15.fejezet

Miley

Délután lehetett, amikor felkeltem. Már korábban – sokkal korábban – ébren voltam, de nem akartam lemenni. Mégis felkeltem hatalmas fejfájással, elvégeztem fürdőszobai teendőimet, lementem. Egy cetli fogadott a hűtőn. Elolvastam, miután vettem be egy fájdalom csillapítót.

Miley!

El kellett mennem. Tudod hová! Dean hívott. Veled kapcsolatban. A koncertig visszajövök párszor. (Alice-szel is egyeztetni.)

Beszéltem tegnap Edwarddal. Igazad van. De neki is. Vigyázz magadra. Szeretlek!

„Remek. Ha jól sejtem a második lehetőségem is elszállt.”

Megráztam kissé a fejemet és kivettem egy kis müzlit a szekrényből. Épp emeltem volna meg a kanalam, amikor csengettek. Nem akartam látni senkit. Pláne nem ŐT.

- Nem vagyok itthon. Nézz meg délebben! – morogtam hangosabban, hogy a ki zavar az is hallja. Bár, ha Ő az, akkor mondhattam volna halkabban is.

- Nagyon humoros. – nevetett fel... Mike? – Kérlek, nyisd ki. A füzetedet hoztam.

- Tedd csak le. Majd kimegyek érte. – indultam fel, de meg is torpantam. „Miért ne?”

- Rendben. Szia. – távolodott, de nem hagyhattam.

- Mike! – tettem le a tálkám és rohantam az ajtóhoz.

De nem kellett volna. A bejáratnál megcsúsztam – ahogy léptem hátra – és seggre csücsültem volna, ha egy kar nem kap el. Nem volt rossz erős karjaiban lenni, de még sem volt Ed... Ő.

- Nem ütötted meg magad? – állított fel, de még mindig nem engedte el a derekamat.

- Jól vagyok, köszi. Hm. Most már elengedhetsz.

- Bocs. – lépett hátrébb. Intettem, hogy nyugodtan jöjjön beljebb, amit meg is tett – mosolyogva – míg átnyújtotta a füzetemet. Közben elindultam fel és követett. Miért ne tette volna? Hisz erre várt.

- Ráértél volna hétfőn is odaadni. – tettem el a füzetem a táskámba. Ő leült az íróasztalomhoz, én meg az ágyamra.

- Tudom, de kíváncsi voltam a „Cyrus rezidenciára”. És gondoltam meglátogatlak. – vont vállat – De nem baj, ugye?

- Nem. Ha gondolod, akkor körbe vezetlek.

- Egyél csak. Nem akarok zavarni.

- Már végeztem. Na, gyere. – indultam el.

Sokat beszélgettünk és hülyültünk még utána is, a kanapén ülve.

- Hát... Nekem lassan mennem kell. – mondta szomorúan.

- Rendben. – csengettek – Köszi, hogy elhoztad a füzetem. – kísértem ki. Már sötétedett. Kicsit örültem, hogy megy.

- Nincs mit. – mosolygott.

Felvette a kabátját majd kinyitottam neki az ajtót, ahol egy nem várt személy várt. Szemébe nézve egyből elment a jókedvem.

- Sziasztok. – köszönt, de nem tetszett neki, hogy nem vagyok egyedül. Így egy kicsit meg is nyomta a végét.

- Szia. – köszöntünk vissza, bár az én hangomból kihallatszott, hogy nem kívánt társaság most.

- Akkor holnap találkozunk. – ment el Mike mellettünk, míg Edward beljebb lépett úgy, hogy kettőnk közé kerüljön. Erre csak csúnyán néztem rá és Mike után szóltam.

- Mike! Hétvégén lesz egy koncertem Port Angelesben. Szeretném, ha eljönnél. A jegyeket és részleteket később. Kedden. Mondjuk.

- Rendben. Ott leszek. – intett mosolyogva majd beszállt a kocsijába és elhajtott. Becsuktam az ajtót, majd vendégem felé fordultam karba tett kézzel és kíváncsian fürkésztem az arcát.

- Mit keresett itt Newton? – kérdezte követelően.

- Ha csak ez miatt jöttél, akár mehetsz is. – nyúltam a kilincshez, de elkapta a karomat.

- Nem. Sajnálom. – nem akart elengedni, de én kihúztam kezem az övéiből. Fájt neki. Láttam a szemein, és ahogy felsóhajt. – Találkoztam ma nálunk Elivel. – mondta és én a lépcső tetején megtorpantam. Felé fordultam. Talán túl közel állt meg előttem.

- Mit akarsz itt Edward? – néztem minden felé, de a szemébe nem mertem. – Csak a füzetemet hozta vissza.

- A bocsánatodért jöttem. – nyúlt az állam alá.  Így bele kellett néznem abba a kápráztatóan gyönyörű szempárba. – Én komolyan nem akartalak megbántani. Elivel és a húgommal is beszéltem már és ők is azt mondták, amit már én is tudtam. Legalábbis sejtettem. – mondta szomorúan – Szeretlek. Az életemnél is jobban. Ezért nem akartam, hogy mellettem légy. Nem akarlak még több veszélynek kitenni. Nem akarlak elveszíteni. – nézett rám könyörgően.

Csak elmosolyodtam és végig simítva az arcán megcsókoltam. Mielőtt elvesztettem volna az eszemet elszakadtam tőle.

- Elhiszem, de neked is hinned kell nekem. És bíznod bennem. Meg akarok tanulni harcolni. – fúrtam tekintetem a szemébe.

- Nem! Azt nem engedem. Felejtsd el! – mondta határozottan és mielőtt megszólalhattam volna már ajkait az enyémekre nyomta.

Mit ne mondjak elég meggyőzően csókolt. „Ráérek ezen később is törni a buksim.” – gondoltam majd szenvedélyesen csókoltam vissza.

Belemosolygott a csókba és szorosan ölelte a derekamat. Én a tarkóján a haját kócoltam jobban össze és húztam szorosabban magamhoz. Felemelve a jobb lábam a csípőjéhez emelte. Megtartott míg felemeltem a balt és a dereka köré kulcsoltam. Levegőhiányban szenvedtem, főleg miután a falhoz préselt. De kit érdekel ilyenkor a levegő, ha egy félisten csókol és ölel? De mintha olvasna gondolataim között, elszakadt a számtól és a nyakamra vetette magát. Halk nyögés hagyta el a számat közben. Nem bírtam tovább így felemelve a fejét vadul megcsókoltam. Mivel tudtam, hogy tart így lefelé kezdtem vezetni a kezeimet. Végig mellkasán. Örömmel hallgattam, ahogy elakad a lélegzete és morog. Elértem a pólójának az alját és benyúlva alá – amit nem tudom, hogy sikerült, mivel annyira össze voltunk tapadva – fel felé simítottam azt. Ekkor jelezhetett nála az a bizonyos vészcsengő. Mert megszakítva a csókunkat, lefogta a kezemet.

- Miley – lihegte még mindig – Nem kellene. Veszélyes. Megölhetlek. – nyomta közben homlokát az enyémhez és végig simított az arcomon.

- Sajnálom. – súgtam. Talán nem is bántam most, hogy csengettek.

Ő óvatosan letett a lábamra és rendbe szedte magát. Én addig az ajtóhoz mentem és kinyitottam. De bár ne tettem volna. Sokkal jobb lett volna.