16. fejezet (Második rész eleje)

Sziasztok!

Ha vén még olvasóm, amiben nagyon, de nagyon, de nagyon bízok, akkor nekik (vagy az új idetévedőknek) itt az új (utolsó) fejezet. Mivel többen szavaztatok arra, hogy folytassam fejezettel, így ezt fogom tenni. Ebben a hónapban sikerült munkát találnom, ami egy kicsit lefárasztott, ráadásul a gépem akkumulátorja is kezdi megadni magát, szóval egy szó mint száz, nem volt időm és energiám írni. De végre elkészültem vele. Nem ígérem, de kilátásban van, hogy hétvégén hozok egy új fejezetet. De be is fejezem a szövegelést.
Jó olvasást! :)

Bella

Napok, majd hetek teltek el úgy, hogy csak ültem az ágyamon, vagy éppen Edward szobájában és csak néztem ki a fejemből. Senkihez nem szóltam, senkivel nem foglalkoztam, aki bejött hozzám. Persze mindig jött valaki, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Nevetséges. Mégis mitől lennék jól?

Carlisle is elvégzett pár vizsgálatot rajtam közben. Nem tudta megállapítani, hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e, mert elmondása szerint, van körülötte egy burok, ami megakadályozza az ultrahang átjutását. Nem érdekelt a neme, csak az volt a fontos, hogy egészséges legyen és megszülessen.

Folyamatosan csak azon törtem a fejem, hogy mit rontottam el? Hogy miért ment el? Hogy miért nem voltunk jók együtt. Tudom, hülye voltam, mert veszekedtem vele, meg makacskodtam, de én ilyen vagyok! És ő próbálkozott megváltoztatni… de eltaszítottam magamtól. Edd meg, amit megfőztél! Azon voltam eddig, hogy eltaszítsam magamtól, de most, hogy  végre sikerült, azt akarom, hogy mellettem, mellettünk legyen. Nem vagyok normális.

Újra lepergett a szemeim előtt, ahogy elmegy. Ahogy küzdünk, de őt mégsem tudom megakadályozni. Én lennék a legjobb vámpírvadász, vagy mi fene, erre egy nyamvadt vámpírt nem tudok visszatartani! Ahogy simán leemel magáról, átugrik felettem, majd Aróhoz lép…

Azóta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, hogy elment a Volturival. Ha lehunytam a szemem, őt láttam vörös szemekkel, amint rám vicsorog. Persze, nyitott szemeim előtt is látom, de egy fokkal rosszabb álmomban. És legtöbbször egy halott kisfiú, vagy kislány teste felett bámul engem. Vadászni eljártam, mert nem akartam, hogy a kislányomnak bármi baja legyen. Persze kizárólag Jaspert viseltem el magam mellett ilyenkor. Elzártam az érzéseimet és tettem, amit eddig. Vele sem beszéltem sokat. Képtelen voltam rá, hogy beszélgessek bárkivel is.

Két hét sem volt vissza a szülésig, mikor egy váratlan látogató érkezett. A kis házban voltam és a szokásos napi tevékenységemet folytattam, vagyis a hálóban ültem és Edward egyik itt hagyott ingjét szorongattam, mikor kopogtak. Nem foglalkoztam vele, Cullenék tudták, hogy úgy sem nyitok ajtót, így simán bejöttek. De az illető nem tett így. Tovább kopogott, majd ököllel verte az ajtót. Egyszer, kétszer, háromszor… A tizedik után már felpattantam és kinyitottam az ajtót. Épp a torkának akartam ugrani az illetőnek, amikor felfogtam, hogy ki az.

- Na, végre! Én… - Daniel állt az ajtóban. Azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam, ő előre lépett, én meg rávágtam az ajtót. Hallottam, ahogy az ajtónak csapódik, de nem érdekelt. Visszasétáltam a hálóba és folytattam a tevékenységemet. – Bella! Ne csináld ezt! Visszajöttem! Csak miattad, és így üdvözölsz? – kiabálta kintről. Láttam, hogy elhalad az ablak előtt a Cullen villa felé. Majd ők tájékoztatják, vagy elküldik. Mit bánom én! Nem érdekel. Hagyjon békén. Behunytam a szemem és egy nagyot szippantottam az ing illatából. A következő pillanatban kivágódott az ajtóm, és Dan beviharzott a szobámba. Láttam, ahogy vigyorogva rám akar ugrani, de gyorsabb voltam és kitértem az útjából. Pontosabban gyorsabb lettem volna, de a nagyon nagy hasam miatt ez csak lassan sikerült, így elkapta a karomat és visszarántott az ágyra. Kiszaladt a levegő a tüdőmből és egy pillanatra elsötétült minden. Legyengít a terhesség. Felmordultam, ahogy nagy nehezen ülőhelyzetbe tudtam magam tolni és megsimogattam a hasamat.

- Én is örülök neked, köszönöm jól vagyok. Ó, és mit keresek itt? Gondoltam….

- Nem érdekel. – felálltam és a konyhába sétáltam, egy csomag vérért. Mióta megnőtt a hasam, nem tudtam elmenni vadászni, így Jasper és Emmett mindig hoztak nekem egy szarvas, vagy puma lecsapolt vérét.

- Én azért elmondom. Szóval…

- Nem érdekel. – jött utánam és azért persze, hogy elmondta.

- … arra gondoltam, hogy itt maradok és vigyázok rád.

- Felesleges.

- Azt rögtön gondoltam, de…

- Menj el!

- …Jasper és apád azt gondolták, hogy én talán visszahozhatlak az életbe. És ki más értene jobban egy háromnegyedben vámpír csecsemőhöz, mint aki szinte maga is az… Na jó, csak félig, de most az az egy negyednyi vámpírgén, már nem oszt, nem szoroz, nem igaz? Ráadásul van egy húgom és tudom hogy kell felnevelni. Ha már az a szerencsétlen apja nincs itt a gyereknek, akinek… - elpattant valami bennem. Összeszorítottam az öklöm a pohár körül, aminek hatására beterített a vér, és magamat is meglepve, Danielnek ugrottam. A falnak szorítottam és rámorogtam.

- Ne. Merd. Őt. A. Szádra. Venni!

- Nyugalom, Bella. Nem tesz jót a gyereknek, ha idegeskedsz.

- Akkor tűnj el! – elengedtem és elkezdtem feltörölni a kifröccsent vért.

- Nem megyek el. – vált komollyá a hangja. Megálltam a mozdulatban. – Anthony tudomást szerzett rólad és a gyerekről. Meg akar találni.

- Nem a Volturihoz állt be? – Még egy gond a fejemen. Hurrá!

- De igen. Csakhogy Aro elküldte, miután volt egy kis nézeteltérése a barátoddal.

- Mi történt? Nem esett Neki baja, ugye?

- Neki nem. Anthonyról ez már annyira nem mondható el.

- Az nem érdekel. Maradhatsz. De csak a szülésig. És légy láthatatlan. – azzal hátat fordítottam  neki, és a szobámba mentem.

Kimerülten ültem le a nappaliban lévő kanapéra. Tenyerembe temettem az arcom és csuktam be a szemeimet. Szinte lehetetlen, de hulla fáradtnak éreztem magam. Besüppedt mellettem a kanapé majd egy kar ölelte át a vállam.

- Jól vagy? Fáradtnak látszol.

- Komolyan mondod? – morogtam gúnyosan a tenyerem mögül. – Renesmee most mozog a legtöbbet. Ha nem a saját szememmel látnám, el se hinném, hogy milyen gyorsan tud irányt váltani. Főleg miután rájött, hogy gyorsabban is képes mozogni. – megráztam mosolyogva a fejem és Daniel vállának dőltem.

- Emlékszem, mikor először szökött meg tőlem.

- Én is. Vicces volt.

- Már akinek. – fintorodott el, előttem pedig lepergett a jelenet ismét.

Hét hónapja van már nálunk Daniel. Utólag mondta meg Jasper, hogy ő hívta ide, hátha ki tud billenteni a katarzisból. Végül jól jött, hogy itt volt a szülésnél, mert ő mentett meg. Azt hittem, hogy simán fog menni a szülés, de persze, mostanában semmi sem megy simán. Leállt a szívem, és nem tudott Carlisle újraéleszteni, a vámpírméreg pedig nem hat már a szervezetemre. Legalábbis nem úgy, ahogy az jó lett volna nekünk. Aztán egyszer csak a semmiből – ismét Jaspernek köszönhetően –, előkerült Daniel egy fiola méreggel. Injekciós tűvel a szívembe juttatta, megharapott és a voálá meggyógyultam. Persze nem ilyen egyszerű a történet. A mi mérgünk – ami nem is méreg valójában, csak altató hatása van az emberekre – egymásnak gyógyír. Vadász vadász között alkalmazva.

Pár óráig nem láthattam a lányomat, amíg fel nem épültem annyira, hogy esetleg ne támadjak neki. Persze ez feldühített, mikor Rosalie elvitte, de egyrészt igazat adtam neki. Így hát Emmett és Jasper megitattak, majd egy kis pihenés után végre a karomba adták. Azonnal beleszerettem. Olyan pici volt és puha és imádnivaló. Mikor ide adták féltem, hogy hátha rosszul fogom meg és baja esik, de amikor rám nézett a nagy zöld szemeivel, elmúlt a félelmem. Rám mosolygott és a kis karocskáival kezdett kapálózni. Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. Elcsendesült, lehunyta a szemeit és elaludt. Fél hosszú, sötétbarna haja van, mint nekem. Viszont a szemeit az apjától örökölte, amit nem is bánok annyira. Adtam egy puszit a homlokára, leültem vele a kanapéra a nappaliban, a nagy házban és onnantól kezdve nem engedtem el. Egész nap őt néztem, tisztába tettem, - ami elég nehéz volt első pár alkalommal – etettem, de inkább megitta a vért, mint a tejet és játszottam vele. Az én karjaimban aludt el, ébredt fel. Én fürdettem, öltöztettem, egyszóval mindent én csináltam.

Daniel végig mellettem volt és csendben figyelt minket. Carlisle belement, hogy itt maradhasson, amíg rendbe nem jövök. Belül. Kívülről, ha valaki rám nézett, nem látta, hogy elvitték a szívem és üres a mellkasom. Azt láthatták, hogy boldog családanya vagyok, egy szerető családban. De ha valaki mélyebben belenézett a szemembe, az láthatta, hogy a szívem kitépték a helyéről, összetörtek, kifacsartak, megrongáltak. Csak a lányom miatt nem mutattam ki, hogy mit is érzek valójában. Belül. Csak Daniel tudott róla valójában, mikor este kivette a kezemből egy sor elég durva veszekedés után Renesmeet és átadta Rosalie-nak, vagy Alice-nek. Utána borultam ki és törtem ki zokogásban, vagy éppen támadtam Danielnek. AZ utóbbi pár hónapban többször kellett új bútorokat venni, vagy falat építeni, mint az elmúlt száz évben. Legalábbis Emmett ezt mondta. Ilyenkor ő is kapott egy-két pofont. Majd hajnalra megnyugodtam és visszaköveteltem Rose-tól a babámat. Nehezen vált meg tőle, amit meg is tudtam érteni, de haragudtam egy szinten még mindig rá.

Két héttel később már éhes voltam. Nagyon. Nem mentem vadászni, mert egy percet sem szerettem volna távol tölteni Renesmee-től, csak amennyit nagyon szükséges. De a saját táplálkozásomat nem vettem ezek közé. Reggel, már szinte kopogtak a szemeim és sajnos a lányomra is úgy tekintettem, mint a reggelimre, de szerencsére Jazz a közelben volt, kikapta a gyereket a kezemből és elvitt vadászni. Mikor haza értünk, Rose nem akarta a kezembe adni őt. Carlisle rávett, hogy hagyjam egy kicsit nála, szeretne velem beszélni. Onnantól fogva, minden pillanatban azt leste Rose, hogy átvehesse tőlem Renesmeet. Engedtem neki, mert tudom, hogy fáj neki, hogy nekem meg van az, ami neki nem lehet soha. De mégis az én lányom.

Újabb két héttel később, Renesmee már négykézláb mászott és szökött meg, bárkinél is volt. Ezt akkor fedeztem fel, amikor tisztába szerettem volna rakni, és amíg elfordultam a kukához, ő már ott sem volt. A szoba közepén találtam rá, amint az ajtó felé megy, ahol Daniel állt. Bár azt nem értettem, hogy a pelenkázóról hogyan tudott lemenni, de kiröppent ez a gondolat a fejemből, amint leült és nagy szemekkel nézett rám és nyújtotta felém a karját ismét.

Majd minden egyes pillanatban megszökött, amikor valaki egy másodperc törtrészéig nem rá figyelt. Szóval mindig szemmel kellett tartani. Egyik nap, mikor kivételesen Daniel etette meg, míg letette a cumisüveget, Renesmee fogta magát és a háta mögé mászott. Fél másodperc alatt tette meg az utat, egy etetőszékből, le a földre. Én az ajtóból néztem csendben, ahogy elvigyorodik, majd mikor Dan utána nyúl, arrébb mászik. Vámpírsebességgel. Erről le kell szoktatnom. Ezt eljátszották egy darabig, majd mikor észre vett Renesmee, hozzám mászott. Ha éppen nem tartózkodtam vele egy légtérben, engem követelt. Azonnal. És ez megnyugtatott. Tőlem is volt, hogy megszökött, de egy másik családtag előtt, mindig visszafordult felém. Kivéve Rose-nál.

- Bella! Itt vagy? – integetett a szemem előtt Dan.

- Mi? Persze, figyelek. – mosolyogtam rá.

- Elmegyek vadászni. Velem jössz?

- Most nem tudok. Rá akarok nézni Renesmee-re, és Carlisle is szeretne velem beszélni.

- Rendben. Sietek vissza. – nyomott egy puszit az arcomra és már ott sem volt. Egy darabig néztem csak utána és azon gondolkodtam, hogy miért van itt? Miért tart ki mellettünk? Tudom, hogy szenvedés neki. Ki akarna olyan mellett maradni, akibe szerelmes, de az illető nem viszonozza, az érzéseit? Megráztam a fejem, száműzve ezeket a gondolatokat az agyam végébe és felmentem Rosalie szobájához. Jelenleg nála van Renesmee. Kopogtam az ajtón, majd egy szabad után bedugtam a fejem. Rose az ágyon ült és a feje fölé tartotta Renesmee-t. Ő nevetett és a kezeivel tapsikolt. Mikor kinyílt az ajtó abba hagyta a nevetgélést, és felém fordult. Elvigyorodott és felém kezdett kapálózni. Rose egy fintor kíséretében leengedte, de megszólaltam, mielőtt elengedte volna, hogy hozzám másszon.

- Tudnál még egy kicsit figyelni rá? Szeretne Carlisle beszélni velem.

- Persze, örömmel.

- Maradj még egy kicsit, jó, kicsim? – néztem Renesmee-re, aki tátott szájjal bámult vissza. Biccentettem még Rosalie felé, majd átmentem apám dolgozószobájába.

- Gyere be, Bella! – szólt, mielőtt kopoghattam volna. Benyitottam és helyet foglaltam vele szemben.

- Miről szerettél volna beszélni velem?

Letette a kezében tartott papírokat az asztalra, összefonta az ujjait az asztalon és a szemembe nézett. Itt valami komolyról lesz. Nagyon komoly dologról. Nyeltem egy nagyot és felkészültem a legrosszabbra. Csak azt nem tudtam, hogy az mi.

- A lányodról lenne szó.

- Renesmee-ről? Mi van vele? – összevontam a szemöldököm.

- Minden nap végeztem vizsgálatokat vele. Mértem a súlyát és a magasságát is. – az asztalfiókjába nyúlt és elém rakott egy füzetet. Kinyitottam és csak számokat, dátumokat találtam benne.

- Nem értelek. – megráztam a fejem és rá néztem. Nő, na és? Minden kis gyerek nő.

- Ezek az adatok Renesmee-ről. Minden nap körülbelül fél, egy centit nő. Alig telt el egy hónap és már úgy viselkedik, mintha egy éves lenne.

- Na és? Nem egy hétköznapi gyerekről van szó. Az apja vámpír, én félig vámpír vagyok. Persze, hogy máshogy…

- Bella. Akkor is nagyon gyorsan fejlődik és nagyon gyorsan nő.

- Mire akarsz kilyukadni ezzel?

- Félek, hogy mi lesz, ha nem áll meg a fejlődésben. Jaspert és Alice-t elküldtem, hogy kutassák fel a Renesmee-hez hasonló gyerekeket.

- Vannak többen is? – Eddig miért nem hallottam, akkor róluk? Szinte az egész világot bejártam már a munkám során.

- Két esetről tudok csak. Egy keleten, egy pedig délen. Azzal a különbséggel, hogy ott az anya ember volt.

- Szóval…. Lehet, hogy…. Megeshet, hogy….  – csak dadogni voltam képes, egyre jobban éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés. – Az nem lehet. Nem, nem hiszem el. Hiszen nagyrészt vámpír, és…

- Rengeteg könyvet végig kutattam már, és kerestem leírást hasonló esetekről, de semmi feljegyzés nincs leírva.

Felpattantam, hátra lökve a széket és az ablakhoz mentem. Odakint elkezdett fújni a szél és a felhők is gyülekeztek már. Mintha vihar készülődne. Én is ezt éreztem magamban. Ökölbe szorítottam a kezeim és megfordultam. Nem akarom őt is elveszíteni. Az apját már elvesztettem. Őt nem fogom.

- Kell lennie valami megoldásnak, Carlisle. Ott van a mérgetek, talán azzal lehet segíteni.

- Nem tudom, Bella. Ezzel kapcsolatban még el kell végeznem egy-két tesztet.

- Akkor csináld meg őket!

- Azon vagyok, lányom. De addig is meg kell nyugodnod.

- Hogy nyugodjak meg, ha azt mondod, hogy elveszíthetem a lányomat? – emeltem fel a hangom. Meg sem vártam a válaszát, azonnal kirohantam a szobából, berontottam Rosalie-hoz és elvittem Renesmeet. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a házon, úgy raboltam el a lányom és szaladtam, rohantam vele ki innen.

- Bella!

Nem foglalkoztam senkivel. Többen megpróbáltam elém állni, vagy megfogni a kezem, hogy ne rohanjak, minek sietek, de mindenkin átgázoltam, átmentem a kisházba és magamra zártam az ajtót. Nekidőltem és végig csúsztam rajta. Könnyek csorogtak végig az arcomon, de nem töröltem le őket. Nem veszíthetem el őt is. Tudom, hogy szörnyű anya vagyok, de szeretem. Most már ő az életem értelme. Nem akarom elveszíteni őt is, mint az apját.

A lányom értetlenül nézett rám, majd, ahogy elmosolyodtam, neki is felfelé görbült a szája, majd az arcom felé közelítette a kis kezecskéjét. Nyomtam rá egy puszit, de tovább nyújtotta, míg el nem érte vele az bal orcám. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk találkozott, magunkat láttam. Mintha kiléptem volna a testemből.

Ledöbbentem, a könnyeim elapadtak, szám nyitva maradt. Aztán az egésznek vége szakadt. Újra visszatértem a testembe, és a kislányom vigyorával találtam szemben magam. Szóhoz sem jutottam. Ezt hogy csinálta? Megsimogattam a fejét, majd visszavontam a kezét az arcomra, de most nem történt semmi. Arra gondoltam, hogy biztos képzeltem az egészet, amikor ismét kiléptem a testemből. Csak most nem magunkat láttam, hanem magamat és Danielt. Egy héttel ezelőtt.

Ebben a házban voltunk, már leraktam Renesmee-t aludni, de megálltam a kiságya fölött és csak néztem le rá. Meg-megsimogattam a haját, vagy puszit nyomtam az arcocskájára.

Hallottam a bejárati ajtót csapódni.

Daniel bekiabált a házba, hogy merre vagyok. Csendre intettem, és ide hívtam. Félig mögöttem állt meg. Kezét a derekamra rakta, nyomott egy puszit a nyakamba, majd lehajolt a lányomhoz és ő is részesült egy pusziban.

- Milyen volt a vadászat?

- Ínycsiklandozó. Neked is el kellene jönnöd. Velem. – eltűrte a hajam a nyakamból és apró csókokkal borította a vállam, nyakam és arcom. Behunytam a szemem, hátra dőltem az ölelésébe és egy pillanatig élveztem, hogy itt van velem. Hogy valaki foglalkozik velem. Felsóhajtottam és leállítottam őt.

- Most miért? Ő már nem fog visszajönni, akármennyire is akarod te azt.

- Nem akarom! – nem akartam a hangom felemelni, hogy ne ébredjen fel a lány.

- Nekem ne hazudj! És nem is tudsz, Bella. Még mindig őt várod.

- És ha igen? Ő a lányom apja.

- Az egy dolog. Én is lányomként szeretem Renesmee-t.

- Megmondtam már, hogy nem lehet köztünk semmi. Semmi. Most pedig hagyjuk, hadd aludjon nyugodtan.

A kép elhalványult előttem és újra az én kis lányomat láttam magam előtt. Nem gondoltam volna, hogy meghallja a beszélgetésünket. Vajon mennyit értett belőle? Miért ezt mutatta nekem? A választ pedig szinte azonnal meg is kaptam. Reméltem, hogy ezzel még egy kicsit rá érek, lesz időm végig gondolni, hogy mit mondjak neki, de nem mindig van úgy, ahogy mi akarjuk.

Részlet + eldöntendő

Sziasztok!

Igen régen jelentkeztem sajnos, viszont ma délután, ahogy az Epilóguson gondolkodtam, felmerült bennem egy kérdés. Ezt szavazásra is bocsátom majd, kint, oldalt. Az lenne a kérdés, hogy ketté szedjem-e a történetet, vagy ne epilógus jöjjön, hanem a következő fejezet? Értitek?

Mikor én elkezdtem ezt írni, és az agyamban kb lejátszódtak a fejezetek és a fejezetek száma, akkor eddig a részig jutottam. De aztán láttam, hogy azért vannak páran, akik olvassák, és úgy gondoltam, hogy akkor bővítem a "könyvet". Tehát rajtatok áll, hogy két "könyv" legyen, vagy egy hosszú.... 

Elkezdtem írni a fejezetet, viszont nem tudom mikor fogom tudni befejezni. Utolsó hét lesz a suliban, utána, meg nem leszek itthohn egy darabig, de igyekszem megírni. :) Már alig férnek el a fejemben a történések... :) De nem untatlak tovább benneteket! Addig is, egy kis részletet találtok lejjebb, illetve szavazásra fel!!! :)

Jó olvasást! :)

E

"Napok, majd hetek teltek el úgy, hogy csak ültem az ágyamon, vagy éppen Edward szobájában és csak néztem ki a fejemből. Senkihez nem szóltam, senkivel nem foglalkoztam, aki bejött hozzám. Persze mindig jött valaki, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Carlisle is elvégzett pár vizsgálatot rajtam. Nem tudta megállapítani, hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e, mert elmondása szerint van körülötte egy burok, ami megakadályozza az ultrahang átjutását. Nem érdekelt a neme, csak az volt a fontos, hogy megszülessen.

Folyamatosan csak azon törtem a fejem, hogy mit rontottam el? Hogy miért ment el? Hogy miért nem voltunk jók együtt. Tudom, hülye voltam, mert veszekedtem vele, meg makacskodtam, de én ilyen vagyok! És ő próbálkozott megváltoztatni… de eltaszítottam magamtól. Edd meg, amit megfőztél!

Újra lepergett a szemeim előtt, ahogy elmegy. Ahogy küzdünk, de őt mégsem tudom megakadályozni. Én lennék a legjobb vámpírvadász, erre egy nyamvadt vámpírt nem tudok visszatartani! Ahogy simán leemel magáról, átugrik felettem, majd Aróhoz lép… Azóta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, hogy elment a Volturival. Ha lehunytam a szemem, őt láttam vörös szemekkel, amint rám vicsorog. És legtöbbször egy halott kisfiú, vagy kislány teste felett bámult engem. Vadászni eljártam, mert nem akartam, hogy a kislányomnak bármi baja legyen. Persze kizárólag Jaspert viseltem el magam mellett ilyenkor. Elzártam az érzéseimet és tettem, amit eddig. Vele sem beszéltem sokat. Képtelen voltam rá.

Két hét sem volt vissza a szülésig, mikor egy váratlan látogató érkezett. A kis házban voltam és a szokásos napi tevékenységemet folytattam, vagyis a hálóban ültem és Edward egyik itt hagyott ingjét szorongattam, mikor kopogtak. Nem foglalkoztam vele, Cullenék tudták, hogy úgy sem nyitok ajtót, így simán bejöttek. De az illető nem tett így. Tovább kopogott, majd ököllel verte az ajtót. Egyszer, kétszer, háromszor… A tizedik után már felpattantam és kinyitottam az ajtót. Épp a torkának akartam ugrani az illetőnek, amikor felfogtam, hogy ki az.

- Na, végre! Én…"

15. fejezet

Sziasztok!

Végre elkészültem az utolsó előtti fejezettel. Pontosabban ezt szántam epilógusnak, később szántam felrakni, de mivel a másikhoz egyelőre nem volt ihletem, így megcseréltem a kettőt. Meg húsvéti ajándéknak is szántam. :) Remélem ti is megajándékoztok pár komival, vagy pipával.
Jó olvasást! :)

Edward

A szobámban ültem a fekete bőrkanapémon és gondolkodtam. Törtem az agyam, hogy hogyan adjam elő a tervemet a családomnak anélkül, hogy Bella megtudná. Aztán egyszer csak egy gondolat kezdett az agyamba mászni. Belláról szólt, meg egy kislányról, amint boldogan szalad egy férfi felé, akit Bella, miután utolérte a kislány boldogan megcsókolt és simult a karjaiba. A gondolatmenet végéig nem láttam a férfi arcát. De a végén megmutatta magát. Az utolsó fák mellett sétált a házunk felé Daniel, mikor lesuhantam a lépcsőn, kivágódtam a bejárati ajtón – szó szerint kivittem az üveget – és csapódtam neki Danielnek. Az arcába vicsorogtam. Nem tudtam tovább visszatartani a dühömet. Megéreztem Bella illatát, és elkövettem a hibát, hogy egy tized másodpercre felé fordultam. Daniel kihasználva az alkalmat a ház falához vágott. Megismételte volna a támadást, mikor Bella közénk vetődött és félúton találkoztak. Daniel le akarta lökni magáról, de a következő pillanatba elengedte magát, és Bella kerekedett felül. Ismételten.

- Megmondanátok, hogy ez mégis mire volt jó? – hátra túrta a haját és fej forgatva állt közöttünk.

- A kis barátod támadt nekem! – mutatott felém Daniel.

- Válogasd meg a gondolataidat! – mordultam fel.

- Te ne mondd…

- Elég legyen! Mit keresel te itt? – Daniel felé fordult Bella.

- Gondoltam meglátogatlak. Hátha tudok segíteni.

- Nem kell a te segítséged! Azzal segítenél, ha eltűnnél! – nem bírtam tovább. Bella mellé álltam.

- Azt hadd én döntsem el, hogy kell-e vagy nem. – kapkodta a fejét közöttünk. – Pár napja elmondtad, amit tudni akartam. Miért vagy itt?

- Már mondtam.

- Te nem mész oda senkihez csak úgy, hogy segíthess.

- Senkihez nem is megyek oda. De te nem vagy senki Bella. Tudod nagyon jól. – „Szeretlek Bella, mikor veszed már végre észre? Az egész világot arrébb vinném, ha azt kérnéd. Sokkal többet adhatnék, mint ez a növényevő pióca!” – Eddig tartott a türelmem. Felmordultam. Ahogy elhaladtam Szerelmem mellettem, megfogta a karom.

- Edward…. Hagyd. Menj inkább most be.

- Nem hagylak itt ezzel az árulóval. – szinte fröcsögtem Daniel felé.

- Kérlek szépen. Beszélnem kell vele. – elém lépett és arcomra simította a kezét. Egy pillanatig nem is tudtam másra koncentrálni, csak arra, hogy itt van előttem, ennyire közel, és hozzám ér. Automatikusan tettem a derekára a kezem, és csókoltam meg. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gurul ki a szeméből. Értetlenül néztem rá, miután elvált tőlem, de csak rám mosolygott és ott hagyott. Végig néztem, ahogy bemegy az ajtón, mögötte pedig a jelenlegi legnagyobb ellenségem… Daniel.

Utána lehajtott fejjel sétáltam be a mi házunkba.

Jasper a kanapén ült és amint beléptem, mondani akart valami szerinte nagyon fontosat, de csak megráztam a fejem. Nem voltam kíváncsi arra, hogy mit kellene tennem, vagy kellett volna tennem. Inkább sóhajtottam egyet és az étkező felé vettem az irányt. Ideje lenne túl esni a dolgon. Nem akarom tovább húzni, különben megtudhatja Bella is idő előtt. Az pedig nagyon nem tenne jót a tervemnek. „Miben sántikálsz öcskös?” Értek el hozzám Jasper gondolatai. Nem néztem felé, úgy tettem, mint aki nem hallotta. Szerencse, hogy nem ő a gondolatolvasó a családban.

- Szeretnék veletek beszélni. – mindenki felállt és egy szó nélkül az ebédlőbe ment. Megvártam, míg leülnek és csak csak azután foglaltam el én is a helyem. Oldalra fordítottam a fejem, ahol Bella helye volt. Ez a szék most üresen állt mellettem. A többiek kíváncsian fordultak felém. – Beszéltem Aróval. Beleegyezett, hogy… Bella veletek maradhasson. – nem akartam húzni az időt, jobb gyorsan túlesni a rosszabbik részen. Nem néztem egyikük szemébe se. Nem tudtam volna elviselni azt a fájdalmat és szomorúságot, amit a következő szavaimmal elérek majd. – Én megyek el helyette.

Néma csend telepedett a szobára. Esme gondolatai szinte lefagytak. Csak akörül járt az esze, hogy elveszti az egyik gyermekét. A legelső gyermekét. Nyitottam a szám, hogy szóljak valami értelmeset, de mikor felkaptam a fejem, semmi meglepődést nem láttam rajtuk. Egyedül Rosalie ült összefont karokkal, gúnyos arckifejezéssel.

- Az a tipikus, mazochista formád, ismét előtérbe került! Hála Bellának!

- Rose, fejezd be! Nem most van itt az ideje ennek. – szólalt meg elég kimérten Emmett.

- Nem hagyhatom, hogy veszélybe kerüljön ő és a baba sem. Két évet leszolgálok Arónak, mint katona és utána visszajövök hozzátok. – és a saját családomhoz. Fejeztem be magamban a mondatot.

- Nem fog csak úgy elengedni. – mondta teljesen nyugodtan Carlisle.

- Megígérte. – szólaltam meg halkan. Nem tudtam vitába szállni vele. Igaza volt, és ezt én is tudtam.

- Te is, hogy nem hagysz el minket többet. – szólalt meg anyám. És ezzel majdnem elérte, amit akart, hogy marasztaljon. De aztán bevillant Bella arca a lelki szemeim elé, és megcéloztam magam.

- Sajnálom, anya… Tudod, hogy…

- Igen, tudom, fiam. Szerelmes vagy. Ilyenkor az ember őrültségeket tesz. – próbált rám mosolyogni, de nemigen jött neki össze. Apámra vándorolt a tekintetem, de ő az asztallapját bámulta csak meredten.

- Azzal is tisztában vagy, hogy ezzel teljesen összetöröd Bella szívét? – nézett felém tágra nyílt szemekkel Alice. Tudtam, hogy neki fogok a legjobban hiányozni majd.

- Már összetörtem korábban. Sokkal korábban…. – válaszoltam suttogva húgomnak.

- Ezért viselkedtél vele úgy az elmúlt időben? Megpróbáltad eltávolítani magadtól? – bólintottam Jaspernek, aki erre felállt, és kiviharzott a szobából. A széke a falnak csapódott és felborult. Az ajtóban még azért visszafordult. – Nem veszek részt abban, hogy tönkretedd a húgomat. Ha elmész… vissza se gyere többet! – majd a hátsó ajtón távozott.

- Jasper! – állt fel anyám, majd utána sietett. Tudtam, hogy ez csak egy indok, hogy ne legyen velem egy légtérben. Nem sokáig tudta volna még tartani magát, hogy ne boruljon ki.

- Lényegtelen én mit mondok. Úgyis csak a makacs fejed után mész. – Rosalie is távozott a teremből. Már csak négyen maradtunk: apám, Emmett, Alice és én. Néma csend maradt a többiek után. Én körbe néztem rajtuk, majd a kezeimet összekulcsolva az asztalon, sóhajtottam egyet.

- Ti mit mondotok?

- Van választási lehetőségünk, öcsi? Te már úgy is döntöttél, nem igaz?

- Igen. – bólintottam is mellé, hogy megerősítsem döntésem.

- Akkor most egyet kell értenem az előttem szólókkal. Főleg Jazzel. Oltári nagy baromságot akarsz most elkövetni, tesó. – Emmett felállt és mellém sétált. Vállamra tette a kezét. – De ha mégis visszajönnél utána… Örömmel fogom nézni, ahogy Bellácska seggbe rúg. Mert megfogja tenni. Az életem merem rá tenni. – és távozott ő is.

Sokáig ültünk néma csendben. Ő nem szólt, én pedig nem akartam. Már órák óta nem jöttek vissza a többiek. Fogalmam sem volt, hogy merre lehetnek.

- Tudod… Olyan érzésem van, mint, amikor Bella hagyott el minket és Jaspernek meg kellett magyaráznom, hogy miért tette és teszi bizonyos időközönként. – elnevette magát, minden öröm nélkül. – Azzal a különbséggel, hogy most a lányomat kell vigasztalnom, mert a szerelme elhagyta őt. Bele gondoltál te abba, hogy esetleg ez neki mekkora fájdalmat fog okozni? – kezdte felemelni a hangját, majd a végén megköszörülte a torkát, de nem nézett el rólam. Fogva tartotta a tekintetem. – Számtalanszor átéltem, hogy Bella elhagyott minket Jasperrel, majd visszajött, hazajött. De te most a vesztedbe rohansz, fiam.

- De életben maradhatnak. – szúrtam halkan közbe.

- Milyen élet az, amikor nincs melletted senki?

- Ott lesz a lányunk neki…

- Fiam! Hallod te egyáltalán magad? Szereted Bellát?

- Az életemnél is jobban! – húztam ki magam. – Ezért is kell ezt megtennem. Értük teszem! Hogy legyen utána kikhez visszajönnöm. – felállt a székről és megtámaszkodott az asztalon.

- Tudod, hogy mindig melletted álltunk anyáddal, és melletted is állunk, állok. De akkor is tudd, hogy nagy hibát követsz most el.

- Ha nem teszem meg, őket viszik el. Elviszik tőlem Bellát. A gyereket meg… Bele sem merek gondolni, hogy Aro mit művelne vele. Gondolj csak bele, apám! Nincs még egy ilyen gyermek, mint a miénk. Befogná a katonaságba, vagy kísérleteket hajtana végezne rajta. Nem akarom ilyen fájdalomnak, szenvedésnek kitenni őket. Főleg nem Bellát. Értesz engem, Carlisle? – néztem fel rá. Láttam a felismerést a szemében és a gondolatai között is. Csak bólintott egyet. Felálltam és kisétáltam a nappaliba, miközben még magyarázkodtam apámnak. Bár inkább magamat akartam meggyőzni, hogy tényleg helyesen cselekszem. – Jasper letudja nyugtatni Bellát, ti pedig mellette lesztek és támogatjátok mindenben. Igaz? – hátrafordultam megerősítés céljából, de Carlisle már nem engem figyelt. Az ajtón nézett ki, Bella házának irányába. Gondolatait elterelte, de én is odanéztem, ahova ő.

A szívem abban a pillanatban dobbant egy nagyot, majd összetörött örökre. Apám felém kapta a fejét, amikor hallotta a reccsenést. Mikor megálltam a fotel hátára tettem a kezem, és most összeszorítottam az ökleimet. El akartam kapni a fejem, hogyne lássam azt a borzalmat, de mintha lemerevedett volna a nyakam, képtelen voltam mozdulni. Bella az ajtóban állt, bár inkább támaszkodott az ajtófélfának. Daniel szorította az ajtónak és csókolta elég nagy hévvel. Még innen is láttam. Bella még csak nem is próbálta ellökni magától. Egy másodpercre lefagyott, majd ugyanolyan hévvel viszonozta a csókot. Másodpercekkel később érte csak el a tudatomat a gondolatai, amik Bella körül forogtak és elég erősen nekem célozta őket. Lepörgette az elmúlt időszakot, amikor csakis Bellára gondolt, az előbbi perceket, a beszélgetésüket és a mostani jelenetet közvetítette felém. A beszélgetésükben egy valami szöget ütött a fejemben. Olyan volt mintha Daniel helyében lennék, de mégis külső szemlélőként nézném végig, amint egymásnak esnek. Nem tudom elhinni, hogy Bella megteszi ezt, hogy megcsal engem. A reccsenést követően elszakadtak egymástól. Elengedtem a fotelt, majd elindultam az ajtó felé. Éppen azon voltam, hogy letépem a fejét Danielnek, mikor megszólítottak a gondolatai: Ide figyelj, te piszok szerencsés vérszívó! Vigyázz rá, különben visszajövök és a családod szemeláttára foglak megölni! Majd eltűnt a fák között.

Apám nem szólt semmit, a gondolatai is elcsendesültek. Megveregette a vállam, majd kiment a hátsó ajtón, felesége után. A veranda lépcsőjére roskadtam és a kezembe temettem a fejem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Elmenjek Bellához és mutassam meg neki, hogy rám van szüksége, csak rám, hogy sokkal jobban csókolok, mint ő? Vagy hagyjam az egészet a francba, hiszen úgy is itt hagyom? Ezzel a lépésemmel én magam fogom valaki másnak a karjaiba lökni őt.

Sötétedésig ott maradtam. Apám szólt fejben, hogy szóljak Bellának, tartunk egy utolsó értekezletet, a csata előtt. Álltam volna fel, mikor észleltem, hogy léptek közelednek felém. Nem kellett látnom, hogy tudjam ki az. A lépteinek a ritmusa, és az illata alapján felismertem Bellát. Megállt a lépcső alján.

- Carlisle akar egy értekezletet tartani, még a csata előtt. – nem mozdultam. Képtelen voltam bármi életjelet mutatni a beszéden kívül. Bántott még mindig az a csók.

- Rendben. – ő sem mozdult meg. Kicsivel később vettem a bátorságot a kérdéshez, így felemeltem a fejem. Nem tud olyat mondani, amivel összetudná törni a szívem ennél jobban.

- Miért nem adtál soha Danielnek egy esélyt? – láttam, ahogy a földön koppan az álla. Nem számított a kérdésre.

- Tessék?

- Hallottam mindent. Jól kijöttök, szóval nem értem. – magamat sem. Minek feszegetem a témát? Én idióta! És ha olyan választ kapok, ami nekem nem tetszik, akkor meg megsértődök.

- Nem mondták még, hogy hallgatózni nem szép dolog? – karba font kezekkel állta a tekintetem. Elkapott a nevetés. Olyan aranyos ilyenkor, ahogy próbál mérgesnek látszani. Nem bírtam tovább és felálltam, lejjebb sétáltam, miközben zsebre raktam kezeimet, mielőtt olyat tennék velük, amit lehet, hogy később megbánok. Bár Emmett örömmel nézné végig. Én is akartam egy olyan vad csókot, mint amit Daniel kapott. Nem értem mi van velem. Komolyan.

- De igen. Már hallottam párszor. Meg azt is, hogy aki hallgatózik, az magára hall.

- És legalább valami hízelgőt hallottál? – vált gúnyossá a hangom.

- Nagyon is.

- Örülök. Most pedig, ha megbocsátasz… - amint mellém ért, megfogtam a karját.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert két vadász, soha nem alkot jó párost. Egy vadász soha nem alkot jó párost senkivel sem.

- Mi jó páros vagyunk, Bella. – csúszott ki a számon. De komolyan gondoltam.

- Valóban? Minden második mondattal megöljük egymást, Edward. Ez neked jó párosítás?

- Ha egy kicsit másképp látnád a dolgokat, akkor…

- Nem akarok semmit sem másképp látni!

- Zsák a foltját…. – hangzott bentről Emmett hangja. Nem engedtük el egymás tekintetét. Képtelen voltam rá. Nem tudtam és talán mélyen nem is akartam elrejteni a bennem lévő fájdalmat, szerelmet, bánatot és a nem létező lelkemben lévő bűntudatot. Bűntudatot éreztem, amiért itt hagyom őket. Amiért nem próbálok meg megtenni mindent, hogy békében legyünk együtt. Elengedtem a karját, de ő mégsem mozdult arrébb.

- Nem bántam meg semmit, amit neked mondtam, vagy tettem veled. – vallottam be őszintén.

- Helyes. Én szint úgy. – biccentett felém egyet, majd belépett az ajtón.

- Akkor, ha már mindenki itt van… Szeretném, ha megbeszélnénk a holnapi nap részleteit.

Bella az ablak mellé állt, én pedig az ajtófélfának támaszkodtam. Emmett Rose mellett ült a kanapén, mellettük pedig Alice, a karfán Jasperrel. A fotelben Esme foglalt helyet, mögötte apámmal. Ahogy végig néztem a családon, látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és bármit megtennének a másikért, hogy szinte rosszul éreztem magam, amiért én nem vagyok ebben az idillben Bellával.

- A pályán találkozunk velük. Ahol baseballozni szoktunk. Mi már ott leszünk, mikor ők is megérkeznek. Nem lesznek sokan szerencsére. A három mester, Alec, Jane és Demetri. – vázolta Alice, miközben a távolba révedtek a szemei.

- És Felix? – kérdezte Bella.

- Őt nem látom.

- Lehet, hogy még büntetésben van. – szólalt meg Jasper is.

- Nem értem. Miért hagynák, hogy létszám fölényben legyünk? – összeráncoltam a homlokom és önkéntelenül is Bella felé léptem pár lépést.

- Nem lesznek létszám fölényben. – rázta meg a fejét.

- De mi nyolcan vagyunk. Velem együtt. Ők pedig akkor csak hatan.

- Nem lesz mindenki kint, Bella.

- Nem lesz egy kicsit gyanús? – felvonta a szemöldökét és arrébb ment. Ennyire taszító vagyok már neki?

- Nem. Ha a megfelelő emberek nem lesznek ott.

- Vagyis?

- Rosalie és Esme. – néma csend telepedett egy pillanatra a szobára. Majd hárman egyszerre szólaltak meg. Rose, Esme és Bella.

- Nem! – majd Bella folytatta egyedül hangosan. A többiek csak gondolatban tiltakoztak. – Ebbe nem megyek bele! Te sem leszel ott!

- Ott kell lennem. Nem foglak egyedül kiengedni, hogy szembe szállj velük! Nem csak magadra kell most már gondolnod.

- Nem is azt teszem! Pont ezért nem kellesz oda! Kell valaki, aki…

- Igen? Aki?

- Szerintem egyezzünk meg abban, hogy mindenki kimegy, rendben? – szólalt meg halkan Esme. – És utána mindenki vissza is jön. Nem igaz, fiam? – nyeltem egy nagyot és anyára néztem, majd gyorsan másfelé. Nem tudtam elviselni tovább a szemrehányását.

Ezek után csak apróbb dolgokról folytak a beszélgetések. A gondolatokra koncentráltam inkább, bár akiére igazán kíváncsi lettem volna, pont az övét nem hallottam. Körülöttem mindenki ment valahova, csinált valamit, csak én maradtam a nappaliban. Leültem a fotelba és csak cikáztak a fejemben a gondolatok. Hallgattam, ahogy Alice bemegy Bellához, majd kimennek az ablakon át vadászni. Emmett próbált felvidítani, de nem jött össze neki. Órákkal később már mindenki elsétált a szobájába, így én is ezt tettem. De nem tudtam egy helyben maradni. Hallottam, ahogy Bella belép a bejárati ajtón és elindul fel felé. Abban a másodpercben jelentem meg a lépcső tetején. Fordult már az ajtó felé, hogy távozzon, mire meg tudtam szólalni.

- Nem maradnál inkább? – felém fordult és egy szó nélkül elindult felém. Kinyitottam előtte az ajtót, majd halkan visszacsuktam magam után. Leült a fekete bőrkanapéra, de még mindig nem nézett rám.

- Arra gondoltam talán nem szívesen lennél most egyedül odakint. Szeretnek téged Bella. Ha elhiszed nekem, ha nem. Én tudom, mit gondolnak. – Nem tudtam kimondani, hogy szeretünk. Nem tudom, hogy mi van jelenleg köztünk, így nem akarok ilyenekkel dobálózni. Nem látok a fejébe, nem tudom mit érez most irántam.

- Én is megszerettem őket. – És a labdát lecsapta. Ez fájt. Nesze neked Edward!

- Akkor ne tégy semmi őrültséget holnap. Kérlek Bella. – tudtam, hogy azt hiszi, ez miatt vagyok csak kedves vele. Ez meg is nyilvánult abban, hogy felállt és dacosan nézett rám.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne. De megnyugodhatsz. Nem teszek semmi meggondolatlant. És meggondoltam magam. Inkább lennék most egyedül. – azzal a lendülettel kivágtatott az udvarra és alaposan becsapta maga után az ajtót.

Még jobban magamba akartam roskadni, de akkor megjelent Jasper az ajtóban. Negyed órán át mondta a magáét. A végén már nem is figyeltem rá. Nem állítottam le, nem tettem ellene semmit. Soha nem láttam még ennyire idegesnek. Azt hittem, hogy nekem ugrik, de nem csinált mást, mint hogy az ajtóban állva, két lépéssel tőlem ordít, és kiabál és mutogat. Meg tudtam érteni őt is egy szinten. Hiszen, ha nem is a vérszerinti húgáról van szó, de szereti Bellát. Talán őt szereti a legjobban a családból, és persze, hogy nem akar neki semmi rosszat. Én sem akarok. De én még mindig azt látom a legjobb ötletnek, ha én megyek Volterrába és nem ők. Tizenöt perccel később Alice jött át, hogy elvigye magával, mivel szerinte ennyi erővel akár a falnak is beszélhetne. Egyet értettem vele.

Szinte egész éjjel a szobámban gubbasztottam. Végignéztem az összes CD-met, megjegyeztem, hogy mi hol van, milyen színű. Nem mintha képes lennék elfelejteni, de valamivel kénytelen voltam lefoglalni magam, mert a családom gondolatai túl szomorúak és igazak voltak. Alice volt az, aki nem bírta tovább. Mielőtt a nap első sugarai megjelentek volna, kivágódott az ajtóm, félig leszakadva és a nyakamba ugrott. Kétségbeesetten szorított magához és zokogásban tört ki.

- Ne menj el, kérlek tesó! Ne hagyj itt minket. Ne hagyj itt engem.

- Sajnálom, Alice. Már eldöntöttem. – Erősebben vontam magamhoz és az ajtó felé fordultam. Esme állt az ajtóban és nézett minket. Mögötte Carlisle volt, félig magához ölelve anyámat. Mellettük, a küszöbön innen Jasper nézte fájdalmas arckifejezéssel a karjaimban zokogó feleségét. Könnyítettem a karjaimon, hogy elengedjem, de ő csak szorított tovább. Vele együtt mentem közelebb a többiekhez. A folyosón állt Rosalie, mellette pedig Emmett. Nem nézett felém, nem jött közelebb Rose. Letettem a földre Alice-t, akit Jasper azonnal átölelt. Anyám lépett utána hozzám. Bele fúrtam az arcom a nyakába és csaknem elsírtam magam. Ő már hamarabb elengedett, majd apám ölelt magához szorosan. Jasper csak együtt érzően nézett rám, és inkább gondolatban verte a fejem a falba, hogy észhez térjek, még az utolsó pillanatban, de sajnos nem használt. Emmett a szokásos medve ölelésébe vont, míg Rose, csak karba font kézzel állt a folyosón és rágta az alsó ajkát. Gondolatban magával veszekedett, hogy mit is csináljon. Megöleljen, mint a többiek, vagy inkább lekeverjen egy nagy pofont. Emmett oldalba lökte, és biccentett egyet felém, ami átbillentette a holtponton. Utat tört a többiek között és ő is megölelt. Egy másodpercre leblokkoltam, mert nem igazán emlékeztem olyanra, hogy ő megölelt volna engem, vagy bárki mást a férjén kívül. Majd tétován, de visszaöleltem.

- Meg ne próbáld, hogy nem jössz haza, különben én megyek el érted, és haza rugdoslak!

- Rendben. – majd, mintha mi sem történt volna, kivonult a szobámból. Utoljára Carlisle távozott.

- Fiam! Ha bármi kellene, vagy el akarsz jönni, csak szólj és segítünk.

- Köszönöm. De két év annyira nem hosszú idő. És utána már itthon leszek. Végleg.

- Legyen így. – majd ő is követte a többieket a földszintre. Rá néztem az ajtómra, ami félig a helyén, félig a földön hevert, majd utoljára körülnéztem a szobámban és követtem őket. Amikor a bejárati ajtót csuktam be magunk mögött, Bella is akkor jelent meg a kis ház ajtajában. Ahogy rá néztem, és megfordult, nyelnem kellett egyet. Ha azt mondom, hogy elég jól nézett ki abban a ruhában, amiben vadászni szokott, akkor még körbe se írtam, hogy hogyan hatott rám a jelenléte.

 Ahogy elhaladt Rose mellett, váltottak pár szót, amiből egy mukkot sem értettem, mert a pajzsát használta Bella. Nem csak nekem tűnt fel a dolog, a többiek sem értették, mikor kitérő választ adott a férje kérdésére Rose.

A rétre érve megpróbáltam közeledni Szerelmem felé, de mikor megfogtam a kezét, ő elrántotta azt. Talán jobb is így, hogy haragszik rám.

Amint megláttam őket kilépni az erdőből, mintha összeszorították volna a gyomromat. Félni kezdtem. Rettegtem. Nem magam miatt, inkább attól féltem, hogy Bella, hogy fog reagálni, mikor megtudja, hogy én megyek el és hagyom el őt. Még mindig abban a reményben van, hogy ő áldozza fel magát. Pedig nem.

- Üdvözöllek Aro! – tett pár lépést Carlisle előre.

- Kedves barátaim! Mekkora öröm számomra, hogy mindannyian itt vagytok. – ő is előrébb lépett, majd végig nézett rajtunk. Hallottam a gondolataiból, hogy nagyon örül az ajánlatomnak és már alig várja, hogy kipróbálhasson és a katonái között tudhasson engem. Már nagyon várnak a többiek kis. Főleg egy valaki, akit ott kellett hagynia. Ki lehet az? – Nem szeretném tovább húzni a drága időmet, ha nem haragszol Carlisle. Tudjátok, hogy miért jöttünk. – majd Bellán maradt a tekintete. Mellettem ő vett egy mély levegőt, felemelte a fejet és maga mögé rakva előre ment. Kicsivel előrébb állt, mint Carlisle, de még mindig meg volt a három lépés Arotól. Egy szó nélkül nyújtotta át a fejet. Aro meglepett fejet vágott, mint aki abban reménykedik, hogy még sem teljesítette a rá bízott feladatot. Majd nagy örömmel, mint aki megkapta  kedvenc játékát vette át és ért Bella kezéhez is.

- Fantasztikus emlékeid vannak gyermekem. – mosolygott rá. Átvette a fejet, Marcusnak adta, aki felgyújtotta és a földre dobta.  – Viszont még egy ajánlatot kaptam kedvesem, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. És ha őszinte akarok lenni, nem is akarnám figyelmen kívül hagyni. Évszázadok óta akarom őt. – tette hozzá gondolatban, majd magához intett. Nyeltem egyet, a családomra néztem egy másodperc tört részéig, majd előre léptem. Lehajtott fejjel mentem tovább. Nem tudtam volna Bella szemeibe nézni. Most nem.

Aztán felgyorsultak az események. Jasper elkiáltotta magát, és megpróbált közelebb lépni, majd ahogy felemeltem a fejem megláttam, Bellát felém futni. Nem tértem ki az útjából. Nekem vágódott és a lendülettől, mind ketten hátra estünk. Gyorsan derekára tettem karjaim, hogy megtarthassam, de ez sem volt elég. Amint a hátam a földre ért, ő felnyomta magát és a csípőmre ült. Zihált a futástól és a zuhanástól. Gombóc ragadt a torkomba, nem tudtam és talán nem is akartam megszólalni. Láttam, ahogy egy könnycsepp megcsillan a szemében. Le szerettem volna törölni, vagy csókolni onnan, de nem tettem mozdulatot felé. Helyette inkább megpróbáltam leemelni magamról, de erősebben kezdett szorítania  combjaival, és ahogy emelkedtem, ő azonnal visszalökött a földre.

- Bella, engedj el! – Szóltam szelíden és megint megpróbáltam a lehetetlent, vagyis, hogy leemeljem magamról, de természetesen nem engedte. Egy másodperccel később oldalra bicsaklott a fejem, ahogy a jobb ökle találkozott a bal arcélemmel. Emmett persze azonnal élvezni kezdte a műsort. Engem pedig idegesíteni kezdett, hogy Bella még mindig rajtam van.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj! Megértetted? – kiáltotta.

- Nem! Te nem érted! – nagyot löktem rajta, minek hatására lecsúszott volna rólam, de ahogy én emelkedtem, úgy fontam át a lábam a derekamon és húzott magához. Ennek hatására ismét a földre kerültünk, csak most ő volt alul. Ahogy ránehezedtem, felnyögött.

- Figyeljétek meg, hogy nem sokára a ruha is lekerül! – Emmett kapott egy maflást a megszólalásáért. Ha más környezetben lennénk, én is ezt mondtam volna, de most magamról akartam levakarni azt a nőt, akit szerettem, a gyermekem anyját.

- Meg kell tennem, Szerelmem. – Felé hajoltam, és komolyan a szemébe néztem, hátha felfogja a szavaim súlyát, de sajnos nem értem el vele semmit.

- Semmit nem kell tenned!

- Inkább én megyek, mint téged hagyjalak elmenni! – nagy nehezen lefeszegettem a lábát és megint megpróbáltam felállni. Ahogy kiszabadult a jobb lába, viszont mellkason rúgott és hátra estem. Felállt és várt, amíg én is azt teszem. Ő került Aro felé, én meg Jasper mellé keveredtem.

- Nagyszerű a műsor gyermekeim, de ideje lenne eldönteni, hogy ki csatlakozik végre! Sőt a legjobb lenne, ha mindketten eljönnétek velem. – Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a gondolatát, ahogy elképzeli, hogy egymás mellett állunk, vörös szemekkel és őt szolgáljuk. Szinte kirázott a hideg, mikor arra gondoltam, hogy Bella is Volturi katona legyen, független attól, hogy tudtam, hogy nekik is dolgozott egy ideig. És akkor, elkövette szerintem élete legnagyobb hibáját. Aro felé fordította a fejét. Azonnal kihasználtam, megláttam a lehetőséget, hogy most elé kerüljek jó pár lépéssel. Elrugaszkodtam. Láttam a rémületet és a felismerést a szemeiben, mikor átlendültem fölötte.

- Ne! – kiáltotta és elindult felém, de épp időben Jasper elkapta hátulról és visszafogta őt. Vergődött és kapálózott, de Jazz erősen tartotta. Guggolva értem földet és lassan felegyenesedtem. Úgy éreztem magam, mint egy idős ember, akinek fel kell állni a a földről. Muszáj volt egy pillantást vetnem Szerelmemre, majd elindultam Aro felé.

- Edward! – sikította. – Edward! Állj meg és fordulj vissza! Azonnal! Nem teheted ezt! Nem teheted ezt meg a családoddal és… és… - elcsuklott a hangja. Az én szívem is darabokra tört még egyszer. – Nem csinálhatod meg velem Edward! Nem hagyhatsz el! – az egész testem felé fordult. Akaratomon kívül. – Tudom, hogy nem úgy alakultak a dolgok mostanában közöttünk, ahogy kellett volna. Tudom, hogy én vagyok a hibás és… - lassan elindult felém. Ne! Ne tedd, vagy kénytelen leszek maradni.

- Semmi nem a te hibád, Szerelmem. – én is tettem felé pár lépést. De nem értem hozzá. – Tudtuk, hogy nem fog könnyen menni. Tudtam, hogy nem tudsz egyik napról a másikra megváltozni. De nem bántam meg semmit veled kapcsolatban, Bella. Nem bántam meg, hogy akkor utánad mentem. Nem bántam meg, hogy annyit veszekedtünk. Mert tudom, hogy… Tudom, hogy szeretsz. – térdre esett előttem. És én nem tudtam, nem tehettem ellene semmit sem. Életem, létezésem egyik legnehezebb tette volt, hogy mozdulatlan maradtam. Csak a kezeimet szorítottam egyedül ökölbe. És a szívem követte példáját, ami már több mént száztíz éve nem dobog. Jasper azonnal mellé térdelt. Tudtam, hogy ha a világ össze is dől, ő mellette marad és számíthat rá majd Bella, mindenben.

- Akkor ne tedd ezt velem! – könyörgött továbbra is nekem.

- Így tudlak csak megvédeni. Téged, a kicsit és a családomat. Sajnálom. – hátrálni kezdtem tőle, Aro felé. Még egy lépést akartam tenni, de valami keménybe ütköztem. Értetlenül próbáltam tovább menni, mire leesett, hogy ez Bella pajzsa. Felment a nem létező vérnyomásom. Miért nem akkor kap értem, mikor elérhető távban vagyok, miért akkor, amikor nem kellene?

- Bámulatos! – ámuldozott Aro. Persze, hogy élvezi a műsort. Nem sok olyan vámpír, vagy vadász létezik, akik verekednek azért, hogy a katonái közé tartozhassanak.

- Bella, engedj ki! – csattantam fel, de ő csak megrázta a fejét. Majd hallottam, ahogy élesen beszívja a levegőt és erőt gyűjt. Végül mégis csak megszólalt.

- Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenj! Ha elmész, veled megyek!

- Nem! Értsd már meg, kérlek! – ismét megrázta a fejét. Éreztem, ahogy a szemeim feketednek. Ha mutatnék valami haragot, hogy igenis menni akarok, elengedne. – Miért nem fogod már fel, hogy szabadulni akarok tőled? Egész eddig azért viselkedtem veled olyan ridegen, mert már nem akarlak a közelemben tudni! Bele fáradtam, hogy utánad futkossak, és azzal foglalkozzak, hogy neked jó legyen! Engedj ki, Bella! – végképp szilánkokra, sőt porrá őröltem a szívemet. És az övét is.

- Az előbb azt mondtad, hogy…

- Igazat mondtam. Semmit nem bántam meg. De már elegem van belőled, és az állandó „én megoldok mindent, nem kell nekem senki és semmi” szövegeddel!

- Valóban így gondolod? – szólalt meg monoton hangon. Elhiszi? Komolyan? Egész eddig azt hajtogattam neki, hogy mennyire szeretem, megtettem érte mindent, és most azt mondom, hogy nem kell és elhiszi? Miért? Miért csinálja ezt velem?

- Igen.

- Rendben. Végre egyszer őszinte vagy velem. – visszavonta a pajzsot. Éreztem, hogy nem tart vissza már semmi sem. – Akkor menj! És légy boldog! – biccentettem és hátat fordítottam neki. – Soha többet nem akarlak látni! És a sohát szó szerint értem! – megálltam. Mit akar ezzel mondani? – Ha mégis egyszer visszajönnél… Ne keress meg minket! Különben…  - hallottam, ahogy nyel egyet. – Ellenségnek veszlek. És megöllek! – Esmének elakadt a szava, a többiek pedig felszisszentek. A gondolataik megpróbáltak megnyugtatni, hogy ezt csak úgy mondja, majd elszáll a mérge és örülni fog, ha visszajövök. De én tudtam, hogy komolyan gondolja. Ő nem az a típus, aki mond valamit, majd egy óra múlva meggondolja magát. Erre csak biccentettem egyet, mint aki tudomásul veszi a dolgokat és tovább mentem. – Edward! – szólt még utánam, de úgy tettem, mintha csak egy kis idegesítő gondolat lenne és nem foglalkoztam vele. Aro mellé léptem, aki egy köpenyt terített a hátamra, üdvözölt az új családjában, majd megfordultak és elindultunk az új otthonom felé.

Sajnos elértek Bella szavai a fülemig, és hallottam, ahogy elmotyogja a nevem és azt, hogy szeret, majd Jasper elaltatta őt. Nem fordultam hátra. Nem bírtam volna elviselni az összetört látványát annak a személynek, akiért feláldoztam az életemet és a családom szenvedését sem akartam látni mégegyszer.

Két és fél napba telt az utazás. Futva tettük meg és útközben szerencsére nem álltunk meg táplálkozni. Még nem dolgoztam fel egészen, hogy nekem is emberi vérrel kell majd táplálkoznom. Pedig ez is vele jár. Vagy meg tudnám beszélni Aroval a dolgot?

- Aro! Én… - de a mondatot nem tudtam befejezni, mert amikor beléptünk a trónterembe, elém lépett egy alacsony, szőke hajú lány és belém fojtotta a szót.

- Mester! A megszólítása, Mester! Ideje, hogy egy-két szabállyal tisztában légy Cullen!

- Jane, gyermekem! Hagyjad. Majd beletanul. Csak most értünk vissza. Így kell üdvözölni egy vendéget? Egy új családtagot? – és az az utolsó szónál rám mosolygott. Nem sok tartotta, hogy ne vágjak egy fintort. – Inkább mutasd meg neki a szobáját. És utána mindent megbeszélünk. A vacsora után. – nyeltem egyet és ijedten néztem Arora, de ő csak mosolygott. Ez nehéz, hosszú két év lesz.

Novelláim

Sziasztok!
Még fejezet résszel nem tudok szolgálni (egyelőre), viszont addig is felteszek két novellát a novellás oldalamra (ide kattintva odajuthatsz (:). Köszönöm a fejezethez érkezett pipákért. Komit is szabad írni. A novellákhoz is várom a véleményeiteket, legyenek jók, vagy esetleg építő jellegűek.
Jó olvasást!

14. fejezet

Vettem pár mély lélegzetet, elszámoltam százig, majd visszamentem a konyhába, hogy igyak még vért. Amíg a mikróra vártam, kinéztem az ablakon. Láttam, ahogy Edward az egyik fa mellett áll, majd egy hirtelen mozdulattal megfordult és ököllel a törzsbe vágott. Neki döntötte a homlokát és mély lélegzeteket vett. Csak néztem őt. Nem tudtam levenni a tekintetem róla. Nem értettem, hogy mi a baja. Egyáltalán nem. Egyik szavával elküld, másik kettővel marasztal. Majd a hirtelen kirohanása. Mit akar mind ezzel elérni?

Megrezzentem, mikor megszólalt a mikró csengője. Kivettem a bögrét, majd visszamentem a szobámba és leültem az íróasztalhoz. Papírt és tollat fogtam, majd írni kezdtem. Minden családtagnak szántam egy levelet. Egy amolyan búcsúlevelet. Természetesen hetet írtam. A kicsinek is szántam egyet, hogy megértse, mit miért teszek és tettem. Jasperhöz rakom majd be, mert benne megbízok, hogy valóban oda adja neki majd, ha eljött annak az ideje. Ki tudja, mikor szabadulok, vagy szabadulok-e valaha a Volturi katonaságából. Nem szándékozom ott maradni sokáig, csak ameddig nagyon szükséges. De lehet, hogy az egy örökké valóság lesz majd. Inkább ott töltöm az életem, mint lássam Edward undorodó arcát, ahogy rám néz. De a kicsit nem akarom ott tartani. Nem akarom, hogy abba a kegyetlenségben nőjön fel. Azt, hogy ne látszódjon a gömbölyödő hasam, nem tudom még mivel fogom eltűntetni. De megoldom. Eddig is megoldottam sok mindent. Egyedül. Ez is sikerülni fog.

Órákkal később az ágyon feküdtem, a plafont bámulva, és az eddig történteken gondolkodva. Ahogy újra találkoztam a családdal. Jasperrel és Carlislelal. Ahogy megismertem a többieket és Edwardot. Ahogy segíteni próbált. A jó útra téríteni. Ahogy néha elég vehemensen egymásnak estünk. Annyiszor veszekedtem vele. Leszúrtam dolgokért, ami miatt más megdicsérte volna. Csak nekem akart jót. Engem akart…

De én féltem és félek. Ha megbízol valakiben, az tuti, hogy amikor nem számítasz rá, a hátadba vágja a kést. Nem akarom többször átélni. Daniel és Anthony is már megtették. Közülük az egyik halálra van már ítélve, a másik menekül. Mi van akkor, ha nem találom meg időben Anthony-t? És mi lesz Mariaval? Élik tovább az életüket? Vagy nagyobb hatalmam lesz, ha bekerülök a Volturiba ismét? Talán akkor eltudom őket kapni.

Mélyet sóhajtottam és becsuktam a szemem. Nem akartam semmire sem gondolni most. Akartam egy kis nyugalmat végre. Csak pár percnyit. Akkor nyitottam ki ismét a szemem, mikor már besötétedett. Felültem és a hajamba túrtam. Halk kopogás törte meg a szoba csendjét.

- Gyere. – szóltam ki halkan és az érkező felé fordultam. Alice dugta be mosolyogva a fejét. Visszamosolyogtam és intettem egyet. Elhelyezkedett törökülésben az ágy előtt a szőnyegen.

- Hogy vagy?

- Jól vagyok.

- Nem úgy értettem.

- Tudom. – elfordítottam a fejem. – Ő jól van biztosan. – kezem a hasamra simítottam majd visszanéztem Alice aranyszemeibe. – Én meg majd jól leszek. Teljen le a holnapi nap és már jól leszek.

- Mi lesz utána? – oldalra döntötte a fejét.

- Te kérdezed? Miért nem nézed meg magad?

- Mert nem látom. – dühösen fújta ki a levegőt a száján keresztül és nézett Edward CD-ire. Felvontam a szemöldököm, de nem szólaltam meg. Valójában tudtam, hogy miért nem lát semmit, vagy csak homályosan. De ezt nem akartam megosztani vele. Kiakadt volna, ha tudja, hogy blokkolom a képességét. – Edward lent ül a nappaliban. – visszafordult felém. – Kinek írtad a leveleket? – az asztal felé bökött a fejével.

- Nektek. – minek hazudjak? Akkor inkább most tudják meg. Hirtelen csend lett a nappaliban is.

- Miért?

- Hogy ne felejtsetek el. – érzelemmentes hangon és arccal válaszoltam neki. A következő pillanatban hallottam egy fotelt hátrébb csúszni a padlón, majd sietős lépteket a lépcsőn. Tudtam, hogy ki és miért jön fel. Azon lepődtem volna meg, ha nem így cselekszik. Felemeltem a fejem, és ő megjelent az ajtóban. Mögötte azonnal Emmett és Jasper is. Szinte fujtatott. Alice azonnal felállt és elém állt félig. De én elé kerültem és kihúztam magam.

- Nem teheted meg, Bella!

- Mit teszel ellene?

- Meg foglak állítani.

- Semmi közöd ahhoz, hogy mit teszek, vagy mit nem teszek.

- De igenis van közöm hozzá. Nagyon sok közöm van hozzá. A gyermekemet hordod a szíved alatt.

- Ne aggódj, nem felejtettem el.

- Sokszor pedig úgy néz ki.

- Ne oktass ki! – ökölbe szorultak a kezeim és két lépést tettem felé.

- Oké, gyerekek, ha ennyire nagy a feszültség, Emmett bácsinak van rá egy nagyon jó, és bevált módja, hogy levezessétek. – egyik kezét az enyém, másikat Edward vállára tette. Mi csak meredten néztük egymást. Egyikünk sem foglalkozott most Emmettel. Én legszívesebben a falba építettem volna be, annak viszont a többiek nem örültek volna, így nem tettem semmit sem.

- Nem hiszem el, hogy nem látsz tovább az orrodnál.

- Eleget látok ahhoz, hogy tudjam, mi van. – elnevette magát, minden öröm nélkül. Megrázta a fejét és távozott. Az ajtóból még visszaszólt.

- Emlékszel, hogy az elején, szinte kerülgettük egymást? Lehet, hogy meg kellett volna maradni annál a szokásnál. – egy pillanattal később már csak a hátát láttam és egy szúrást éreztem a mellkasomban. Szinte láttam magam előtt, ahogy a szívem darabokra törik. De nem tettem semmit sem.

- Vagy csak az elején meg kellett volna szabadulnom tőled, mikor utánam jöttél a parkba. – egy röpke másodpercre megállt még, majd tovább ment. Döbbent csend követte. Nem néztem senkire sem. Legszívesebben tomboltam, üvöltöttem, hisztiztem volna, mint egy kis gyerek, akitől elvették a legédesebb, legkedvesebb játékát. Én is így éreztem magam, mikor kisétált az ajtómon. Nem mutattam kifelé semmit. Érzelemmentes maradt az arcom. Féltem, hogy sajnálni kezdenek, ha látják, hogy fáj, ahogy viselkedik velem. Mi történt? Mit rontottam ennyire el? Valóban ennyire rossz a természetem? Vagy nem illünk össze? Miért kellett így bele bonyolódnom? Tudtam, hogy a szerelem nem nekem való dolog. Az gyengévé teszi az embert. Én nem lehetek az. Ökölbe szorultak a kezeim. Végig néztem, ahogy a többiek is távoznak.

Emmett fejcsóválva hagyta el a szobát, és Jasper már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, mikor kopogtak a bejárati ajtón.

Aztán üvegcsörömpölés jutott el a fülemig. Azonnal a folyosóra rohantam, majd le a lépcsőn. A bejárati ajtó üvegét láttam szétszóródva a padlón és két harcoló vámpírt az udvaron. Az egyik Edward volt a másik meg… Daniel? Tátott szájjal néztem, ahogy egy mozdulattal lefordítja magáról és a ház falának vágja Edwardot. Tudtam, hogy megérdemli, és ha nem komolyan csinálták volna, elnéztem volna egy darabig még, de ezt meg kell állítanom. Most. Már mozdult, hogy ismét támadjon, mikor elkiáltottam magam és felé vetődtem. Nekem ütközött, így Edward előtt értünk földet. Szorított rajtam egyet, majd mikor eljutott a tudatáig, hogy én vagyok az, elengedte magát, és hagyta, hogy lerúgjam magamról. Felálltam és leporoltam magam. Tüsszentettem egyet, ahogy a por az orromba jutott.

- Megmondanátok, hogy ez mégis mire volt jó? – hátra túrtam a hajam és fejem forgattam közöttük.

- A kis barátod támadt nekem! – mutatott ujjal Edward felé Daniel.

- Válogasd meg a gondolataidat! – mordult fel Edward.

- Te ne mondd…

- Elég legyen! Mit keresel te itt? – felkiáltottam és Daniel felé fordultam.

- Gondoltam meglátogatlak. Hátha tudok segíteni.

- Nem kell a te segítséged! Azzal segítenél, ha eltűnnél! – közelebb jött Edward és mellém állt.

- Azt hadd én döntsem el, hogy kell-e vagy nem. – kapkodtam a fejem a két férfi között. Aztán felemeltem a fejem. – Pár napja elmondtad, amit tudni akartam. Miért vagy itt?

- Már mondtam.

- Te nem mész oda senkihez csak úgy, hogy segíthess. – összehúztam a szemem, ahogy végig néztem rajta.

- Senkihez nem is megyek oda. De te nem vagy senki Bella. Tudod nagyon jól. – halkult el a hangja a mondat végére, nekem meg tátva maradt a szám. Későn esett le, hogy mit mondott. Szinte szerelmet vallott. Ismét. Edward felmordult. Ahogy elhaladt mellettem, megfogtam a karját.

- Edward…. Hagyd. Menj inkább most be.

- Nem hagylak itt ezzel az árulóval. – köpte felé a szavakat.

- Kérlek szépen. Beszélnem kell vele. – elé léptem és arcára simítottam kezem. Rám kapta tekintetét és láttam, hogy a fekete márvány megolvad, és folyékony arannyá válik. Derekamra tette a kezét, magához húzott és egy szó nélkül megcsókolt. Egy könnycsepp gurult ki a szememből. Összeráncolt homlokkal nézett rám, miután elvált tőlem, de csak rá mosolyogtam és ott hagytam.

Elindultam a kis kőház felé, Daniel pedig követett. Kinyitottam az ajtót, majd a konyhába vezettem. Intettem neki, hogy üljön le.

- Kérsz valamit inni?

- Van Whiskyd?

Kinyitottam a szekrényt, elővettem két poharat, majd töltöttem. Letettem elé az asztalra, majd magam alá húzva a lábam én is leültem vele szemben.

- Mióta iszol? – nem emlékeztem, hogy mikor láttam utoljára itallal a kezében ücsörögni. Talán nem is volt ilyen.

- Vannak alkalmak, mikor szükséges. – megköszörültem a torkom és komolyan néztem rá. Felsóhajtott, lehúzta a pohara tartalmát, de nem eresztette el a tekintetem.

- Azóta csak te jársz az szemben, hogy elmentél pár nappal ezelőtt. Muszáj volt eljönnöm. Hallottam egy olyan pletykát, amit nem hiszek el, ha csak nem te mondod, hogy igaz.

- És mi az? – ez mindig jó szokott lenni. Olyat képesek kitalálni, hogy sokszor égnek áll tőle a hajam…

- Hogy terhes vagy. – … de ez most nem volt poénos. Ő mégis elnevette magát. Mikor feltűnt neki, hogy én nem nevetek, abbahagyta.

- Nem csak pletyka.

A poharat tartó keze összeszorult, apró darabokra törve a kristálypoharat. Felállt, hátradöntve a széket és járkálni kezdett a szobában. Én a poharammal játszottam. Nem rezzentem össze, mikor ezt megcsinálta.

- Mikor…?

- Nem tudom pontosan. Csak nemrég jöttünk rá. – az asztallapot néztem végig. Nem mertem ránézni. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, akit rajta kaptak a fiújával szeretkezés közben. Számhoz emeltem a poharam, de aztán meggondoltam magam, így inkább visszaraktam az asztalra. Nem tenne jót a gyereknek.

- Kitől van?

- Szerintem egyértelmű, nem? – felemeltem a fejem. Az asztallapra támaszkodott. Vérzett a tenyere. – Fertőtleníteni kellene a sebet.

- Jól van. Rólam már annyira nem mondható el. – morogta halkan.

- Daniel….

- Esélyt sem adtál! Egyetlen egyszer sem! Soha!

- Daniel…

- Pedig én megpróbáltam! Próbáltam közeledni feléd, a kedvedben járni!

- Te csak gerincre akartál vágni! Ne is tagadd! Ezt is megmondtad!

- Miért az a mocskos vérszívó nem azt tette?! Tudod, hogy milyen veszélyben vagy, erre te összefekszel vele, ráadásul még fel is csinál! Fantasztikus!

- Ne vedd őt a szádra! – én is felálltam most már. – Nem ismered!

- Ó, de nagyon is jól ismerem, a te kis barátodat! Nem olyan jó fiú, mint ahogy azt mutatja! Nem egy ember vére száradt meg a száján.

- Mindenki hibázhat!

- Legszívesebben bemennék, és kitekerném a nyakát.

- Próbáld meg! Élvezni fogom, ahogy utána darabokra szedhetlek.

Egymással szemben álltunk, a másik szemébe nézve. Nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyen érinti az állapotom.

- Tudod mi a vicces, Bella? Hogy ennek ellenére még mindig csak rád gondolok. Képes lennék…

- Mire, Dan? – hosszú percekig nem szólalt meg. Olyan volt, mintha őrlődne, keresné a szavakat.

- … Hogy sajátomként neveljem fel. – a tüdőmben maradt a levegő. Ezt nem mondja most komolyan, ugye? Tényleg szeret? Valóban vannak érzései irántam? – Ne nézz így. – elfordította a fejét és a padlót fixírozta. – Nem fogok semmit tenni a te kis vérszívóddal. Egyelőre. De mondd meg neki, hogy meg ne próbálja, hogy megbánt, különben velem gyűlik meg a baja. És azt nem köszöni meg. – Nem akartam felvilágosítani, hogy nem vagyunk együtt. Már nem. És hogy már összetörte a szívem. Inkább ne tudja meg. Még mindig nem jutottam szóhoz. – Nem mondanál valamit végre? – fakadt ki és emelkedett meg a hangja.

- Én… nem tudom mit mondhatnék… - dadogtam össze-vissza. Ilyen sincs sokszor.

- Nahát, a híres, Én-mindenkinek-megmondom-amit-gondolok-nem-érdekelnek-a-következmények Bella nem jut szóhoz? – felhúzta a szemöldökét és felnevetett. Ránézett a sérült tenyerére és a szilánkokat kezdte kipiszkálni a körmével.

- Megesik néha, hogy jobb, ha nem mondunk semmit.

- Egyet kell értenem. Nem tudok haragudni rád, Bella. Akármennyire is akarok, és próbálok, egyszerűen képtelen vagyok rá. Mindegy is. Búcsúzni jöttem igazából. Elmegyek.

- Miért?

- Vadásznak rám páran, és eléggé kezd már zavarni. Meg… kell egy kicsit gondolkoznom.

- Értem. Akkor.. innentől vége a fegyverszünetnek köztünk?

- Soha nem volt köztünk fegyverszünet. Egyszerűen csak nem tudlak megölni.

- Ez kedves volt. – félmosolyra húztam ajkaim és visszaültem. Ő állva maradt és összefonta a kezeit a mellkasa előtt. Áthatóan nézett rám. Bevallom zavarban voltam. Sok volt ez a pár nap és kellett egy kis idő, hogy helyre rakjak mindent a fejemben. Egyedül. Nyugodtan.

- Akkor én megyek is. – elindult. Én pedig mögé kerültem, ahogy kikísértem.

Kint, az ajtó előtt hirtelen megfordult és az ajtónak nyomott. Reflexszerűen raktam a kezem a mellkasára, de lefogta a csuklóim és számra nyomta az övét. Teljesen más volt a csókja, mint Edwardnak. Az övé hideg volt, Dané pedig olyan langyos. Éreztem a tenyerem alatt a szíve dobogását. Lassan visszacsókoltam, elnyílt a szám és lecsuktam a szemeim. Egy kicsit lazultam a karjaiban. Fél perc után viszont elengedett. Gyorsabban vette a levegőt és a homlokát az enyémnek nyomta. Elmosolyodott. Tarkójára tettem a kezem és visszaraktam a szánkat egymásra. Akkor szakítottam meg a csókot, mikor a Cullen házból valaki összetört egy bútort.

- Hú… Ha tudom, hogy ilyen jól csókolsz, már hamarabb megtettem volna ezt a lépést. – hátrébb lépett és levigyorgott rám. Muszáj volt visszamosolyognom.

- Akkor valószínűleg nem éled túl.

- Szeretem a veszélyt. – közeledni kezdett megint felém, de megállítottam. Nem akartam elszakítani a húrt Edwardnál. Biztos vagyok benne, hogy ő volt az, aki meglátott minket.

- Megkaptad az esélyt.

- Igaz. Jobb később, mint soha. Vigyázz magatokra, Bella. – bólintottam, majd biccentett még egyet felém, és el is tűnt az erdőben. Még egy darabig utána néztem, majd visszamentem a házba, összetakarítani a szilánkokat. Nem is néztem a nagy ház felé. Muszáj volt egy kis csendben és nyugalomban maradnom. Nem akartam még Edwarddal találkozni. Nem is tudom mit kellene neki mondanom.

Sötétedett már, mikor bezártam a kis ház ajtaját és átsétáltam a nagyhoz. Edward a lépcsőn ült és könyökével a térdein támaszkodva túrt a hajába két kézzel. El akartam menni mellette, de pont középen ült. Nem tudtam kikerülni. Megálltam a lépcső alján és várakozva néztem rá.

- Carlisle akar egy értekezletet tartani, még a csata előtt. – mozdulatlan maradt közben.

- Rendben. – én sem mozdultam meg. Lehet, hogy kellett volna valami magyarázatot adnom a történtekre? De biztos vagyok benne, hogy majdnem mindent hallott. Akkor meg miért? Nem kellett még senkinek sem magyarázattal szolgálnom a felől, amit teszek. Hogy miért és mit teszek. Miért pont neki kellene tennem? Mert a gyermekét hordod a szíved alatt, te gyáva nyúl! És mert szereted. Nem akartam, hogy igaza legyen a belső hangnak. Pedig igaza volt. Szóra nyitottam a számat, de akkor ő is felemelte a fejét.

- Miért nem adtál soha Danielnek egy esélyt? – leesett állal bámultam rá. Mi van?

- Tessék?

- Hallottam mindent. Jól kijöttök, szóval nem értem.

- Nem mondták még, hogy hallgatózni nem szép dolog? – karba fontam a kezeimet. Ő elnevette magát, majd felállt. Lejjebb lépett pár lépcsőfokot. Zsebre rakta kezeit.

- De igen. Már hallottam párszor. Meg azt is, hogy aki hallgatózik, az magára hall.

- És legalább valami hízelgőt hallottál? – vált gúnyossá a hangom.

- Nagyon is.

- Örülök. Most pedig, ha megbocsátasz… - ahogy elhaladtam mellette, megfogta a karomat.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

- Mert két vadász, soha nem alkot jó párost. Egy vadász soha nem alkot jó párost senkivel sem.

- Mi jó páros vagyunk, Bella.

- Valóban? Minden második mondattal megöljük egymást, Edward. Ez neked jó párosítás?

- Ha egy kicsit másképp látnád a dolgokat, akkor…

- Nem akarok semmit sem másképp látni!

- Zsák a foltját…. – hangzott bentről Emmett hangja. Mi csak egymás szemét néztük. Láttam az övében fájdalmat, szerelmet, bánatot és még valamit… talán bűntudatot? De miért? Elengedte a karom, de mégsem mozdultam arrébb.

- Nem bántam meg semmit, amit neked mondtam, vagy tettem veled.

- Helyes. Én szint úgy. – biccentettem felé egyet, majd beléptem az ajtón. Elég kétértelműen hangzott az utolsó mondata. Mire érthette? Amiket a fejemhez vágott az utóbbi pár napban? Vagy arra, hogy szerelmet vallott? Nem értem. És még ránk mondják, hogy nem lehet rajtunk kiigazodni. Röhejes.

- Akkor, ha már mindenki itt van… Szeretném, ha megbeszélnénk a holnapi nap részleteit.

Megálltam az ablak mellett oldalt, Edward pedig az ajtó mellett maradt, a falnál. Emmett Rose mellett ült a kanapén, mellettünk pedig Alice, a karfán Jasperrel. A fotelben Esme foglalt helyet, mögötte apámmal. Ahogy végig néztem a családon, annyira látszott rajtuk, hogy szeretik egymást, és bármit megtennének a másikért, hogy szinte rosszul éreztem magam, amiért tönkretettem az idillt. Elfordítottam a fejem. Nem akartam, hogy lelkiismeret furdalásom legyen. Arra ráérek majd a csata után is.

- A pályán találkozunk velük. Ahol baseballozni szoktunk. Mi már ott leszünk, mikor ők is megérkeznek. Nem lesznek sokan szerencsére. A három mester, Alec, Jane és Demetri. – vázolta Alice, miközben a távolba révedtek a szemei.

- És Felix? – kérdeztem kíváncsian.

- Őt nem látom.

- Lehet, hogy még büntetésben van. – szólalt meg Jasper is.

- Nem értem. Miért hagynák, hogy létszám fölényben legyünk? – Edward összeráncolta a homlokát és felém lépett pár lépést.

- Nem lesznek létszám fölényben. – rázta meg a fejét.

- De mi nyolcan vagyunk. Velem együtt. Ők pedig akkor csak hatan.

- Nem lesz mindenki kint, Bella.

- Nem lesz egy kicsit gyanús? – felvontam a szemöldököm és arrébb mentem. Zavart a közelsége.

- Nem. Ha a megfelelő emberek nem lesznek ott.

- Vagyis?

- Rosalie és Esme. – néma csend telepedett egy pillanatra a szobára. Majd hárman egyszerre szólaltunk meg. Rose, Esme és én.

- Nem! – majd én folytattam egyedül – Ebbe nem megyek bele! Te sem leszel ott!

- Ott kell lennem. Nem foglak egyedül kiengedni, hogy szembe szállj velük! Nem csak magadra kell most már gondolnod.

- Nem is azt teszem! Pont ezért nem kellesz oda! Kell valaki, aki…

- Igen? Aki? – mély levegőt vettem.

- Szerintem egyezzünk meg abban, hogy mindenki kimegy, rendben? – szólalt meg halkan Esme. Néma hálát rebegtem neki. – És utána mindenki vissza is jön. Nem igaz, fiam? – Edward nyelt egy nagyot, az anyjára nézett, majd gyorsan másfelé. Összevontam a szemöldököm. Ez meg mi volt?

Ezek után megbeszéltük még az elhelyezkedéseket, miszerint én és Edward állunk középen, mellettünk jobb oldalt Alicék, másikon Emmették. Esme Rosalie mellett, Carlisle, pedig szintén én mellettem. Persze Edward azonnal tiltakozott és azt mondta, hogy én csak maradjak szépen hátul, de csúnyán néztem rá és csendben maradt. Carlisle fog beszélni leginkább Aroval. Én pedig legyek jó kislány és hallgassak. Na persze, még mit nem. A szobában – mely még mindig Edwardé volt hivatalosan -, az ágyon feküdtem és vártam, hogy valaki eljöjjön velem vadászni. Közben végig gondoltam volna, hogy hogyan távozok, de valahogy nem értem a végére soha. Alice volt az, aki eljött velem és tehettem egy kört a városban. Egész út alatt csendben voltunk és meg sem próbált beszélgetést kezdeményezni. A holnap csatának tudtam ezt be.

Jócskán elmúlt éjfél, mikor visszaértünk. Mindenki a szobájában volt. Edward sem tartózkodott a nappaliban így arra tippeltem, hogy ő is fent van. Automatikusan elindultam fel, majd eszembe jutott, hogy talán még sem kellene felmennem. Nem akartam veszekedni. Most, az utolsó éjszakánkon nem. Halkan megfordultam és a kis házba szerettem volna indulni, de akkor megjelent a lépcső tetején és megállított egy hang.

- Nem maradnál inkább? – felé fordultam és egy szó nélkül indultam fel hozzá. Kinyitotta előttem az ajtót, majd halkan visszacsukta maga után. Leültem a fekete bőrkanapéra, de még mindig nem néztem rá.

- Arra gondoltam talán nem szívesen lennél most egyedül odakint. – szótlan maradtam. – Szeretnek téged Bella. Ha elhiszed nekem, ha nem. Én tudom, mit gondolnak. – Szeretnek… nem pedig szeretünk.

- Én is megszerettem őket. – Így is játszhatunk Edward. Benne vagyok.

- Akkor ne tégy semmi őrültséget holnap. Kérlek Bella. – tudtam, hogy csak ez miatt kedves velem. Felálltam és dacosan néztem rá.

- Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek és mit ne. De megnyugodhatsz. Nem teszek semmi meggondolatlant. És meggondoltam magam. Inkább lennék most egyedül. – azzal a lendülettel kivágtattam az udvarra és alaposan becsaptam magam után az ajtót. Még a kisház felé menet hallottam, hogy Jasper elkezd vele, de nem foglalkoztam vele. Bementem a szobába, leültem az ágyra és elsírtam magam.

Mikor a nap első sugarai megérintették a földfelszínt, én már a csizmám zipzárját húztam fel. Felraktam a köpenyem és kiléptem az ajtón. Kulcsra zártam és Cullen villa felé vettem az irányt. A többiek is akkor léptek ki az ajtón. Azonnal Rosalie kezébe pottyantottam a kulcsot. Ahogy elmentem mellette, a fülébe súgtam.

- Tudod mi a dolgod. Ne szúrd el!

- Te se! – majd a végén a többiekhez fordultam.

- Mehetünk? – nem vártam meg, hogy lereagálják az előbbi jelenetet. Emmett még megkérdezte, hogy mi volt ez, de valami kitérő válasszal Rose le is rendezte a férjét. Futni kezdtünk a rétig. A köd még nem szállt fel teljesen, ami eléggé zavarta a látásomat. Mindenki beállt a helyére és vártunk. Jasper Alice után nyúlt, mikor el akart esni. Felé kaptam a fejem, de a periférián megláttam őket, így inkább nem mozdultam meg. Edward lassan megfogta a kezem és megszorította. Nem akartam rá nézni. Haragudni akartam rá, utálni akartam. Azzal könnyebben elengedtem volna, mint azzal, hogy szeretem és a bocsánatáért esedezni, amiért olyan hülye voltam és csúnyán viselkedtem vele. Összeszorítottam a szám és elhúztam a kezem. Felemelt fejjel vártam, hogy a megfelelő helyre érjenek. Ahogy közeledtek, én úgy vontam fel a pajzsom magunk köré. Victoria feje a lábam mögött hevert szépen. Először úgy gondoltam, hogy hozzájuk vágom, azzal indítok, de apám lebeszélt róla, hogy nem nyernénk meg vele őket.

- Üdvözöllek Aro! – tett pár lépést Carlisle feléjük.

- Kedves barátaim! Mekkora öröm számomra, hogy mindannyian itt vagytok. – ő is előrébb lépett, majd végig vezette a szemét rajtunk. – Nem szeretném tovább húzni a drága időmet, ha nem haragszol Carlisle. Tudjátok, hogy miért jöttünk. – végül rajtam állapodott meg. Mély levegőt vettem, felvettem a fejet és magam mögött tartva előre léptem. Két lépéssel többet léptem, mint Carlisle és még három kellett, hogy Aro előtt álljak közvetlenül. Egy szó nélkül nyújtottam felé a kezem a fejjel együtt. Csodálkozó képet vágott, és szinte gyermeki örömmel nyújt felé. Természetesen úgy, hogy érintkezzen a kezünk.

- Fantasztikus emlékeid vannak gyermekem. – mosolygott rám. Átvette a fejet, Marcusnak adta, aki felgyújtotta és a földre dobta.  – Viszont még egy ajánlatot kaptam kedvesem, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. – majd mögém nyújtotta a kezét, én viszont nem tudtam mozdulni. Lefagytam. Nem értettem semmit. Másik ajánlat? Miről besz… „Szerintem egyezzünk meg abban, hogy mindenki kimegy, rendben? És utána mindenki vissza is jön. Nem igaz, fiam?” Esme mondta tegnap délután. Furcsálltam akkor is, de még nem értettem. És lőn megvilágosodás!

Mintha egy lassított felvételt néztem volna végig. Lassan hátrafordultam és láttam, hogy Edward indul meg felénk, lehajtott fejjel. Hallottam még, hogy valaki elkiáltja magát, majd megmozdulnak a végtagjaim és felé rohanok. Nem tért ki az utamból. Mellkasának vágódtam, mire hátra estünk. Derekamra fonta karjait, ahogy a mellkasára érkeztem. Felnyomtam magam és a csípőjére ültem. Ziháltam a futástól és éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. Ő csak hallgatott. Megpróbált leemelni magáról, de én erősebben szorítottam a combjaim közé és taszítottam egyet rajta.

- Bella, engedj el! – ismét megpróbált leemelni, de nem engedtem. Jobb ököllel behúztam neki egyet, mire oldalra bicsaklott a feje. Hallottam a háttérben, hogy Emmett füttyögetni kezd, de most az érdekelt a legkevésbé, hogy ki nézi végig, ahogy laposra verem azt, akit szeretek.

- Nem fogom hagyni, hogy elmenj! Megértetted? – kiáltottam az arcába.

- Nem! Te nem érted! – nagyot lökött rajtam, mire lecsúsztam volna róla, de ahogy emelkedett, úgy fontam át a lábam a derekán és húztam magam felé. Ennek hatására ismét a földre kerültünk, csak most én voltam alul. Felnyögtem, ahogy Edward rám nehezedett.

- Figyeljétek meg, hogy nem sokára a ruha is lekerül! – Emmett kapott egy maflást a megszólalásáért. Legalábbis a csattanásból ítélve gondoltam.

- Meg kell tennem, Szerelmem. – Felém emelkedett Edward és komolyan a szemembe nézett.

- Semmit nem kell tenned!

- Inkább én megyek, mint téged hagyjalak elmenni! – lefeszegette a lábamat nagy nehezen magáról és megint megpróbált felállni. Ahogy kiszabadult a jobb lábam, mellkason rúgtam és hátra esett. Felálltam és megvártam még ő is azt teszi. Én Aro felől álltam, ő pedig Jasper mellett.

- Nagyszerű a műsor gyermekeim, de ideje lenne eldönteni, hogy ki csatlakozik végre! Sőt a legjobb lenne, ha mindketten eljönnétek velem. – felé fordítottam a fejem. Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta. Bennem rekedt, ahogy megláttam Edwardot a fejem felett átugrani.

- Ne! – kiáltottam és felé indultam, de ekkor két kar hátulról elkapott és visszatartott. Felnyögtem, ahogy Edward rám nehezedett. Vergődni kezdtem és kiabálni, de csak erősebben tartott vissza. Edward guggolva ért földet és lassan felegyenesedett. Oldalra fordította a fejét, hogy fél szemével lásson, aztán elindult Aro felé.

- Edward! – sikítottam és csillapítottam a vergődésemen. Patakokban folytak a könnyeim már. – Edward! Állj meg és fordulj vissza! Azonnal! Nem teheted ezt! Nem teheted ezt meg a családoddal és… és… - elcsuklott a hangom. Megtöröltem a szemem és előre léptem. – Nem csinálhatod meg velem Edward! Nem hagyhatsz el! – teljes testével felém fordult. Bánatot és szomorúságot láttam a szemében. – Tudom, hogy nem úgy alakultak a dolgok mostanában közöttünk, ahogy kellett volna. Tudom, hogy én vagyok a hibás és… - lassan felé lépkedtem. Elfáradtam.

- Semmi nem a te hibád, Szerelmem. – ő is tett felém pár lépést. De nem érintett meg. – Tudtuk, hogy nem fog könnyen menni. Tudtam, hogy nem tudsz egyik napról a másikra megváltozni. De nem bántam meg semmit veled kapcsolatban, Bella. Nem bántam meg, hogy akkor utánad mentem. Nem bántam meg, hogy annyit veszekedtünk. Mert tudom, hogy… Tudom, hogy szeretsz. – végleg eltört a mécses, és a térdeim összecsuklottak. Jasper azonnal mellém térdelt. Edward pedig mozdulatlan maradt velem szemben.

- Akkor ne tedd ezt velem!

- Így tudlak csak megvédeni. Téged, a kicsit és a családomat. Sajnálom. – azzal ellépett tőlem és Aro felé indult. Elkapott a düh. Vörös köd telepedett az agyamra. Felvontam csak magam köré a pajzsomat, a fizikait pedig Edward köré is. Még egy lépést téve neki ütközött a falának. Értetlenül próbált tovább menni.

- Bámulatos! – ámuldozott Aro.

- Bella, engedj ki! – csak megráztam a fejem. Még nem voltam biztos a hangomban. Nagy levegőt szívtam, majd ökölbe szorult kezekkel megszólaltam mégis.

- Nem fogom hagyni, hogy csak úgy elmenj! Ha elmész, veled megyek!

- Nem! Értsd már meg, kérlek! – ismét megráztam a fejem. Elfeketedett a szeme és a harag jeleit láttam meg végre rajta. És akkor olyat mondott, amivel végleg darabokra törte a szívemet. – Miért nem fogod már fel, hogy szabadulni akarok tőled? Egész eddig azért viselkedtem veled olyan ridegen, mert már nem akarlak a közelemben tudni! Bele fáradtam, hogy utánad futkossak, és azzal foglalkozzak, hogy neked jó legyen! Engedj ki, Bella!

- Az előbb azt mondtad, hogy…

- Igazat mondtam. Semmit nem bántam meg. De már elegem van belőled, és az állandó „én megoldok mindent, nem kell nekem senki és semmi” szövegeddel!

- Valóban így gondolod? – minden érzelem kiszállt belőlem. Éreztem, hogy nem sok kell és összezuhanok.

- Igen.

- Rendben. Végre egyszer őszinte vagy velem. – visszavontam a pajzsomat. Már csak engem védett. – Akkor menj! És légy boldog! – biccentett és hátat fordított. De én még nem fejeztem be. – Soha többet nem akarlak látni! És a sohát szó szerint értem! – megállt. – Ha mégis egyszer visszajönnél… Ne keress meg minket! Különben…  - nyeltem egyet, hogy ki tudjam mondani. – Ellenségnek veszlek. És megöllek! – Esmének mögöttem elakadt a szava, a többiek pedig felszisszentek. Edward biccentett egyet, mint aki tudomásul veszi a dolgokat és tovább ment. – Edward! – kiáltottam és megindultam volna utána, de Jasper megint visszafogott. Nyugtató szavakat mormolt a fülembe, de én a könnyfelhőmön át már nem láttam mást, csak Edward elmosódó alakját, ahogy Aro egy köpenyt terít a vállára. Még egy darabig vergődtem Jazz karjai közt, majd a sötétség vett körül. Még utoljára, ha jól emlékszem, elmotyogtam a nevét, és hogy szeretlek, majd ernyedten estem Jaspernek.

- Felébredt már vajon? – jutott el a fülemig Esme kedves hangja.

- Nem tudom. – szólt vissza apám, majd éreztem, hogy megmozdul a jobb oldalamon és a csuklómhoz nyúl, hogy ellenőrizze a pulzusom. – Stabilak az életjelei. Jasper szerint bármikor felébredhet.

- Ő hova ment?

- Nem bírta tovább Bella érzéseit. Kicsit kiszellőzteti a fejét Alice-szel. – majd csendben maradtak. Nem akartam még felébredni. Nem akartam még visszatérni a valóságba. Azt akartam, hogy csak egy rossz álom, legyen a mai nap és Edward itt legyen a házban. Még ha utálna is, és igaz lenne, az, amit mondott utoljára, az sem érdekelne. Mert tudnám, hogy itt van. Itt, biztonságban. A családjával, velem és a gyermekével. Elment, te is tudod. Ideje felkelni. Kinyitottam a fejem és a fehér plafont láttam meg először. Majd Carlisle fejét, ahogy rám mosolyog. Ismét megnézte a pulzusom, majd segített felülni.

- Hogy érzed magad, Bella? – kérdezte kedvesen Esme, mire ránéztem. Azonnal leolvadt a mosoly az arcáról. Érzelemmentesnek éreztem magam. És ezek szerint úgy is néztem ki. Remek.

- Bella, szívem, hoztam neked vért. Innod kell. – apám a kezembe adott egy bögrét. Lassan ittam meg. Meg akartam várni, hogy elmondják mi történt. Várakozóan felhúztam a szemöldököm. Egymásra néztek, majd Esme belekezdett végre.

- Csak titeket szeretett volna biztonságban tudni. Küldött egy levelet Aronak. Ha téged békén hagy, csatlakozik a katonákhoz. – összeszorítottam a szemem. Tovább ittam. – Azt mondta, a szükséges időt letölti, majd… visszatér hozzánk.

- Ti tudtatok róla? – megköszörültem a torkom. Halk volt a hangom és gyenge.

- Nem sokkal előtted tudtuk csak meg. Akkor mesélte el, mikor te elmentél vadászni.  – fejezte be Carlisle. A maradékot a pohárban hagytam, leraktam az éjjeliszekrényre és felálltam. A hirtelen jött szintváltozástól megszédültem, mind a ketten utánam kaptak, de leráztam a kezeiket magamról. Kivágtam a szoba ajtaját és lecsörtettem a lépcsőn. A többiek lent voltak már.

- Nahát, felébredtél? – szólalt meg Emmett, de mikor meglátta, hogy milyen állapotban vagyok, inkább elhallgatott. Jasper felállt és az ajtó és én közém állt.

- Engedj ki!

- Nem!

- Azt mondtam engedj ki!

- Én meg azt mondtam, hogy nem! – elszakadt a cérna. Hirtelen fordultam a többiek felé, és engedtem ki minden dühömet magamból.

- Hagytátok elmenni! Tudtatok róla és elengedtétek! Csak úgy a vesztébe rohan! Nem tudjátok milyen egy Volturis katonának lenni! – folyni kezdtek a könnyeim is már. A hajamba túrtam és nem engedtem, hogy közbe szóljanak. – Nem szóltatok nekem róla! Meg tudtam volna állítani!

- Én is voltam Volturis tag. – szólalt meg apám.

- De nem ugyan az a kettő! Téged nem küldtek csatába! Nem neked kellett befogni az aznapi vacsorát! Nem te játszottad a csalit! A saját ötlete volt legalább ez az egész? Biztosan, hiszen csak ő képes ilyeneket kitalálni!

- Te is ugyanezt tetted volna! – szólt szemrehányóan testvérem. Figyelmen kívül hagytam. Igaza volt.

- Ne izgasd fel magad, Bella! Nem tesz jót a kisbabának. – szólt kedvesen Rosalie. Rá kaptam a fejem.

- Te meg! Tudtad, hogy mire készül, hogy keresztülhúzza a számításainkat és mégsem tettél semmit! Pont te! Innentől felejtsd el, hogy bármiben is megegyeztünk, világos?

- Miről beszélsz, Bella?

- Nem mondta el? Nem mondtad el nekik, hogy miben egyeztünk meg? Hogy mit akarsz tőlem?

- Te ajánlottad fel, ne varrd az én nyakamba. –védekezett, de nem nézett senki szemébe.

- A drága Rosalie akarta felnevelni az ÉN babámat!

- Rose? Igaz ez, cicám? – állt mellé Emmett.

- Elment volna, Edward helyett! A Volturi megölte volna a kisbabát! Ő ártalmatlan, nem tehet arról, hogy kik a szülei. Bella el akarta hagyni! Én felneveltem volna. Vigyáztam volna rá.

- Nem hagyta volna el Bella. Ebben biztos vagyok. Még akkor is, ha most úgy gondolja. Rose, ő nem a tiéd. – közeledett gyengéden Esme. Rose kikerülte és felfutott az emeletre a szobájukba. Emmett bocsánatkérően nézett rám, majd követte kedvesét.

Akadály nélkül kijutottam a szabadba és mentem a kis házhoz. A borítékokat, melyeket nekik címeztem az asztalon hagytam a konyhában. Most mindegyiket széttéptem és a szemetesbe szórtam. Kivéve kettőt. Sokáig forgattam őket a kezemben, majd az egyik fiókba rejtettem őket. Visszaültem az asztalhoz és csak ültem ott. Majd egyik pillanatról a másikra felálltam, hátra esett a szék, az asztalt pedig utána küldtem. A konyhapultra támaszkodva mélyeket lélegeztem. Ahogy a pultra néztem, két hatalmas könnycsepp hullott alá. Dühömben a pultra csaptam, felkiáltottam és a fal mentén összecsuklottam. Tenyerembe temettem az arcom és teljes torkomból üvöltöttem. Percekkel később hallottam az ajtómat kivágódni, majd, hogy két erős kar magához szorít. Egy pillanatra elképzeltem, hogy ő jött vissza. Hogy mégsem hagy el. De az illat nem őt igazolta.

- Aludni akarok, Jazz… Kérlek.

- Három napig voltál kábítva, Bells. Nem tenne jót a magzatnak, ha még altatva lennél.

- Tessék? – felemeltem a fejem a mellkasáról. Megtöröltem az ingujjammal a szemem.

- Carlisle nem volt benne biztos, hogy nem teszel semmi hülyeséget, így pár napig altatva hagytalak. – nem tudtam mit válaszolni. Valószínűleg eszébe jutott, ami nekem is. Hogy utána megyek.

- Nem hagyhatod el magad. Gondolnod kell a babára is. Ő itt van veled. – önkéntelenül is a hasamra vándorolt a kezem. Igaza van.

- De… segítenetek kell. Én nem… nem értek egy gyerekhez.

- Nem vagy egyedül Bella. Soha nem is voltál. És nem is leszel többet. – nyomott egy puszit a homlokomra és ott maradtunk egy kicsit még tovább. A konyhában a padlón.

Sziasztok!

Tudom, hogy régen jelentkeztem, de elég mozgalmas most az életem. Viszont aránylag hosszú fejezetet hoztam nektek! :) Ez az utolsó előtti fejezet. Egy epilógus van már csak hátra, és ha minden jól megy, akkor a következő "könyv" is érkezik hamarosan. :)

Jó olvasást! :)