2011. június 23., csütörtök

1.fejezet


Miley



Eddig sosem gondoltam arra, hogy mi lesz, vagy mi van a halál után. Pedig lehet, hogy kellett volna... De már késő mert, meghaltam... / Most feltehetitek a költői kérdést, hogy akkor honnan lesz történet?/

Egy fán ülök, fűzfán, és várok... Hogy mire? Pontosan még én sem tudom, de azt mondták, hogy várjak itt, mert most fognak dönteni a sorsom felöl.

Vagy maradok itt ahol nincs félelem, bánat, csak öröm van, vagy visszamehetek a Földre, mintha semmi sem történt volna.

Elmélkedésemből Eli zavart fel. Hosszú, gyönyörű, barna haja volt, és mint minden angyalnak neki is kék szeme és fehér szárnyai. Mivel én nem régóta vagyok itt, ezért még nem teljesen kék a szeme és szárnyiam sincsenek. Ő volt a Tanácsból az egyik szóvivő. Talán az egyetlen barátnőm is. A Tanács tagjai voltak azok a főangyalok, akik döntöttek az új lelkekkel kapcsolatban.

- Miley, gyere, döntöttek!- mondta nagyon vidáman. „Ez nekem gyanús.” Sóhajtottam egyet majd leugrottam az ágról, amin eddig ültem.

- Ne félj! Semmi rossz nem fog történni.

- Aha. Persze...- mondtam szomorúan. Nem akartam elmenni. Már teljesen megszoktam itt.

- Na, jó, ezt most fejezd be! Bízz bennem. Kérlek.

- De neked az jó lenne, hogyha már megszoktál egy helyet és utána elküldenének máshová?

- A Földön jó volt neked hiszen. Sztár voltál, sőt vagy. Mindenki megismer az utcákon. Persze az igaz, hogy nem Tennessibe mész vissza... De attól függetlenül még jó lesz. - Azok a kiskutya szemek... Sóhajtottam egyet.

- Hova is megyek?- kérdeztem miközben a nagyterem felé tartottunk.

- Forksba. – felelte Eli mosolyogva.

- Hova? De...az hideg és folyton esik az eső... meg párás...nedves...vizes! - kérdeztem hitetlenkedve. Most tényleg elküldenek Forksba a jó meleg Tennesseeből?

- Nyugi! Meg fogod szokni.

- De meleg ruháim, sincsenek.

- Azzal ne foglalkozz. Mire visszaérsz a Földre, lesznek.- beszélgetésünk közben meg is érkeztünk.

Kinyitották előttünk az ajtót és mi beléptünk.

Csodálatos volt a terem. Nagy, minden színtiszta aranyból volt. csak egyszer voltam itt.

Az összes angyal jelen volt. Engem a terem közepére állítottak.

Dean felállt – ő volt a Tanács szóvivője – majd így szólt:

- Destiny Hope Cyrus.- Nem szerettem, ha a teljes nevemen szólítanak. – A Tanács úgy döntött, hogy túl hamar kerültél hozzánk, ezért kapsz még egy lehetőséget tőlünk. Vigyázni fogunk rád, és ott folytathatod ahol a baleset előtt, abbahagytad. Csak egy másik helyen. – az utolsó mondatot, egy kicsit kedvesebben, mosolyogva mondta. – Forksba mész. Elizabeth mindenről fog tájékoztatni. Van kérdésed?

- Nem...nincs. – csak kettő lett volna, hogy miért én, és hogy hol van Rob? Annit tudtam róla, hogy ő is meghalt... De itt nem találkoztam vele.

- Rendben. Akkor elmehetsz. – mondta, majd visszaült és elkezdett beszélgetni a többi taggal.

Mindenki már kifelé ment, de én még mindig csak álltam. Nem tudtam megmozdulni. Eszembe jutott a baleset, és Rob is. Hiányzott. Nagyon. Egy érintést éreztem a vállamon. Nem ijedtem meg. Miért is tettem volna, hiszen tudtam ki az.

- Gyere, haza kísérlek és segítek összepakolni.

Haza felének Eli tájékoztatott dolgokról mit szabad és mit nem. Persze ebből több volt az amit nem szabad. Pontosan csak egy volt, amit szabad…élnem. Az életem nélkül…

Kicsivel - pár órával- később már összepakolva, egyedül ülök pizsiben az ágyamon és gondolkodok. Kopogást hallok.

- Kincsem bejöhetek? - kérdezte Mrs. Masen. Ő volt az aki befogadott amikor idekerültem. Szinte anyám helyett anyám volt. És az is még.

- Persze.

- Hoztam neked valamit. - jött beljebb majd nekem nyújtotta azt, ami ilyen helyzetekben mindig megnyugtatott. Egy pohár forró csoki, tejszínhabbal.

- Köszönöm. - és kortyoltam egyet belőle.

- Vigyázz, meleg. Megint megégeted magad és össze is kened. A habbal. – mondta. Megpróbált az arcvonásain uralkodni, de nem nagyon sikerült neki. Már csak azért is összekentem a számat vele. Most már mind a ketten nevettünk. Ezt is szerettem benne. Mindig meg tudott nevettetni.

- Félsz? – kérdezte egy kis idő múlva

- Talán… Nem… Igen… Nem tudom. Ha nem tudok beilleszkedni? Ha nem fognak szeretni?

- Miley, kicsim. Ne mondj ilyeneket. Te nem voltál ilyen. Kérem vissza az igazi „engemnemérdekelsenkiéssemmicsakérezzemjólmagam” Miley-t.

- Ó, elnézést valahol elhagytam és csak én vagyok itt. – mentem bele a játékba.

- Mm… Tényleg? Akkor el kell mennem, megkeresni.

Majd felállt, s tettetett gondolkodással kiment. Egy perc után szomorúan jött vissza. Leült mellém vissza az ágyra.

- Na, megtaláltad? – kérdeztem.

- Nem.

- Nem is kell keresned, mert közben hazajött. – és megöleltem. Vissza ölelt, de nem úgy ahogy szokott.

- Ne légy szomorú, mert annál rosszabb elmennem. Hidd, el én maradnék, de Eli azt mondta nem maradhatok. – engedtem el.

- Tudom. Hiányozni fogsz.

- Te is. – ismét megöleltük egymást, s most már, úgy ahogy szoktuk.

- Jól van, hagylak aludni. – mondta miután elengedtük egymást – Jó éjt.

- Neked is. Szeretlek.

- Én is. Ne izgulj, nem fogod megbánni, hogy oda mész.

- Miért? – kérdeztem a már csukott ajtótól.

Lefeküdtem, bár nem tudtam elaludni korán, mert amit mondott az járt a fejemben. „… nem fogod megbánni, hogy oda mész.” Miért nem? Mii vár rám ott? Nagyobb hírnevem lesz? Vagy épp ellenkezőleg? Lenéznek majd? Ezekkel a gondolatokkal nyomott el végül az álom. Rémálmom volt. Mi is lett volna más? Nyugodt öntudatlanság? Ááá, az kizárt.

„ Forksban voltam. A suli ebédlőjében. Épp akkor léptem be az ajtón. Minden szám rám szegeződött és szinte megállt a levegő.

- Nézzétek már, hogy néz ki! – kiáltozták mindenhonnan, majd nevetni és mutogatni kezdtek. Siettem a kijárathoz. Valaki utánam kiáltott.

- Miley! Miley!” – de mire hátra fordultam volna felébredtem. Zihálva ültem fel. Kisírt szemekkel.

- Miley, Miley! – Nem csak álmodtam. Valóban szólongatnak. Lépéseket is hallottam. „Anyám” jött be.

- Miley, kicsim ébredj! Indulnod kell! Csipkeró... Ó fenn vagy már? Mi a baj? – odajött az ágyamhoz és leült mellém. – Rosszat álmodtál? – bólogattam, mert még mindig folyt a könnyem. – El akarod mondani? – megráztam a fejem és megöleltem. Nem akarom, hogy az álmom megvalósuljon. – Ne sírj! Ez csak egy álom volt.

- Igen. Remélem. – szipogtam még ruhájába. Kaptam egy puszit majd magamra hagyott.

Húzni akartam az időt, de sajnos túl hamar végeztem. Mrs. Masen pont elkészült a reggelivel. Leültem az asztalhoz, bár egy falat sem ment le a torkomon.

- Ha nem eszel, rosszul fogsz a Földön lenni.

Igaza van, így néhány falatot leerőszakoltam. Segítségemre pont Eli jött, hogy mennünk kell.

A rét felé menet mind a ketten a gondolatainkba merültünk. Legalábbis én igen. Ő néha rám nézett, és mintha mondani akarna valamit kinyitotta a száját, de vissza is csukta. Pár perc múlva már ott álltunk. Mindenki ott volt, aki a teremben is. Dean elém állt és megölelt. Nem sokszor szokott ilyen lenni. Amióta itt vagyok csak Eli kezdett el velem beszélgetni. Azt hittem nem foglalkozik velem, bár ahogy megtudtam Elitől, kérdezősködött felőlem.

- Vigyázz magadra! – mondta majd megpuszilt. Minden ismerősömtől elbúcsúztam. Végül Eli jött oda.

- Nagyon vigyázz magadra! Soha érted, soha ne feledd el, hogy Te bármikor visszajöhetsz, vagy segítséget kérhetsz, ha szükséged van rám. Csak annyit kell tenned, hogy...

-..., hogy erősen koncentrálok rád. Tudom.

- Rendben. Szeretlek. – ölelt meg.

- Én is ... de Eli ... egy  ki ... csit túlsá ... gosan szo ... rosan ölelsz. Hú. – engedett el végül.

- Bocsi. – Távolabb lépett tőlem. Ekkor Dean valamit mondott, amit nem értettem és minden elsötétült körülöttem. És csak zuhantam.

1 megjegyzés:

  1. szia

    írtál az oldalamra ( http://felverszerelem.blogspot.com ) h szeretnél egy linkcserét!
    benne vagyok már ki is tettelek!

    a törid egyébként tetszik, tényleg egyedi, legalábbis még nem olvastam ilyet! :D

    sok sikert! és köszi a linkcserét és h ki fogsz tenni! :)

    VálaszTörlés