21. fejezet

Hali! Nagyon szépen köszönöm, annak a két embernek, aki hajlandó volt komizni, és a 3 pipának is örülök. Itt is a kövi feji. Igaz, hogy egy-két fejivel ezelőtt nem írtam le, de most fognak igazán összejönni a dolgok. MAjd meglátjátok miért. :) Jó olvasást és, ide is kérnék pár komit!.
CUPCUP

Miley

Zihálva és ijedten néztem szemeibe. Ő elmosolyodott, majd eltűnt. Megráztam picit a fejem. „Ezt csak álom volt.”

- Miley! Kicsim, mi a baj? – simított végig az arcomon, a kezével Edward. Hirtelen feltérdeltem és a nyakába vetettem magam. Először eléggé megijedt, majd készségesen visszaölelt. – Csak egy rossz álom volt. – simogatta a hátam Eszembe jutott ekkor valami.

- Beszélnem kell Deannel. – bújtam ki a karjai közül. „Neki érteni-e kell ezt az egészet.”

- Dean nincs itt. Mi a baj, Miley? Olyan feszült vagy.

- Én csak... – nem tudtam befejezni, mert a könnyeim elkezdtek folyni. Ő lecsókolta őket, majd én is kaptam azokból a csókokból, de amikor lehunytam a szememet, megint láttam az álmom, és annak az arcát. Ez miatt szakítottam meg a csókot. „Meg kell szabadulnom az egész múltamtól.”

- Ne sírj, kérlek. – simogatta szüntelenül az arcomat. Pont megszólalt az ébresztőm. „ Játszanom kell. Nem kell, hogy feleslegesen aggódjon ő is. Vagy a múltam miatt hagyjon el. Tűrhetőnek kell kinéznem.”

- Megyek készülni. – nyomtam még egy csókot a szájára, majd felkeltem. De belül visszazuhantam mellé.

- Jól vagy? Biztosan? – állt elém, szemembe nézve.

- Persze. – mosolyodtam el, de belül sírva fakadtam.

- Ma sem mehetünk suliba. – szomorúan nézett rám. „Ez nekem pont jó. Vagy nem?”

- Oh. Az nem jó.  Nagyon nem. Hiányozni fogsz. – léptem elé, még közelebb majd nyaka köré fontam karjaimat, míg ő az én derekamra és magához húzott, elég határozottan.

- Mennyire? – hajolt közelebb és incselkedően búgta.

- Mmmm. Nagyon. – már majdnem megcsókolt.

- Lényecskéim, kérlek! Miley el fogsz késni. – állt mellénk Dean. Mindig is tudtam, hogy egy pillanat gyilkos. De ennyire? Ezt már büntetni kéne.

- Lényecskéim? – fordultam felé felhúzott szemöldökkel.

- Nem találtam jobb szót. – rántotta meg a vállát. De kérdő tekintetem láttán még folytatta is. – Mivel nem mondhattam, hogy „vámpírocskáim”, mert te – itt rám mutatott – nem vagy vámpír. Azt sem mondhattam, hogy „angyalkáim”, mert te – mutatott most meg Edwardra – nem vagy angyal.

- Miért? Miley az? – Na, ez egy jó kérdés. Edward kapkodta a fejét köztünk.

- Nem. – vontam vállat.

- Félig. – vágtuk rá egyszerre Deannel. Összenézve elmosolyodtunk. „Várjunk csak. Akkor...”

- Hogyhogy félig? Oké, tudtam, hogy ha egy bizonyos időt eltöltesz fenn, azzá válsz, de...

- ... de nálad ez ugye elkezdődött... – vágott szavamba.

- ... amit, el is vesztettem, hogy „visszajöttem” a Földre. – fejeztem be a mondatomat.

- Ha nem lennél védenc, igen. De mivel az vagy, ez miatt nem sem lehet téged, olyan könnyen megölni, meg még különleges képességed is van.

- Mim van? – néztem rá hitetlenkedve.

- Majd idejében megtudod. – fordult a lépcső felé – De siess, mert nem foglak megvárni. – majd eltűnt.

- Mi az, hogy elkésÜNK?

- Nincs autód, Edwardék nem lesznek, tehát ÉN, viszlek suliba. Ma már nekem is suli. És velem lesz az első órád. Szóval csipkedd magad. – mondta „szigorúan”.

- Oh! Oké!

- Fura figura, ez a Dean. – mondta Edward a fürdőszoba ajtójának támaszkodva.

- Ja! Ő ilyen. – mentem el mellette.

- Hallom ám! Miley kész vagy már? – csak elhümmögtem egy „még nem”-et. – Na, látod? Ez miatt örülök, hogy nincs egy nő sem a közelemben.

- És Eli? Álltam mellé készen.

- Jó, de ő más. Mehetünk? – bólintottam – Ja! Edward. – fordult vissza kedvesem felé – Egy óra múlva elborul. Akkor haza tudsz menni.

- Köszönöm. – biccentett mellé, majd mikor Dean elfordult, magához rántott és megcsókolt. – Vigyázz magadra.

- Ha valami bajba kerülnék, megtudnál menteni?

- Napfényben nem. Leleplezném vele magamat, meg a családomat is.

- Na, látod! Akkor most vigyázni fogok. – nyomtam még egy puszit az arcára, majd Dean után mentem.

Nem sokat beszélgettünk út közben.

Beérve az fogadott, mint az első alkalommal, amikor is nem volt velem Edward. Közelebb merészkedtek a fiúk. Miután leültem a teremben, Mike megint mellém ült.

- Szia! Hát a Cullen?

- Szia! Amúgy annak a „Cullennek” neve is van. – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe és szúró pillantást lövelltem felé.

- Bocs. Akkor Edward hol van?

- A héten nem jön. Valami náthaféleséget kapott el. – mondtam azt a szöveget, amit Dean mondott a kocsiban. Mivel egész héten napsütés lesz. Köszönhetően Eliéknek ott fenn. Ami miatt egy picit szomorú vagyok. Becsengettek, bejött a tanár, így nem tudtuk folytatni az eszmecserénket.

Nem hiszem, hogy csak akkor jöhetsz a közelembe, ha nincs mellettem Edward. – írtam neki egy lapot az óraközben. Dean volt benn, mert az „eredeti” balesetet szenvedett, így ő lesz egész hónapban. Jupi!

Én viszont nem hiszem, hogy máskor is lehetne. – írta vissza.

Nem akarsz velem lenni vagy mi?

DE!!! Én szeretnék csak... – nem tudta már befejezni.

- Micheal Newton és Destiny Hope Cyrus! – szólt közbe a „tanár” – Ugye nem leveleznek az én órámon? – jött közelebb. Láttam, hogy van, aki mosolyog, van, aki meglepődött. De, mintha mindenkiben ott lett volna az a bizonyos: ”Ez mekkora egy ribanc.” – kifejezés. – Miss Cyrus. Cserébe kimehet a naplóért. Most! – fejezte be monológját. Elhaladva mellette halkan súgtam neki:

- Ne játszd ennyire a tanárt. Nem áll jól. – Annyira. Fejeztem be magamban. Bólintott, tehát megértette. Már mindenki az óráján volt. De ez megint egy okos kijelentés volt. Miley, könyörgöm. Hiszen óra közepe van. Vagy vége felé járunk már? Már majdnem a tanárinál voltam, amikor is egy megszokott dolog történt. Kicsengettek. Gondoltam akkor már megvárom itt Deant. Mivel tesim lesz nem siettem annyira. Na, meg a tanár sem volt. Tehát Deannel leszünk. Jézusom!

- Nem. Csak én. – lépett mellém mosolyogva az előbb említett. Siethetett volna azzal a naplóval Miss Cyrus.

- Értettem tanár úr. Legközelebb gyorsabb leszek. – szalutáltam is mellé – Lehetne, hogy elmenjek óráról? – néztem rá szépen – Mivel ez az utolsó. És lássuk be. Úgysem mennél velem semmire.

Sóhajtott egyet és csak aztán válaszolt. Naná, hogy azt, amit hallani is akartam.

- Rendben, de csak ha két másodpercen belül, már nem látlak.

- Imádlak. – öleltem át a nyakát és egy puszit is nyomtam az arcára. Miután elengedtem és kifelé mentem láttam azt, amit már a teremben is. „Jupi. Már megint én vagyok a téma.” – horkantam fel magamban. Mikor kiléptem, még az eső is elkezdett esni.

Persze az útból sem láttam sokat. Az egyik kanyar után jött egy hosszabb egyenes. Fura dolgokat kezdtem látni. Elsőnek egy autót pillantottam meg a baloldalon. Fejen állt. Megakartam állni, hátha kell segíteni, vagy mentőt hívni, de mire visszanéztem volna, már nem volt ott. Megráztam kicsit a fejemet. „Biztos csak fáradt vagyok.”  Kicsivel később, jobboldalról hallottam egy hangot. Egy nagyon ismerős hangot.

- Miley, Miley! – oda fordultam – Szerelmem, hallasz? Nem hagyhatsz itt, érted? Kérlek, nézz rám!

- Rob? – suttogtam halkan. Majd ez is eltűnt. Mikor visszanéztem az útra, egy reflektort láttam, egy sikítást hallottam, majd egy csattanást, éreztem, hogy forgok az úton. Majd megint:

Egy kiáltást...

- Miley!

Egy suttogást...

- Ne, félj!

Majd sötétség.... Éles fájdalommal a fejemben.

Edward

Dél van. Már lassan négy órája vagyok benn a lakásban. Pontosabban a szobájában és csak nézek ki a fejemből, az ágyon ülve. Ha jól számolok – és márpedig jól – akkor még másfél óra és hazajön.

Hogy miért maradtam? Mikor reggel Dean azt mondta, hogy egy óra múlva elborul, de utána fejben még hozzá tette, hogy ”De, ha akarsz maradhatsz. Korábban fog hazajönni.” Hát maradtam.

De rossz előérzetem kezd lenni. Lehet, hogy csak paranoiás kezdek csak lenni. De Dean szólt volna, ha valami történne. Hiszen angyal, és van olyan képessége, mint a húgomnak. Ha már itt tartunk. Ő is szólt volna. Fél óra van vissza.

Mintha, egy tini lennék – amit, ha innen nézünk igaz is – várom, hogy a kiszemeltem hazaérjen. Azt mondják és ez igaz is, bár mindenhol vannak kivételek – mint például Emmett - , hogy a vámpíroknak az agya is különlegesen működik, mint bármi másuk. Tehát a következtetés ebből a hosszú, és bonyolult részből, hogy lassan működik az eszem. De ezt már Alice is megmondta... egypárszor. De azért ez tényleg durva. Egy órán át azon filózni, hogy ha baja lenne Miley-nak, akkor szóltak volna nekem is róla.

Már a lábammal doboltam és majdnem felálltam, amikor kaptam egy SMS-t. Deantől. Honnan tudja a számom. Bár lehet, hogy szerelmem adta meg neki. Vállat vonva vettem ki a zsebemből.

Ne ijedj meg! Miley-nak balesete volt és benn van a kórházban. Nincs komoly baja. Azt mondta, hogy ne szóljak neked, mert nagydobra vernéd, de én úgy gondoltam, hogy jobb, ha tudsz róla. Mire beérsz, lehet, hogy már ébren lesz. Dean.

Mire a végére értem, már a kocsiban ültem. Felhős volt az ég. Biztos Dean műve. Padlógázzal indítottam egyből. Nem érdekelt, hogy át mentem három piros lámpán, és elkaphat a rendőr. Az utóbbiból szerencsémre nem is volt egy sem. A recepciónál érdeklődtem apám után. Nem tudták megmondani, hogy melyik kórteremben van perpillanat, így elindultam a folyosón. A gondolatai követtem. Olyan teremben volt, ahol el voltak húzva a függönyök, és sokan voltak benn. Túl sokan. Apám gondolatai sem nyugtattak meg. „Az előbb még jól volt. Ezt nem értem. Ugyan azok a tünetek vannak nála, mint Destiny-nél.” Akinél most benn voltak, nem volt légzése. Tehát Miley? Ekkor lépett ki apám. Teljesen a gondolataiba volt mélyedve.

- Oh, fiam. Destiny ott van abban a szobában. – mutatott egy távolban lévő ajtóra.

- Jól van, Mi történt vele? – kérdeztem aggódva.

- Lecsúszott az útról, majd elkezdett pörögni, az autó a tetején, és a korlátnak ütközve állt meg. A benzin kifolyt, de mivel esett az eső, nem gyulladt meg. Most pihen a szobában.

- Hogy értetted azt, hogy nincs légzése?

- Van, hogy percekre leáll a légzése.

- Bemegyek hozzá. – mentem az ajtó felé, de apám hangja megállított.

- Lehet, hogy nincs ébren. Erősen kell altatnunk.

- Miért? – Miért mindent harapófogóval kell kiszedni belőle?

- Mikor behozták nem volt magánál és a feje is erősen vérzett. Sok vért vesztett. – halkan mondta az egészet, lehajtott fejjel – Sajnálom, mennem kell. – mondta majd elindult a másik irányba.

Benyitva valóban nem volt magánál. Volt légzése és a szívverése is normális volt. Oda mentem hozzá és végig simítottam az arcán. Megmozdult, de nem nyitott ki a szemét. Egy darabig az ágyán ültem majd mikor kezdett sötétedni átültem az ablak melletti székre, hogy tudjak „aludni”. Halkan kopogtak percek elteltével, majd húgom és Jasper léptek be.

- Edward, én sajnálom! Tényleg. Nem tudtam, nem láttam, hogy ez fog történni. Ha tudom... – térdelt le elém, megfogta a kezem és könyörögve nézett szemembe.

- Akkor szóltál volna. Tudom. – simítottam meg az arcát – De hogy-hogy itt vagytok? – néztem Jazzre.

- Alice úgy gondolta, vagyis látta, hogy hamarabb felébred, ha én is itt vagyok. – vont vállat. És, mint varázsütésre, valóban ez történt. Elkezdett mocorogni. A fején lévő kötéstől nem nagyon tudott, de felemelte a kezét, s a fejéhez tette. Ekkor léptem mellé és fogtam le a kezét, hogy nehogy leszedje a kötést.

- Be van kötve a fejed. Ne szedd még le.

- Edward? – ijedten nézett rám, mint aki nem érti, hogy hogyan kerültem ide.

- Igen. – mosolyodtam el – Én vagyok az. – simítottam jobb kezem az arcára. Pár másodperc után, összefonta az ujjainkat, és viszonozta a mosolyomat.

- Végre felébredtél. – ugrott mellénk húgom.

- Sziasztok.

- Megyek, szólok Carlisle-nak. Mondta, hogy szóljak, ha felébredtél. – szorítottam meg a kezét, majd apám keresésére indultam.

20.fejezet ((frissítve))

Hali! Tudom, hogy kicsit késve kaptok fejezetet, de nem volt eddig ídőm begépelni. Rengeteg a tanulni valóm.

És ha kérhetném, akkor kérlek komizzatok. Nem tudom, hogy mennyire lett jó..... De talán megírjátok. :) Jó olvasást!

CUPCUP

- Tegnap, a menzáról Edwarddal jöttél ki. Egyből az autójához mentetek. Ő elvitt téged haza. Elkészítetted a leckéd. Vacsoráztál, lefürödtél és lefeküdtél aludni. Edwardot még megvártad, majd hozzábújva elaludtál. A reggeled is ugyanúgy indult, mint eddig bármikor.

Ezeket a hangokat – mondatokat – hallottam hajnal tájt. „Nem értem, hogy minek mondja nekem ezeket. Mintha bolond lennék.”

Kipihenten ébredtem, szerelmem karjai közt reggel. Fura, hogy az ébresztőm előtt. Háttal voltam neki és ő úgy ölelt át. És... Megszólalt az ébresztőm. Edward bal keze azonnal el is tűnt rólam. Gondolom az ébresztőm miatt.

- Hagyhattad volna. – fordultam meg – Jó reggelt.

- Még nem jó. – felelte mosolyogva majd megcsókolt. Automatikusan fontam karjaimat a nyaka köré. – Most már jó. – távolodott el.

- Mi jó? – „Elveszi az eszemet teljesen.”

- A reggelem. – simított ki egy tincset az arcomból.

- Sokáig így tudnék maradni veled. Nagyon sokáig.

- Én is hidd el. De van kötelességünk. A suli. – állt felés engem is felhúzott.

Végig az ágyamon ült, míg én elkészültem. Furcsálltam is, hogy nem ment el még átöltözni. Mikor megkérdeztem, csak mosolyogva felelt. Ja, és persze csak egy csók után.

- Mielőtt visszafeküdtem volna melléd, hajnaltájt, már elintéztem ezeket.

- Oké. – Ez egy marha értelmes válasz Smiley.

Kocsiban ültünk már, mikor még valami eszembe jutott.

- Edward? Nagyon gyorsan el tudsz engem vinni még a városba? Mert ma...

- ...ma egésznap a stúdióban kell lenned az este miatt. Tudom. – nézett rám – már szólt Dean is, meg, tudod, van egy jósnő is a családomban.

- Oh. Oké. – Jól van Miley. Ennél többre nem futja? Lassan, ha így haladsz, le fog cserélni egy „működő”, beszéd képes emberre. Vagy inkább vámpírra. Nem igaz, hogy nem tudsz ennél többet és JOBBAT mondani. És még te írsz dalokat...

Beérve a stúdióhoz, kipattantam – persze előtte búcsúcsóko(ka)t váltva – az autóból és siettem volna, ha nincs sok paparazzik, rajongó kinn. „Még jó, hogy Edwardnak sötétített ablakai vannak.” – gondoltam, míg mosolyogva autogramokat osztogattam. Beérve Chrisbe botlottam. Szó szerint. Elmondta a mai napot, majd az öltözőmbe menve felvettem a próba ruhám és már mentem is tovább. Kellemes hangulatban telt el a nap. Délután kettő körül mehettem haza, hogy este kilencre, „friss és üde” lehessek. Edward a fuvarozóm, míg este majd Alice lesz az, aki felöltöztet és kisminkel, mivel az asszisztenseim betegek lettek. Egyből hazaérve az ágyamba vetődtem. Na, persze csak az után, hogy Edwardot kiengeszteltem, mivel nem tetszett neki, hogy a próba közben „megszöktem” Jasennel ebédelni. Nyolcra kell beérnem, így Alice eljön értünk a kocsival félnyolcra. Tehát addig van... négy órám. Tehát alhatok három órát. Szupi! Miley Cyrus tud számolni. Egy plusz pont. Sosem tudtam ilyenkor aludni, de valaki gondoskodott róla, hogy tudjak.

- Hm. Nyugtató hatással vagy rám. – motyogtam és felé fordultam, mikor ébresztgetett.

-  Miért is? – búgta a fülembe, s közben a nyakamba csókolt.

- Mert fellépéseim előtt eddig sosem tudtam aludni, vagy pihenni rendesen. – nagy nehezen keltem ki mellőle és mentem készülni.

Oda érve hatalmas tömeg volt.

Hajnalban értem haza és estem – pontosabban tettek – be az ágyba. A kétórás koncertből lett három és félórás. De szerintem egész éjjel elhallgattak volna. Fotózkodtam kinn még néhány rajongóval.

Valamikor délután négy körül kelhettem. Edwardék vadászni mentek, így egyedül voltam otthon, egész nap. Persze néha Dean is betoppant, és ellenőrizte, hogy a szavaival éljek:

- Kíváncsi vagyok hogy élted túl a nagy visszatérésedet.

Estefelé, egy zuhanyzást, és vacsi készítést követően beültem a tévé elé, ahol pont én mentem. A tegnapi koncertemet ismételték. „Hm. Nem is voltam olyan rossz.” Már a végénél jártam, mikor csengettek.

- Megyek! – letettem a tányért, amiben a vacsim volt, és mentem ajtót nyitni – Szia! Hát te?

- Szia! Csak gondoltam átjövök. Ezt neked hoztam. – nyújtott át Mike egy csokor virágot. Fehér rózsákat.

- Oh. Köszönöm. Nagyon szépek. Gyere be. – álltam arrébb, míg beleszagoltam a rózsákba. Valami fantasztikus illatuk volt.

- Köszi, de nem tudok maradni. Későre jár már.

- Hát jó. Akkor hétfőn találkozunk.

- Oké. Szia. Jó éjt. – majd megfordulva Edwardba ütközött. – Hm. Szia, Edward.

- Mike. – biccentett felé. Megvártam míg tovább gurul, majd bementem én is.

- Ő hozta? – kérdezte benn, a virágokra mutatva.

- Igen. Rendes tőle, nem? – szóltam vissza a konyhából. Vázát kerestem ott és szerencsémre találtam is.

- Ja. – fordult a kanapé felé – Nem is tudtam, hogy vissza szoktad nézni magad. – „Sok mindent nem tudsz te még rólam.”

- Csak már unatkoztam és... – ültem mellé, de ő az ölébe húzott - ... nem akartam lefeküdni.

- Nekem nem kell magyarázkodnod. – súgta a nyakam hajlatába, míg végig csókolta azt. Én addig a nyaka köré tekertem a karjaimat. Végül a számnál kötött ki. Vissza fele akart haladni, de megfogtam az arcát és nem engedtem. Az elején csak finoman becézgettük a másik száját, majd belemelegedtünk. Edward kezei a hátamat simogatták, néha be-belesve a pólóm alá. Míg én a hajába túrva préseltem magam még jobban hozzá. Bal lábamat áttettem a combja mellé. Pár perc elteltével visszatért a nyakamhoz, hogy kapjak levegőt is. Lassan végig simítottam a mellkasán, de egy kicsit hátrébb dőltem, hogy jobban hozzám férhessen. Már az inge aljánál jártam a kigombolással, mikor mosolyogva elkapta a csuklómat, és a szemembe nézett. Én csak durcásan fújtam egyet. „Tudtam. Valahol éreztem, hogy ez lesz.” – morogtam magamban.

- Miley... – kezdett volna a védő beszédbe, de szavába vágtam.

- Tudom, nem akarsz bántani, de azért még hagyhattad volna. – fúrtam a fejemet a nyakához – Mindig a legjobb résznél kezded ezt. – csókoltam a füle mögé, mire ő felmorgott.

- Ha tovább hagylak, akkor nem hiszem, hogy tudnék magamon uralkodni. – csak sóhajtottam egyet – Túl jól csinálod. De most már aludnod kéne. Kicsit késő van már.

- Rendben. – szálltam volna ki az öléből, de megállított.

- Haragszol? – szomorúság csillant fekete szemében.

- Miért?

- Mert nem hagytalak.

- Nem. Igazad van. De emberien Sem vagyok gyenge. – böktem mellkasára, amin megjegyzem, még mindig ki vannak gombolva a gombok... Ő csak mosolygott. Bezártam az ajtót, lekapcsoltam a villanyokat és fel felének vettük az irányt.

- Dean amúgy hol van? – kérdezte a lépcső tetején.

- Csak nem hiányoztam? – kérdezett vissza az előbb említett lenn, a lépcső korlátjának támaszkodva – Nem akartalak megzavarni titeket. – biccentett a kanapé felé.

- Bocs. – kértem bocsánatot, és Edward mögém állva karolt át.

- Nem kell ez miatt bocsánatot kérned. – mosolygott.

- Az miatt kértem, mert bezártam az ajtót. De miért is kellett kimondanom? – néztem rá felemelt szemöldökkel.

- Azt mondtad, nem szereted, ha olvasnak a gondolataid között, így nem teszem.

- Mióta teszed azt...

-  Mostantól. Ígérem. – tette kezét a szívére. A Balt.

- Másik kéz. – fordítottam neki hátat és behúztam Edwardot a szobámba, és becsuktam az ajtót.

- Miley! – lestem ki – Ugye nem kell korán nagybácsi lennem? Túúúúl fiatal vagyok hozzá, még. – fintort vágtam rá és felsóhajtottam.

- Hány éves is vagy?

- Kettőszázhárom leszek a jövő héten. – felelte büszkén, és kihúzta magát.

Akkor már lehetsz nagybácsi. – feleltem mosolyogva, majd tényleg becsuktam az ajtóm. Edward az ágyamon ült és úgy tűnik nagyon elgondolkodhatott valamin, mert megugrott kicsit, mikor közelebb mentem hozzá.

- Én azt hittem, hogy csak mi, vámpírok vagyunk halhatatlanok. – maga elé nézve mondta ezt.

- Nem. Az angyalok is azok.

- Dean azt üzeni, és nem tudom, hogy mire, hogy elmondhatod. – most nézett rám elsőnek.

- Deannek, bár abban nem vagyok biztos, hogy a többieknek is-e, van olyan képességük, hogy ha akarnak, idősebbnek tűnnek. Tehát tudják szabályozni, hogy hogyan nézzenek ki. – leültem mellé és felé fordultam – Ez az miatt is jó, mert ha egy védőangyal lejön a Földre, akkor így sokáig maradhat. Legalábbis, ha a feladata elvégzéséhez sok idő kell.

- Milyen feladat?

- Van, hogy valami oknál fogva nem tudnak a védenceikre figyelni fentről, akkor lejönnek hozzájuk. Persze ezt is csak engedéllyel. Ha anélkül jönnének, bukottak, vagy más néven letaszítottak lennének. A feladat lehet olyasmi, mint például valaki nem találja a helyét, vagy nem tudja, hogy komolyabb döntésekben mit is döntsön. Ilyen esetekben szoktak lenni a segítségek fentről, vagy, ahogy itt lent nevezik „isteni sugallatok”. – nyomtam el egy ásítást.

Percek teltek el úgy, hogy nem szólt semmit sem.

- Most már tényleg aludnod kellene. – lefeküdtünk, és én szorosan a mellkasához préselődtem.

- Köszönöm. – mondta, megint pár perc elteltével.

- Mit? – emeltem fel a fejemet.

- Hogy ezt elmondtad nekem. – majd óvatosan felém hajolt és megcsókolt.

- Nincs mit. – visszahajtva a fejemet el is nyelt az álmok birodalma, de bár ne tette volna...

Egy gyönyörű szép réten voltam Edwarddal. A közepén ültünk egymással szemben. Kisimított egy kóbor hajtincsemet az arcomból. Mikor hozzámért becsuktam a szememet és közelebb húztam a kezét.

Váltott a kép.

Egy ködös, és nedves erdő talaján ültem. Nem volt mellettem Edward. Kiabálást, fakidőlést, majd annak földre esését, ágak reccsenését, kiabálásokat hallottam.

- Edward! – kiáltottam, de senki sem válaszolt. Kiáltottam megint, de semmi. Elindultam a zajok irányába. Ekkor egy test repült el mellettem, majd ezt egy fehér fénycsóva is követett. Vámpírok. – jött egyből a felismerés. El is indultam önkéntelenül is utánuk. Arra a rétre értem, ahol az előbb Edwarddal voltunk. De már nincs olyan varázsa. A közepén két alak állt. Az egyiket felismertem. Edward. És még valaki. De ő háttal állt nekem. Edward nevét súgtam halkan. Erre az idegen felegyenesedett támadó állásából és szerelmem is felkapta a fejét. Lassan fordultak hátra. Majd egyszerre történt majdnem minden. Edward felmordult és elindult az idegen felé. Az meg felém fordult teljesen és akkor jött a felismerés. Robert. Edward kettőnk közé állt, de már késő volt. Míg Rob Edwardnak támadt, hogy eltávolítsa az útból, Szerelmem, meg akart védeni az ütéstől, így arrébb tolt. Csak az volt a gond, hogy kicsit túl nagyot tolt rajtam, így egy fa állított meg, ami nekem köszönhetően ki is dőlt. Velem együtt. Fájdalmasan csúsztam le a törzsén. Mire eszméletemhez tértem, lassan emeltem fel a fejemet. Edward Rob előtt térdelt. Ő a fejét fogta két kézzel. Találkozott Edwarddal a tekintetünk.

- Utolsó kívánságod? – köpte neki oda Rob foghegyről.

- Szeretlek Miley. És tudom, hogy megváltoztál. – majd egy mozdulattal letépte a fejét. A döbbenettől nem jutottam pár pillanatig szóhoz. Meg a hangom is itt hagyott. Rob közben máglyát csinált, és rá dobta a testrészeket.

- Neeee! – kiáltottam valami még nekem is fura hangon. A gyilkos rám nézett majd beledobta az utolsó darabot is, és elindult felém. Mérhetetlen gyilkos düh volt vérvörös szemeiben.

- Ne félj, szerelmem! – guggolt le hozzám. Én ijedten néztem szemeibe és próbáltam arrébb menni, de iszonyú fájdalom hasított a gerincembe, így inkább nyugton maradtam. A lábaimat sem éreztem. – Már senki sem állhat közénk. – halál nyugodt hangon felelte, majd felfordított a hátamra. Mellém térdelt közvetlenül, felemelte a jobb csuklómat. Mélyet szippantott az eremnél, majd belém mélyesztette pengeéles fogait. Hatalmas sikítás hagyta el a torkomat, és kinyitottam a szemeimet. Rob állt előttem. Vérvörös szemekkel. És koszos, földes ruhában, két vércsíkkal a szája sarkában.