogai között testvére felé. Én csak a fejemet kapkodtam köztük.

- De, hiszen csak a feje törött össze. Nem a többi csontja. – motyogta az orra alatt a nagy medve.

- Még. – csiripelte közbe Alice, és óvatosan megölelt.

- Kösz Emmett. Ez... jól esett. Csak a fejem törött össze. – az utolsó mondatot, már csak magamnak mondtam, de tudtam, hogy hallják. Majd lassan visszafeküdtem.

- Fejed fáj? – jött egyből mellém Edward.

- Nem. – vágtam rá egyből. Talán túl gyorsan is.

- Szédül. – jött be Jasper is.

- Kösz Jazz. Rendes vagy. – néztem rá egy csúnya pillantással. De mindenki csak mosolygott.

- Szólok egy nővérnek.

- Ne! Mindjárt elmúlik. – a halántékomra szorítottam a kezemet, de nem múlt. Erősödött.

- Szólj Carlisle-nak. – mondta valaki valakinek. Ívbe feszült a hátam és a fejem is hátra feszült. Valaki hideg kezeit éreztem, ahogy leszorítja az enyémeket. Egy kicsit enyhült és az ágy végébe néztem. Ő állt ott. Edwardot nézte, gyilkos dühvel szemeiben.

- Miley. Mindjárt jön apám. Bírd ki. Kérlek. – kérlelt szerelmem.

- Edward... – suttogtam.

- Itt vagyok. – válaszolta egyből.

- Nem sokáig. – szólt közbe Rob. Feketék voltak a szemei. Majd rám emelte tekintetét.

- Hagyd őt... – mondtam neki.

- Miért tenném? Elvett tőlem! – felelte foghegyről.

- Ha akkor megmentesz, nem kellett volna eljönnöm, és együtt maradhattunk volna. – feleltem neki, majd megint egy fejgörcs hullám tört rám, ami miatt már felsikítottam.

- Kivel beszélsz? Jön már Carlisle. Nem lesz semmi baj.

- Itt van... – suttogtam majd, ahogy nyílt az ajtó, Rob úgy tűnt el. A fejfájásommal együtt. S én meg az eszméletemet vesztettem el.

Nem sokkal később, egy hideg pinceféleségben ébredtem. Egy picike ablaka volt csak, amin bejött egy fénysugár, megvilágítva az ajtót, ahol egy személy állt. Hideg volt nagyon. Csak a vörös szemeit láttam az illetőnek.

- Hol vagyok? – ültem fel lassan – Ki vagy te? – néztem rá.

- Sosem hittem, hogy elhagysz egy... – itt felnevetett - ...vámpír miatt.

- Rob? Engedj ki! Mi ez a hely? Miért vagyok itt?

- Nem tehetem. Míg... Meg nem ígérsz valamit. – felálltam a falmentén, de még mindig nem láttam sem az arcát, sem hogy mi van rajta. Csak egy fekete alakot és a szemeit.

- Mit akarsz még az életemen kívül? Mit még? Ennél jobban már lehet tönkre tenni az életem, mint ahogy neked sikerült. – kiabáltam rá, és közelebb mentem, amíg csak egy lépés nem választott el.

Nem szólt.  A haragot viszont éreztem rajta.

- Nem tehettem semmit. Nem számítottam már angyalnak. – most ő lépett közelebb lehajtott fejjel.

- Akkor miért hagytál ott? Tudtommal Deannel jóban voltatok. Kérhetted volna, hogy mentsen meg. – kezdtem könnyezni – De nem tetted. Akkor most mit akarsz? Hisz megöltél. – feleltem keményen az utolsó mondatomat.

- Hogy tartsd távol magad Edwardtól. Szakíts vele. – egyenesen a szemembe nézve mondta, felemelt fejjel.

- Miért tenném? – tartottam a szemkontaktust.

- Vissza akarlak kapni. – tette kezét derekamra, és közelebb húzott magához, míg én a mellkasára tettem az enyéimet.

- Megtehetted volna. De te eljátszottad. – hajtottam le a fejemet.

- Kérlek. – nyúlt állam alá és felemelte fejem. – Hiányzol Miley. Szeretlek.

- Engedj el! – próbáltam eltolni, de csak szorított erősebben – Azt mondtam, engedj el! – emeltem fel a hangom és löktem rajta egyet.

Kivágódott az ajtó az ütés hatására, ahogy neki esett. Felnézett rám és kikerekedtek a szemei, de nem szólalt meg. Majd minden kezdett szép lassan eltűnni előlem. Megijedt. Láttam rajta.

- Miley! – nyúlt utánam, de már nem ért el.

Majd ismét felébredtem.

Zihálva ültem fel. Velem szemben, az ágy végénél, Dean állt és a szemembe nézett. Sok mindent láttam szemeiben. Félelmet. Ijedtséget. Haragot. És féltést. Ebből csak a félelmet nem értettem.

- Szerelmem... – szólt hozzám Edward, de én nem tudtam elengedni Dean szemeit.

- Te voltál. Te hoztál vissza. – nyomtam meg a te szót.

- Igen. – hajtotta le a fejét.

- Köszönöm. – halványan rám mosolygott.

- Ő volt az? – kérdezte Edward – Dean gondolatai „elmondták”. – felelte kérdő tekintetemre. Próbálta elrejteni, de láttam rajta, hogy fél, ideges és nagyon féltékeny. – Mit lehet ellene tenni?

- Nem sokat. Azt tervezi, hogy beépül a suliba. Úgy, mint akkor. – nekem szánta az utolsó mondatot, de nem nézett rám.

- Nem fogom Miley közelébe engedni. – állt fel mellőlem mérgesen Kedvesem.

- Ssss. Nyugodj meg. – fogtam meg a karját és visszahúztam magam mellé, és hozzá bújtam. – Mit tehetünk? – tettem fel most én a kérdést.

- Te megtanulod, hogy hogyan kell az erődet használni. – fordult Edward felé – Te meg hagyod.

- De...

- Semmi de. ez innen már az ő részük.

- Ti miért nem tesztek valamit? – értetlenkedett tovább.

- Mi már... Én már sokszor „belekotyogtam” Miley életébe. Amúgy meg Rob őt akarja. – az utolsó szónál, Kedvesem még szorosabban húz magához.

Miután Dean távozott, Edward mellém feküdt. Az egyik hajtincsemmel játszott, míg én a mellkasára rajzoltam fura mintákat.

- Nem fogom engedni, hogy egy légtérben legyetek. – szólalt meg, kis idő múlva. Nem reagáltam rá. Másra voltam kíváncsi.

- Meddig voltam... eszméletlen? Vagy mi történt?

-  Másfél órán keresztül. Carlisle azt mondta... lehet, hogy kómába esel. Akkor jött be Dean. Mivel ő bele tud mászni a fejedbe – nem tetszett neki ez a rész -, így tudta meg, hogy Robert... Elvitt.

- Elvitt? De nem itt voltam? – könyököltem fel, és néztem szemébe.

- Valahogy... Csak Dean fogalmazott így. „Belemászott” ő is a fejedbe – itt megint elfintorodott – és amit láttál és éreztél, azt mind ő csinálta. Ő adta az erőt is. – erre már nem feleltem semmit, csak a mellkasára tettem a fejemet.

 Már sötét volt kinn. Ő a hajamat és a hátamat simogatta, míg el nem nyomott az álom. Csak egyszer láttam Rob vérvörös szemeit. De hamar el is tűntek.