Sziasztok!
Végre itt a kövi feji. Remélem azért vagytok még páran, akik olvasnak. Az ok, hogy miért nem voltam eddig az egyszerű. Iskola. Kollégista vagyok, és nem igen van időm hétvégén írni. Bejött még s kresz is, meg projekt munka. Viszont! A szünetben valószínű már több időm lesz írni, így kb. még két fejezet várható. ÉS nemsokára a végére érünk a történetnek. Hamarosan felteszek egy szavazást, mivel 2 új történet is van a fejemben, hogy melyiket szeretnétek olvasni. Amint vége lesz a szünetnek, megint tartok egy kis szünetet. Persze, amikor tudok írogatok majd. :) Ja, és van egy újabb novellám, amit hamarosan felrakok a novellás oldalamra. Ha érdekel olvassátok el és komizzatok!
Jó olvasást!
Végre itt a kövi feji. Remélem azért vagytok még páran, akik olvasnak. Az ok, hogy miért nem voltam eddig az egyszerű. Iskola. Kollégista vagyok, és nem igen van időm hétvégén írni. Bejött még s kresz is, meg projekt munka. Viszont! A szünetben valószínű már több időm lesz írni, így kb. még két fejezet várható. ÉS nemsokára a végére érünk a történetnek. Hamarosan felteszek egy szavazást, mivel 2 új történet is van a fejemben, hogy melyiket szeretnétek olvasni. Amint vége lesz a szünetnek, megint tartok egy kis szünetet. Persze, amikor tudok írogatok majd. :) Ja, és van egy újabb novellám, amit hamarosan felrakok a novellás oldalamra. Ha érdekel olvassátok el és komizzatok!
Jó olvasást!
BELLA
Másfél órát kellett várnunk a repülőtéren a gép
felszállásáig. Edward annyira tartotta a távolságot tőlem, amennyire csak
lehetett. Néha rá néztem, és szomorúan gondoltam bele, hogy ezt megint
elcsesztem. De ő kezdte! Megint féltékenykedett és..... hirtelen elmúlt minden
gondom, és csak a nyugalom maradt. Hálásan néztem a mellettem ülő Jasperre, és
a vállára hajtottam a fejem.
A gépen sem akartam elülni Jazz mellől, így kettővel Edward
és Alice mögött ültünk.
- Igazán beszélhetnél vele.
- Igen? És mégis miről? – kérdeztem vissza cinikusan.
- Rólatok. A vak is látja, hogy oda vagytok egymásért, csak
ti nem ismeritek be magatoknak, és egymásnak. Bár Edward elismerte magának már.
– az utolsó mondatot szinte nem is hallottam. De az előttünk ülő Edward igen.
Felmordult és az ablak felé fordult.
- Na, persze.
- Nekem elhiheted. De akkor mihez akarsz ezek után kezdeni?
- Nem is tudom. Talán maradok egy kicsit. Aztán folytatom
feladatomat. – vontam meg közben a vállamat.
- Attól még bocsánatot kérhetnél tőle. Nem lesz kellemetlen
egy házba élni ezek után? Vagy levegőnek nézitek egymást? Ne tedd Bella! –
lehalkította a hangját – Fájdalmat okoznál apának is vele. – szemeibe néztem és
elgondolkodtam azon, amit mondott. Talán igaza van. Én is valójában akartam már
beszélni vele, csak nem mertem. Nem szokásom bocsánatot kérni. Csak, ha vészhelyzet
van. És úgy tűnik ez az. Nagyon is. Még mindig tartva a szemkontaktust,
sóhajtottam egyet, és felálltam. Elmosolyodott, és végig követett a szemével,
ahogy Alice mellé állok.
- Alice.... beszélhetnék a bátyáddal? – felém nézett és állt
volna fel, de ekkor Edward elkapta a karját. Alice rá nézett, és értetlenül
vonta fel a szemöldökét. Edward felsóhajtott és elengedte. Helyet cseréltünk,
miközben rám mosolygott, és megszorította a kezemet. Mély levegőt vettem és
leültem mellé. Nem nézett rám. Az ablakon nézett ki a mellettünk elsuhanó
felhőkre. Kitartóan bámultam az arcát, de csak Jazz torokköszörülését hallottam
meg. Megint vettem vagy két mély levegőt és végre megszólaltam.
- Meddig akarod a sértődött öt évest játszani?
- Három és fél még csak! – kotyogott közbe Emmett, mire Rose
fejbe kólintotta egy kicsit.
- Nem kérek bocsánatot, mivel nem követtem el semmi olyat,
amiért kellene. – erre csak felhorkant és összevonta karjait a mellkasán.
- Miért teszed ezt? – kezdtem suttogva. Elfáradtam. Talán
Jasper kavart az érzéseimbe, vagy belefáradtam, hogy harcoljak az
elkerülhetetlen ellen? Nem tudom tovább tartani, hogy beleszerettem Edwardba.
Nem tudom. Talán mindkettő.
- Nem is kell bocsánatot kérned. Hiszen minek tennéd? Így
élsz, így éltél, és nem is fogsz másként élni. Nem tartozol nekem
magyarázattal. Semmivel sem tartozol nekem. Jó volt együtt, és kész. Ennyi. –
de még mindig nem nézett rám. Összeszorítottam a számat, hogy ne mondjak semmi
meggondolatlant, és ne vágjam a fejéhez, hogy legalább a szemembe mondaná, és
nem elfordulva tőlem, de nem tettem. Könny gyűlt a szemembe és próbáltam
kipislogni őket, de nem ment. Egy kicsordult. És ekkor találkozott a tekintetem
Edwardéval az üvegen keresztül. Elkerekedett szemekkel nézett engem, és mintha
megbánást láttam volna szemeiben.
- És ha nem ezt akarom? Ha nem csak ennyit akarok? Ha.... – nem tudtam befejezni a mondatom. Vagy nem
is akartam. De abban a pillanatban nem tudtam másra koncentrálni, csak hogy
rázkódik a gép alattunk. Kinéztem az ablakon, de nem láttam semmit a
sötétségtől. Talán jobb is. Ilyen hamar éjszaka lett? Edward úgy ült mellettem,
mintha nem történne semmi. Az én kezeim a karfát markolták, szinte éreztem,
hogy nyomot hagyok rajtuk az ujjaimmal. Összeszorítottam a szemem, és ettől, mintha
erősödött volna a rázkódás. Hallottam mások sikolyait, ahogy a légi utaskísérők
nyugtatják a megrémült embereket, ahogy egyensúlyt vesztve neki esnek a
székeknek. És én is hallottam, ahogy mellőlem egy hang próbál nyugtatni, és a
kezem lefeszegetni a karfáról. Végül már hallottam valaki zihálását is. Őrült
sebességgel emelkedett a mellkasom, és próbáltam nem teljesen kiborulni.
Féltem. Nem, rettegtem. Ezzel egy időben egy hideg kéz simult arcomra, és
fordította maga felé az arcomat. Próbáltam ellenállni minden erőmmel, de
erősebb volt nálam. Amint kinyitottam a szemem, jöttem rá, hogy én vagyok, aki
zihál. Edward szemeibe néztem és láttam, hogy mozog a szája, de nem fogtam fel,
hogy mit mond. Képtelen voltam koncentrálni rá. Semmi másra nem tudtam
koncentrálni csak, hogy le fogunk zuhanni. Mikor már percekkel később sem
csillapodott sem a rázkódás, sem az én légzésem, megcsókolt. Pár pillanatig
lefagytam és el akartam magamtól lökni, de ahogy nyelve a nyelvemhez ért,
mintha megszűnt volna körülöttem a világ. Nem a repülőn voltam, ami egy
örvénybe került, sem a Volturi előtt, akik meg akartak ölni, sem egy motelban,
egy szobában, miközben valaki vérét szívom. Egyszerűen csak Edward és én
léteztünk. Mindkét karom a nyaka köré fontam, és közelebb húztam magamhoz.
Készségesen simult hozzám – már amennyire az ülés engedte – és úgy csókolt,
mintha ez lenne az utolsó csókunk. Pedig nem most, tényleg nem akartam. Nem
akartam, hogy ez legyen az utolsó, hogy itt, és most legyen az utolsó. Vele
akartam maradni. Velük. A családommal. Edwarddal. Amint ez tudatosult bennem,
még nagyobb intenzitással csókoltam őt. Azt akartam, hogy érezze, amit én
érzek. Tudja, amit én tudok. Akarja, amit én akarok.
Nem akartam, hogyha most véget ér az életem, ne ő legyen az
utolsó akit, érinthetek, akinek érezhetem illatát, akit csókolhatok. Azonban
percek múlva elhúzódott tőlem. Utána kaptam, de kuncogva lefeszegette a karomat
a nyakáról.
- Túljutottunk az örvényen. Már minden rendben van. – nem
engedte el az arcom, sem a szemeim a tekintetével. Egy pillanatra, mintha
láttam volna, hogy célba értek az érzéseim, és legyintve csak azt mondja,
felejtsük el, én is veled akarok lenni, de nem. Bólogatni tudtam csak. Még
kicsit kába voltam a csóktól, és a sokktól, hogy lezuhanhattunk volna.
- Sajnálom. Mindent. Amiket mondtam, amit tettem ellened.
Nem veled volt bajom. Vagyis, talán egy kicsit. Magamra haragudtam. Magamban
csalódtam. Azt hittem elég vagyok magamnak, hogy egész életemben majd vadászok,
lesznek futókalandjaim és ez elég lesz. De aztán jöttél te. Ledöntöttél a
lábamról, és azóta, fel sem tudtam állni egészen. Amikor elmentem, láttam, hogy
mennyire fájt, és azt éreztem, hogy bármit megtennék, csak ne legyen az arcodon
az a fájdalom. Mikor elindultál megkeresni engem... Féltem. Féltettelek, hogy
valami bajod eshet. Nem akartam elhinni, és beismerni, de azt hiszem...
kedvellek. – szeretlek. Nem szólalt
meg. Csend telepedett ránk, majd sóhajtva lehunyta szemeit, elengedte az
arcomat, és hátra dőlt az ülésében.
- Kár volt a szónoklatért, Bella. Már késő. – mielőtt
kinyithattam volna a számat, folytatta. De bár ne tette volna. Összeszorult a
mellkasom, és úgy éreztem, hogy rögtön megfulladok. Egyből el akartam süllyedni
szégyenemben és az önutálatban. – Miután elindultam utánad, Alaszkában kötöttem
ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk. Megálltam náluk pár
napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az egyikükkel. Közelebbről. –
mivel nem nézett felém, így nyugodtan összezárhattam a szemem, és mély levegőt
vettem, majd méglassabban fújtam ki – Tanyanak hívják. És...
- Ne! Ne nekem ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! –
csattantam fel, és felé fordultam. Ő is rám nézett. Semmi érzelmet nem láttam
az arcán. De a szemeiben a bánatot igen. Azt nem tudta elrejteni. – Keress
ahhoz valaki mást! – tovább néztem szemeibe, és próbáltam elraktározni minden
egyes négyzetmilliméterét az arcának. Hogy az elkövetkezendő években tudjak,
mivel emlékeztetni magam, hogy ha hiszel, vagy hinni kezdesz valami szépben, az
előbb-utóbb rosszba fordul. Hogy tudjam mit dobtam el magamtól, mert féltem,
gyáva voltam beismerni, hogy mit is érzek. Hogy én is érezhetek szerelmet.
Felálltam és visszamentem Jasper mellé. Könyörgően néztem Alice-re és nem sok
tartotta, hogy nem bőgtem el magam. – Kérlek Alice! Szük...szükségem van
Jazzre. – dadogtam, de még így is kicsordult egy könnycsepp. Láttam, hogy Esme
és Carlisle felém néz, és szomorúan mosolyodik el Esmé, de nem tudtam
viszonozni mosolyát. Ehhez nem volt már elég erőm. Alice adott egy gyors puszit
Jazznek, majd elhaladva mellettem oda súgta.
- Sajnálom! De ne aggódj! Minden rendbe jön.
- Ez már nem, Alice! Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet
foglaltam Jazz mellet, aki egyből magához ölelt, és körém fonta karjait.
- Hülye az öcsém! Ne is....
- Ne! Kérlek Jazz most ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk
róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy. De nem akarok emlékezni, nem akarok
gondolkodni. Most nem. Kérlek! – könyörgő tekintetem emeltem arcára. Halványan
elmosolyodott, majd nyomott egy csókot a homlokomra, én meg elmerültem a
sötétségben.
EDWARD
- Miután elindultam
utánad, Alaszkában kötöttem ki. Ott él a Denali klán. Olyanok, mintha rokonok lennénk.
Megálltam náluk pár napra, és... kicsit.... jobban megismerkedtem az
egyikükkel. Közelebbről…. Tanyanak hívják. És…
- Ne! Ne nekem
ecseteld, hogy mennyire szerelmes vagy! Keress ahhoz valaki mást! – felpattant
és vissza ment Jasperhez. - Kérlek Alice! Szük...szükségem van Jazzre.
- Sajnálom! De ne
aggódj! Minden rendbe jön.
- Ez már nem, Alice!
Elrontottam. El kell fogadnom. – helyet foglaltam Jazz mellet, aki egyből
magához ölelt, és körém fonta karjait.
- Hülye az öcsém! Ne
is....
- Ne! Kérlek Jazz most
ne! Csak... ölelj át és ne beszéljünk róla. Altass el, vagy kábíts el, mindegy.
De nem akarok emlékezni, nem akarok gondolkodni. Most nem. Kérlek!
Egy hét telt el azóta, hogy ezt mondtam neki. Hogy
összetörtem az ő és az én szívemet egyaránt. Szilánkokra. Persze megkaptam
utána Alice-től a fejmosást, és amikor Jazz nem volt Bella mellett, akkor ő is
engem oktatott ki. A mai napig nem tudom, hogy miért mondtam ezt, de akkor úgy
éreztem, hogy szenvedjen egy kicsit ő is. Így kicsit kiszínezve mondtam el
neki, hogy mi történt. Valójában Tanya tényleg bepróbálkozott párszor, amíg ott
voltam náluk, de én mindenegyes ilyen alkalommal úriemberhez méltó módon
visszautasítottam. Ahányszor ránéztem, Bellához hasonlítottam. Hogy miben
hasonlít rá, és miben nem. Bár az előbbiből nagyon kevés volt.
Azóta a szobámban ülök a kanapémon, és azokat a pillanatokat
idézem fel, amikor Bellával együtt voltam. Azóta nem beszéltünk. Jasper akkor
elkábította, és csak akkor ébredt fel, amikor leszálltunk a gépről.
Halk kopogás zavarta meg gondolataim, és arra fordítva a
fejem vettem egy mély levegőt. Végig égette a torkom, mivel már azóta nem
vadásztam, hogy Volterrába indultam egyenesen.
- Gyere, Alice! – de mire befejezhettem volna, már benn is
volt egy ezer vattos mosollyal az arcán.
- Csak gondoltam szólok, hogy nem sokára visszaér Jasper és
Carlisle. A hír után pedig vadászni megyünk. Eljössz te is? – kiskutyákat
megszégyenítő szemekkel nézett rám.
- Bella is megy? – „Nála voltam. Próbáltam a fejével
beszélni, de nem tudom. Annyira makacs.” – gondolta bosszúsan Alice. Apró
mosoly jelent meg az arcomon. Láttam a fejében a jelenetet.
- Nem tudom. Semmi éleset nem látok a jövőjével
kapcsolatban. Csak homályos foltokat.
- Nem tudom. Én… - és ekkor nyílt ki a bejárati ajtó. Ahogy
belépett az illető tudtam, hogy ki az. És most már nem kerülhetjük el a
találkozást sem. Felálltam, és húgommal lementem a földszintre.
Bella
Miután megérkeztünk, Esme látva, hogy távolságot tartunk
Edwarddal, felajánlotta, hogy a kertben lévő kis házat felújítják Alice-szel
nekem. Először tiltakoznia akartam, de Alice rám nézett, és inkább visszafogtam
magam. Így másnap már be is „költözhettem”. Nem volt nagy a házikó, de nekem
pont megfelelt. Egy nappali, konyha, fürdőszoba, és egy hatalmas gardrób, egy
hálóval. A konyhát utólag építették hozzá – mint kiderült egy hónappal ezelőtt,
Alice látomása miatt. Szintén a kis törpe vett nekem ruhákat is, amiket még
mindig pakolok.
Hideg szellő lobogtatja meg a függönyöket, amikor valaki
belép a szobába. A széllel az illata is felém jön.
- Ne haragudj a zavarásért, Bella! Carlisle mondta, hogy
főzzek neked egy kis húslevest. Amíg nem tudsz vadászni, addig is erőben tart.
– állt meg az ajtóban félénken Esme. Szerintem attól félt, hogy gorombán
elküldöm majd. Nem haragudtam rá érte, hiszen eddig sem illő módon viselkedtem
vele. De helyette sóhajtva álltam fel a földről, és dobtam le az ölemből a
ruhákat. Esme követte a ruhák esését a szemével, és mosolyogva megrázta a
fejét. – Ha vásárlásról van, szó nem igen tudja, hol kell megállni. – nyújtotta
át a még forró levessel teli fazekat. – egy kicsit meleg volt a kezemnek, így
gyorsan az asztalra raktam.
- Köszönöm. Alice, már csak Alice.
- Bizony! És engem így szerettek! – táncolt be az említett.
- Ki mondta, hogy szeretünk? – vontam fel a szemöldököm
kíváncsian. De csak egy légyölő pillantást kaptam.
- Jasperék nemsokára visszaérnek a hírrel.
- Milyen hírrel? És honnan?
- Hogy vadászhatsz-e a környéken, vagy nem.
- És kitől kérnek ehhez engedélyt? – Húztam fel a szemöldökömet.
- Hát a farkasoktól! Bella! Ezt beszéltük, mikor visszaértünk!
– úgy nézett rám, mintha valami szellemi fogyatékoshoz beszélne.
- Nem emlékszem. – mert
éppen Edward szavain gondolkodtam. De ezt már nem tettem hozzá.
- Nem csodálom. Na, mindegy. A lényeg, hogy mivel itt
maradsz – megnyomta jól az utolsó szót – valahogy táplálkoznod is kell. És
mivel nem vagy hajlandó azt fogyasztani, amit mi, vagy amit az emberek, így
kénytelenek vagyunk a farkasokkal beszélni, hogy megengedjék, hogy táplálkozhass
emberből. Jasper és Carlisle pedig felvállalták ezt a nemes feladatot és elmentek,
hogy megbeszéljék ezt velük.
- És én miért, nem mentem velük? – Nemes feladat? Egy csapat korccsal beszélni?
- Mert… - kezdett bele Esme finoman, de Alice megint átvette
a szót.
- Mert féltek, hogy ha kinyitod a szádat, akkor egyből nemet
mondanak majd.
- Alice! Nem így gondolta. – kelt a védelmére Esme, de
leintettem.
- Hagyd! Igaza van. Mikor érnek vissza?
- Hamarosan. Egyél és utána átmegyünk, rendben? – elnézett a
gardróbom irányába, és mint akinek éppen szívrohama van a szívéhez kapott, és
megfogta Esme kezét – Te…. Mit…. Művelsz…. A…. Ruhákkal?
- Pakoltam, mikor bejöttetek. – vakartam meg értetlenül a
fejemet.
- Ez nem pakolás. Ez
ruha kivégzés. Tömeggyilkosság a ruhákkal szemben. Ezt helyre kell hoznom. Azonnal.
– majd belevetette magát a ruhákba. Mielőtt azonban megszólaltam volna, hogy
nekem így is jó, már ott sem volt.
- Akkor én visszamegyek. Még a sütőben van a hús. – azonban
mielőtt kiléphetett volna Esme az ajtón megfogtam a kezét.
- Nem kell ezt csinálnod! Mármint mosnod és főznöd rám.
Megoldom magam is. Eddig is eléltem…
- Én csak….
- …de azért köszönöm. – és egy mosolyt is nyomtam a végére.
Ügyes vagy, Bella! Viszonozta, majd megszorította a kezem, és kilépett az
ajtón. – Mintha nem is magam lennék. – gondolkodtam el félhangosan és
eltüntettem a mosolyt az arcomról, míg elővettem egy tányért, és mertem
magamnak a levesből. Fantasztikus illata volt. Független attól, hogy egy tál
friss vérnek jobban örültem volna.
- Ugye mennyire megtud változtatni egy szerető család? –
majdnem kiesett a tányér a kezemből.
- Én nem akarok megváltozni! És nem is változtam meg! –
kijött Alice a gardróbból, és megállt előttem – És mielőtt megszólalnál,
közlöm, hogy nem is fogok. Jó nekem így. – leültem és ezzel befejezettnek
tekintettem a témát, de ő nem.
- Ami a repülőn történt, közted és a bátyám között, amit
elmesélt…
- Nem akarok róla beszélni. – erősebben kezdtem szorítani a
kanalamat, ami megadta magát az erőmnek.
- …nem úgy történt valójában. – erre viszont már felkaptam a
fejem.
- Nem értelek.
- Nem a teljes valóságot mondta el.
- Tudom.
- Tudod, és ennyiben hagyod?
- Alice! Bevallottam neki, érted?! Elmondtam neki, hogy
kedvelem! Annyit kellett volna csak mondania, hogy mit tudom én, rendben
próbáljuk meg….. De nem mondta! Nem ezt mondta. Azt mondta összemelegedett
Tanyával! – lecsaptam az asztalra a kezem, minek hatására megrepedt az
asztallap, és kifröccsent a leves a tányéromból. Természetesen rám.
- Tanya valóban próbálkozott nála többször, de ő
elutasította mindannyiszor.
- Hát, lehet, hogy most nem. – felálltam és a mosogatóba
tettem a tányérom. – Nem sokára mehetünk, csak átöltözöm. – felé sem nézve
mentem el mellette. Egyből elment az étvágyam.
- Én addig át megyek. Szeretnék beszélni a bátyámmal. –
motyogta és eltűnt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, és nem sok kellett,
hogy sírjak. Nem akartam elhinni, amit mondott, de az elmémnek nem igen tudtam
parancsolni. Ő hinni akart benne, hogy mégsem történt semmi közte és Tanya
között.
Amit levetettem pólót a földhöz vágtam, majd ami elsőnek
akadt a kezembe másik, azt vettem fel. Kifelének még magamra kaptam a kabátom,
majd átvágtam az udvaron.
Kinyitottam az ajtót, levettem a kabátomat és az emelet felé
pillantva észrevettem, hogy Alice és Ő jön le a lépcsőn. Egyből egy kanapéhoz
mentem és ledobtam magam rá. Esme jött elő a konyhából, míg Edward leült velem
szemben egy fotelba.
- Ízlett az étel?
- Igen. Nagyon finom volt. Köszönöm. – de csak maradjunk
kemények és érzéketlenek. Nem nézve Esme felé válaszoltam neki. Éreztem Edward
tekintetét, hogy figyelmeztetni akar, viselkedjek, de megpróbáltam nem
foglalkozni vele. Szerencsémre nem is kellett, mert Alice – aki eddig az
ablaknál állt – egy sikkantás kíséretében kirohant az ajtón. Kicsivel később
Carlisle lépett be, majd mögötte Jasper Alice-szel. Esme kijőve a konyhából,
egy apró – de számomra annál személyesebb – csókot nyomott Carlisle ajkaira,
majd az utóbbi felém fordulva belekezdett.
- Nem örülnek a farkasok, hogy még mindig itt vagy. Honnan
ismered őket?
- Összefutottunk velük, mikor hozzátok jöttünk. Ennyi. –
vontam vállat lazán.
- Találkozni akarnak veled. Nem igen hittek nekünk.
Bizonyítékot akarnak, hogy nem ölsz. Veled megy pár farkas vadászat közben. És
ha úgy látják, hogy túl veszélyes vagy, megállítanak.
- Állatként? Nem fognak lebukni? – vontam fel a
szemöldökömet.
- Ne mosolyogj! Nem csak ők lesznek ott. Ez miatt megyek én
is veled! – lépett előrébb és engedte el Alice-t Jasper – És mielőtt kinyitnád
a szádat, nem, egyáltalán nem érdekel, hogy TE mit akarsz. Most az egyszer
kénytelen leszel azt csinálni, amit mondunk neked!
A torkomon rekedt a szó. Még soha nem beszélt, így velem
Jasper. Carlisle-tól már volt, hogy kaptam egy kisebb fejmosást, de Jazztől még
soha. Mindig ő védett meg. A saját apjával szemben is, minthogy támadott volna.
Meghökkenve néztem rá, és csak tátogtam, mint egy hal. Elmosolyodott és
felvezette az emeletre Alice-t.
- Ez…? – fordultam apám felé, aki szintén mosolyogva rázta
meg a fejét – És ezt te csak úgy engeded? Hogy így beszéljen Velem?
- Bella… Igazat kell adnom neki.
- Tessék?! Ma mindenki ellenem van?
- Senki nincs ellened, kedvesem. Csupán a javadat akarjuk,
és hogy… - egy pillanatra Edwardra nézett, Carlislera, majd végül rám - …
velünk maradj még.
Erre inkább nem mondtam semmit. Sóhajtva simultam mégjobban
a fotelbe és a kezeim közé temettem az arcomat. Hogy tudtam, így belekeveredni
ebbe? Miért nem léptem még le, akkor, amikor volt rá lehetőségem? Esme halkan
elvonult apámmal, majd már csak Edward maradt ott, meg én. Meg akart szólalni,
de abban a pillanatban megszólalt a telefonja. Mély levegőt vettem és elvettem
a kezeim az arcomtól. Egy aranyszínű szempár nézett velem szembe. Egy
pillanatra elvesztem bennük, és azt kívántam, bárcsak tovább nézhetném őket, de
ő lehunyta a szemeit, és elnevette magát. Nem tudtam mit kéne tennem, vagy
mondanom. Talán kezdeményezzek én? Vagy ne tegyek semmit? De úgy megcsókolnám!
Úristen, mióta gondolok arra, hogy bocsánatot kérek mástól, és én kezdem a csókot?
Ráadásul úgy, hogy ő bántott meg? Tönkre tesznek. Teljesen. Fel akartam kelni,
de elkapta a kezem és visszanyomott. A telefonja még mindig csörgött.
Felemeltem a szemöldököm és a készülék felé böktem a fejemmel. Úgy tett, mintha
csak most hallotta volna meg. Meglepődve vette elő, és nyomta ki. Egy
mozdulattal visszacsúsztatta a zsebébe.
- És ha fontos volt? – meg kellett köszörülnöm a torkom,
mert egy kicsit berekedtem.
- Biztos, hogy nem fontosabb nálad, és annál, amit mondani
akarok. – mélyen a szemembe nézett, és én azt kívántam bár ne mondott volna
semmit a repülőn. Elkapott az ideg! De nagyon!
- Engem viszont nem érdekel! – kirántottam a kezem a
kezéből, és felsétáltam apám dolgozószobájába. Mindig ide jöttem, mikor velük
voltam, és egy kis magányra vágytam. Leültem a bőr ülésébe, és hagytam, hogy a
gondolataim elkalandozzanak, egy illető felé. Hallottam, hogy feljön a lépcsőn,
megáll az ajtó előtt. Szabályosan láttam, ahogy emeli a kezét, hogy bekopogjon,
de aztán a hajába túr, és tovább megy. Feltettem a lábam az asztalra és hátrébb
döntöttem a széket. Lecsukódtak a szemeim, és lassan elaludtam, azt hiszem.
Hideg érintésre ébredtem. Belebújtam a kézbe, és mélyet
szippantottam. Éreztem az ajkaimnál egy hideg ajkat és annak a légzését. Nyitni
akartam a szám, hogy mégtöbbet kapjak belőle, de ahogy az agyam feldolgozta kié
az illat, már talpon is voltam. A szék feldőlt mögöttem. Edward akkor állt fel
a guggolásból és fordult felém.
- Jasper mondta, hogy ébresszelek fel.
- Ha szólsz, arra is felkelek. És nem aludtam. –
megigazítottam a ruhámat.
- Szólongattalak. – a szemembe nézett. Erre már nem tudtam
mit visszaszólni. Beletúrtam a hajamba – tőle tanultam, egyértelmű – és
kimentem a szobából. A lépcső alján találkoztam Jazz-zel, aki a kabátomat a
kezembe nyomta. Ahogy elhaladtam előtte, a fülébe súgtam:
- Még egy ilyen, és te leszel az első vámpír, akit
kasztrálni fogok. – Nyelt egyet és kinyitott a száját, de hang nem jött ki
rajta. Hallottam még, ahogy Alice odamegy hozzá, és megnyugtatja:
- Ne aggódj, szerelmem! Nem fogom engedni.
Már negyed órája ott voltunk a hátárnál. Kezdtem fázni. A
kezeim remegtek az idegtől és a hidegtől is. Láttam, hogy Edward felém indul,
miközben leveszi a kabátját. De mielőtt oda ért volna hozzám, én át álltam
Carlsile másik oldalára. Hallottam, ahogy szomorúan felsóhajt, és ő adja rám a
kabátját.
- Köszönöm.
- Rossz nézni, ahogy viselkedtek egymással. Mintha két
óvodást látnék.
- Ne kezd te is! Elegem van, hogy mindenki ezt mondja, és
elakarja dönteni, hogy mi a jó nekem. A mi életünk! Az én életem! Az én
döntéseim.
Majd végre megláttuk a farkasokat, kilépni a fák mögül. Mindannyian
farkas alakban voltak. Ahogy félkörben elhelyezkedtek előttünk, rám emelték
tekintetüket. Ezután lépett ki még egy férfi. Az volt, akivel legutóbb
beszéltünk. Gondolom a falkavezér, vagy, hogy nevezik itt a vezetőt.
- Üdvözöllek ismét Jacob!
- Doki! Ő lenne az? – Na lám csak, itt sem tanítják a jó modort?
- Igen, én vagyok az. Isabella Cullen.
- Á, szóval még egy Cullen. – mért végig – Úgy látszik mégis
igazat mondtak a többiek. Nem igen tűnsz vérszívónak.
- Mert nem is vagyok az. Nem akarom tovább pazarolni az
időmet rátok, szóval nem bánnám, ha....
- De türelmetlen valaki. Csak nem sürget valaki?
- De igen. Most, hogy mondod, még sok dolgom van, és rohadt
régen vadásztam.
- Mondták, hogy mi a feltételünk?
- Igen. Jasper velem lesz. Utána a kutyáid bizonyíthatják,
hogy valóban nem okozok sok bajt.
- Rendben. De azt akarom, hogy ő is veletek menjen. –
mutatott Edwardra.
- Minek?
- Mert tudja tolmácsolni, amit mi gondolunk.
Összeköttetésben vagyunk farkas alakban. Belelátunk a másik fejébe. Így egyből
meg tudom hozni a döntésemet majd. Ő pedig megmondja nektek. – bővített a
mondandóján, mivel kérdőn néztem rá.
- Ha muszáj. Rendben. Megegyeztünk. Mehetünk is. – az utolsó
mondatot már a „kísérőimnek” mondtam.
Másfél órával később egy padon a városparkban vártunk
Jasperrel Edwardra. Hogy mi az ítéletük. Bár remélem, jól döntenek, különben
farkas bunda fogja díszíteni a padlót Cullenéknál. Sokkal élesebben láttam a
körvonalakat mostmár. Így hamar észrevettem, hogy már közeledik.
- Beleegyeznek, hogy itt vadászhass. De ha bármi megváltozik
vagy gyanús lesz számukra, akkor el kell menned.
- Oké. Mehetünk? – felpattantam, de Jasper nem állt fel.
Ellenkezőleg. Kényelembe helyezte magát, és elmosolyodott. – Te nem jössz?
- Nem. Várok. Adok időt, hogy megbeszélhessétek. Szóval…
gyalog mentek haza.
- Gyalog? Nem gondolod, hogy egy kicsit messze van?
- Ráértek nem? Hiszen mindkettőtök örökké él. És Alice mindent lát, így talán elétek megy
kocsival valaki. Jó utat!
Fújtatva hagytam ott, mind kettőt. Pár perc elteltével
hallottam, hogy Edward beér.
- Attól, hogy azt mondta nem kell beszélgetnünk. És én NEM
akarok beszélgetni.
- Nem muszáj beszélgetnünk. Elég, ha csak én beszélek. És
igen, meg fogsz hallgatni! Nem úgy történtek a dolgok, ahogy elmeséltem.
Vagyis… nem pontosan úgy. Valóban hajtott rám, Tanya, és már azon gondolkodtam,
hogy esetleg mégis adok neki egy esélyt. – fájdalom hasított a mellkasomba, a
szavai által, de nem mutattam ki. Nem akartam, hogy lássa. – Egy héttel a te
megérkezésed előtt, náluk voltunk. Akkor akartam neki választ adni. Alice-nek
volt egy látomása, hogy eltűnik, homályos a jövőm, ezért intézte, hogy nehogy
kettesben maradhassak Tanyával. Akkor nem tudtam miért teszi, de most már igen.
Megmutatta, hogy mi lett volna a következménye annak, ha igent mondok neki. –
itt elmosolyodott és megrázta a fejét. De velem nem osztotta meg a látomást.
Inkább tovább ment. – Aztán letelt az egy hét és megjelentél te. Azóta egy
lányra sem tudtam ránézni. Nem mintha sokkal találkoztam volna, de… azóta csak
te jársz a fejemben. Egyfolytában. Főleg az az éjszaka óta, mikor a hotelban
voltunk… együtt.
- Pff. Nem meglepő, hogy arra
emlékszel, és nyomot hagyott. Te is férfi vagy.
- Nem! Félre értesz, Bella! – utánam kapott és a karomat
megragadva megfordított – Nem úgy értettem. Tudod… Nekem te voltál az első. –
Na, most koppant az állam a betonon. – És azóta…. Beléd szerettem, Bella. – Nem
tudtam megszólalni. Csak néztem a szemeibe. Beléd
szerettem, Bella. Beléd szerettem… Beléd sze… Ezt nem teheti! Nem érezhet
irántam SEMMIT!
- Nem! Nem, nem, nem, nem! Nem! Edward, ezt… Te sem
gondolhatod komolyan. Nem… Nem érezhetsz irántam így! – kirántottam a kezem az
övéből, és hátráltam pár lépést.
- Miért? – de láttam a fájdalmat átsuhanni az arcán.
- Mert nem helyes… - elhalkult a hangom a végére. Két énem
veszekedett bennem. Az egyik azt akart, hogy így érezzek én is. Hogy bevalljam, hogy már régóta én is ezt
érzem iránta. A másik azt mondta, hogy nem szabad. El kell tűnnöm. Ő az
ellenségem. – Nem lenne helyes…
- Bella… - lemondó sóhaj hagyta el az ajkait és lecsukta egy
pillanatra a szemét – Értem. Sajnálom. – zsebre dugta a kezeit és elfordult
tőlem. Meghasadt a szívem. Az egyik felem őrjöngött, a másik örült. Nem tudtam
mit tegyek. Nem voltam még ilyen helyzetben. Soha. Ha hagyom, hogy azt higgye,
én nem érzek így, akkor mind ketten szenvednénk. Ha bevallom, akkor meg…. Mi
van akkor? Azon kívül, hogy ha a Volturi megtudja, és megöli őt, vagy a
családját? Esetleg engem? Az kinek lenne jó? De ott a másik oldal is, hogy nem
lehetek egyszer boldog? Nem, mert te
Vadász vagy! Attól még folytathatom a munkám! Nem. Mivel akkor választanod kellene. És tudod jól, hogy milyen Edward.
Nem engedne el. Nem tudnád teljesíteni a feladataidat. A munkád. Lehet. De
boldoggá tenném Őt. Az apámat. És… magamat is. Ha nem is sok ideig. Lehunytam a szemeim, és kimondtam. Talán életem
eddig legrosszabb mondatait.
- Nem lenne helyes így érezni, de… én is ezt érzem. Mióta
utánam jöttél. Az az este óta.
- Csak viccelsz. – Felnevetett, minden humor nélkül.
- Úgy nézek ki, mint aki viccel?
- Nálad nem igen lehet tudni. – félmosolyra húzta az ajkait,
és már majdnem az én szám is felfelé görbült, mikor eleredt az eső. Felnyögtem,
körbenéztem. Szerencsénkre egy motel előtt voltunk, így egyből berohantunk.
Minden olyan gyorsan történt ezek után. Edward kivett egy szobát, majd odáig az
utat majdnem futva tettünk meg. Amint beléptünk az ajtón, egymásnak estünk.
Szinte téptük a másik ruháját és száját. Belemosolyogtam a vadságába. Eddig
mindig ő volt a gyengédebb és lassabb, megfontoltabb. Fenekembe markolva
felemelt és az ágyra dobott. Szó szerint. Felnyögtem, ahogy leértem, de másra
nem is volt időm, mert már ott volt fölöttem…
Csukott szemmel
feküdtem a mellkasán és mosolyogva emlékeztem vissza az elmúlt pár óra
eseményeire… A vadságára… Ahogy háromszor leestünk az ágyról… És persze arra,
amikor egy párna esett áldozatul a kielégülésének…
- Min mosolyogsz ennyire? – kérdezte még mindig rekedtes
hangon, miközben nem hagyta abba a hátam simogatását.
- Csak azon, hogy mennyire vad voltál. – én a mellkasára és
hasára rajzoltam kivehetetlen mintákat. Néha a takaró alá is betévedtek az
ujjaim... véletlenül…
- Bántottalak? Hol? Nagyon fáj? Mutasd! – fordított a
hátamra. Nem bírtam tovább visszatartani a nevetésemet. – Most meg mi van?
- Hihetetlen vagy! Nem azért mondtam, mert bántottál, vagy
fájdalmat okoztál volna. – kezemet az arcára simítottam – Ellenkezőleg! –
közelebb húztam magamhoz, és a fülébe súgtam – Bejön, ha ilyen vad vagy.
- Szóval tetszik? – félmosolyra húzta ajkait. Kacéran néztem
rá, és beharaptam az alsó ajkam. – Hamarabb is mondhattad volna. – belemarkolt
a derekamba. Egy picit fájt, de nem akartam elrontani a boldogságát. És hamar
el fog múlni a nyoma. Legalábbis remélem.
- Nem kérd…
- Kuss! – majd számra nyomta az övét. Bele nyögtem a csókba,
mivel közben belemarkolt a combomba, és a mellembe. Egyre jobban maga alá
temetett a vágy és a szenvedély, így én sem türtőztettem magam tovább… Remélem,
ki tudja fizetni a szobában tett károkat, és motel nem jelent fel minket
rongálásért. Egy éjjeliszekrény és még két párna nem számít rongálásnak, ugye?
- Mi van most akkor… köztünk? – kérdezte meg félénken, egy
újabb menet után. Kimerülten, lihegve és izzadtan feküdtem mellette, csukott
szemmel. Erre a kérdésére felé fordultam, és rá néztem.
- Nem tudom pontosan. – sóhajtva elfordult, és a falat
kezdte el bámulni – Azt viszont igen is tudom, hogy téged akarlak. Mindenestől.
Veled akarok lenni. És akarom, hogy te is akarj engem.
- Én, akarlak. Szeretlek. Azt akarom, hogy velem maradj. –
ekkor már teljes testével felém fordult, és félig felettem helyezkedett el. Két
oldalamon támaszkodott meg a karjain. Végig vezettem az ujjaim a karján.
Láttam, ahogy az érintésemre megremegnek az izmai. Jó volt látni, hogy ezt mind
én váltom ki belőle.
- Csak ne sürgess. Nekem még ez az egész új. Úgy értem, nem
volt még olyan, hogy egy valakivel többször is lefeküdtem volna, vagy hosszabb
ideig vele maradtam volna. Csak adj egy kis időt, hogy felfogjam, és hozzá
tudjak szokni, oké? Kérlek.
- Ki mondtad! – Fülig érő vigyor
- Mit?
- Hogy kérlek!
- Tudom. Ez maradjon köztünk, rendben? Különben kénytelen
leszek elhallgattatni téged.
- Igen? És hogyan?
- Így – mondtam neki, majd megcsókoltam.
Fáradt voltam. Már eléggé, de nem hagynék ki egy pillanatot
sem, amikor lehetőségem van őt csókolni. Többé már nem. Egész testem
hozzápréselődött, és nem fogtuk vissza magunkat. Úgy csókoltam, mintha ez lenne
az utolsó együtt tölthető éjszakánk. És nem is igen lőttem mellé.