Sziasztok!

Sajnálom, hogy ilyen sokára jelentkezem, de a suli, meg a vezetés teljesen elvették, veszik az időmet meg az energiámat is. Szerencsére már csak két hét van vissza a suliból és vége! :) Remélem utána már tudom hozni rendszeresebben a fejezeteket. Ennek a történetnek nem sokára vége van, és szerintem utána elkezdem a sajátomat. Vagy ha szeretnétek még olvasni hasonlókat, akkor olyat írok. Ezzel kapcsolatban kiteszek oldalt egy szavazást. Aki még olvassa, arra kérem őket, hogy írjanak komit; vagy pipálgassanak! Köszönöm!
Jó olvasást!


Bella

Haza felé az út, már simán ment. Megvártuk, míg eláll az eső és haza futottunk. Mosolyogva léptünk be az ajtón, de mikor a többiekre néztünk, az arcunkra fagyott a mosoly. A nappaliban helyezkedett el mindenki.  A tv előtt Emmett ült Rosalieval, mellettük Jasper, az ölében Alice-szel, egy fotelben pedig Esme ült, mögötte az apámmal. Kinyitottam a számat, h megkérdezzem mi történ, de Rosalie közbe vágott.

- Végre hogy haza jöttetek! Gratulálok Bella! Sikerült tönkre tenned a családot, és kinyíratnod is! Én megmondtam, hogy menj el! – majd fogta magát, és felszaladt a lépcsőn, bevágva maga után az ajtót.

- Mi történt? – fordultam Carlisle felé. Láttam nála egy papírdarabot, amit felém nyújtott.

Ez állt benne:

Kedves Izabellám!

A közel jövőben meglátogatunk benneteket! Add át üdvözletemet a Cullen családnak. Van egy kis dolog, amit le kell rendeznünk Port Angelesben. Azt akarom, hogy ott maradj velük a látogatásig. Utána már nem valószínű, hogy bárhová is elmennétek. Csak egy egyszerű, sima látogatást akarunk megejteni, szóval felesleges bármilyen trükk is. Nagy öröm lesz a számomra, hogy ismét találkozhatunk, Izabaellám! Addig is vigyázz magadra!

Aro

- Azt lehet tudni, hogy miért akarnak idejönni? – kérdezte Edward mögülem.

- Miattam. Elkapták Victoriát. – nem néztem fel a lapból. Valahogy nekem nem stimmelt ez a levél. Túl egyértelmű volt, hogy itt maradjak, hogy Cullenékkal legyek, mikor ideérnek. Miért nem hívatnak magukhoz? Talán akarnak valamit Cullenéktől? De mit akarnának?

- Honnan veszed, hogy elkapták?

- Mert különben miért küldene levelet?

- Figyeltem Arot. De Victoriát nem láttam vele kapcsolatban. – szólalt meg Alice. Apró darabokra téptem a levelet és az ablakhoz sétáltam. Kint elkezdett az eső esni. Apró cseppekben érte el a talajt. Sírni lett volna kedvem. Talán megérezte az időjárás, ezért esik. Ha igazam van és elkapták, akkor mi a fenének küldd levelet Aro? Ráadásul nem is említette benne. És miért jönne ide? Mi oka lenne rá? Mély levegőt vettem. Pár napja vadásztam, de úgy érzem, mintha már legalább egy hónapja nem ettem volna. Az erdő felé néztem, és éppen egy őz sétált át a tisztáson, a veranda előtt. Megkoldult a gyomrom. Meghallotta és felkapta a fejét. Abban a pillanatban éreztem, hogy átváltozom és már az őzön is voltam és belemélyesztettem a fogaimat az ütőerébe. Becsukott szemmel szívtam magamba a vért. Nem az a megszokott íze volt, mint egy embernek vagy egy ragadozónak. Miután kiszívtam minden csepp vérét, ellöktem magamtól és felálltam. Az eső teljesen eláztatta a ruhámat. Megtöröltem a számat és megfordultam. Az egész család az ablakoknál álltak az emeleteken és engem néztek. Mindegyikük mosolygott. Kivéve Edwardot. Ő a veranda lépcsőjén állt, zsebre tett kézzel és összevont szemöldökkel nézett rám. Ahogy elindultam felé, meg akart szólalni, de megelőztem.

- Ne szólalj meg! Nem tudom mi volt ez. – majd beléptem a házba. Felmentem a lépcsőn, egészen Edward szobájáig. Levettem a ruháimat és beálltam a zuhany alá. Imádtam, ahogy a forró vízcseppek a bőrömhöz értek. Kezeket éreztem a derekamnál, de nem fordultam meg. Inkább csukott szemmel élveztem, ahogy a nyakamat csókolgatja és simogat közben.

- Mit vétett ellened az az őz? – éreztem ahogy mosolyog.

- Magánterületen sétált át. – mondtam halkan és én is elmosolyodtam. Maga felé fordított. – De ahogy elnézem neked sem ártana vadásznod. Sötétek a szemeid.

- Jelenleg nem attól, mert éhes vagyok. Vagyis igen, csak egy kicsit másra… - csábosan végig nézett rajtam, majd megcsókolt. Az ölébe kapott, átvitt a szobájába, és lerakott az ágyra….

A nap ragyogott az égen. Gyengén fújt a szél. Egy rét mellett álltam. Fehér, nyári ruhában. Kacagást hallottam mögülem, így oda néztem. Egy kisfiú szaladt felém, aki hátra-hátra nézegetett. Egy magasabb férfi futott mögötte, és valamit mondott, de nem tudtam kivenni, hogy mit. Még az arcát sem láttam tisztán. Elfutott a kisfiú mellettem, ki a rétre. Megcsillant a bőrén a napfény. Halványabban, mint az én bőrömön. A férfi, amikor mellém ért, megállt. Rám nézett. Mosolygott, megcsókolt és megint a fiú felé szaladt. Sötétedni kezdett hirtelen. Felhők borították már be az eget. A férfi megállt, és kiáltani kezdett a kisfiúnak. De ő későn nézett hátra és állt meg. Három fekete csuklyás alak állt a másik végén a rétnek. A fiú az egyiküknek szaladt. Rémület öntött el. Féltem. Féltettem őt. Kinyújtottam a karomat felé, és kiáltani kezdtem, de mégsem hallottam a saját hangomat sem. A csuklyás lehajolt hozzá és megsimogatta a fejét. Kérdezhetett valamit, mert a fiú felénk fordult, és először a férfira, majd rám mutatott. A fekete ruhás követette a fiú tekintetét és amikor hozzám ért, elmosolyodott. Felemelte a csuklyát, de homályos maradt az arca. A többiek követték őt, de az ő arcukat is homály fedte. Egyedül a kisfiúnak láttam tökéleten az arcát. Gyönyörű, arany és sötétbarna színű volt a szeme. Réz színű, göndör haja volt. Kis gödröcskék jelentek meg az arcán, amikor mosolygott. De most nem mosolygott. Megpróbált felénk rohanni, de a fekete ruhás gyorsabb volt. Elkapta a fiú karját, a másik kezével az állát fogta meg és egy mozdulattal eltörte a nyakát. Sikítást hallottam a távolból, és hogy a férfi a fekete ruhások felé veti magát. Mozdulni akartam, hogy segíthessek neki, de képtelen voltam megmozdulni. Mintha gyökeret eresztettek volna a lábaim. Még mindig hallottam a sikolyt. Kezdte bántani a fülem, így körbe néztem, de nem láttam senki mást magunkon kívül. Mikor visszanéztem, már ők sem voltak ott. Sem a férfi a kisfiúval, sem a fekete ruhások. Térdre rogytam, és sírni kezdtem…

Éreztem, hogy valaki megfogja a vállam. Lendületből emeltem a jobb karomat, és vágtam pofon. Hallottam, ahogy összetör valamit, ahogy leesik rólam. Utána hallottam csak meg, hogy valaki a nevemet ismételgeti. Lassan kezdett elmosódni a táj, a rét. Kinyitottam a szemem, és egy fehér mennyezetet láttam magam előtt. Oldalra kaptam a fejem, ahonnan mozgolódást vettem észre. És megláttam Edwardot a földön ülni. Mögötte az éjjeliszekrény volt darabokra törve. Pár szálka a hajába ragadt. Meg akartam szólalni, de elhalt a hangom. Nedvességet éreztem az arcomon, és akkor jöttem rá, hogy sírok.

- Bella, szerelmem! Semmi baj, én vagyok az…

- Edward….

- Igen. Semmi baj. – lassan feljött hozzám, és a mellkasára vont. Úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlna rajta. – El akarod mesélni, mit álmodtál? – a kérdésére megint láttam a kisfiút, amint meghal. Összezártam a szemeimet szorosan és megráztam a fejemet. Nem tudom, nem emlékszem, hogy mennyi ideje ültünk így, de egy idő után lassan eltolt magától, és a szemembe nézett. – Jobban vagy? – bólintottam.

- Sajnálom.

- Mit?

- Hogy így kiborultam. És hogy megütöttelek.

- Rosszat álmodtál. Ennyi az egész. – felnéztem rá. Láttam a mosolyát, a szemét, ahogy rám néz. És szerintem mégjobban beleszerettem. Hihetetlen vágy fogott el, hogy megint szeretkezzek vele, így megcsókoltam és hátra döntöttem az ágyon. A csípőjére ültem.

- Biztos vagy benne, hogy ez most…

- Igen. Szükségem van rád…

Reggel már egyedül ébredtem. Fájtak a végtagjaim. Mosollyal az arcomon keltem ki az ágyból, és mentem a fürdőbe. Az ajtóból még visszanéztem, hogy mekkora kárt okoztunk az éjjel… Beléptem a fürdőbe és gyorsan lezuhanyoztam. Végre tisztán és frissen mentem le a lépcsőn egy melegítőben és Edward egyik ingjében. Nem volt kedvem az enyéim között válogatni. Jasper, Alice, Emmett és Rosalie a kanapén ültek, Emmett a tv-t kapcsolgatta, de mikor leértem felém fordult és egy ezer wattos vigyorral rám kacsintott. Rosali csak fintorgott egyet és visszafordította tekintetét a tv-hez. Jazz furcsán méregetett, Alice, pedig csak mosolygott. A konyhaajtóban megálltam. Edward éppen a tűzhelynél állt és rántottát csinált, Esme pedig a hűtőbe pakolászott ételeket.

- Jó reggelt!

- Reggelt? Hugi már régen elmúlott délután három is! – szólt Emmett, mire ránéztem a fali órára. Fél négy. Remek. Átaludtam egy egész napot majdnem. Ilyen sem volt még. – Edward nagyon lefárasztott az éjjel, mi? – nem választoltam, csak megemeltem a szemöldökömet és beléptem a konyhába.

- Jól aludtál? – kérdezte Esme, de csak bólintottam neki. Edward a pulton támaszkodott így felültem a karja mellé. Egyszerre néztünk a másikra. Vidámnak láttam. Nyomtam egy puszit az orrára, és a tojásra néztem. A lépcsőről még jó illata volt, de ahogy most ránéztem, hányingerem támadt és elfintorodtam. Sajnos ezt Edward is észrevette.

- Baj van? Mást ennél inkább?

- Nem, csak….  ezt most nem.

- Rendben. – levette a tűzhelyről és a szemétbe dobta. Visszajött hozzám és eltűrt egy tincset az arcomból. – Akkor mit szeretnél? Fantasztikusan áll rajtad az ingem. Jobban áll, mint nekem. – elmosolyodtam és közelebb húztam magamhoz.

- Nem vagyok éhes.

- Enned kell.

- Jól vagyok.

- Bella! Már lassan egy napja nem ettél.

- Tegnap ittam vért. Meg ételt is ettem. Elfogok hízni, ha folyton etetni akarsz. Kell egyet telefonálnom. Oda odaadod a telefont?

- Kit hívsz? – kezembe tette és egy puszit nyomott a számra.

- Az informátoromat. – mosolyogtam rá, és már tárcsáztam is. Két csöngés után vette fel.

- Daniel Schark.

- Itt Isabella.

- Már vártam a hívásodat. – éreztem a hangján, hogy mosolyog. Elképzeltem, hogy a fotelban ül, vért iszik egy üvegből, felpakolja a lábait a dohányzóasztalra és hátra dől. Mindig ezt csinálja.

- Igen? Ezek szerint van már valami híred? – toll és papír után kutattam. Az asztalon meg is találtam. Eltoltam Edwardot és az asztalhoz ültem.

- Találkozzunk és mindent elmondok.

- Itt is elmondhatod.

- Négyszemközt akarom.

- Rendben. Hol és mikor?

- Ma. Éjfél. A suli parkolója előtt.

- Rendben. Ott leszek. – majd le is raktuk. Soha nem vesződött azzal, hogy elköszönjön.

- Honnan ismered? – kérdezte Edward, míg leült mellém.

- Tőle szoktam kapni az infókat, ha keresek valakit. Azt nem tudom, hogy honnan szedi az infókat és talán nem is akarom megtudni. Csak annyit és azt mondja, amennyit, és amit tudnom kell. Hogy hol tartózkodik, merre megy tovább. Még nagyon régen találkoztunk. – felálltam és felmentem az emeletre.

- Veled megyek ma. – visszafordultam a lépcső tetején. Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát.

- Nem. Nem jössz velem. Hallottad, nem? Négyszemközt akar velem beszélni. Ha ott leszel, nem fog semmit mondani.

- Nem foglak elengedni, úgy, hogy a Volturi vadászik rád.

- Nem vadásznak rám. Megtudom magamat védeni. Te szépen itthon maradsz, leülsz a fenekedre és vársz a többiekkel, míg haza nem érek. Sietek. Vagy elmész vadászni addig. ÉS nem akarok erről többet beszélni. – ki akarta nyitni a száját, de hátat fordítottam neki, és bementem a szobánkba.

Kilenc körül elkezdtem készülődni. Lefürödtem, kihúztam a szememet és a fekete bőrruhámat vettem fel. Edward az ágyon ült és szinte nyál csorgatva nézte végig, ahogy felöltözöm. Megpróbált azóta lebeszélni, hogy egyedül menjek el, de végül meg tudtam győzni, hogy ha életben akar tudni, akkor hagy elmenni egyedül. Nem kellene leállnom vámpírokkal és talán szóba sem állna velem Daniel, ha megtudná, hogy kiknél vagyok. Felhúztam a zipzárt a csizmámon és a tükör felé fordultam, hogy szemléljem az eredményt. Edward mögém sétált és átölelte a derekamat.

- Bele fogok őszülni az aggodalomba, míg nem jössz haza. – elmosolyodtam és megfordulva adtam neki egy csókot.

- Mennem kell. Maradj itthon, rendben? Hamar megfordulok.

- Szeretlek… - szemeibe néztem és kiakartam én is mondani, de ehelyett lementem a lépcsőn.

- Bella, biztos, hogy ne menjen valaki veled? – kérdezte a konyhából kijőve Carlisle.

- Biztos. Eddig is elboldogultam egyedül. Majd jövök.

Egy fekete ruhába öltözött alak állt a suli kapuban. Ahogy észrevett felém lépett.

- Isabella! De régen hallottam felőled.

- Daniel. - megálltam mellette és vártam, hogy belekezdjen a dologba.

- Gyönyörű vagy. Még mindig nem akarsz…

- Még mindig nem. Térjünk a tárgyra, Dan. Nem érek rá egész éjjel.

- Csak nem vár valaki. – elmosolyodott és felhúzta a szemöldökét. Tartottam vele a szemkontaktust. Pár perccel később leesett neki. – Rohadt szerencsés az illető.

- Ő is tudja. Szóval?

- Ahh… Jól van. Victoria még mindig él. A Volturi csak szapdába akar csalni téged. Felix csődöt mondott és nem tudta elkapni. A farkasok kapták el őt. De egy leszakadt karral megúszta.

- Anthony Meerar?

- Victoriához csatlakozott. A Volturi kiröhögte és elküldte. – rándította meg a vállát és zsebre tette a kezeit.

- Akkor ennyi volt az alku, vele. Megkeresem és megölöm. Tudd meg, hogy hol van most. Hívj majd. – bólintott. Elfordultam és távozni készültem. Megtudtam amit akartam.

- Mit keresel az aranyszeműeknél? – váratlanul ért a kérdése. De nem fordultam még vissza.

- Mennyit tudsz? – felesleges lett volna azt megkérdezni, hogy honnan tudja. Úgy sem árulta volna el.

- Amennyi téged már bajba keverhet.

- Mit akarsz?

- Téged. – meg is lepődtem volna, ha valami mást mondd.

- Sokan akarnak engem….holtan is.

- De nekem élve kellesz.

- Akkor tartsd a szád! És még életben hagylak. – meg sem vártam a válaszát és elfutottam. De még hallottam az utolsó mondatát.

- Ha engem megölnél… azzal a saját halálodat rendeznéd meg! – csak az a legrosszabb az egészben… hogy igaza volt…

Sziasztok!
Végre itt a kövi feji. Remélem azért vagytok még páran, akik olvasnak. Az ok, hogy miért nem voltam eddig az egyszerű. Iskola. Kollégista vagyok, és nem igen van időm hétvégén írni. Bejött még s kresz is, meg projekt munka. Viszont! A szünetben valószínű már több időm lesz írni, így kb. még két fejezet várható. ÉS nemsokára a végére érünk a történetnek. Hamarosan felteszek egy szavazást, mivel 2 új történet is van a fejemben, hogy melyiket szeretnétek olvasni. Amint vége lesz a szünetnek, megint tartok egy kis szünetet. Persze, amikor tudok írogatok majd. :) Ja, és van egy újabb novellám, amit hamarosan felrakok a novellás oldalamra. Ha érdekel olvassátok el és komizzatok!
Jó olvasást!

BELLA

Másfél órát kellett várnunk a repülőtéren a gép felszállásáig. Edward annyira tartotta a távolságot tőlem, amennyire csak lehetett. Néha rá néztem, és szomorúan gondoltam bele, hogy ezt megint elcsesztem. De ő kezdte! Megint féltékenykedett és..... hirtelen elmúlt minden gondom, és csak a nyugalom maradt. Hálásan néztem a mellettem ülő Jasperre, és a vállára hajtottam a fejem.

A gépen sem akartam elülni Jazz mellől, így kettővel Edward és Alice mögött ültünk.

- Igazán beszélhetnél vele.

- Igen? És mégis miről? – kérdeztem vissza cinikusan.

- Rólatok. A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért, csak ti nem ismeritek be magatoknak, és egymásnak. Bár Edward elismerte magának már. – az utolsó mondatot szinte nem is hallottam. De az előttünk ülő Edward igen. Felmordult és az ablak felé fordult.

- Na, persze.

- Nekem elhiheted. De akkor mihez akarsz ezek után kezdeni?

- Nem is tudom. Talán maradok egy kicsit. Aztán folytatom feladatomat. – vontam meg közben a vállamat.

- Attól még bocsánatot kérhetnél tőle. Nem lesz kellemetlen egy házba élni ezek után? Vagy levegőnek nézitek egymást? Ne tedd Bella! – lehalkította a hangját – Fájdalmat okoznál apának is vele. – szemeibe néztem és elgondolkodtam azon, amit mondott. Talán igaza van. Én is valójában akartam már beszélni vele, csak nem mertem. Nem szokásom bocsánatot kérni. Csak, ha vészhelyzet van. És úgy tűnik ez az. Nagyon is. Még mindig tartva a szemkontaktust, sóhajtottam egyet, és felálltam. Elmosolyodott, és végig követett a szemével, ahogy Alice mellé állok.

- Alice.... beszélhetnék a bátyáddal? – felém nézett és állt volna fel, de ekkor Edward elkapta a karját. Alice rá nézett, és értetlenül vonta fel a szemöldökét. Edward felsóhajtott és elengedte. Helyet cseréltünk, miközben rám mosolygott, és megszorította a kezemet. Mély levegőt vettem és leültem mellé. Nem nézett rám. Az ablakon nézett ki a mellettünk elsuhanó felhőkre. Kitartóan bámultam az arcát, de csak Jazz torokköszörülését hallottam meg. Megint vettem vagy két mély levegőt és végre megszólaltam.

- Meddig akarod a sértődött öt évest játszani?

- Három és fél még csak! – kotyogott közbe Emmett, mire Rose fejbe kólintotta egy kicsit.

- Nem kérek bocsánatot, mivel nem követtem el semmi olyat, amiért kellene. – erre csak felhorkant és összevonta karjait a mellkasán.

- Miért teszed ezt? – kezdtem suttogva. Elfáradtam. Talán Jasper kavart az érzéseimbe, vagy belefáradtam, hogy harcoljak az elkerülhetetlen ellen? Nem tudom tovább tartani, hogy beleszerettem Edwardba. Nem tudom. Talán mindkettő.

- Nem is kell bocsánatot kérned. Hiszen minek tennéd? Így élsz, így éltél, és nem is fogsz másként élni. Nem tartozol nekem magyarázattal. Semmivel sem tartozol nekem. Jó volt együtt, és kész. Ennyi. – de még mindig nem nézett rám. Összeszorítottam a számat, hogy ne mondjak semmi meggondolatlant, és ne vágjam a fejéhez, hogy legalább a szemembe mondaná, és nem elfordulva tőlem, de nem tettem. Könny gyűlt a szemembe és próbáltam kipislogni őket, de nem ment. Egy kicsordult. És ekkor találkozott a tekintetem Edwardéval az üvegen keresztül. Elkerekedett szemekkel nézett engem, és mintha megbánást láttam volna szemeiben.

- És ha nem ezt akarom? Ha nem csak ennyit akarok? Ha.... – nem tudtam befejezni a mondatom. Vagy nem is akartam. De abban a pillanatban nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy rázkódik a gép alattunk. Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit a sötétségtől. Talán jobb is. Ilyen hamar éjszaka lett? Edward úgy ült mellettem, mintha nem történne semmi. Az én kezeim a karfát markolták, szinte éreztem, hogy nyomot hagyok rajtuk az ujjaimmal. Összeszorítottam a szemem, és ettől, mintha erősödött volna a rázkódás. Hallottam mások sikolyait, ahogy a légi utaskísérők nyugtatják a megrémült embereket, ahogy egyensúlyt vesztve neki esnek a székeknek. És én is hallottam, ahogy mellőlem egy hang próbál nyugtatni, és a kezem lefeszegetni a karfáról. Végül már hallottam valaki zihálását is. Őrült sebességgel emelkedett a mellkasom, és próbáltam nem teljesen kiborulni. Féltem. Nem, rettegtem. Ezzel egy időben egy hideg kéz simult arcomra, és fordította maga felé az arcomat. Próbáltam ellenállni minden erőmmel, de erősebb volt nálam. Amint kinyitottam a szemem, jöttem rá, hogy én vagyok, aki zihál. Edward szemeibe néztem és láttam, hogy mozog a szája, de nem fogtam fel, hogy mit mond. Képtelen voltam koncentrálni rá. Semmi másra nem tudtam koncentrálni csak, hogy le fogunk zuhanni. Mikor már percekkel később sem csillapodott sem a rázkódás, sem az én légzésem, megcsókolt. Pár pillanatig lefagytam és el akartam magamtól lökni, de ahogy nyelve a nyelvemhez ért, mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Nem a repülőn voltam, ami egy örvénybe került, sem a Volturi előtt, akik meg akartak ölni, sem egy motelban, egy szobában, miközben valaki vérét szívom. Egyszerűen csak Edward és én léteztünk. Mindkét karom a nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz. Készségesen simult hozzám – már amennyire az ülés engedte – és úgy csókolt, mintha ez lenne az utolsó csókunk. Pedig nem most, tényleg nem akartam. Nem akartam, hogy ez legyen az utolsó, hogy itt, és most legyen az utolsó. Vele akartam maradni. Velük. A családommal. Edwarddal. Amint ez tudatosult bennem, még nagyobb intenzitással csókoltam őt. Azt akartam, hogy érezze, amit én érzek. Tudja, amit én tudok. Akarja, amit én akarok.

Nem akartam, hogyha most véget ér az életem, ne ő legyen az utolsó akit, érinthetek, akinek érezhetem illatát, akit csókolhatok. Azonban percek múlva elhúzódott tőlem. Utána kaptam, de kuncogva lefeszegette a karomat a nyakáról.

- Túljutottunk az örvényen. Már minden rendben van. – nem engedte el az arcom, sem a szemeim a tekintetével. Egy pillanatra, mintha láttam volna, hogy célba értek az érzéseim, és legyintve csak azt mondja, felejtsük el, én is veled akarok lenni, de nem. Bólogatni tudtam csak. Még kicsit kába voltam a csóktól, és a sokktól, hogy lezuhanhattunk volna.

- Sajnálom. Mindent. Amiket mondtam, amit tettem ellened. Nem veled volt bajom. Vagyis, talán egy kicsit. Magamra haragudtam. Magamban csalódtam. Azt hittem elég vagyok magamnak, hogy egész életemben majd vadászok, lesznek futókalandjaim és ez elég lesz. De aztán jöttél te. Ledöntöttél a lábamról, és azóta, fel sem tudtam állni egészen. Amikor elmentem, láttam, hogy mennyire fájt, és azt éreztem, hogy bármit megtennék, csak ne legyen az arcodon az a fájdalom. Mikor elindultál megkeresni engem... Féltem. Féltettelek, hogy valami bajod eshet. Nem akartam elhinni, és beismerni, de azt hiszem... kedvellek. – szeretlek. Nem szólalt meg. Csend telepedett ránk, majd sóhajtva lehunyta szemeit, elengedte az arcomat, és hátra dőlt az ülésében.

- Kár volt a szónoklatért, Bella. Már késő. – mielőtt kinyithattam volna a számat, folytatta. De bár ne tette volna. Összeszorult a mellkasom, és úgy éreztem, hogy rögtön megfulladok. Egyből el akartam süllyedni szégyenemben és az önutálatban. – Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről. – mivel nem nézett felém, így nyugodtan összezárhattam a szemem, és mély levegőt vettem, majd méglassabban fújtam ki – Tanyanak hívják. És...

- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! – csattantam fel, és felé fordultam. Ő is rám nézett. Semmi érzelmet nem láttam az arcán. De a szemeiben a bánatot igen. Azt nem tudta elrejteni. – Keress ahhoz valaki mást! – tovább néztem szemeibe, és próbáltam elraktározni minden egyes négyzetmilliméterét az arcának. Hogy az elkövetkezendő években tudjak, mivel emlékeztetni magam, hogy ha hiszel, vagy hinni kezdesz valami szépben, az előbb-utóbb rosszba fordul. Hogy tudjam mit dobtam el magamtól, mert féltem, gyáva voltam beismerni, hogy mit is érzek. Hogy én is érezhetek szerelmet. Felálltam és visszamentem Jasper mellé. Könyörgően néztem Alice-re és nem sok tartotta, hogy nem bőgtem el magam. – Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre. – dadogtam, de még így is kicsordult egy könnycsepp. Láttam, hogy Esme és Carlisle felém néz, és szomorúan mosolyodik el Esmé, de nem tudtam viszonozni mosolyát. Ehhez nem volt már elég erőm. Alice adott egy gyors puszit Jazznek, majd elhaladva mellettem oda súgta.

- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.

- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.

- Hülye az öcsém! Ne is....

- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek! – könyörgő tekintetem emeltem arcára. Halványan elmosolyodott, majd nyomott egy csókot a homlokomra, én meg elmerültem a sötétségben.

EDWARD

- Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről…. Tanyanak hívják. És…

- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! Keress ahhoz valaki mást! – felpattant és vissza ment Jasperhez. - Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre.

- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.

- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.

- Hülye az öcsém! Ne is....

- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek!

Egy hét telt el azóta, hogy ezt mondtam neki. Hogy összetörtem az ő és az én szívemet egyaránt. Szilánkokra. Persze megkaptam utána Alice-től a fejmosást, és amikor Jazz nem volt Bella mellett, akkor ő is engem oktatott ki. A mai napig nem tudom, hogy miért mondtam ezt, de akkor úgy éreztem, hogy szenvedjen egy kicsit ő is. Így kicsit kiszínezve mondtam el neki, hogy mi történt. Valójában Tanya tényleg bepróbálkozott párszor, amíg ott voltam náluk, de én mindenegyes ilyen alkalommal úriemberhez méltó módon visszautasítottam. Ahányszor ránéztem, Bellához hasonlítottam. Hogy miben hasonlít rá, és miben nem. Bár az előbbiből nagyon kevés volt.

Azóta a szobámban ülök a kanapémon, és azokat a pillanatokat idézem fel, amikor Bellával együtt voltam. Azóta nem beszéltünk. Jasper akkor elkábította, és csak akkor ébredt fel, amikor leszálltunk a gépről.

Halk kopogás zavarta meg gondolataim, és arra fordítva a fejem vettem egy mély levegőt. Végig égette a torkom, mivel már azóta nem vadásztam, hogy Volterrába indultam egyenesen.

- Gyere, Alice! – de mire befejezhettem volna, már benn is volt egy ezer vattos mosollyal az arcán.

- Csak gondoltam szólok, hogy nem sokára visszaér Jasper és Carlisle. A hír után pedig vadászni megyünk. Eljössz te is? – kiskutyákat megszégyenítő szemekkel nézett rám.

- Bella is megy? – „Nála voltam. Próbáltam a fejével beszélni, de nem tudom. Annyira makacs.” – gondolta bosszúsan Alice. Apró mosoly jelent meg az arcomon. Láttam a fejében a jelenetet.

- Nem tudom. Semmi éleset nem látok a jövőjével kapcsolatban. Csak homályos foltokat.

- Nem tudom. Én… - és ekkor nyílt ki a bejárati ajtó. Ahogy belépett az illető tudtam, hogy ki az. És most már nem kerülhetjük el a találkozást sem. Felálltam, és húgommal lementem a földszintre.

Bella

Miután megérkeztünk, Esme látva, hogy távolságot tartunk Edwarddal, felajánlotta, hogy a kertben lévő kis házat felújítják Alice-szel nekem. Először tiltakoznia akartam, de Alice rám nézett, és inkább visszafogtam magam. Így másnap már be is „költözhettem”. Nem volt nagy a házikó, de nekem pont megfelelt. Egy nappali, konyha, fürdőszoba, és egy hatalmas gardrób, egy hálóval. A konyhát utólag építették hozzá – mint kiderült egy hónappal ezelőtt, Alice látomása miatt. Szintén a kis törpe vett nekem ruhákat is, amiket még mindig pakolok.

Hideg szellő lobogtatja meg a függönyöket, amikor valaki belép a szobába. A széllel az illata is felém jön.

- Ne haragudj a zavarásért, Bella! Carlisle mondta, hogy főzzek neked egy kis húslevest. Amíg nem tudsz vadászni, addig is erőben tart. – állt meg az ajtóban félénken Esme. Szerintem attól félt, hogy gorombán elküldöm majd. Nem haragudtam rá érte, hiszen eddig sem illő módon viselkedtem vele. De helyette sóhajtva álltam fel a földről, és dobtam le az ölemből a ruhákat. Esme követte a ruhák esését a szemével, és mosolyogva megrázta a fejét. – Ha vásárlásról van, szó nem igen tudja, hol kell megállni. – nyújtotta át a még forró levessel teli fazekat. – egy kicsit meleg volt a kezemnek, így gyorsan az asztalra raktam.

- Köszönöm. Alice, már csak Alice.

- Bizony! És engem így szerettek! – táncolt be az említett.

- Ki mondta, hogy szeretünk? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian. De csak egy légyölő pillantást kaptam.

- Jasperék nemsokára visszaérnek a hírrel.

- Milyen hírrel? És honnan?

- Hogy vadászhatsz-e a környéken, vagy nem.

- És kitől kérnek ehhez engedélyt? – Húztam fel a szemöldökömet.

- Hát a farkasoktól! Bella! Ezt beszéltük, mikor visszaértünk! – úgy nézett rám, mintha valami szellemi fogyatékoshoz beszélne.

- Nem emlékszem. – mert éppen Edward szavain gondolkodtam. De ezt már nem tettem hozzá.

- Nem csodálom. Na, mindegy. A lényeg, hogy mivel itt maradsz – megnyomta jól az utolsó szót – valahogy táplálkoznod is kell. És mivel nem vagy hajlandó azt fogyasztani, amit mi, vagy amit az emberek, így kénytelenek vagyunk a farkasokkal beszélni, hogy megengedjék, hogy táplálkozhass emberből. Jasper és Carlisle pedig felvállalták ezt a nemes feladatot és elmentek, hogy megbeszéljék ezt velük.

- És én miért, nem mentem velük? – Nemes feladat? Egy csapat korccsal beszélni?

- Mert… - kezdett bele Esme finoman, de Alice megint átvette a szót.

- Mert féltek, hogy ha kinyitod a szádat, akkor egyből nemet mondanak majd.

- Alice! Nem így gondolta. – kelt a védelmére Esme, de leintettem.

- Hagyd! Igaza van. Mikor érnek vissza?

- Hamarosan. Egyél és utána átmegyünk, rendben? – elnézett a gardróbom irányába, és mint akinek éppen szívrohama van a szívéhez kapott, és megfogta Esme kezét – Te…. Mit…. Művelsz…. A…. Ruhákkal?

- Pakoltam, mikor bejöttetek. – vakartam meg értetlenül a fejemet.

-  Ez nem pakolás. Ez ruha kivégzés. Tömeggyilkosság a ruhákkal szemben. Ezt helyre kell hoznom. Azonnal. – majd belevetette magát a ruhákba. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy nekem így is jó, már ott sem volt.

- Akkor én visszamegyek. Még a sütőben van a hús. – azonban mielőtt kiléphetett volna Esme az ajtón megfogtam a kezét.

- Nem kell ezt csinálnod! Mármint mosnod és főznöd rám. Megoldom magam is. Eddig is eléltem…

- Én csak….

- …de azért köszönöm. – és egy mosolyt is nyomtam a végére. Ügyes vagy, Bella! Viszonozta, majd megszorította a kezem, és kilépett az ajtón. – Mintha nem is magam lennék. – gondolkodtam el félhangosan és eltüntettem a mosolyt az arcomról, míg elővettem egy tányért, és mertem magamnak a levesből. Fantasztikus illata volt. Független attól, hogy egy tál friss vérnek jobban örültem volna.

- Ugye mennyire megtud változtatni egy szerető család? – majdnem kiesett a tányér a kezemből.

- Én nem akarok megváltozni! És nem is változtam meg! – kijött Alice a gardróbból, és megállt előttem – És mielőtt megszólalnál, közlöm, hogy nem is fogok. Jó nekem így. – leültem és ezzel befejezettnek tekintettem a témát, de ő nem.

- Ami a repülőn történt, közted és a bátyám között, amit elmesélt…

- Nem akarok róla beszélni. – erősebben kezdtem szorítani a kanalamat, ami megadta magát az erőmnek.

- …nem úgy történt valójában. – erre viszont már felkaptam a fejem.

- Nem értelek.

- Nem a teljes valóságot mondta el.

- Tudom.

- Tudod, és ennyiben hagyod?

- Alice! Bevallottam neki, érted?! Elmondtam neki, hogy kedvelem! Annyit kellett volna csak mondania, hogy mit tudom én, rendben próbáljuk meg….. De nem mondta! Nem ezt mondta. Azt mondta összemelegedett Tanyával! – lecsaptam az asztalra a kezem, minek hatására megrepedt az asztallap, és kifröccsent a leves a tányéromból. Természetesen rám.

- Tanya valóban próbálkozott nála többször, de ő elutasította mindannyiszor.

- Hát, lehet, hogy most nem. – felálltam és a mosogatóba tettem a tányérom. – Nem sokára mehetünk, csak átöltözöm. – felé sem nézve mentem el mellette. Egyből elment az étvágyam.

- Én addig át megyek. Szeretnék beszélni a bátyámmal. – motyogta és eltűnt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és nem sok kellett, hogy sírjak. Nem akartam elhinni, amit mondott, de az elmémnek nem igen tudtam parancsolni. Ő hinni akart benne, hogy mégsem történt semmi közte és Tanya között.

Amit levetettem pólót a földhöz vágtam, majd ami elsőnek akadt a kezembe másik, azt vettem fel. Kifelének még magamra kaptam a kabátom, majd átvágtam az udvaron.

Kinyitottam az ajtót, levettem a kabátomat és az emelet felé pillantva észrevettem, hogy Alice és Ő jön le a lépcsőn. Egyből egy kanapéhoz mentem és ledobtam magam rá. Esme jött elő a konyhából, míg Edward leült velem szemben egy fotelba.

- Ízlett az étel?

- Igen. Nagyon finom volt. Köszönöm. – de csak maradjunk kemények és érzéketlenek. Nem nézve Esme felé válaszoltam neki. Éreztem Edward tekintetét, hogy figyelmeztetni akar, viselkedjek, de megpróbáltam nem foglalkozni vele. Szerencsémre nem is kellett, mert Alice – aki eddig az ablaknál állt – egy sikkantás kíséretében kirohant az ajtón. Kicsivel később Carlisle lépett be, majd mögötte Jasper Alice-szel. Esme kijőve a konyhából, egy apró – de számomra annál személyesebb – csókot nyomott Carlisle ajkaira, majd az utóbbi felém fordulva belekezdett.

- Nem örülnek a farkasok, hogy még mindig itt vagy. Honnan ismered őket?

- Összefutottunk velük, mikor hozzátok jöttünk. Ennyi. – vontam vállat lazán.

- Találkozni akarnak veled. Nem igen hittek nekünk. Bizonyítékot akarnak, hogy nem ölsz. Veled megy pár farkas vadászat közben. És ha úgy látják, hogy túl veszélyes vagy, megállítanak.

- Állatként? Nem fognak lebukni? – vontam fel a szemöldökömet.

- Ne mosolyogj! Nem csak ők lesznek ott. Ez miatt megyek én is veled! – lépett előrébb és engedte el Alice-t Jasper – És mielőtt kinyitnád a szádat, nem, egyáltalán nem érdekel, hogy TE mit akarsz. Most az egyszer kénytelen leszel azt csinálni, amit mondunk neked!

A torkomon rekedt a szó. Még soha nem beszélt, így velem Jasper. Carlisle-tól már volt, hogy kaptam egy kisebb fejmosást, de Jazztől még soha. Mindig ő védett meg. A saját apjával szemben is, minthogy támadott volna. Meghökkenve néztem rá, és csak tátogtam, mint egy hal. Elmosolyodott és felvezette az emeletre Alice-t.

- Ez…? – fordultam apám felé, aki szintén mosolyogva rázta meg a fejét – És ezt te csak úgy engeded? Hogy így beszéljen Velem?

- Bella… Igazat kell adnom neki.

- Tessék?! Ma mindenki ellenem van?

- Senki nincs ellened, kedvesem. Csupán a javadat akarjuk, és hogy… - egy pillanatra Edwardra nézett, Carlislera, majd végül rám - … velünk maradj még.

Erre inkább nem mondtam semmit. Sóhajtva simultam mégjobban a fotelbe és a kezeim közé temettem az arcomat. Hogy tudtam, így belekeveredni ebbe? Miért nem léptem még le, akkor, amikor volt rá lehetőségem? Esme halkan elvonult apámmal, majd már csak Edward maradt ott, meg én. Meg akart szólalni, de abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Mély levegőt vettem és elvettem a kezeim az arcomtól. Egy aranyszínű szempár nézett velem szembe. Egy pillanatra elvesztem bennük, és azt kívántam, bárcsak tovább nézhetném őket, de ő lehunyta a szemeit, és elnevette magát. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom. Talán kezdeményezzek én? Vagy ne tegyek semmit? De úgy megcsókolnám! Úristen, mióta gondolok arra, hogy bocsánatot kérek mástól, és én kezdem a csókot? Ráadásul úgy, hogy ő bántott meg? Tönkre tesznek. Teljesen. Fel akartam kelni, de elkapta a kezem és visszanyomott. A telefonja még mindig csörgött. Felemeltem a szemöldököm és a készülék felé böktem a fejemmel. Úgy tett, mintha csak most hallotta volna meg. Meglepődve vette elő, és nyomta ki. Egy mozdulattal visszacsúsztatta a zsebébe.

- És ha fontos volt? – meg kellett köszörülnöm a torkom, mert egy kicsit berekedtem.

- Biztos, hogy nem fontosabb nálad, és annál, amit mondani akarok. – mélyen a szemembe nézett, és én azt kívántam bár ne mondott volna semmit a repülőn. Elkapott az ideg! De nagyon!

- Engem viszont nem érdekel! – kirántottam a kezem a kezéből, és felsétáltam apám dolgozószobájába. Mindig ide jöttem, mikor velük voltam, és egy kis magányra vágytam. Leültem a bőr ülésébe, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak, egy illető felé. Hallottam, hogy feljön a lépcsőn, megáll az ajtó előtt. Szabályosan láttam, ahogy emeli a kezét, hogy bekopogjon, de aztán a hajába túr, és tovább megy. Feltettem a lábam az asztalra és hátrébb döntöttem a széket. Lecsukódtak a szemeim, és lassan elaludtam, azt hiszem.

Hideg érintésre ébredtem. Belebújtam a kézbe, és mélyet szippantottam. Éreztem az ajkaimnál egy hideg ajkat és annak a légzését. Nyitni akartam a szám, hogy mégtöbbet kapjak belőle, de ahogy az agyam feldolgozta kié az illat, már talpon is voltam. A szék feldőlt mögöttem. Edward akkor állt fel a guggolásból és fordult felém.

- Jasper mondta, hogy ébresszelek fel.

- Ha szólsz, arra is felkelek. És nem aludtam. – megigazítottam a ruhámat.

- Szólongattalak. – a szemembe nézett. Erre már nem tudtam mit visszaszólni. Beletúrtam a hajamba – tőle tanultam, egyértelmű – és kimentem a szobából. A lépcső alján találkoztam Jazz-zel, aki a kabátomat a kezembe nyomta. Ahogy elhaladtam előtte, a fülébe súgtam:

- Még egy ilyen, és te leszel az első vámpír, akit kasztrálni fogok. – Nyelt egyet és kinyitott a száját, de hang nem jött ki rajta. Hallottam még, ahogy Alice odamegy hozzá, és megnyugtatja:

- Ne aggódj, szerelmem! Nem fogom engedni.

Már negyed órája ott voltunk a hátárnál. Kezdtem fázni. A kezeim remegtek az idegtől és a hidegtől is. Láttam, hogy Edward felém indul, miközben leveszi a kabátját. De mielőtt oda ért volna hozzám, én át álltam Carlsile másik oldalára. Hallottam, ahogy szomorúan felsóhajt, és ő adja rám a kabátját.

- Köszönöm.

- Rossz nézni, ahogy viselkedtek egymással. Mintha két óvodást látnék.

- Ne kezd te is! Elegem van, hogy mindenki ezt mondja, és elakarja dönteni, hogy mi a jó nekem. A mi életünk! Az én életem! Az én döntéseim.

Majd végre megláttuk a farkasokat, kilépni a fák mögül. Mindannyian farkas alakban voltak. Ahogy félkörben elhelyezkedtek előttünk, rám emelték tekintetüket. Ezután lépett ki még egy férfi. Az volt, akivel legutóbb beszéltünk. Gondolom a falkavezér, vagy, hogy nevezik itt a vezetőt.

- Üdvözöllek ismét Jacob!

- Doki! Ő lenne az? – Na lám csak, itt sem tanítják a jó modort?

- Igen, én vagyok az. Isabella Cullen.

- Á, szóval még egy Cullen. – mért végig – Úgy látszik mégis igazat mondtak a többiek. Nem igen tűnsz vérszívónak.

- Mert nem is vagyok az. Nem akarom tovább pazarolni az időmet rátok, szóval nem bánnám, ha....

- De türelmetlen valaki. Csak nem sürget valaki?

- De igen. Most, hogy mondod, még sok dolgom van, és rohadt régen vadásztam.

- Mondták, hogy mi a feltételünk?

- Igen. Jasper velem lesz. Utána a kutyáid bizonyíthatják, hogy valóban nem okozok sok bajt.

- Rendben. De azt akarom, hogy ő is veletek menjen. – mutatott Edwardra.

- Minek?

- Mert tudja tolmácsolni, amit mi gondolunk. Összeköttetésben vagyunk farkas alakban. Belelátunk a másik fejébe. Így egyből meg tudom hozni a döntésemet majd. Ő pedig megmondja nektek. – bővített a mondandóján, mivel kérdőn néztem rá.

- Ha muszáj. Rendben. Megegyeztünk. Mehetünk is. – az utolsó mondatot már a „kísérőimnek” mondtam.

Másfél órával később egy padon a városparkban vártunk Jasperrel Edwardra. Hogy mi az ítéletük. Bár remélem, jól döntenek, különben farkas bunda fogja díszíteni a padlót Cullenéknál. Sokkal élesebben láttam a körvonalakat mostmár. Így hamar észrevettem, hogy már közeledik.

- Beleegyeznek, hogy itt vadászhass. De ha bármi megváltozik vagy gyanús lesz számukra, akkor el kell menned.

- Oké. Mehetünk? – felpattantam, de Jasper nem állt fel. Ellenkezőleg. Kényelembe helyezte magát, és elmosolyodott. – Te nem jössz?

- Nem. Várok. Adok időt, hogy megbeszélhessétek. Szóval… gyalog mentek haza.

- Gyalog? Nem gondolod, hogy egy kicsit messze van?

- Ráértek nem? Hiszen mindkettőtök örökké él. És Alice mindent lát, így talán elétek megy kocsival valaki. Jó utat!

Fújtatva hagytam ott, mind kettőt. Pár perc elteltével hallottam, hogy Edward beér.

- Attól, hogy azt mondta nem kell beszélgetnünk. És én NEM akarok beszélgetni.

- Nem muszáj beszélgetnünk. Elég, ha csak én beszélek. És igen, meg fogsz hallgatni! Nem úgy történtek a dolgok, ahogy elmeséltem. Vagyis… nem pontosan úgy. Valóban hajtott rám, Tanya, és már azon gondolkodtam, hogy esetleg mégis adok neki egy esélyt. – fájdalom hasított a mellkasomba, a szavai által, de nem mutattam ki. Nem akartam, hogy lássa. – Egy héttel a te megérkezésed előtt, náluk voltunk. Akkor akartam neki választ adni. Alice-nek volt egy látomása, hogy eltűnik, homályos a jövőm, ezért intézte, hogy nehogy kettesben maradhassak Tanyával. Akkor nem tudtam miért teszi, de most már igen. Megmutatta, hogy mi lett volna a következménye annak, ha igent mondok neki. – itt elmosolyodott és megrázta a fejét. De velem nem osztotta meg a látomást. Inkább tovább ment. – Aztán letelt az egy hét és megjelentél te. Azóta egy lányra sem tudtam ránézni. Nem mintha sokkal találkoztam volna, de… azóta csak te jársz a fejemben. Egyfolytában. Főleg az az éjszaka óta, mikor a hotelban voltunk… együtt.

- Pff. Nem meglepő, hogy arra emlékszel, és nyomot hagyott. Te is férfi vagy.

- Nem! Félre értesz, Bella! – utánam kapott és a karomat megragadva megfordított – Nem úgy értettem. Tudod… Nekem te voltál az első. – Na, most koppant az állam a betonon. – És azóta…. Beléd szerettem, Bella. – Nem tudtam megszólalni. Csak néztem a szemeibe. Beléd szerettem, Bella. Beléd szerettem… Beléd sze… Ezt nem teheti! Nem érezhet irántam SEMMIT!

- Nem! Nem, nem, nem, nem! Nem! Edward, ezt… Te sem gondolhatod komolyan. Nem… Nem érezhetsz irántam így! – kirántottam a kezem az övéből, és hátráltam pár lépést.

- Miért? – de láttam a fájdalmat átsuhanni az arcán.

- Mert nem helyes… - elhalkult a hangom a végére. Két énem veszekedett bennem. Az egyik azt akart, hogy így érezzek én is. Hogy bevalljam, hogy már régóta én is ezt érzem iránta. A másik azt mondta, hogy nem szabad. El kell tűnnöm. Ő az ellenségem. – Nem lenne helyes…

- Bella… - lemondó sóhaj hagyta el az ajkait és lecsukta egy pillanatra a szemét – Értem. Sajnálom. – zsebre dugta a kezeit és elfordult tőlem. Meghasadt a szívem. Az egyik felem őrjöngött, a másik örült. Nem tudtam mit tegyek. Nem voltam még ilyen helyzetben. Soha. Ha hagyom, hogy azt higgye, én nem érzek így, akkor mind ketten szenvednénk. Ha bevallom, akkor meg…. Mi van akkor? Azon kívül, hogy ha a Volturi megtudja, és megöli őt, vagy a családját? Esetleg engem? Az kinek lenne jó? De ott a másik oldal is, hogy nem lehetek egyszer boldog? Nem, mert te Vadász vagy! Attól még folytathatom a munkám! Nem. Mivel akkor választanod kellene. És tudod jól, hogy milyen Edward. Nem engedne el. Nem tudnád teljesíteni a feladataidat. A munkád. Lehet. De boldoggá tenném Őt. Az apámat. És… magamat is. Ha nem is sok ideig.  Lehunytam a szemeim, és kimondtam. Talán életem eddig legrosszabb mondatait.

- Nem lenne helyes így érezni, de… én is ezt érzem. Mióta utánam jöttél. Az az este óta.

- Csak viccelsz. – Felnevetett, minden humor nélkül.

- Úgy nézek ki, mint aki viccel?

- Nálad nem igen lehet tudni. – félmosolyra húzta az ajkait, és már majdnem az én szám is felfelé görbült, mikor eleredt az eső. Felnyögtem, körbenéztem. Szerencsénkre egy motel előtt voltunk, így egyből berohantunk. Minden olyan gyorsan történt ezek után. Edward kivett egy szobát, majd odáig az utat majdnem futva tettünk meg. Amint beléptünk az ajtón, egymásnak estünk. Szinte téptük a másik ruháját és száját. Belemosolyogtam a vadságába. Eddig mindig ő volt a gyengédebb és lassabb, megfontoltabb. Fenekembe markolva felemelt és az ágyra dobott. Szó szerint. Felnyögtem, ahogy leértem, de másra nem is volt időm, mert már ott volt fölöttem…

Csukott  szemmel feküdtem a mellkasán és mosolyogva emlékeztem vissza az elmúlt pár óra eseményeire… A vadságára… Ahogy háromszor leestünk az ágyról… És persze arra, amikor egy párna esett áldozatul a kielégülésének…

- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte még mindig rekedtes hangon, miközben nem hagyta abba a hátam simogatását.

- Csak azon, hogy mennyire vad voltál. – én a mellkasára és hasára rajzoltam kivehetetlen mintákat. Néha a takaró alá is betévedtek az ujjaim... véletlenül…

- Bántottalak? Hol? Nagyon fáj? Mutasd! – fordított a hátamra. Nem bírtam tovább visszatartani a nevetésemet. – Most meg mi van?

- Hihetetlen vagy! Nem azért mondtam, mert bántottál, vagy fájdalmat okoztál volna. – kezemet az arcára simítottam – Ellenkezőleg! – közelebb húztam magamhoz, és a fülébe súgtam – Bejön, ha ilyen vad vagy.

- Szóval tetszik? – félmosolyra húzta ajkait. Kacéran néztem rá, és beharaptam az alsó ajkam. – Hamarabb is mondhattad volna. – belemarkolt a derekamba. Egy picit fájt, de nem akartam elrontani a boldogságát. És hamar el fog múlni a nyoma. Legalábbis remélem.

- Nem kérd…

- Kuss! – majd számra nyomta az övét. Bele nyögtem a csókba, mivel közben belemarkolt a combomba, és a mellembe. Egyre jobban maga alá temetett a vágy és a szenvedély, így én sem türtőztettem magam tovább… Remélem, ki tudja fizetni a szobában tett károkat, és motel nem jelent fel minket rongálásért. Egy éjjeliszekrény és még két párna nem számít rongálásnak, ugye?

- Mi van most akkor… köztünk? – kérdezte meg félénken, egy újabb menet után. Kimerülten, lihegve és izzadtan feküdtem mellette, csukott szemmel. Erre a kérdésére felé fordultam, és rá néztem.

- Nem tudom pontosan. – sóhajtva elfordult, és a falat kezdte el bámulni – Azt viszont igen is tudom, hogy téged akarlak. Mindenestől. Veled akarok lenni. És akarom, hogy te is akarj engem.

- Én, akarlak. Szeretlek. Azt akarom, hogy velem maradj. – ekkor már teljes testével felém fordult, és félig felettem helyezkedett el. Két oldalamon támaszkodott meg a karjain. Végig vezettem az ujjaim a karján. Láttam, ahogy az érintésemre megremegnek az izmai. Jó volt látni, hogy ezt mind én váltom ki belőle.

- Csak ne sürgess. Nekem még ez az egész új. Úgy értem, nem volt még olyan, hogy egy valakivel többször is lefeküdtem volna, vagy hosszabb ideig vele maradtam volna. Csak adj egy kis időt, hogy felfogjam, és hozzá tudjak szokni, oké? Kérlek.

- Ki mondtad! – Fülig érő vigyor

- Mit?

- Hogy kérlek!

- Tudom. Ez maradjon köztünk, rendben? Különben kénytelen leszek elhallgattatni téged.

- Igen? És hogyan?

- Így – mondtam neki, majd megcsókoltam.

Fáradt voltam. Már eléggé, de nem hagynék ki egy pillanatot sem, amikor lehetőségem van őt csókolni. Többé már nem. Egész testem hozzápréselődött, és nem fogtuk vissza magunkat. Úgy csókoltam, mintha ez lenne az utolsó együtt tölthető éjszakánk. És nem is igen lőttem mellé.

Sajnálom

            Sziasztok!

Sajnálom, hogy a hétvégén nem jött fejezet. Pedig terveztem és már egy része is megvan, csak nem volt időm befejezni. Ma már pláne nem lesz, mert ma megyek vissza a koleszba. L Mivel jövő héttől – pontosabban szombattól nov. 4-ig szünet lesz J - így megpróbálom akkor befejezni és hozni. Az is közre játszik, hogy ebben az évben projekt munkát kell leadnunk, meg a KRESZ-t is most kezdjük el. Aminek persze örülök, de még kevesebb időm lesz az írásra. Ha össze tudom magam addigra szedni, akkor legkésőbb – tényleg most már – november elején kaptok frisset. Tényleg sajnálom, mert szerettem volna én is rakni addigra, de nem megy. L Köszönöm addig is a pipákat, és a kommenteket!

Nem tudom, hogy ki volt, az aki, az unalmast jelölte, de szeretném, ha párszóval kibővítené, hogy miért is uncsi? Vagy komiban, vagy csetben, esetleg emailben, nekem mindegy. Köszönöm.

Jó olvasást, annak, aki még nem olvasta volna, és majd jövök!!!! J :D

PUSSZ J

9.fejezet

Hali!

Sajnálom, hogy múlt héten nem volt fejezet, csak egy kicsit összecsaptak felettem a hullámok.. De itt vagyok! Remélem azért vártátok! Köszönöm az előzőekhez a komikat, és pipákat! Most nem tudok sajnos dupla fejezetet hozni, mert jövőhéten megint nem jövök haza, de ígérem, hogy pótolom. Amint lesz kész fejezet duplát írok és rakom is fel. Jó olvasást addig is!

Egész éjjel csak a kanapén ültem a nappaliban, Cullenék házában és néztem magam elé. Anthony megpróbálkozott pár dologgal, hátha megszólalok, vagy tanúsítok bármi olyan viselkedést, ami arra utal, hogy élek, de nem jött össze neki. Így hajnal tájt, már föladta, és ingerülten elhagyta a házat.

Az emlékeimet pörgettem le magamban. Az összest, ami a Cullen családhoz fűz, vagy fűzhet. Amikor Carlisle-lal találkoztam. Amikor először láttam meg Jazzt Mariánál. Alice-szel való beszélgetésemet – ami igen rövidre sikerült, de hatásos volt. Amikor Emmett a földbe döngölt szó szerint, ahogy Esme aggódott értem akkor, ahogy Rosalie undorral nézett rám. Ahogy Edwarddal találkoztam legelőször, mikor azt a Vöröset kergettem, aztán ahogy Edward a hotelben megcsókolt. Ahogy aggódott értem reggel, ahogy ölelt..... És ezt már nem élv... érezhetem többé. Nem viccelhetek Jasperrel, nem bosszanthatom az Apámat. Mert most miattam vannak bajban, vagy már halottak is. Elkapta őket Victoria, és hiába van Alice-nek és Edwardnak képessége, nem birtokolnak olyan tudást, ami Jazznek van. A harci tehetséget. Nincs mindegyiknek olyan ereje, mint Emmettnek. Mélyet sóhajtottam, és újra néztem magamban, ahogy hagyjuk szenvedélyünk kibontakozni a hotelben Edwarddal.

Persze megtehetném, hogy bosszúból elmegyek, és magam adom fel a Volturinál, vagy keresem meg Victoriát, és befejezem az alkum, mielőtt tényleg késő lesz. Vagy akár Mariat is megkereshetném mivel, nincs itt, nem tartozik már Cullenék védelme alá. Vagy... itt is maradhatnék, és sirathatnám, azt az életet, amit hagytam elmenni, mikor ott hagytam Carlisle-t. Talán már én is a családhoz tartoznék, vagy tartoztam volna. Nem Jazz oldalán, hiszen ő megtalálta a társát, talán Edward mellett. De mikre is gondolok? Nem lehetséges ez nekem. Nem eshetek szerelembe, nem érezhetek semmit, senki iránt. Egy vadásznak nem ez a feladata. Ráadásul én A Vadász vagyok. Szorosan összezártam szemeim és mégkisebbre húztam össze magam a kanapén.

- Még mindig itt vagy? Meddig akarod ezt játszani, Bella? Itt sajnáltatod magad ahelyett, hogy kiderítenéd, mi van velük! Vagy felejtenéd el őket, és lépnél tovább! Végeznéd a dolgod! De nem, te inkább itt ülsz, és sajnálod, hogy az vagy ami! Elmegyek vadászni! Mire visszatérek, nem akarlak ott látni! Vagy nem áálok jót magamért! – végszóval becsapta az ajtót maga után Anthony, de úgy, hogy a teljes üvegfal beleremegett. Talán igaza van. Tennem kéne valamit. Nem itt ülni és... Valóban azt sajnálnám, hogy az vagyok, ami? De én szeretek az lenni! Szeretem, hogy nem vagyok vérszívó, de nem is vagyok olyan gyenge, mint egy ember. Nem tudom. De ő honnan is tudná? Csak akkor van velem, vagy foglalkozik velem, mikor kell neki valami. Vagy valaki. Utána meg feldob az ellenségnél, vagy csapdába csal.

Vettem egy mély levegőt a számon, de meg is bántam. Elkezdett kaparni a torkom, és szinte éreztem, hogy már fekete a szemem. Nem az a csokibarna, amit Edward szeret. Szeret? Ennyi idő alatt lehet szeretni valakit? Beleszeretni valakibe? Még megkedvelni is nehéz, nemhogy szeretni! Vagy ezt csak én gondolom így? Egy dologban viszont teljes mértékben igaza van Anthony-nak! Nem ülhetek itt, és lehetek csak, mint aki elveszített valami fontosat. Tennem kell valamit! Talán még nem késő! Talán ha elindulok, még elérem őket! Megtudom akadályozni, hogy meghaljanak! Megfogom tudni akadályozni!

Kezdtem épp egy kis halovány reményt látni arra, hogy igazam van, vagyis lesz, de ezt drága barátom összetörte. Egy szemvillanás alatt. Szó szerint. Annyit éreztem csak, hogy neki csapódok az üvegfalnak, és egy fa törzsének csapódom. Mielőtt elérhettem volna a talajt, megint megfogott, és a verandának vágott. Kezdtem bepipulni. Komolyan! Most döntöm el, hogy megkeresem őket, erre ő így fogadja! Szép barát! Mikor oda ért elém, már nem talált fogást rajtam, mert én kaptam el a nyakát, és a legközelebb lévő fához nyomtam. Ziháltunk mind a ketten. Meg nekem még fájt a hátam is eléggé. A szemembe nézett és láttam, hogy kíváncsian méreget, hogy mi lesz a következő lépésem. De ami történt, arra sem én, sem ő nem volt felkészülve.

Egy ijedt sikoly törte meg az erdő csendjét, majd egy kiáltás, amit egy test nekem ütközése követett. Nem engedtem el Anthony-t, így velem esett ő is oldalra. Amint a felszálló por egy kicsit csillapodott, már láttam a „támadómat” és a tüdőmbe maradt a levegőm. Nem találtam a szavakat. Anthony megpróbált kiszabadulni, és én úgy engedtem el, mintha nem is az én kezem lett volna. De nem tudtam elengedni azt az arany szempárt, ami rám nézett. Mosolyra húzódott a szája, és elkiáltva a nevemet megölelt. Én még mindig szinte, úgy néztem rá, és éreztem magam, mint aki szellemet lát. Érezhette is, mert pár perc múlva sértődötten szállt le rólam, és nyújtott kezet, miközben Jazz is közelebb sétált. Hogy ki?! Az előbb említettre néztem úgy, ahogy az előbb Alice-re, de ő csak vigyorgott, és tartotta a szemkontaktust. Lassan álltam fel, szemem járattam közöttük. Valahogy hihetetlennek tűnt, hogy itt vannak. Én eddig azt hittem, hogy....

- Hogy a fenébe kerültök ti ide? – Nyögtem ki az első dolgot, ami az eszembe jutott, és ami a legfontosabb volt a többi millió kérdésem közül. – És a többiek?

-  Én is örülök neked Bella! Igazán! Láttam, hogy itt vagytok, és hogy olyan letargikus állapotban vagy, így mondtam Jazz-nek, hogy jöjjünk el, és mondjuk meg, hogy nincs velünk semmi baj. MI jól vagyunk. – felelte Alice, majd szemöldök ráncolva nézett a házra. Az összetörött verandára, és üvegekre. Szerintem már azt tervezi, hogy hogyan lehetne a leghamarabb megcsinálni. Vagy csináltatni velünk. – Miért kellett átrendezni a házat? Miért nem volt jó, ahogy volt? – Így lenne szerencsém a lottón.

- Bella hibája!

- Anthony hibája! – mondtuk egyszerre, mire légyölő pillantással néztem rá. – Te dobtál ki az ablakon!

- Figyelmeztettelek előtte, hogy mikor visszajövök, és úgy talállak, ahogy elmentem, drasztikus módszerekhez fogok folyamodni. – fonta karba a kezeit, és elfordult. Felsóhajtottam, és inkább Alice-ékre figyeltem.

- Hogy érted azt, hogy mi? – összenéztek, és tudtam ebből, hogy baj van. Talán nagy baj. – Alice! Jasper! Ki nincs jól?

- Mondd el te.

- Miután elmentél... inkább menjünk be. – mondta Jazz, majd kedvesét húzva a nappaliba mentek. Léptem volna én is át az ajtót, mikor Anthony hangja megállított.

- Én elmegyek sétálni. Nem akarok útban lenni, és Bella... sajnálom, hogy úgy neked estem.

- Semmi baj! Csak aggódtál értem. Érthető. De maradhatsz is, ha..

- Nem! Nem akarok... útban lenni. – majd már el is tűnt. És még sétálni megy, mi? Ja.

- Itt vagyok. – lerogytam az egyik fotelba, velük szembe.

- Tehát – kezdte Alice – Edward.. nem fogatta valami jól, hogy tényleg elmentél, és nem jössz már vissza. Legalább is az első hónapokat, még jól viselte, de aztán...

- Várj! Hogy érted, hogy az első hónapokat? Nem voltam addig el!

- Hét hónap telt el azóta, hogy elmentél tőlünk, Bella! – mondta szelíden Jazz. De nem akartam elhinni. Hét hónap? Hol voltam én... Victoria! Akkor eshettek ki a napok... hónapok, amikor ott voltam. Talán, hogy nem is emlékszem olyan sok alkalomra, amikor magamnál lehettem. De hét hónap? – Edward elkezdett keresni, - folytatta testvérem – de nem igen jutott a nyomodra. Még Alice sem látott. Hol voltál?

- Ez hosszú történet. – hajtottam le a fejem, és kértem, hogy folytassa. Alice vette át megint a szót.

- Aztán már nem járt vissza, és nem adott jelet magáról. Rosalie, és Emmett elment utána, és megüzenték, hogy Olaszország felé tart. Azután már mi is utána mentünk, de mivel láttalak, így mi eljöttünk.

- Miért menne oda? És miért úgy tudják a farkasok, hogy északnak mentetek?

- Mert eredetileg arra mentünk. Elmentünk Alaszkáig, de nem volt ott. Ott hagyott nekünk üzenetet Emmett, hogy... hova tart. – befejezte, de nem ez volt a történet vége. Szememmel ösztökéltem, hogy folytassa. – Na, jó! A Volturihoz ment. Nem akart olyan világban élni, ahol te már nem vagy.

- Mi van? – felpattantam, és mint a mérgezett egér, kezdtem el mászkálni – Hogy érted, hogy nem akar olyan világban élni, amiben én nem vagyok?!  Hiszen élek! Nem! Ezt nem teheti meg! Nem lehet, hogy az legyen! Egy éjszaka volt! Egy nap, hogy ismertük egymást, ez...

- Bella! Befejeznéd? Az idegeimre mész ezzel a mászkálással, és az érzéseiddel! – kezdte el masszírozni a halántékát Jazz. Megálltam egy pillanatra, de aztán folytattam a mászkálást.

- Bella, nálunk nem igen úgy mennek a dolgok, ahogy az embereknél. Nem kell randizgatni, és jobban megismerni a másikat, hogy tudjuk ő az, akire eddig vártunk, és ő az aki kell nekünk. Nálunk ez egyik pillanatról a másikra történik meg. És Edwarddal ez megtörtént. Amikor levett legelőször a lábadról. – mosolygott a végén, mire elfintorodtam, és visszaültem a helyemre.

- Nem lehet! – suttogtam magam elé, de sajnos meghallották.

- Ne gyere ezzel a hülyeséggel megint! Mióta elhagytál, ezt szajkózod! – csattant fel Jazz, mire rákaptam a tekintetem.

- Nem én voltam az, aki dobott az miatt, mert nem vagyok ott mindig, ahol te!

- Ti miről....?

- Talán nem azt kellett volna tennem? – állt fel és láttam rajta, hogy mérges kezd lenni – Otthon ülni, és várni, hogy mikor van időd rám is? Mikor jössz haza? Épségben? Vagy egészben? Vagy, hogy haza jössz-e egyáltalán?! Láttam! Éreztem, hogy boldogtalan vagy velem! De nem szóltam. Nem nyaggattalak vele! Mert tudtam, hogy mi a bajod! Menni akartál! Már akkor sem bírtál egyhelyben maradni sokáig! Hajtott a véred!

-  A vérem?! Mit akarsz ezzel? Hogy olyan vagyok, mint az apám? És ezt most miér’ nekem mondod? És miér’ nem mondtad korábban? És tudod mit? Azért mentem el, mert az nem én vagyok! Vadásznak születtem! Nem holmi vérszívónak! – álltam fel, és dühösen meredtem szemeibe.

- Szóval ezek lennénk? Ez lennék neked, holmi vérszívók? Nem az apádra gondoltam.

- Jasper... – próbálkozott halkan Alice közbe szólni, de nem igen tudott. Csak a fejét kapkodta köztünk.

- Nem úgy gondoltam! – keltem egyből védelmemre, de nem hatottam meg. Nem úgy nézett rám.

- Lehet! De úgy mondtad! És az érzéseidet érzem, nem a gondolataidat. És azok azt mondják, hogy igenis így érzed. Hogy csak ennyi vagyunk neked! De tudod mit? Akkor miért nem végzed el most a feladatod? Miért nem ölsz meg minket most?

- Jasper! – állt fel Alice, és szerelme elé állt, de ő nem nézett felé. Engem figyelt szemeivel.

- A testvérem vagy.

- A testvéred? Most már az lennék? Magad sem tudod, hogy mik vagyunk MI Neked. Azt tudom, hogy te mi vagy nekem. Meg a többieknek, és főleg Edwardnak. De téged ez úgysem érdekel. Soha nem is érdekelt, hogy mi van mással. Egyedül az volt számodra a fontos, hogy neked jó legyen. Hogy neked meglegyen minden. Az, hogy kin kell áttaposnod azért, hogy megkaphasd, nem érdekel. Bárkin átgázolsz. – döbbenten hallgattam végig a szavait, és a végén rá kellett döbbennem, hogy igaza van. Ha érdekelt volna, hogy mi van velük, vele, akkor nem hagyom el őket. Nem úgy, ahogy ott hagytam őket. Jazz suliban volt, Carlisle meg dolgozott. Én meg leléptem. Ha érdekelne, hogy mi van velük, akkor nem hagyom el őket másodszorra is. Akkor most nem itt kennék, és nem a testvérem szavain gondolkodnék, hanem úton lennék, hogy megmentsem Edwardot. Vagy már együtt lenne a család.

- Igazad van. Nem igen érdekelt, hogy mi van veletek. Nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok neked. Csak a saját érdekemet néztem. Sajnálom. – félve néztem szemeibe, de meglepődtem, amikor megláttam az arcát. Vigyorgott! Átvert! Tudta, hogy így tud rám hatni. A rohadt lelkiismeretemre! A közelemben lévő párnát felkaptam, és teljes erőmből hozzá vágtam. Könnyedén elkapta, és visszadobta azzal a lendülettel. De ez nem olt jó ötlet. A lendülettől hátra estem, és szerencsémre a fotelben értem célt.

- Jasper! – kiabálta Alice, majd mellém lépett – Jól vagy?

- Persze. Innom kéne. Már napok óta nem ittam. – felálltam, és mint végszóra belépett Anthony is egy zacskó vérrel. Megtorpant egy pillanatra, ahogy végig nézett rajtunk, majd oda dobta a vért nekem. – Kórházi?

- Az. Gondoltam, hogy fogok egy embert és frissen hozom el, de nem hiszem, hogy azt díjazták volna egyesek. – bökött fejével Alicék felé – Megbeszéltetek mindent?

- Igen. – szólalt meg Jazz, de Alice megint közbe szólt.

- Nem! – felhúzott szemöldökkel néztünk rá, mire összefonta karjait a melle alatt, és csúnyán nézett ránk – Egy valamit még nem értek. Vagyis több mindent, de azzal még ráérünk.

- Te? Nem? Értesz? Valamit?

- Igen! Ritka pillanatok egyike, de megtörténhet, még velem is. Szóval mit értettetek azon, hogy dobott, elhagyott, nem hagyott. Mit értetek ez alatt?

- Ez hosszú lesz. – kényelmesen elhelyezkedtem a fotelben, majd Jasperre néztem, miközben a vért szürcsöltem.

- Miért nem te mondod el?

- Mert te is elmondhatod.

- De...

- Na, jó! Mikor Carlisle-lal együtt éltünk, egy vadászatom során leltem Mariara, és Jazzre. Valami megfogott benne. Ne gondolj rosszra, nem olyan értelemben, hanem mintha nem is tudom.... Mindegy. Tehát aztán többször jártam olyan helyen, ahol ő is ott volt. Majd.... rövidítek, ha nem gond oké? – bólintottak így tömören elmondtam a dolgokat – Egy darabig együtt voltunk. Legalábbis megpróbáltuk, de nem igen jött össze. Nem volt meg köztünk az a dolog, ami köztetek. És hidd el nem bánom. – mosolyogva néztem rájuk, ahogy Alice odabújt Jazzhez, és átkarolták egymást. Arra gondoltam, hogy bárcsak én is így lehetnék Edwarddal. Gondok, és a Volturi nélkül. De ez egyelőre nem lehetséges nekem. Még nem.

A nap további részében megbeszéltük, hogy akkor mit csináljunk. Alice a jövőt kutatta, Jasper gondolkodott, Anthony a kanapén fetrengett, és néha közbe szólt valamit, míg nekem lázasan pörgött az agyam.

Egyik felem Edwardon. Hol van pontosan? Jól van? Él még? A másik fele, meg, hogy hogyan találhatnánk meg gyorsan. Persze egyszerű lenne, ha az ösztöneimre hagyatkoznék – így találom meg az áldozataimat – és még Anthony is tudna segíteni. De mi van akkor, ha elérünk Olaszországba? Ha találkozok a Volturival? Nem hiszem, hogy elengednek megint, olyan egyszerűen, mint a múltkor. Vagy még állják a szavukat, és nem veszik annak, ha oda megyek, hogy feladom magam?

- Szólok Rosaliéknak. Ne menjenek be Volterrába. Meg Esmééknek is, hogy ott találkozzunk. A városkapunál. – szólt közbe Alice, ezzel kizökkentve gondolatimból. És egy ötletet adva.

- Alice! Tud rólatok Aro? A képességeitekről?

- Csak rólam és Edwardról. Miért?

- Akkor Jazzt feltudnánk használni, ha nem akarnak minket elengedni. Edward...

- És hogyan akarsz bejutni? – emelte fel a fejét Jazz.

- Az egyszerűbb, mint hogy ki is jöjjünk onnan élve. Tehát. Edward tud olvasni Aro fejében. Ha nem engedne el minket, ő jelez neked, – fordultam Jazz felé – te egy kicsit, de óvatosan belekavarsz Aro érzelmeibe. Ő belemegy, mi meg villámgyorsan eltűnünk onnan. – vontam vállat és hátra dőltem a fotelban.

- És velem mi lesz? – állt fel Anthony.

- Te nem jöhetsz be velünk. És Alice sem. Nem szabad megtudnia, hogy te is itt vagy. – néztem az említettre.

- Hogyan akarsz eltitkolni Aro elől? Én is ott akarok lenni!

- Azt megoldom. Te viszont nem lehetsz! Hisz’ gondolj bele! Te, Edward, én és ha véletlenül rájön Jazzre is. Kincset érünk neki külön-külön is. Gondolj bele, ha együtt vagyunk ott. Két választásunk maradna csak. Csatlakozunk, vagy meghalunk.

- Miért, így nem csak annyi van?

- Nem. Így el is tudunk jönni.

- És én miért is nem mehetek be? – kérdezte sértett hangon Anthony.

- Mert Vadász vagy. És elméletileg neked halottnak kéne lenned. Vagy legalábbis az ellenségemnek lenned, és nem a barátomnak, Anthony. Meg kell valaki, aki szerez egy kocsit, és a többiekkel marad. – elgondolkozva néztek egymásra. Én Anthony-val néztem össze, és az ő szemeiben is azt láttam, ami bennem is kezdett éledezni. Egy cseppnyi félelmet. És hogy előtte sokat kell táplálkoznunk.

- Indulnunk kellene. Elérjük Olaszországot, ha most indulunk, még az eső előtt. – állt fel Alice, és megfogva Jasper kezét, kimentek az udvarra. Én is felálltam.

- Hát, akkor menjünk.

- Bella! – megálltam Anthony hangjára, és szembe fordultam vele – Mi lesz azután, ha kiszabadítottuk a... Edwardot?

- Nem tudom.... – suttogtam halkan, és inkább kimenekültem. Nem bírtam a szemeibe nézni. Látni a fájdalmat, a bánatot, hogy egy karnyújtásnyira vagyok tőle, mégis kilométerekkel arrébb állok. Jazzék az erdő szélén álltak. Amint kiértem rám néztek, és egy szomorú mosoly került az arcukra.

- Merre....

- Egyenesen Olaszországba menjünk. Útközbe persze megállhatunk, ha táplálkozni akartok. – csicseregte közbe Alice, majd el is indult. Nekem még mindig tátva volt a szám. Jazz csak kuncogott, majd felesége után futott.

És megint igaza lett Alice-nek. Akkor kezdett az eső csepegni, mikor már jóval Olaszországon belül voltunk. Mivel mi már – Anthony és én – fáradni kezdtünk, és éhesek is voltunk, így amíg eláll az eső, megálltunk egy motelnél. Kicsit furcsán nézett ránk a recepciós, mikor mi négyen a szépségünkkel – na, jó, csak ők hárman – beállítottunk, és egy – EGY! – szobát kértünk. Úgysem szándékoztunk tovább maradni a szükségesnél. Míg Alice, és Jazz elintézte a telefonokat Rose-nak, és Carlisle-nak, mi vadászni voltunk. Olyan furcsa íze volt az embereknek. Megkérdeztem Anthony-t is, hogy ő érezte-e, de nem vett észre semmit. Na, ja. Felőle akár mérgezett is lehetne, ha vér, akkor nem foglalkozik mással. Mire visszaértünk a szobába, ők is végeztek, és már indultunk is tovább.

A többiek ott voltak, ahova Alice rendelte őket. Már korábban itt köröztek a város körül, hátha megjelenik Edward, és lebeszélik az őrült tervről, de eddig nem tűnt fel. Hát mi is vártunk.

És vártunk...

Még mindig vártunk....

És még mindig semmi....

Csak egy elmosódott csík a szemeim előtt....

- Ott van! Edward! – el akart indulni Rose, de egyből utána kaptam, és sikeresen elkaptam. Rám morgott, de nem igen foglalkoztam vele. Nem volt rá időm.

- Rose! Megegyeztünk! Ti itt maradtok! Nem tudhatják meg, hogy itt vagytok. – taszítottam egyet rajta hátra felének, majd Edward után indultam.

Az utolsó pillanatban értem csak el. Épp lefékezett a torony előtt, mikor belécsúsztam. Az eső még nem száradt fel, így csúszós volt az út. És későn vettem észre, hogy megállt. Szitkozódva álltam fel róla. Ő még mindig ott feküdt, és engem nézett, mintha csak illúzió lennék, vagy mi.

- Meddig akarsz még ott maradni?

- Bella?

- Nem, a jó angyalod! – forgattam meg a szemeimet, majd a karját elkapva talpra rántottam. A szemkontaktust nem engedte el, de mielőtt bármelyikünk is tehetett volna bármit, kinyílt az ajtó szerencsétlenségünkre. Lassan Alice, és Jasper is mögénk ért, mintha itt lettek volna már. Csak biccentettem feléjük gyorsan, majd az ember felé fordítottuk fejünket. Magamban szidtam Alicet, mivel azt beszéltük meg, hogy marad.

- A Mester vár benneteket. – azzal megfordult és elindult a folyosón. Mély levegőt vettem, megigazítottam a ruhámat, és elindultam. Edward utánam kapott, de kikaptam a kezem a kezéből.

- Alice! Mutasd meg neki a tervet! És ha el mer térni, bajba kerülünk. – majd felhúztam azt a bizonyos Vadász maszkomat. Arra az időre fejlesztettem ki, mikor Aro-val találkozok, vagy végzek valakivel. Halkan mentem a nő után végig a labirintuson. Már majdnem elértük a liftet, amikor homályosan kezdtem látni. Megráztam a fejem, és pislogtam, mire jobban lettem. Pedig ettem. Mi lehet ez? A liftnél nem jött már velünk az ember. Megnyomta a megfelelő gombokat, majd mosolyogva elment. Hogy tud egy ember ezeknek dolgozni?

Ahogy lassan ment a lift lefelé, én úgy éreztem magam egyre szarabbul. A fejem kezdett fájni – pedig ez Carlisle szerint nem lehet lehetséges a fajtámnál – és mintha szédülés fogott volna el. Neki kellett támaszkodnom a lift falának, hogy ne tűnjön fel annyiar a többieknek. De még ezt sem tudtam elrejteni testvérem elől.

- Jól vagy? – méregetett felhúzott szemöldökkel.

- Ja, szóval szállj ki az érzéseimből! – feleltem flegmán, majd megerősítettem a falat magam körül, ezzel kizárva őt. Éreztem még a tekintetét, meg azt is, hogy Edward bámulni kezdett, de én meg kitartóan bámultam a liftajtót. Ami ki is nyílt, és... Jane állt velünk szemben.

- Isabella! Nem hittem volna, hogy még látlak téged... élve. – mosolygott angyalian, de részemről csak egy fintor futotta, és szinte elrohantam mellette. – Remélem, jól érzed magad.

- Remekül! – morogtam oda, majd belöktem egy kisebb ajtót, és balra fordultam. Hallottam még, hogy köszöntik egymást, mintha régi jó ismerősök lennének – amitől majdnem felfordult a gyomrom – majd követnek. Persze a nagyterem ajtajánál megvártam őket. Jane elém állva a kilincsre tette a kezét, de megköszörültem a torkom, mire rám villantotta vörös szemeit. Felvontam szemöldököm, és mögém biccentettem.

- Hát persze. Majdnem elfelejtettem. – felelte – ember számára – bájosan, és arrébb állt. Vigyort mutattam neki – ami inkább volt vicsorgás – és én löktem be az ajtót. Ha az nem lett volna nehezebb, mint amire emlékeztem. – Nahát! Csak nem elhagy az erőd? – kérdezte gúnyosan, mire elöntött a düh, és megint nekimentem az ajtónak, ami most már megadta magát nekem. A falnak csapódott, egy adag vakolatot magával sodorva. Majd bementem. A többiek utánam. Pont középen álltam meg Aro-val szemben. Felállt a székéből, és lassan elém sétált.

- Drága Isabella! Még szerencse, hogy nem festettettem újra a falat az ajtó mögött.

- Sajnálom. – böktem ki, majd keresztbe fontam a karomat a mellkasomon.

- Látom elhoztad pár barátomat is. Minek köszönhetem, hogy itt vagytok?

- Töröld az alkud Bellával. – mielőtt megállíthattam volna, már ki is ejtette a szavakat a száján Edward. Gyilkos pillantást vetettem rá, de nem figyelt rám. Arot nézte kitartóan.

- Hm. És miért tenném? Elfogadta. Saját döntése volt. Felnőtt ember. Azt hiszem, el tudja dönteni, hogy mi jó neki és mi nem.... – folytatta még, de én már nem hallottam. Az jött megint rám, ami a folyosón, illetve a liftben, csak most egyszerre. Megszédültem, és ha Edward nem kap értem, összeesek. Még láttam Aro vigyorát, majd egy percre kiesett minden.

Mikor magamhoz tértem hangokat hallottam, de azt nem tudtam beazonosítani, hogy kitől származnak.

- ... megakartál halni. De miért Edward? Állj be közénk, és akkor nem vész kárba egy ilyen tehetség, mint te.

- Köszönöm, de nem. És nem erről van szó.

- Vagy nem csak erről?

Miről beszélnek? Megint rám jött egy olyan hullám szerűség, és melegség öntötte el a testemet. A lábamtól indult, végig a karomon, a fejembe, mire kitört belőlem a nevetés.

- Bella?

- Nincs valami túl jól, ahogy látom.

- Mit tettél vele?

- Én semmit. – tisztult a látásom egy kicsit és körbenézve láttam, hogy Edward szinte támadóállásban áll Aroval szemben, aki feltartott kezekkel mosolyog. – Talán nem kellett volna neki itt táplálkoznia.

- A vér... – nyögtem ki halkan. De nem volt tiszta a fejem. Nem állt még össze a kép.

- Miről beszélsz, Aro?

- Nem mondták még, hogy ne nyúlj más tulajdonához?

- Hogyan...? – nem tudtam összehozni egy értelmes mondatot. Pedig megpróbáltam. Jasper szorítása erősebb lett a derekam körül, majd felemelt a földről. Megkapaszkodtam a vállában, és megpróbáltam értelmesen nézni.

- ...értesített róla, hogy jöttök. Hát, gondoltam meglepetéssel várlak titeket.

- Azzal, hogy megmérgezed Bellát?! – Úgy tűnik lemaradtam valamiről.

- Túléli, nem kell félned. Ez csak ideig, óráig tart.

- Mi az?

- Egy kis enyhe méreg, kábítószerrel keverve. – vont vállat Aro lengén, mintha arról beszélnénk, hogy kinn sötét van. Mély levegőt vettem, de csak rosszabb lett. Még hányinger is jött rám. Ilyen szar az embereknek?

- Honnan tudtad meg?

- Azt hitted, hogy előlem, vagyis a Volturi elől eltudsz titkolni bármit is? Főleg ezt? – Mintha akartam volna mondani valamit, de mire kinyitottam volna a számat, csak egy név jött ki rajta:

- Jazz... – majd sötét lett minden. Néhány percig még hallottam a körülöttem lévőket, és olyan volt, mintha megvakultam volna. Hallani hallottam, de látni nem láttam semmit. Csak, hogy fekete minden.

- ... míg kiheveri... megyünk....

- ...két szoba...lesz...... egyedül....

- Jane! Kísérd őket az emeletre, a... és add nekik.... Demetrinek, és Félixnek, hogy... – Mit akar azokkal a benga állatokkal Aro? És mit ad, ki és kinek? Mi van? Milyen emelet? Milyen két szoba? Miért hallok csilingelést?

- ...utolsó kérdést.... – És Aro – gondolom, hogy ő – kimondta azt a nevet, amit már nem egyszer hallottam létezésem során az ellenségeim szájából. Vagy éppen az aktuális megbízóm szájából.

- Anthony Meerar.

Csak most megfogadtam, hogy – VALÓBAN! – meg fogom ölni. Csak ezt éljem túl.

Éreztem még, hogy alám nyúl egy másik kar – akinek napfény illata volt – majd teljes filmszakadás.

Az első dolog, amit érzékeltem, hogy puhán fekszem. Talán bársonyon. A második, hogy egy nem is annyira hideg kar simogatja az arcomat, és jobb oldalamról hideg sugárzik felém.  A harmadik, meg, mintha valaki, vagy valakik sugdolóznának körülöttem. Megmozdítottam az ujjaimat, mire a kéz megfogta azt, és a nevemet kezdte ismételni. Lassan tudtam csak kinyitni a szemem, de vissza is csuktam, mert fordult velem egy nagyot a világ.

- Hol vagyok?

- Volterrában. Aro adott két szobát, hogy kipihenhesd magad. – Akkor ez volt az a két szobás dolog.

- Jasperék?

- Mellettünk vannak. Alice a jövőt kémleli... – oldalra fordítottam a fejem és ránéztem. Már nem forgott a világ. Csak én kezdtem merülni az éjsötét szemeiben. Miket beszélek? Kár tagadni. Nem vagyok normális.

- És?

- Carlisle és a többiek elmentek. Mármint csak vissza Forksba. Féltek, hogy meglátja őket valamelyik katona. – simított ki egy tincset az arcomból.

- Mi történt?

- Mire emlékszel?

- Nem sokra. – fordultam a plafon felé – Furcsán éreztem magam. Majd, mondat foszlányokat hallottam. Volt, hogy kiesett pár perc. Azt hiszem. Majd itt tértem magamhoz. – néztem ismét felé.

- Aro tudta, hogy miért jöttem én valójában. Kár is lett volna tagadni előtte. Láttam a gondolataiban, hogy tudja. Az alkudat nem tudtam megszüntetni, de..

- ...de ez nem tartozik rád. Én döntöttem, nem te! – vágtam hozzá, majd kiültem az ágy szélére.

- Csak segíteni akartam.

- Ahányszor segíteni akarsz, csak én kerülök bajba! Inkább hagyj békén! Szólj a többieknek, hogy megyünk. Már jól vagyok. – felhúztam a cipőm olyan lassan, míg ő felállt, és kisétált.

Bántott, hogy bántom őt. Fájtak a szavaim. De nem tudtam ellene tenni. Túl sok minden összejött. Nem kaptam el Victoriát. Azt hittem, hogy Cullenék meghaltak. Edward felkereste a Volturit. Féltem, hogy nem érünk ide hamar. Aro megmérgezett. Anthony elárult. Ismét. Mi jön még?

Sóhajtva álltam fel, majd a kabátomat is felvettem, és körbe néztem a szobában. Egy ágy, szekrény, fésülködő asztalon és ablakon kívül nem volt benne más. Pillantásom megint az ágyra tévedt, és arra gondoltam, hogy mióta lehettem eszméletlen, és őrizhetett Edward. És én a helyett, hogy megöleltem volna, vagy köszönete mondok – megcsókolom -, ahelyett neki estem, és kiabáltam vele. Hálátlan vagyok. Már Jazz is megmondta. Összeszorítottam szemeimet, egy pillanatra, majd kiléptem. Már meg sem lepődtem, hogy Félixet az ajtó előtt találom, a falnak dőlve, vigyorogva. Elnyomtam egy fintort.

- Jobban vagy?

- Arra gondolsz, hogy miután megmérgezett a Mestered, vagy arra, hogy elmúlt-e a hányingerem, amit te okozol? – fontam karba kezeimet, és beálltam, ahogy ő is. De mondatom után csak fejét rázta mosolyogva, és közelebb jött. – Ha még egy lépést teszel, megjárod!

- Nem fogsz bántani. Ahhoz túlságosan nagy hatással vagyok rád. – és közelebb lépett. Az egyik karját a fejem mellett megtámasztotta falon, ezzel elállva a menekülésem útját. Felmosolyogtam rá, és én is közelebb hajoltam hozzá.

- Igazad van. Nagyobb hatást már csak azzal érhetnél el nálam, ha az elkövetkezendő.... csak ötszáz évben nem látnálak. – egy apró csókot nyomtam szájára, majd kibújtam a karja alól. Döbbenet még mindig nem hagyta el az arcát. – Nőj fel Félix! – kiáltottam neki, majd beléptem Alicékhez – Indulhatnánk? – az ágyon ültek. Leszámítva Edwardot. Az asztalnak volt dőlve.

- Attól függ. Elintézted a dolgod Félixel? – kérdezte gúnytól csöpögő hanggal. Idegesen felnevettem, és inkább visszanyeltem, amit mondani akartam volna neki erre.

- El. Menjünk! – szűrtem fogaimon keresztül, és végig masíroztam a folyosón. De még hallottam Jazz hangját.

- Öcsém! Kiszúrja a szemed és te nem látod, a fától az erdőt! – Elmosolyodtam rajta, és végleg kiléptem a vár kapuin.