20. fejezet

Sziasztok!

Boldog és sikerekben gazdag Új Évet szeretnék kívánni mindenkinek! Ennek alkalmából hoztam is a következő fejezetet. Szerintem elég izgalmas lett, de majd ti eldöntitek! ;) És remélem a késés ellenére azért kapok majd egy-két komit, vagy pipát is. :)

Jó olvasást! :)

Bella

Bevackoltam magam a takaró alá. Törökülésben ültem. Dan leült az ágy szélére és a kezemért nyúlt. Amint megfogta, elhúztam és az ölembe ejtettem.

Egyik percről a másikra sötétült el az ég. Viharfelhők gyűltek. Épp úgy, mint bennem és a szobában. Lehet, hogy nemsokára a többiek is hazaérnek. Nem akarom, hogy megzavarjanak minket, le akarom rendezni Daniellel a kapcsolatomat végre.

Két kézre fogtam a bögrémet. Már kiittam belőle a vért, de nem akartam elengedni. Mentsváram volt, addig sem kellett Danre néznem. Nem tudtam volna elviselni a fájdalmát is. Épp elég volt a sajátom is.

- Mikor romlott el ennyire a kapcsolatunk, Bella? – kezdte halkan.

Lehajtott fejjel válaszoltam.

- Talán, amikor megismerkedtünk. Amikor hibát követtünk el, hogy nem öltük meg a másikat – megrántottam a vállaim.

- Akkor most nem találkoztál volna újra a családoddal.

- Te viszont nem szenvednél – felemeltem a fejem és a szemébe néztem. Láttam, ahogy megváltozik az arca. Szomorúból érzelemmentesre, majd dühössé változott. Ökölbe szorította a kezeit is.

- Akkor ne tedd ezt velem. Ne hagyd, hogy szenvedjek! Te tudnál rajtam segíteni.

- Ezt már egyszer megbeszéltük – áthajoltam az ágyon és letettem a poharam az éjjeliszekrényre.

- Nem beszéltünk meg semmit!

- Ne kiabálj velem! – felpattant az ágyról és járkálni kezdett a szobában.

- Miért ő? Miért pont egy vámpír? Miért egy ilyen állatzabáló, nyálgép?

- Fejezd be a pocskondiázását! – felpattantam az ágyról és elé álltam.

- Látod, már megint őt véded!

- Mert bántod! Nem szolgált rá, hogy…

- Nem szolgált rá? – felhorkantott, a hajába túrt és elfordult tőlem egy pillanatra. – Elvett tőlem! Elvette azt, ami az életemnél is fontosabb nekem!

- Nem használhatod, hogy elvett tőled, mert soha nem voltam a tiéd.

- És azok az éjszakák, amiket együtt töltöttünk? – közelebb jött. – Amikor a karjaimban feküdtél? Amikor együtt ébredtünk? – megfogta a kezem. A falig hátráltam, utánam jött és teljesen hozzám simult. Egyik kezét az arcomra fektette. Összeszorítottam a szemhéjamat.

- Az… Azok az órák… Nem jelentettek nekem semmit – Ez így hazugság. – Nem jelentették ugyanazt, mint mikor… - hirtelen hallgattam el. Tényleg ennyire össze akarom törni? Nem. De tudnia kell az igazat, hogy végre felfogja. Talán sikerül.

- Mint mikor azzal a mocskos vérszívóval feküdtél össze? Akkor is rá gondoltál, igaz? Ő járt az eszedben, mikor engem tettél boldoggá?! – kiabálta az arcomba. Itt szakadt el a cérna. Jobb kezem lendült és visszakézből pofon vágtam. Oldalra bicsaklott a feje és láttam, hogy összeszorítja az állát. Megremegett egy ér az állában.

Későn vettem észre a kezét. A lendülettől nekiestem az ajtó mögötti polcnak. Leesett jó pár könyv róla. Odakaptam az ütés helyére a kezem és éreztem, hogy visszaugrik az állkapcsom a helyére, mikor megmozdítom.

Megdöbbentem. Megütött. Soha nem emelt rám kezet. Azokat az időket leszámítva, mikor megölni akartam. De az munka volt.

Felé fordultam. Elsápadva nézett rám. Szólásra nyitotta az ajkát. Betelt a pohár és a torkának ugrottam. Nekiestünk a falnak mind a ketten. Törmelék esett mögénk.

- Meg ne próbáld még egyszer! Ha csak egy ujjal is hozzám érsz…

- Sajnálom, nem akartalak megütni, én csak…

- Te csak nem tudod elviselni, ha valahol nem te vagy a nyerő, igaz? Pedig jó lenne, ha végre felfognád, hogy őt szeretem. Akármit is teszel, őt fogom szeretni!

Hamar változott megint az arca. Elkapta a derekamat két kézzel és lehajított magáról. Megfordultam a levegőben, és a szembeni falról visszapattanva, guggolásban értem földet.

- Mindig a barátomként, testvéremként tekintettem rád – felálltam, de nem mentem hozzá közelebb.

- De akkor is, egy nyamvadt vámpírral? Egy ember is jobb lett volna! Az lenne a feladatod, hogy megöld őket, nem pedig az, hogy egy korcsot szülj nekik! – köpte felém a szavakat.

- Renesmee nem korcs! – vicsorba torzult a szám és kimutattam éles fogaimat. Ismét felé lendültem. Az első két ütésem elől még kitért, de felhúztam a lábam és ágyékon rúgtam. Ezt már nem tudta kivédeni. Elterült a földön. Éppen elléptem volna mellőle, mikor egy kezével elkapta a bokámat. Maga felé rántotta azt, én meg hátraestem. Valami élesen koppant a tarkóm, így egy percig elhomályosult a látásom és fekete lett minden. Megráztam a fejem és, mikor újra kinyitottam, Edwardot láttam fölém hajolni. Tátva maradt a szám, és nem mertem pislantani sem, féltem, hogy eltűnik ez a gyönyörű látomás. Egy hibája volt. A gyönyörű aranybarna szemek helyett, Daniel gyűlölettel teli szemei néztek vissza rám.

- Na, mi van, Vadász? Elfogyott az erőd? Csak nem elpuhultál a szerelemtől? – hallottam meg gúnyos hangját, ami végképp elüldözte a látomásomat.

- Nem, csak gondoltam, nem alázlak rögtön a porba – behúztam neki egy jobbhorgost és közben fordultam balra, hogy lekeveredjen rólam. Megmarkolta a karjaimat és magán tartott, amíg a hátára gördült.

- Nem kell értem annyira aggódnod, drága Isabella. Erősebb vagyok, mint az hiszed – sziszegte a fogain át és megszorította a karom. Nehezen tartottam magamban egy fájdalmas nyögést. Észrevette a reakciómat. Maga felé húzott. Ellentétesen megfeszítettem magam és egy pillanatra sikerült elérnem, hogy lazuljon a szorítása. Oldalra nyújtottam a karjaimat, ezzel kitéptem magam a karjaiból. Felültem, belemarkoltam a pólójába, felemeltem és erősen a földhöz vágtam. Még kétszer megismételtem. Tudtam, hogy nem veszítheti el az eszméletét ettől, de nyerhetek pár másodpercet.

A tervem be is jött, éreztem, hogy elernyednek az izmai. Azonnal fel is álltam róla, és falig hátráltam. Megdörzsöltem a csuklóimat, de nem maradt már időm, hogy alaposan megnézzem őket. Még elkaptam, ahogy felém repül, majd már a falnak is ütközött a hátam. Most ő csinálta meg velem azt, amit én az előbb még a földön. Abban a pillanatban, hogy a falnak ért a hátam, felhúztam a lábaim, és mellkason rúgtam. Átrepült a szobán és levert egy csomó vakolatot, meg egy képet a falról.

- Miért csinálod ezt, Dan?

Felemelte a fejét. Gyűlölettel volt tele a szeme. Az arcán elszántság, harag és szomorúság tükröződött. A szemei elfeketedtek, a fogai fehéren csillogtak, ahogy rám vicsorított.

- Mert nem engem választottál! Mert egy élőhalottnak adtad magad először. Mert tőle van ivadékod.

- Renesmeet hagyd ki ebből! – emeltem fel haragosan a mutatóujjamat. – Neki ehhez semmi köze sincs! Akkor is szeretném Edwardot, ha ő nem lenne!

- Nem akarom, hogy vele légy! Nem akarom, hogy hozzád érjen, vagy rád nézzen! Elment, elhagyott! – felállt, de nem jött közelebb. – Nem kellesz már neki! Rád unt.

- Ez nem igaz! Azért ment el, hogy óvjon minket Renesmeevel!

- Még mindig ezt gondolod, Bella? Nézz már körül! Csak egyszerűen nem akar téged! A lányát se látta még. Csak arra kellettél neki, míg megdugott és utána elment!

Vörös köd telepedett az agyamra. Rámorogtam és felé lendültem. Felemelte a karjait, megvetette a lábát és áthajított a szobán. Átrepültem az ágy felett és nekivágódtam az ablakkeretnek. Megrepedt a súlyomtól és a lendülettől az üveg. Nagyobb és apróbb repedések futottak végig az üvegen, az ütközésből kiindulva. Most már igazán felnyögtem, ahogy puffanva a padlóra érkeztem.

- Nem vagy magadnál Daniel – belekapaszkodtam az ágyba, azzal toltam fel magam. – Edward…

- Edward, Edward, Edward! Mást sem hallok a szádból, csak ezt az egy nevet! Már az elején sem kedveltem. Mikor megcsókoltalak a kis háznál. Akkor sem tett semmit! Hagyta, hogy én érjek hozzád! Ha igazán érdekelnéd, akkor már régen beverte volna a képem miatta!

Emlékeztem az alkalomra. Akkor jött el a Cullen házhoz Daniel először. Beszélgettünk a Cullen villa udvarán lévő kisebb házban, majd kifelé menet az ajtónak döntött és megcsókolt. Nem jött ki Edward, hogy leállítsa. Nem tett semmit.

- És akkor is mi volt? Csak veszekedtünk! Vedd figyelembe, hogy nincs bennünk semmi közös! A munkán kívül nem tudunk semmiről sem beszélni.

- Ez nem igaz. Ha adtál volna csak egyszer is egy alkalmat, egy esélyt, hogy bizonyíthassak, akkor meg tettem volna. De te nem hagytál semmi reményt nekem! Miért húztad el az orrom előtt a mézes madzagot, Bella? Hm? Miért hitetted el velem, hogy lehet közös jövőnk, ha már az elején tudtad, hogy nem fog működni? Miért? – emelkedett a hangja.

Kint villámlott egyet és szigorú, dühös árnyék vetült Dan arcára. Megijedtem tőle.

- Én megpróbáltam, Dan… Én…

- Nem próbálkoztál akkor elég erősen! Játszottál csak velem, Bella! Átléptél rajtam, eltapostál, mint egy utolsó, kis bogarat! – fellépett az ágyra, és megállt a közepén. – Nem fogom hagyni, hogy ismét elvegyen tőlem! Teljesen átmosta az agyadat! Megbabonázott, magába bolondított! – tett még egy lépést, de tovább már nem engedtem. Még mindig kapaszkodtam az ágytakaróba, amin állt és egy hirtelen mozdulattal magam felé rántottam. Hátra esett én meg ráugrottam, kezemben a takaróval. Fél másodperccel később érkeztem, mint kellett volna. Felhúzta a lábait és lerúgott magáról. Egyenesen a megrepedt ablaküvegnek. Hallottam a reccsenést, éreztem, ahogy a szilánkok a hátamba mélyednek és zuhanok. Neki vágódtam a teraszom betonkorlátjának. Lehullott mögöttem és én is majdnem vele zuhantam. A kezemben lévő takaró megakadt a maradék ablaküvegen, ami a helyén maradt. Ez tartott meg. Nagyot nyögtem, mikor visszarántott a takaróm.

Szakadt az eső. Fél perc alatt eláztam teljesen. Felnyújtottam a karom és megpróbáltam visszamászni. A szemembe hulló esőcseppektől nem láttam semmit. Ismét villámlott. Megláttam Danielt, amint megáll a terasz szélén és lebámul rám.

- Daniel… Segíts! – átázott az anyag és csúszott. Nem sikerült Jaspernek olyan formába hoznia még, mint amilyenben voltam régen. Gyenge voltam.

- Mondd, hogy engem választasz. Mondd, hogy engem akarsz. Gyere el velem, Bella… és akkor segítek. Segítek elfelejteni őt. Renesmeet úgy fogom szeretni, mintha a közös gyerekünk lenne.

- Neked elment az eszed – megráztam a fejem hitetlenkedve. Nem gondolhatja komolyan, hogy vele megyek! Hogy elhagyom, akit tényleg, szívből szeretek.

Megcsúsztam. Két centit.

- Utoljára kérlek, drágám. Gyere velem! – felém nyújtotta a kezét, de akármennyire is próbálkoztam, nem értem el. Centik választottak el tőle. De mindig elhúzta a kezét, mielőtt elérhettem volna.

Oldalra fordítottam a fejem és lenéztem a földre. Háromemeletnyire voltam a talajtól. Alattam füves volt a talaj, de alatta sziklák voltak. Ha most innen lezuhanok…. Minimum, hogy megreped a gerincem, betörik a fejem. A legrosszabbra nem is merek gondolni. Visszanéztem Danre.

- Dan… Ne csináld ezt. Ez nem te vagy, hallod?

- De igen, kicsim. Ez vagyok én – leguggolt és ördögi vigyor terült szét a száján. Most már szabályosan rettegtem tőle. A takaró fennakadt részéhez tette a kezét. Végig követtem a mozdulatait.

- Daniel!

- Mondtam már – tekintetét az enyémbe fúrta. – Ha nem maradsz velem… Vele se légy – megrántotta az anyagot, amivel egy kicsit én is feljebb kerültem.

Eltartotta magától… Elsápadtam. Éreztem, hogy kifut az arcomból a vér, és hallottam, hogy valaki kiabál, sikít az én hangomon. Lehet, hogy én magam voltam az. Nem tudom. Másra sem tudtam figyelni, mint az arcára és a kezére.

Majd elengedte… Kinyitotta a tenyerét és én zuhanni kezdtem.

Több dolog történt egyszerre.

Valaki a nevemet kiáltotta. Jaspert ismertem fel benne. Daniel felkapta a fejét, vetett rám egy utolsó pillantást, majd eltűnt Edward szobájában.

És zuhantam. Próbáltam megfordulni, hogy valahogy tompítsam az esést, vagy próbáljak jól helyezkedni, de szerencsétlenségemre, csak méginkább belekeveredtem a takaróba. Menthetetlen voltam. Pont így is éreztem magam.

Menthetetlenül szerelmes voltam valakibe, akibe nagyon nem kellett volna beleszeretnem.

Menthetetlenül megszegtem a Volturi és a saját szabályaimat is.

Menthetetlenül elszúrtam az életemet.

Mielőtt földet értem volna, még bevillant előttem Renesmee arca. Mennyire szomorú lesz, mikor megtudja, hogy már nem tudok rá vigyázni. Az apja sincs itt és már én sem leszek számára.

Nem adok magamnak túl sok esélyt a túlélésre. Gyenge vagyok, nincs bennem emberi vér, és ekkora zuhanást, még felkészülve sem mindig tudok kivédeni sérülés nélkül, nem hogy felkészületlenül. Nincs a környéken másik vadász, akinek a mérge meggyógyíthatna. Vámpírrá nem tudok válni, mert félig az vagyok, csak erősödnék tőle, de Carlisle szavaira gondolva, van az az állapot, amin a vámpírméreg már nem segít.

Apám. Egyszer már elveszítette a lányát, most pedig mégegyszer át kell élnie. Éreznie kell. Ahogy Esme is elveszti még egy gyermekét. Talán ők fognak a leginkább szenvedni. Mert annál nincs rosszabb, mint mikor egy szülő veszíti el a gyerekét.

A többiek pedig… túl lesznek majd rajta. Rose lép túl a leghamarabb, vele nem voltam annyira jóban. Segíthet Emmettnek átvészelni ezt az időszakot. Ők ott vannak egymásnak támaszként. Ahogy Alice és Jasper is.

Alice biztos látta, vagy látja az eseményeket, ezért is jöhettek hamarabb haza. Csak abban reménykedem, hogy Renesmeet nem engedik ide. Nem akarom, hogy lássa a holttestemet.

Ha valóban Jaspert hallottam, akkor ő majd bosszút fog állni rajtam. Megtalálja és megöli Danielt. Amit nekem kellett volna megtennem még az elején, de túl gyengének bizonyultam ahhoz is. És segíteni fogja majd őt Edward. Talán meggyászol és felneveli a lányunkat. Megadja neki azt, amit én nem tudtam. Szeretni fogja helyettem is. Elmondja neki, hogy mennyire szerettem és szeretem, bármi is történjék a halálom után velem.

Összeszorítottam a szemem.

Esés közben sikerült valahogy mégis megfordulnom, de a bal kezem és a lábaim bele tekeredtek a takaró huzatába. A szembeni szél kifújta az arcomból a hajamat.

Mély levegőt vettem. Utolsó lélegzetvételem. Utoljára érzem a szelet. Utoljára szagolhatom a vihar, eső és erdő nedves, kicsit penészes, de mégid friss szagát. És utoljára gondolhatok Edwardra.

Kinyitottam a szemem… és akkor földre értem…

Egy újabb díj (csak javított formában)

Ez még az előző díj, csak eszembe juttatták, hogy a képet, díjat nem tettem ki. Ezt most pótolom és bocsánatot kérek miatta mindenkitől. :) Tudjátok, hosszú haj, rövid ész.... :D
Szóval a díj:

Sziasztok!

Sajnos nem új fejezettel érkezem, de már elkezdtem írni.

Egy díjat kaptam, amit nagyon szépen köszönök Ariellének!

Szabályok:

- köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad

- írj 10 dolgot magadról

- válaszolj 10 kérdésre

- tegyél fel 10 kérdést

- küldd tovább 10 embernek

10 dolog magamról:

- imádom a kutyákat és a lovakat

- idén érettségizem

- amikor csak tudok olvasok és írogatok

- kék a kedvenc színem

- szívesen elmennék Amerikába egyszer (persze ingyen J)

- legújabb kedvenc karaktereim Kishan és Diren (A tigris átka sorozatból)

- könyvmániás vagyok, a kedvenc könyvem az épp aktuális, amit olvasok

- minden nap, minden percében képes lennék zenét hallgatni

- oda vagyok az Odaát sorozatért

- minden karakteremben van egy kicsi belőlem

Válaszok:

1. Mi az igazi keresztneved?

Erzsébet. A nagymama után kaptam spontán.

2. Van háziállatod? (Ha igen az ágyadban alszik?)

Van hat kutyám. És igen, a legkisebb általában velem alszik.

3. Miért kezdtél bele az adott blogod írásába, mi volt az inspiráció hozzá?

Középiskolában, második évfolyamon kezdtem el írni, füzetbe. Négy, öt füzetet is teleírogattam, mikor úgy gondoltam, hogy megosztom. Több blogot is olvastam, olvasok, és úgy gondoltam megosztom másokkal is, kíváncsi voltam tetszik-e, mit szólnak a történeteimhez.

4. Milyen típusú blogokat olvasol szívesen?

Leginkább a fikciókat szeretem olvasni.

5. Hová mennél el a legszívesebben egy hétre nyaralni és kit vinnél magaddal?

Egy bőröndnyi könyvet. (talán ott lenne időm olvasni) Anyukámat vinném, és mindenképpen tengerpartra.

6. Hogy képzeled el az életed 5 év múlva?

Izgulok az államvizsgám miatt. :D

7. Továbbtanulás vagy munka?

Továbbtanulás.

8. Család/Gyerek vagy karrier?

Mindegyik. De elsősorban karrier, majd egy férj és gyerek(ek).

9. Milyennek képzeled el a Nagy Ő-t?

Magas, kedves, jó humorú. De a legfontosabb, hogy mellettem álljon mindenben.

10. Szabályok az életedben vagy spontenaitás?

Szeretem a szabályokat. Ha spontán döntök, az nem szokott jól végződni.

Én kérdéseim:

1: Mióta írsz, miért kezdtél írni?

2: Városban vagy falun élnél szívesebben?

3: Voltál már külföldön? Hol?/ Ha nem, hova mennél szívesen?

4: Kedvenc sorozatod?

5: Tél vagy nyár?

6: Mi akartál lenni gyerekkorodban? Sikerült?

7: Kiről mintázod a karaktereidet?

8: Számítógép vagy Laptop?

9: Tervben van, hogy a jövőben kiadsz egy könyvet?

10: Ha találkozhatnál egy írónővel (akinek szereted a könyvét/könyveit) ki lenne az?

Akiknek küldöm:

Abellana

Diara

Mese

Carly

Vikki Cullen

Alice

Rekana

19. fejezet

Sziasztok!

Nem mentegetőzök. Ihlethiányban szenvedtem, pontosabban írni nem tudtam. Sem időm, sem kedvem nem volt. Nem sokára véget ér az Edward nélküli élet (Bella számára) és már nekem is több kedvem lesz írni. Ez a rész szerintem egy kicsit nyúzott lett, de remélem nektek tetszik majd.
Köszönöm az előző részekhez a hozzászólásokat, pipákat. Remélem ennél is megszántok pár darabbal és van azért, aki még olvas engem is. :)
Jó olvasást! :)

Bella

Csendben hagytam el Renesmee szobáját. Behúztam magam után az ajtót és a konyhába mentem. Töltöttem magamnak egy pohár narancslevet és leültem az asztalhoz. Azonnal elmémbe villantak a délután képei. Egy sóhaj kíséretében engedtem át magam nekik:

Renesmee egy szó nélkül végighallgatta az apjáról a történetemet. Mindent elmeséltem neki. Az első találkozástól kezdve, hogyan ismertem meg az egész családot, hogyan szerettünk egymásba, az elválásokon keresztül a végső elválásig és döntésemig. Mindent elmondtam neki. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy mit is érzek még mindig az apja iránt.  Persze nem bírtam ki könnyek nélkül.
Teljesen megváltoztam, mióta találkoztam a Cullen családdal. Először is képes vagyok valakihez kötődni, még ha ezt nem is, vagy csak nehezen tudom kimutatni. Aztán szerelmes lettem, ami szintén elképzelhetetlennek tűnt még régen. És végül van egy csodálatos lányom. Aki a történet végeztével megölelt és azt mondta:

- Szeretlek anya. De remélem azért apát hazaengeded, szeretném megismerni – szorosan magamhoz öleltem és egy puszit nyomtam az arcára.
Nem tudtam mit válaszolni. Még mindig mérges voltam rá, de közben szerettem is, és mégiscsak itt van a családja, a lánya.
Így csak bólintottam egy aprót. Eltűrtem egy kósza tincsét a füle mögé.
Meg akartam érteni a pontos okot, hogy miért is akadt így ki Renesmee, miért hozta szóba az apját. Sejtettem, hogy ha megkérdezem Rosaliet, ő úgy sem mondana semmit. Vagy legalábbis nem sok mindent. Gyanítottam, hogy esetleg ő mondhatott valamit neki, de nem akarta az agyam ezt a variációt elfogadni, mivel úgy szerette Renesmee-t, mintha a sajátja lenne… Viszont, ha ellenem beszél, akkor talán el is tudja tőlem venni…

- Kicsim. Szeretnék kérdezni valamit. Őszintén felelj, rendben? – bólintott egy aprót, de nem vette el a fejét a vállamról. – Miért érdekelt most így hirtelen, hogy ki az apukád?
- Mert… - szemembe nézett – Rose néni mesélte, hogy szeretett volna ő is egy kisbabát, de neki nem lehet. Meg hogy biztos Emmett bácsi is olyan jó apuka lenne, mint az enyém. És akkor eszembe jutott, hogy Danielt, mindig Dan bácsinak hívtam és te nem szóltál érte, hogy miért nem apának hívom. Meg ő sem. Aztán Alice néni mondta, hogy a testvére bánhatja, hogy nem látja a lányát felnőni. Meg ugye bár, meséltek nekem a nagyiék is sokat a fiukról, aki elment. Azt mondták, a hajamat és a szememet tőle örököltem. És ugyebár Dan bácsinak nem zöld a szeme. Érted?
- Nagyon okos vagy, Kincsem. Ezt is biztos, hogy Tőle örökölted – megsimogattam az arcát.
- De egy valamit nem értek, anya – összeráncolta a szemöldökét.
- Mit?
- Hogy ha szereted apát, és ő is téged, már pedig Alice néni azt hajtogatta, hogy ő nagyon szeret téged, akkor miért vagy együtt Dan bácsival?
- Ez… Tudod, van olyan, amikor nem csak magadra kell gondolnod, ha másnak jót tudsz tenni, akkor azt kell megtenned, hogy más is boldog lehessen… – még akkor is, ha a szíved ellenkezik miatta. – de ezt már csak magamban fejeztem be.

Lassan kortyolgattam a narancslevet. Daniel vadászni ment, a többieket meg most nem akartam látni. Vágytam egy kis magányra.
Nem.
Igazából valami pörgésre vágytam. Éreztem, hogy az adrenalin száguldani kezd az ereimben, már csak a gondolatára is a veszélynek, izgalomnak. Hiányzik a szervezetemnek az edzés, a mozgás, a harc, az izgalom. Mióta megszültem Renesmee-t, nem sokszor kellett harcolnom. Talán csak egy-két alkalommal.
Az Edwarddal való elválást leszámítva.
Felhörpintettem az utolsó kortyokat és elindultam a nagy házba. A nappaliban égett a villany, a bejárati ajtó nyitva volt, így halkan bementem. Tudtam, hogy megérzik úgy is a jelenlétem így nem szólaltam meg. Minek beszéljek feleslegesen. Az étkezőből jöttek ki hangfoszlányok, tehát arra vettem az irányt. Két-három lépésre az ajtótól, viszont megálltam. Megállított a mondatfoszlány, amit elkaptam.

- … itt lesznek a közelben, ellenőrizni kell valakiket megint. Azt írja mindig őt küldi el, mivel hallja, ha valaki hazudik, vagy titkol valamit. Jane és Demetri szokott vele menni általában – Tessék? – Szívesen meglátogatna minket, de Demetrit nem olyan könnyű lerázni, mivel nyomkövető képessége van. Jane pedig ravasz – Jazz hangját hallottam.
- Bella nem igazán örülne a látogatásának. Most mi van? Mindig azt mondja, hogy nem akarja többet látni.
- Mert haragszik még. De ha meglátnák egymást, le merem fogadni, hogy nem esnének egymásnak – Alice csilingelő hangján hallani lehetett, hogy mosolyog.
- Én viszont azt remélem, hogy igen – szólalt meg Emmett. Megismertem az öblös, mély hangját.
- De olyan régen láttuk őt. Biztos vagyok benne, hogy a lányára is kíváncsi. Majdnem két éve ment el… A többieket pedig le tudja rázni. Edward okos…
Ekkor bizonyosodhattam meg róla, hogy kiről beszélnek. Papír suhogását hallottam és hogy valaki írni kezd. Minek írnak… levelet? Beszélnek vele. Tartják vele a kapcsolatot. Az én tudtomon kívül.
Elöntött ismételten az adrenalin és berontottam  az étkezőbe. Minden szem rám tapadt egy pillanaton belül.
- Bella…
- Hallgass! – emeltem fel a kezem. – Eltitkoltátok előlem, hogy írogattok neki! Mióta megy ez az egész? Beszéljetek! – emelkedett meg a hangom, mert nem akartak beszélni.
- Mióta elment – vallotta be Esme.
- Miért nem mondtátok el?
- Miért tettük volna? Edward a testvérünk, a családtagunk. Ha akarunk beszélünk vele. Nem tilthatod meg nekünk. Te itt semmit sem tilthatsz meg! – állt meg csípőre tett kézzel Rosalie.
- Rose!
- Csak azért vagy még mindig itt, mert Edward felcsinált és megszülted Renesmee-t. Ha ő nem lenne, már régen kiraktunk volna. Már megmondtam, hogy…
Rávillantottam a szemeimet. Láttam rajta, hogy meginog az határozottsága.
- Ha ez a kívánságod, akár már holnap elmehetünk Renesmeevel. Csak van egy bökkenő. Egyedül te akarod ezt. Szóval? – vissza néztem Jasper szemeibe. Ő nála volt a toll és előtte a papír. Tőle akartam a választ.
- Ő írt először, hogy mi van veled. Megakartuk mutatni, de azt írta, nem váltatok el éppen kellemesen, inkább jobb lenne, ha nem tudnál róla – láttam a megbánást a szemeiben.

Egy emlékkép suhant át az agyamon.
Egyik reggel, a ház fele jövet elhoztam az aznapi postát. Leginkább számlák voltak, meg reklámújságok. A napi hírlapot is most hozták. Tovább akartam rajta haladni de megragadta a tekintetem a címlapon szereplő szöveg: „Újabb gyilkosság Seattle-ben. Három fiatalt öltek meg egy sikátorban. A rendőrség szerint egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban…” Ez, ebben a hónapban már a hatodik ilyen cím. Nekem furának tűnik ez az egész. Vagy csak kezdek paranoiássá válni?
A veranda lépcsőjére értem, mikor megakadt a kezem egy nehéz borítékban. Kinyitottam az ajtót és megfordítottam a borítékot. Egy régi, vörös pecsét volt a másik oldalán.
Nem láttam sokáig, mert a következő pillanatban egy kéz kikapta a kezemből, nem tudtam megnézni pontosan, de az agyamnak ismerős volt a jel, a formája. Szóhoz sem jutottam, a kéz tulajdonosa, személy szerint Alice, már el is viharzott egy mosoly kíséretében. Aztán jött Carlisle, hogy szeretne velem beszélni. Utána pedig kiment a fejemből.

Most már tudom honnan volt ismerős a jel. A Volturi pecsétje volt az. Az asztalon hevert egy hasonló boríték, ezzel a pecséttel.
- Becsaptatok – jegyeztem meg halkan. Nem jött ki több hang a torkomon. Nem akartam elhinni mindezt. Azok, akikre az életemet is rábíztam volna, aki mellettem volt az elejétől kezdve… becsapott.
- Ezt elkerülhettük volna, ha…
- … ha elmondjátok már az elején. Mi mindenről tud? Tudja, hogy lánya született? Hogy éjszakákat sírtam át miatta? Vagy, hogy még mindig fáj a hiánya, és bánom, hogy olyan hülye voltam? Hogy itt lakik Daniel, vagy hogy együtt vagyunk? Aro is tudja legalább már ezeket? Készülhetünk a látogatásukra is már? – egyre magasabbra emelkedett a hangom. Alig tudtam magamon uralkodni. Éreztem, hogy az adrenalin szintem egyre csak nő. A kezem remegett és vörös köd borult lassan az agyamra.
- Titokban tartja. Bella, nem tagadhattuk meg a kérését.
- De az enyémet megtagadhattátok, igaz?
Néma csend telepedett az ebédlőre. Láttam, hogy kezdik belátni, ez nekem mennyire fáj. Lehalkítottam a hangomat.
- Renesmee is tudja? – megráztak a fejüket. – Rendben. Ha lehet, ez…. – Valóban el akarom előle titkolni, hogy érdeklődik utána az apja? És őt elakartam titkolni az apja elől?
- Természetesen titokban marad. Edward is ezt szerette volna, és mi is úgy gondoltuk, hogy talán jobb, ha erről csak mi tudunk egyelőre – jött felém Esme, és megfogta  kezemet. Szemeibe nézve már el is szállt a haragom. Jazz keze szerintem jobban benne van a dologban, mint Esme jelenléte.

Aznap délután mivel Esme nem volt otthon – így nem volt, aki megállítson minket – tartottunk egy kis erő versenyt. Carlisle dolgozni volt, Renesmee-t Rosalie-ra bíztam, hogy ne lásson minket. Nem akartam megijeszteni, vagy elrettenteni.
Alice állt velem szemben. Jasper aggódva és kíváncsian nézett minket. Emmett nagyon vigyorgott, karba font kezekkel nézett egyikünkre, majd másikunkra. Alicere függesztettem tekintetem. Leeresztettem a körém font pajzsot. Hagytam, hogy előre lássa tetteimet. Elhomályosult a tekintete és a következő pillanatban támadtam. Természetesen simán kitért előlem egy oldalra lépéssel. Felfutottam egy fa törzsén és hátra szaltóval mögé kerültem. Megfogtam a jobb vállát, ő átfordult a karom alatt és hátracsavarta azt.
- Ne hagyd magad. Úgy nem ér – mondta a fülem mellett közvetlenül.
- Nem akarok fájdalmat okozni neked.
- Most rólad van szó. Ne játssz tovább.
Felemeltem a pajzsomat, és átengedtem magam a vadász énemnek. Kifordultam a szorításából, de meglökött, így nekiestem egy fának. A következő pillanatban egy másik fatörzsön landolt és levigyorgott rám. Viszonoztam a mosolyt, nekifutásból felugrottam a fára. Próbált feljebb jutni, elkaptam a bokáját és földhöz vágtam. Halkan felsikkantott, nagy porfelhőt keverve maga köré. Láttam, hogy Jasper elindul, de akkor Alice felpattant és elé állt. Tekintetembe fúrta az övét testvérem. Felemelt kezekkel védekeztem.
- Ő kérte – morrant egyet, magához húzta Alice-t és megcsókolta.
Leolvadt a mosoly az arcomról. Egyre jobban fáj Edward hiánya. Nem csak az, hogy fizikailag nincs itt. Olyan mintha egy darabom, egy részem hiányozna, ment volna el. Nincs több erőm rejtegetni. Sem más, sem pedig magam elől. Mióta elmeséltem a történetünket Renesmee-nek, képtelen vagyok nem beismerni magamnak az igazat. Nem hazudhatok tovább magamnak is.
Emmett észrevette rajtam és óvatosan oldalba lökte Jaspert. Megköszörülte a torkát, viszont megráztam a fejem,  felemeltem a kezem, mielőtt megszólalt volna.

- Pontatlanok az ütéseid. Koordinálatlan vagy.
Felfüggesztettük a harcot, inkább Jasper próbál visszarázni a formámba. Régen is ő segített, vagy látott el tanácsokkal. De már az idegeimre megy.
Egy hete folyamatosan ezt csináljuk. A múlt heti bemelegítésektől, tornától, futástól még mindig izomlázam van. Amit nem értek, hogyan lehetséges, mikor másképp működik a szervezetem, mint egy emberé… legalábbis részben.
Miután Carlisle, és Esme elmegy itthonról, azonnal nekiállunk. Én éjszakánként is kiszoktam jönni futni, vagy a házunkban csinálok gyakorlatokat, mikor Renesmee már alszik, vagy éppen esik az eső kint.
Daniel is szokott segíteni a nyújtásokban. Így legalább van kifogásom, hogy miért nem fekszem le vele. De nem halaszthatom örökké. Nem húzhatom tovább. Meg kell vele beszélnem a dolgokat. Azt érdemelné, nem ezt.
- Pontosabban!
- Nem megy ennél jobban – zihálva rogytam le a porba. Patakokban folyt rólam az izzadság. Nem gondoltam volna, hogy egy fél vámpír is ennyire megtud izzadni.
- Állj fel! – felemeltem a fejem és felnéztem a fölöttem ácsorgó férfira. Arany szemeivel bámult vissza rám. – Bár nem értem, hogy miért akarsz ennyire formában maradni, de te kérted, hogy ne hagyjalak pihenni. Az ellenség sem fog kegyelmezni.
- De te nem vagy az ellenségem. Nem akarok elpunnyadni. Kijöttem a formából – motyogtam az orrom alatt a végét.
- Vagy csak Edward miatt csinálod. Hogy kitekerhesd a nyakát, mire visszajön – hitetlenkedve néztem fel rá.
- Nem tenném meg.
Válaszul felvonta az egyik szemöldökét.
- Mami! – csapódott a bejárati ajtó és egy kislány rohant le a verandáról. Felé fordítottam a fejem és megpróbáltam felállni, de összecsuklottam. – Mami! – váltott kétségbeesetté a hangja.
Jazz alám nyúlt.
- Jól vagyok kicsim – de a hangom elárult. Elemi erővel éreztem a fájdalmaim, minden sejtem helyével, helyzetével tisztában voltam. Összemosódott előttem a világ. Pislognom kellett, hogy helyre álljanak a dolgok. Belemarkoltam Jazz ingébe.
- Mikor ittál utoljára? – kérdezte halkan.
- Nem tudom. Elfogyott a vér a hűtőmből és elfelejtettem szólni, hogy még kellene. Több dolog elvonta a figyelmem.
- Mikor fogyott el?
- Egy hónapja – felszisszent.
- Eléggé rövid akkor a memóriád. Vér nélkül nem tudsz edzeni.
- Fogj akkor egy szarvast – köptem felé foghegyről.
- Az nem elég – felkapott a karjába és elindult a nagy ház felé. Közben elért minket a lányom, így még halkabban folytattuk a beszélgetést.
- Hívd fel apát, hogy hozzon vért.
- Jobbat tudok. Szólok Esmének, hogy hazafelé hozzon. Régen hívtad apának – mosolygott le rám. Csak fél mosolyt sikerült kipréselnem magamból. A vállára hajtottam a fejem és lehunytam szemeim. Utolért a fájdalom, idegesség és fáradtság.
- Alhatok egy kicsit? – el kellett nyomnom egy ásítást.
- Mikor…?
- Hagyjuk… Renesmee?
- Itt vagyok, Mami – lenyújtottam a kezem felé.
- Velem maradsz?
- Persze mami. Majd én vigyázom az álmod.
Még egy mosolyra bírta az energiám, aztán elvesztettem a fonalat a külvilággal.

Nem tudom, hogy napok, órák, vagy hetek teltek-e el, mióta elaludtam. Bársonyt éreztem a kezem alatt, a napsugarakat az arcomon. Átfordultam a másik oldalamra… aztán leestem az ágyról. A kezem bevertem az éjjeliszekrény szélébe. Valaki nevetni kezdett tőlem körülbelül egy méternyire, jobbra. Kinyitottam a szemem és egy fehér fallal találtam szemben magam. Feltoltam magam a kezemmel, kibújtam a rám tekeredett takaróból és felpillantottam az ágyra. Renesmee ült ott, egy párna volt az ölében és engem nézett mosolyogva. Cinkos vigyor lett az arcomon és egy szempillantás alatt felugrottam, rajta landolva. Sikkantott egyet és hátra dőlt az ágyon. Megtámaszkodtam két kezemmel az oldalánál, majd csiklandozni kezdtem a bordáinál. Ezt kiskorában is mindig szerette és vidámabb lett tőle.
- Ne! Mami! Hagyd abba!
- Csak, ha megígéred, hogy nem nevetsz ki többet!
- Nem nevetlek ki többet! Csak…hagyd…abba!
Vele együtt nevettem én is. Áthelyeztem a súlyomat a bal alkaromra és kisimítottam egy tincset az arcából.
- Jól érzed magad, anya?
- Remekül, kicsim. Mennyi ideig aludtam?
- Másfél napig. De utána Jasper még álomban tartott pár óráig.
- És azt miért csinálta?
- Hogy meggyógyulj – az a pillantás, ahogy felnézett rám… Senki szemében nem láttam még ennyi szeretetet, féltést és kíváncsiságot. Lehajoltam hozzá, ajkaimat a homlokához szorítva.
Kár, hogy nem sokat segített rajtam az altatás.

Később lefürödtem, Renesmee elment ebédelni. Éppen kiléptem a fürdőből, mikor a bejárati ajtó is csukódott. Nem tudom miért, de egy pillanatig felébredt bennem a remény, hogy talán a szoba tulajdonosa lépett be rajta. Mégsem. Csak Daniel volt az.
- Szia! Hoztam neked vért. Most lett megmelegítve.
- Tedd csak le. Köszi – megtöröltem egy törölközővel a hajam és kiterítettem a szék hátára.
- Hogy hogy itt vagy?
- Itt lakik a családom.
- Nem úgy értem. Ebben a szobában – próbáltam titkolni, de éreztem a hangjában a számonkérést és féltékenységet.
- Jasper ide hozott be – megrántottam a vállam és leültem az ágyra. Önkéntelenül is végigsimítottam az ágyhuzaton.
- Idd meg, még meleg.
Feszült volt a levegő. Mind a ketten tudtuk, hogy most kell megtörténnie a bezélgetésnek. Itt a vége. Felhajtottam a vér felét.
- Renesmee hol van?
- Elmentek vele sétálni. Emmett, meg a szöszi. Alicék vadásznak. A felnőttek meg Carlisle munkahelyén.
- Szóval egyedül vagyunk?
Bólintott. Felsóhajtottam. Összeráncolta a homlokát. Kezdjük el…
- Beszélnünk kell…

Edward

Fél év. Hat hónap. Huszonhat hét. Száznyolcvankettő nap. Négyezer-háromszázhatvannyolc óra. Kettőmillió-hatszázhúszezer-nyolcvan perc.
Még ennyit kell kibírnom. Csak ennyi van vissza. Ennyi választ el attól, hogy újra a családommal legyek. Ennyi választ el attól, hogy újra lássam Bellát… Vagy éppen attól választ el, hogy meghaljak. Még a halál is kellemesebb lesz, mint még egy perc, amit nélküle töltök el. Meg persze a lányom nélkül. Akit még nem is láttam, akiről csak annyit tudok, amennyit a többiek meséltek.

Ismételten az ágyamon fekszem a zárkámban. Lassan szokásommá válik a fekvés.
Új szobát kaptam. Pontosabban kaptunk. Mivel az enyém kicsi lett volna kettőnknek, így én költöztem hozzá. Amit nem értek, hogy miért is, amikor nem vagyunk szerelmesek. Legalábbis én nem ő belé. Fagyott szívem másért dobog.

Fél év. Mosolyra húzódnak ajkaim. Már csak ennyit kell kibírnom.

18. fejezet

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ilyen sokat kellett várni az újabb frissre, de most végre itt van és remélem tetszeni is fog. Amint tudom hozom a következő részt, de mint tudjátok jövő héttől suli van, nem tudom, hogy lesz időm, de igyekszem.
Addig is jó olvasást! :)

Bella

A körmeim már tövig rágtam, mire Carlisle végzett a vizsgálatokkal Renesmee-n, leírta az eredményeket és mérlegelt. Egyre gyorsabban fejlődik a lányom és nem csak fizikailag. Három nappal ezelőtt kimondta az első szót. Pontosabban az első mondatait.

Egy nappal az után, hogy látott minket Dannel a konyhában – Dan megcsókolt. Berohant a szobájába – egyre jobban megy neki a két lábon járás, futás – és egész estig nem állt velem szóba. Alice jött át, mikor éhes lett, hogy megetesse, mert tőlem nem fogadott el semmit. Alice pedig szó nélkül tette, amit kért tőle. Bár általában a képessége segít neki, hogy mi van Renesmeevel, mire van szüksége. Nevetséges, nem? Itt vagyok én – az anyja – és tőlem nem fogad el semmit. Sőt, szóba sem áll velem… Alice sem igazán beszél velem. Mi van mindenkivel? Az első együttlétem óta Dannel, Alice úgy viselkedik velem, mintha sajnálna valamit. De mit? Hogy megcsalom a lányom apját? Azzal, hogy elment, köztünk mindennek vége lett. Megmondtam neki, hogy megölöm, ha vissza merészel jönni. Mégis mit vár tőlem, mit csináljak? Menjek utána? Vagy mit kellett volna tennem?

Hiányzik-e Edward, gondolok-e még rá? Naná! Egész nap Ő jár a fejemben, főleg mikor meglátom a lányomat. Akarom is újra látni, meg nem is. Szeretem még mindig. De Daniel megérdemel egy esélyt.

Mikor megkérdeztem Alicet, hogy mi a baja, azt mondta az én életem, azt csinálok, amit akarok. A többiek inkább „nem érdekel a magánéleted” jelleggel fogadták a dolgot. Azóta egyre inkább mardos a bűntudat belülről…

… de azért az éjszakákat Dannel töltöm.

Aznapi vacsorámat fogyasztottam, egy szendvicset, mikor Esme bejött a konyhába Renesmee-vel vacsorázni. Úgy tett, mintha ott sem lennék, ami mit ne mondjak, eléggé fájt. Itt telt be a pohár. Esme letette elé az ételt – tőlem a lehető legmesszebb ült le az asztalhoz –, majd elfordult, egy pohárért, mikor én megkértem, hogy hagyjon minket magunkra. Láttam rajta, hogy nem szívesen teszi meg, de végül beadta a derekát. Felálltam, levettem egy poharat a szekrényből és adtam italt a lányomnak, majd mellé ültem. Nem nézett rám.

- Miért csinálod ezt velem? – érdeklődtem, de elengedte a füle mellett. – Válaszolj! Vagy mutasd meg a válaszod! Mindegy. Renesmee! – kezdem elveszteni a türelmem.

- Ki az apukám? – rám emelte végre szemeit és mintha számonkérés lett volna csilingelő hangjában. Én meg csak tátogtam, mint egy hal. Most jött el az igazság ideje? De én nem készültem fel még rá... Fel lehet egyáltalán ilyenre készülni?

- Az apukád… - kezdtem bele vontatottan.

- Az igazat akarom hallani, anya. – nyeltem egy nagyot és próbáltam nem kimutatni, mennyire nem tudom mit feleljek. Ha az első szava lett volna, hogy „anya”, még meg is hatódom. Mit vártam tőle? Nem egy átlagos, normális lányom van.

Hallottam, ahogy a többiek megjelennek mögöttem az ajtónál. Mindenki döbbenten figyelt minket. Annak köszönhető, hogy megszólalt Renesmee vagy a kérdésének. Az utóbbira gyanakszom inkább.

- Én vagyok. Ki más lenne az? – lépett előre Daniel. De a lányom csak engem nézett. Mivel még mindig nem jutottam szóhoz, felállt és elindult a nappali felé. Azóta nem szólt hozzám. Egy szót sem. És Rosalie-hoz költözött.

Carlisle letette a tollat és a könyvet és felém fordult. Ez hozott vissza a jelenbe.

- Szépen fejlődik. A hírek, amiket Alice és Jasper hoztak elég biztatóak. Egy kor után már nem fejlődnek testileg és akikkel beszéltek, azt mondták örök életűek.

- Mit jelent, hogy „egy kor után”?

- Pár év alatt elérik a testi tizenhét éves kort. Akkor megállnak.

- Szóval nem fog…? – csak megrázta a fejét, mire kiszakadt belőlem egy nagy sóhaj. Mosollyal az arcomon néztem Renesmee-re, aki egy babával játszott a földön ülve.

- Szeretnék veled beszélni valamiről, lányom. – Ajjaj, bajban vagyok. Akkor szokott a lányának szólítani, mikor csináltam valamit. Rosszat.

- Miről?

- Ne előtte. Drágám! – szólt ki Esmének, aki fél másodperc múlva meg is jelent és már vitte is el Renesmee-t. Apám a fotelre intett az asztal másik oldalán.

- Danielről szeretnék beszélni veled. – felvontam az egyik szemöldököm. Mióta akar tudni a magánéletemről?

- És pedig?

- Tudod jól, hogy soha nem szóltam bele, hogy kivel mit, mikor csinálsz. – bólintottam. – Téged is ugyanúgy a gyerekemnek számítalak, mint Edwardot, ugye tudod? – megint bólintottam. – Egyiketeknek sem akarok rosszat. És ott van az unokám is.

- Mit akarsz kihozni ebből az egészből?

- Nem tetszik, hogy Daniellel együtt vagy. – félre fordítottam a fejem és az ujjaimmal játszottam. – Edward nem ezt érdemli, hogy megcsald őt. Szeret téged, még mindig.

- Nem csalok meg senkit. – felálltam és az ablakhoz sétáltam, neki háttal. – Mikor elment, elhagyott. Számomra meghalt. Daniel pedig megérdemel egy esélyt.

- Csak azért ne légy együtt valakivel, mert megérdemel egy esélyt. Edward bízik benned.

- Én is bíztam benne. Megkeresem Renesmee-t. – váltottam gyorsan témát.

- Neki is joga van tudni az igazat. Már mindenkit körbe kérdezett az apjáról. – fél testtel felé fordultam.

- Mondtatok neki…

- Semmit. Annyit, hogy ezt tőled kérdezze. – biccentettem egyet, majd kiléptem a dolgozóból.

Vettem egy mély lélegzetet, hogy egy kicsit csillapodjanak az idegeim és ökölbe szorítottam a kezeim is. Le felé indultam a lépcsőn, mert a konyhából hallottam kiszűrődni zajokat.

Az ajtóban futottunk össze Rosalie-val és a lányommal. Tudomást sem vettem Rose-ról. Renesmee szemeibe néztem. Csak egy két éves kislányt lát az ember, ha rá néz, viszont mikor a szemeibe néz valaki, már sokkal érettebb, felnőttesebb személyt vesz észre benne. Megdöbbentő a tény, hogy milyen gyorsan fejlődik. És reménnyel tölt el, hogy még sokáig velünk marad. És talán az apját is megismerheti személyesen. Miket beszélek? AZ előbb azt mondtam, hogy nem érdekel, most meg azt akarom, hogy visszajöjjön? Ah, fogalmam sincs mit akarok. Ha még magamon sem tudok kiigazodni, akkor hogy várhatom el, hogy a lányom, vagy a családom kiigazodjon rajtam?

- Gyere velem. Szeretnék mesélni valamit. – elengedte Rose kezét, majd megfogta az enyém és kisétáltunk a nagy házból.

A konyhában ültünk le, a másik mellé, a mi kisházunkban.

- Haragszol még rám? – felém nyújtotta kezecskéjét, közelebb hajoltam, hogy kényelmesebben elérje az arcomat. Azt a jelenetet láttam, amikor egyik alkalommal bementem hozzájuk a szobába. Rose vigyázott rá éppen. Megint. Váltottam pár szót Rose-zal, viszont őt csak egy pillantás erejéig vettem figyelembe. Akkor le tudtam olvasni az arcáról az érzéseit. Csalódott volt.

Csalódott bennem. Kudarcot vallottam. Ismét. Valóban nem vagyok jó anya. Bűntudatot éreztem a mellkasomban és szúró fájdalmat, hogy nagyobb lett az esélye, hogy elveszítem, eltaszítom magam mellől. Pedig pont ezt akartam volna elkerülni.

Megfogtam az arcomon nyugvó kezét.

Úgy gondoltam, hogy a teljes történetet ismerje meg az édesapjáról. Ezért mindent elmeséltem neki. A találkozásunktól kezdve, napjainkig. Láttam a történet alatt az értelmet a szemében és néha ő is mutatott képeket, vagy érzést próbált átadni, ami az apjával volt kapcsolatos. Több dolgot már megtudott róla a többiek által. Alice és Esme nagyon szívesen meséltek neki E… róla.

Még mindig fáj a neve. Erősnek kell most lennem. Nem hagyhatom, hogy a szomorúságom – amit magamnak okoztam – és a bűntudatom legyőzzön. Nem mutathatom gyengének magam a lányom előtt.

Egy szó nélkül hallgatta, figyelte végig a mondandómat.

EDWARD

Az ágyon fekve, fejem alatt a karommal néztem végig, ahogy a földre ejti a lepedőt, összeszedi a ruháit és felöltözik. Eszembe jutott, mikor első alkalommal voltam Bellával. Egy hotelba mentünk. Pontosabban kísértem el.

Mikor távozott, egy részem megkönnyebbült, másik részem pedig azt akarta, hogy utána menjek, hogy tudjak rá vigyázni, megóvjam mindentől, és vele legyek. Így követni kezdtem.

Fájt, mikor megláttam, hogy emberi vérrel táplálkozik. A szemszínéből arra következtettem, hogy nem iszik embervért, de tévedtem. Ismét. Nagyot nyeltem, ahogy megéreztem a vér csábító szagát, viszont nem hagyhattam, hogy mással is megtegye, így utána eredtem, miután az egyik bokorba rejtette a hullát. Majdnem elkapta a következő áldozatát, mikor sikerült a karjánál fogva elvinnem onnan. Persze, hogy veszekedett velem egy sort, de a végén alkut kötöttünk. Vagy csak ő engedett?

- Rendben. Ha másképp nem tudok már megszabadulni tőled, akkor játszunk. Fogócskázzunk. Ha utolérsz, a mai éjszakát rád áldozom a drága életemből. – nem tudtam tovább visszatartani, felnevettem. – Kérdezhetsz tőlem Bármit. Válaszolok rá. De, ha nem kapsz el. Akkor lekopsz és úgy teszel, mint aki nem ismer. Oké? – Semmi esélye sincs ellenem, de megmosolyogtatott, a naivsága. Megfogtam kinyújtott kezét és megráztam.

- Rendben.

- Ja és még valami. Adj előnyt.

- Minek, ha te vagy a Vadász?

- Mert egy: nő vagyok, kettő: nem vagyok teljesen vámpír, tehát nincsenek olyan kifinomult érzékeim, mint neked. – Ezzel egyet kellett értenem. Már csak azért is, mert én voltam a leggyorsabb a családban. Bólintottam egyet, mire már ott sem volt. Néztem, ahogy futásnak ered és megpróbálja becserkészni áldozatát. Szinte megbabonázott az egész teste. Nem tudtam elfordítani tekintetem a formás lábairól és a fenekéről. Megráztam egy kicsit a fejem, mikor tudatosult bennem, hogy el kell kapnom. Már csak karnyújtásnyira volt tőlük, mire sikerült elérnem.

- Nyertem. – mondtam halkan a fülébe. Fújtatott egyet. Olyan jó volt, ahogy egész teste hozzám préselődött... de muszáj volt felállnom, mielőtt meggondolatlanságot követek el. Segítettem neki is felállni. Viszont a következő tettemet nem tudatosan csináltam. Egyszerűen valahogy rá kellett vennem, hogy térjen vissza a helyes útra. Így magyarázom magamnak.

- Nem ért! Már benn voltam a....

- Mivel tudnálak rávenni, hogy ne ölj? Gondolj apádra! Jasperre! Egy apa büszke lenne, ha olyan gyönyörű lánya lehetne, mint te. Ne rontsd el azzal, hogy gyilkolsz. – És amikor megláttam a kis piros, tűzrózsákat az arcán, eldöntöttem, hogy nem fogom hagyni elmenni legközelebb.

- Nem hiszem. De menjünk. Ha már nem tűntél el, akkor betartom, amit mondtam. – Láttam, ahogy ellép mellőlem és elindul valamerre, de én lefagyva álltam még mindig az előző helyemen. – Most akkor jössz vagy nem?

- Hova is megyünk? – Gyönyörű volt a mosolya, ahogy felém fordult vele.

- Egy hotelbe.

(…)

- Nem akarsz végre megcsókolni? – szinte hangtalan kérés volt, de éreztem benne, a felszólítást is. Egy másodpercig nem tudtam mi lenne  a helyes. Nagy levegőt vettem, megnedvesítettem az ajkaimat, és lesz, ami lesszel, megcsókoltam. Mintha egy atombomba robbant volna közöttünk, ahol összeértek ajkaink és bőrünk. Egyre csak többet, többet és többet akartam belőle. Lassan mélyítettem el csókunkat és egész testét bejárták kezeim. A csípőjén állapodtam meg, és egy pillanatnyi szünetet hagytam neki,m hogy levegőt vehessen. Úgy ziháltam, mintha egy maratont futottam volna le. De képtelen voltam a bőrétől elszakadni, így áttértem a nyakára. Hamar visszataláltam a szájához és egyre vadabbul csókoltuk a másikat. Nem bírtam tovább, letéptem róla  pólóját. Azzal sem foglalkoztam, hogy esetleg nem hozott másikat. Alice – remélem nem sokat, de – látta, és majd talán hoz váltóruhát. Derekánál fogva felemeltem és az ágyra raktam, majd felé gördültem. Végig csókoltam a felsőtesttét. Oldalán simítottam a kezem és jutottam el a nadrágja széléig. Egyre hangosodó sóhajokat csaltam ki belőle. Körmeivel végig szántotta  hátam és erősebben szorított magához.

Szinte még most is éreztem a testemen az ő testét, és hallottam a hangját magamban. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, nem akarom, hogy észre vegye, hogy készen állok még egy-két menetre, így inkább eltereltem gondolataimat. Továbbra sem vettem le szemeim öltözködő alakjáról, de gondolatban már teljesen máshol jártam.

Egy vadászata alkalmával találkoztunk össze vele. Már akkor levett a lábaimról. Persze nem viselkedtem vele valami kedvesen, amit azóta már vagy ezerszer megbántam. De akkor egy betolakodónak éreztem és haragudtam rá, mert nem láttam a fejében lévő gondolatokat.

Alice látta reggel, hogy Victoria mifelénk menekül. Nem akartunk galibát a farkasokkal, ezért meg akartuk állítani és megkérdezni tőle, hogy mi járatban van, mikor megláttam még egy vámpírt. Csak homályosan villant fel a látomásban, aki Victoria után rohan. De nem tudtuk eldönteni, hogy a társa, vagy éppen az ellensége. A farkasok is homályosították a képet, de a környezetet tisztán látta – így én is - , hogy hol fogunk összetalálkozni velük. Nem törődve  Emmett jelzett, hogy neki Victoria kell, így a másikat magamnak akartam. Vonzott valami, hogy kiderítsem ki az. Futásnak eredtem, és mikor Ő ugrott, én is a levegőbe emelkedtem. A derekánál fogva kaptam el és rántottam magammal a földre. Leszorítottam, hallottam Victoriát nevetni, majd Jasper és Emmett utána eredt, mielőtt meglógna. Gyorsan lelökött magáról, vagy legalábbis megpróbálta, mert összefogtam a csuklóit erősen. Viszont arra nem számítottam, hogy megfordul, így kicsavarta a kezeit az enyémekből. Kezdett bennem felmenni a pumpa. Miért nem hagyja magát egy kicsit? Csak kérdezni szeretnénk tőle, nem megölni. Egy szempillantás alatt mögém került. Egy lökést éreztem és a legközelebbi lökött, viszont az utolsó másodpercben felemeltem a lábam, és a lendülettől hajtva, felfutottam a törzsén. Előtte értem talajt, így újra szemben álltunk egymással. Ekkor ütötte meg a fülemet egy szívdobogás. Lassabb volt, mint egy emberé, így hirtelen nem is tudtam, hogy kié, vagy honnan jön. Nem akartam elhinni, hogy az előttem lévő személytől eredhet. Nem sok emberit véltem felfedezni benne, a szemeit leszámítva. Nem volt időm tovább gondolkodni rajta, mert nekem támadt. A jobb öklét használta, de gyorsabb voltam nála. Nem sokkal, csak egy tizedmásodperccel talán. Elkaptam és megpördítettem. Ezzel elértem, hogy ismét közel legyenek a csuklói egymáshoz, két kezembe fogtam hát őket, ezzel is féken tartva a gazdáját. Majd rájöttem, hogy a legjobban azzal tudom visszatartani, ha a nyakát fogom kezeim közé. Elengedtem egy kezemmel és kecses nyakára csúsztattam a másik kezem. Nem adta magát egy könnyen. Komolyan kezdett megizzasztani ez a nő. Rálépett a lábamra, mire a meglepődöttségemben elengedtem a nyakát, ő pedig cserébe hátrébb lépett és lefejelt. Hallottam, ahogy az orrom eltörik. Odakaptam, mire ő megfordult, kirúgta a lábam alólam, a hasamra fordított és rám térdelt. Azt hittem eldobom az agyamat. Képes egy vámpírt a földre fektetni. Ahogy rajtam volt éreztem, hogy a vér suhanását az ereiben. Kezeimet a hátam mögé húzta. Megpróbáltam szabadulni, vagy elérni, hogy lazítson a szorításán, de nem sokat tudtam vele elérni. Csak annyit, hogy szorosabban fogott. Vajon képes elérni, hogy eltörje a karjaimat? Megválaszolta ki nem mondott kérdésemet.

- Hiába próbálkozol. – súgta a fülembe. Majd tovább szorított. Nem sokáig bírtam tartani magam. Tudom, hogy nem éppen férfias cselekedet, de éreztem a hajszálrepedéseket a csuklómon, szóval felszisszentem. Hallottam a többiek gondolatait és lépéseiket, örültem, hogy már közelednek és talán leszedik rólam ezt a nőszemélyt. Emelkedni kezdett velem együtt és végül maga előtt tartott, mint egy túszt, háttal nekik. Apám szépen kérte, hogy engedjen el, de persze, hogy nem tette meg. Szorította még a kezeimet, láttam Esme arcán a fintort és, hogy fáj látnia, ahogy szenvedek. Majd megláttam Jasper fejében ezt a lányt, csak fiatalabban és boldogabban. Elég undokul viselkedtem vele, miután a családom meghívta a házunkba. Egyedül Rosalie értett velem egyet. Ami meglepő volt, ugyanis soha nem értettünk az előtt egyet semmiben sem.

Az arcomba dobott ruha hozott vissza az emlékből. Már felöltözve állt előttem, kaján vigyorral a gyönyörű ajkain. Lenéztem a mellkasomra, hogy lássam mit vágott hozzám.

- Emlékül, hogy legyen miről eszedbe jussak. – kacsintott még rám, majd kilépett a szobámból. Sóhajtva ültem fel és fogtam a kezembe az aprócska fehérneműt. Az ágy mellé dobtam. Újabb emlék villant szemeim elé.

Az én szobámban feküdtünk, a keskeny fekete, bőr kanapémon. Azon törtem a fejem már előtte is, hogy le kellene cserélni, valami nagyobbra. De nem akartam Bellát megijeszteni ilyennel, bár szerettem volna, ha mindennap így ébredne, a karjaim közt. Éreztem, hogy elkezd mocorogni, és álmosan nyitja ki a szemeit. Összeakadt a pillantásunk és mintha örömöt láttam volna csokoládébarna szemeiben. Felhajolt hozzám és hozzáérintette finom ajkait enyémekhez. Csak egy pillanatig tartott, de abban a pillanatban a mennyországban jártam. Eltűnt a fürdőben, én pedig végig hallgattam, ahogy a vízcseppek a bőréhez érnek. A következő pillanatban már mellette álltam a víz alatt. Gyengéden végigmostam a testét, majd viszonzás után, fürdőlepedőbe csavarva mentünk vissza a szobámba felöltözni.

Végig néztem, ahogy a ruhákat magára húzza, és úgy éreztem, hogy kínozni akar. Miután végzett elém lépett és elég feltűnően simította meg a nadrágom elejét. Felnyögtem, és már kaptam volna utána, mikor elillant mellőlem. Tekintetem a kanapéra vándorolta és akkor vettem észre, hogy egy kis anyagocska ott maradt mellette, a földön.

- Bella, nem felejtettél el valamit? – emeltem fel és tartottam magam előtt. Hátrapillantott a válla felett és mosolyra húzta ajkait.

- Tartsd meg. – megrántotta vállait és kiment a szobából. Felnevettem a cselekedetén, zsebre vágtam a kis anyagot és utána eredtem a földszintre.

17. fejezet

Edward

Az emberektől már sokszor hallottam, hogy nyomorúságos, borzalmas az életük. Carlisle-tól is hallottam már, mikor egy-egy eset után haza jött a kórházból nem tudta megmenteni a beteget.

- Borzalmas, hogy ilyen rövid az emberi élet, és vannak, akiket nem lehet meggyógyítani.

De igazából fogalmuk sincs arról, hogy mi a valódi szörnyűség. Hogy milyen érzés egy olyan helyen élni – már ha azt, hogy „vagyok” életnek lehet nevezni. Azt tenni, amit nem akarsz, amitől már szinte undorodsz. De meg kell tenned, mert ezt választottad, hogy megmentsd a szeretteidet.

Minden héten kétszer átélem ugyanazt. Nem akarom. Tiltakozok, de annál rosszabb utána. Látom a szemükbe a félelmet. Hallom a félelemmel átitatott gondolataikat. Érzem elernyedő testüket a karjaim között. Hallom, ahogy elégedetten felsóhajtanak a szörnyek egy-egy lakoma után. És érzem a kielégülést, amit az áldozatok hoznak el nekem.

Meg sem közelíti az állatvér az emberit. Mintha egy bolhát akarnánk egy bálnához hasonlítani. Körülbelül annyi az egésznek az értelme. Most is érzem a mérget termelődni a számban, ahogy ezekre gondolok.

Hiába győzködtem Arot a felől, hogy nem fogok emberi véren élni. Nem értem el vele sokat. Már ha nem soknak vesszük azt, hogy új márvány lépcsőt kellett csináltatnia másnap. Szerencse, hogy elég kemény a testem. És kaptam egyelőre egy testőrt is. Hátha valami hülyeséget csinálnék. De életem – létezésem – legnagyobb hülyeségét már megtettem. Ennél nagyobb kárt nem igazán fogok tudni okozni. Akkor sem, ha még vagy ezer évig éle… létezem.

Otthagytam a családom és a létezésem értelmét Forksban, azért hogy ne neki kelljen eljönnie ide. Ez egy hosszú történet, hogy miért is. És bonyolult is.

Kopogtatnak az ajtón. Nem értem minek. Itt úgy sem lehet az embernek magánélete.

- Gyere! – kinyílik az ajtó és újdonsült Testőröm lép be. A szokásos öltözékben van. Fekete köpeny, alatta pedig szintén fekete ruha.

- A Mester látni akar. – és már itt sincs. Egyáltalán nem kedveltük meg ez idő alatt egymást Jane-nel. Az öccsével meg pláne. Nagyon élvezik, ha rajtam gyakorolhatnak. Vagy így akarnak ellensúlyozni, hogy hallom a gondolataikat?

Felkeltem az ágyról, magamra terítettem a köpenyt és már követtem is Jane-t a trónterembe.

Bella

Miután elmeséltem az egész családnak, hogy mi történt egy órája a kisházban, mindannyian csendben ülnek. Az ablak előtt álltam meg, Renesmee pedig Daniellel maradt a kis házban.

Mielőtt elmagyarázhattam volna a dolgokat neki, megjelent Dan, amiért most egyelőre hálás voltam. Nem tudom még meddig húzhatom az időt. Talán őt nem zargatja ezzel, különben csúnya világ lesz.

- Én nem csodálom, hogy ilyen Csodagyereketek van. – vont vállat Emmett lazán és nézte tovább a tévét. Egy emberként fordultunk felé. Én még a szemöldököm is felhúztam. – Most miért néztek így? Edward is tehetséges, meg Bella is különleges. Azon lepődtem volna meg, ha a gyerek nem lesz az valamiben. – mikor kimondta  nevét, olyan volt, mintha szíven szúrtak volna. Még magamban sem merem kimondani a nevét, nem hogy hangosan. Ő meg itt dobálózik vele. – De nekünk mikor mutatja meg?

- Nem tudjuk, hogy mindenkin működik-e. Edward képessége sem működik Bellán. – szólalt meg Jasper. A kétszemélyes kanapén ül, mellette szorosan Alice. Örülök a bátyám boldogságának, de irigylem is érte. Neki itt van a párja.

- A pajzsa miatt.

- Ez olyan, mint a gondolat átvitel. Csak emlékkel.

- Fiam, jól érzed magad? – próbálja apám elrejteni a mosolyát, de nem igazán sikerül.

- Miért? – fordult felé értetlenül Emmett.

- Mert olyan „okosakat” mondasz most, drágám. – lépett a férje mellé Rose és egy puszit nyomott az arcára.

Az elkapta a derekát és az ölébe húzta. Elkaptam a tekintetem róluk. Mi van ma velem? Találkozik a tekintetem Esmejével. Halványan elmosolyodik és látom az együtt érzést és a sajnálatot benne. Tőlem csak egy fintorra futja.

- Ki kell próbálni, hogy még mire képes az unokám. – melegség öntötte el az utolsó szónál a szívem, ahogy Carlisle kiejtette.

- Lehetek az első? – lelkesült fel a nagy medve. Eddig tartott a komoly formája.

- Már csak a harmadik lehetsz Emmett. – hallottunk egy hangot a bejárati ajtó felől. Hatalmas mosollyal az arcán lépett be karján a kislányommal Daniel. Amint meglátott már kapálózni kezdett felém. – És van még valami. – azzal letette a földre, a talpaira  lányom, aki egy kicsit megbillenve, de megtartva  az egyensúlyát, elindult felém.

Szó szerint mindenkinek tátva maradt a szája döbbenetében. Én inkább csak lesokkolódtam. Ijedten néztem Carlisle-ra, aki hasonló szemekkel nézett vissza rám. Két lépéssel előttem megállt és seggre csücsült volna, ha nem nyúlok érte. Elnevette magát és összecsapta a kis kezecskéit. Felvettem a karomba és sok puszit nyomtam az arcára. Ő az egyedüli jó dolog az életemben most már. És ezt is Neki köszönhetem.

- Vállalom! – állt fel és nyújtotta a kezeit Emmett. A lányom felé fordultam először.

- Kicsim, most Emmett bácsinak is mutass hasonlót, mint ott kint nekem, rendben? Mutass neki valami szépet. – bólintott egy aprót és nyújtotta a kezét Emmett arcához, de azt nem engedte, hogy átvegye tőlem. Láttam elhomályosodni a szemeit. A mosolya egyre nagyobb lett, majd pár pillanattal később ismét a jelenben volt.

- Milyen volt? – kérdezte Rose és közelebb jött hozzánk. Tőlem mégis tartva a távolságot.

- Hihetetlen. Ha nem magam éltem volna át, el sem hiszem.

- Én is így voltam vele. – lépett közelebb Dan, miközben a derekamra tette a kezét. Úgy láttam ez nem csak nekem tűnt fel a szobában egyedül.

- Szabad? – nézett rám Rosalie. Biccentettem neki és hagytam, hogy közelebb lépjen.

Ugyanaz játszódott le, mint az előbb a férjénél. Majd szép lassan mindenkin. A végén már láttam a lányon, hogy kimerítette  a dolog, így rá hivatkozva elhagytam a Cullen házat. A többiek még azt beszélték meg, hogy kinek mit mutatott meg. Általános dolgokat vetített le nekik, mint, ahogy játszanak vele, ahogy Esme megeteti, Carlsile dolgozószobája, mikor méregeti és csiklandozza, vagy mikor Emmett játszik vele.

Amint betettem a kiságyba, már mélyen aludt. Dan megállt az ajtóban. Összefonta kezeit a mellkasán. Adtam még egy utolsó puszit a kislányomnak, majd kézen fogtam Dant és átvezettem a hálóba.

Becsuktam és kulcsra zártam az ajtót. De nem fordultam még felé. Nem is tudtam igazán, hogy mit akarok most tőle. Mintha nem is én irányítottam volna a testemet.

- Mit csinálsz? – kérdezte érdeklődve, de nem jött ő sem közelebb hozzám.

- Szeretsz még? – nem volt erősebb a hangom a suttogásnál. De nem féltem, hogy nem hallja meg.

- Tessék? Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Persze, hogy szeretlek.

- Akkor segíts. – ahogy felemeltem a fejem éreztem meg, hogy két könnycsepp végig csúszik az arcomon. Fel sem tűnt, hogy könnyezek. Dan arca elgyengült, de még mindig ott állt az ággyal szemben.

- Miben?

- Segíts, hogy elfelejtsem Őt. Igazad volt a minap. Igaz, hogy a lányom döbbentett rá, mikor meghallott minket veszekedni, de igaza van. Én… Haragszom rá, gyűlölöm, amiért ezt megcsinálta velem. Velünk. Hogy nem hagyta, hogy én csináljam, ahogy elterveztem. Tudom, hogy azt mondtam neki, nem akarom többet látni, és meg is fenyegettem, hogy megölöm, de…

- … de akkor is őt szereted. Megértelek, Bella. Legalábbis azt hiszem. Ez érthető is. Hiszen tőle van Renesmee.

- Egy gyerek nem köt össze két embert. – elfordult tőlem. – Mielőtt elment volna, megkérdezte, hogy miért nem adtam neked egy esélyt soha. – felém kapta a fejét és összevonta  szemöldökét.

Egyenesen a szemébe néztem. A könnyeim még mindig folytak az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy akkor éppen miért sírok.

- Te mit válaszoltál neki?

- Nem válaszoltam. Kikerültem a kérdést.

- Miért?

- Annyiszor megpróbáltuk megölni a másikat Dan. De aztán mégsem tettük meg. Soha.

- Ami késik, az nem múlik.

- Ezt most te sem gondolod komolyan. – majdnem elnevettem magam.

Tudom, hogy most már nem ölne meg. Semmi pénzért. Három okot is feltudok hozni: 1: szeret engem; 2: fontos neki Renesmee; 3: nem tudna két lépést sem tenni, Jasper bosszút állna. És a többi Cullen is. Ezt persze nem osztottam meg vele. De szerintem magától is tudja.

- És nekem válaszolsz?

- Mert azt gondoltam mindig is, hogy jól elvagyok én magamban. Meg talán az is benne van, hogy féltem. Tőled. Az érzéseimtől. Mindentől. Hogy elgyengülök és egy gyenge pillanatomban mégis csak végzel velem. A vadászoknak mindig azt tanítják, hogy ne bízzon senkiben sem. Felelőtlen lettem volna, ha egy híradóba bele szeretek. De a legfőképp ami visszatartott az az volt, hogy nem tudtam igazán komolyan gondolod-e. Valódiak-e az érzéseid irántam. Ennyi.

Néma csend állt be közénk. Ő emésztette a hallottakat, én meg hagytam.

- És most? Még mindig kételkedsz az érzéseimben? De hogy lehet az, hogy az információk, amiket átadtam, azokat elhitted, de amit rólunk mondtam azt nem?

- Az infókat sem hittem el mindig. De úgy voltam vele, hogy ha átversz – megvontam lazán a vállaim – megkereslek és megöllek. Aztán keresek helyetted valaki más informátort.

- Menyire könnyen dobálózol az életekkel. – vált gúnyossá a hangja.

- Egész életemben ezt csináltam. Már belejöttem. És visszatérve az előző kérdésedhez… - áthidaltam a kettőnk között lévő távolságot, de nem eresztettem el a tekintetét – … most már hiszek neked. Azt akarom, hogy bizonyítsd is be az állításodat.

- Szóval adsz egy esélyt?

Bólintottam. Ő pedig megcsókolt.

Edward

Sötét volt, ahogy átléptük Volterra kapuit. Néma csendben suhantunk a város utcáin. Jane, Demetri, Alec és én. Behajtani voltunk. Pénzt. Nem értem miért kell a Volturinak pénz, ha úgysem költik el soha. Mi legalább elmentünk vásárolni. Főleg Rose és Alice. Alice. Az idegesítő kis törpe. Mennyire hiányzik most. Meg persze a többiek is.

- Ne rágd már magad, Edward! Azzal nem lesz jobb. – ért utol Demetri. Még vele értem meg magam a legjobban.

- Kösz. – morogtam az orrom alatt, majd előttük léptem be a várba. Lehajtottam a fejemről a csuklyát és a szobám felé vettem az irányt egyből.

- Hé! A Mesternek beszámolót kell adni! – kiáltott utánam Demetri.

- Ti is ott voltatok nem? – ennyivel el van intézve a részemről. Nem jó pofizni jöttem ide. Két év múlva pedig már itt sem leszek.

Nem ért már a lábam földet, mikor hatalmas kín vette hatalmába testemet. Mindenem fájt. Az izmaim begörcsöltek, nem jutottam levegőhöz. Jane.

- Engedd el őt! Hagyd békén!

- A Mester mindenkit látni akar.

- Ez akkor sem megoldás mindenre! Ő itt kegyelmet élvez, mert egy Cullen. Szóval hagyd békén.

- Csak azt a szukát védi, amelyik gyáva volt ide tolni a képét! Nem fogok vele másként bánni.

Nem múlt a fájdalom. Tudom, hogy nem lehetséges, de kezdett elmenni a látásom is. Majd hirtelen abba maradt minden. Összerogytam a kőpadlóra és ziháltam, levegőért kapkodtam, mint egy fuldokló. Még nem jutottak el az agyamig a szavak, amiket Jane mondott. Még nem.

- Ne beszélj így Belláról! Tudod jól, hogy Aro nem szereti, hogy ilyen vagy. És most menjünk. Ne várakoztassuk meg továbbra is.

Kellett még pár pillanat, mire magamhoz tértem, majd én is követtem őket.

A recepciós pulthoz közeledve már hallottam Sylvia gondolatait. Egyfolytában csak rólam ábrándozott. Nagyon bosszantó tud már lenni fél év után. Azt hinné az ember, hogy egy idő után hozzá lehet szokni a kellemetlenségekhez, de ez nem igaz. Ebben jelenleg nem igaz. A vér már más kérdés.

Megszaporáztam lépteimet, de pont felállt és utánam szólt, mielőtt beléphettem volna a terembe.

- Mr. Cullen! Levele jött. – felém nyújtotta a borítékot és az asztalon áthajolva mutatta nekem kebleit. De a nyakától nem tudtam elválni. Láttam az ereket a nyaka mind két oldalán és bennük az éltető nedűt. Nyeltem egyet, elmormogtam egy köszönömöt, majd a ruhám alá rejtettem a drága kincsemet.

Még aznap éjjel feküdtem a szobámban az ágyon. Néztem a plafont és hagytam, hogy a lelkiismeret-furdalásom vegye át a hatalmat felettem. Este amint a szobámba értem feltéptem a borítékot és elolvastam a levelet.

Összeszorult a nem létező szívem, mikor azt a részt olvastam, hogy milyen sokat fejlődik a  lányom és milyen rosszul néz ki a Szerelmem, de már kezdi összeszedni magát. Harag öntött el, hogy megtudtam Daniel a közelükben van. Biztos, hogy Bellát akarja megszerezni. Behálózza a lányomat is. El fogom veszíteni őket. Ilyenkor egy hang megszólalt a fejemben, hogy már elveszítetted őket. Mennyire igaza van! Akkor, amikor igent mondtam Aronak. Mikor elküldtem a levelet. De késő bánat. A többi közé zárom a levelet és visszafekszem az ágyra. Magam elé idézem Szerelmem alakját. Dús, hosszú, gesztenyebarna haját, telt idomait, hosszú, vékony lábait. És mellé elképzelem a lányomat is, a leírtak alapján. Rá hasonlít. Egyértelműen. Bár az én szemeimet és hajszínemet örökölte,de a vonásai Belláé. Mindig is egy ilyen gyereket szerettem volna. Elmosolyodtam a gondolatra és lehunytam a szemeimet.

Egyszer csak nyílt az ajtó és egy szőke fej kukucskált be rajta. Hatalmas mosoly játszott az ajkain, ahogy félig behajolt az ajtón. A gondolataival már nem is foglalkoztam. Kezdem megszokni őket.

- Zavarlak?

- Nem.

Felültem és megpaskoltam magam mellett a helyet. Azonnal helyet foglalt.

- Mi járatban vagy?

- Csak látni akartalak. Felix mondta, hogy nem vagy valami jó hangulatban és hátha én feltudlak majd dobni. – oldalra hajtotta a fejét én meg most először, hogy itt vagyok, elröhögtem magam. Társaságot küldenek nekem. Ez hihetetlen.

- Miért hiszi azt, hogy rád van szükségem? Egy nőre?

- Egy nő ellen a legjobb orvosság egy másik nő.

Leolvadt a mosoly az arcomról. Térdeimre támaszkodtam és a padlót kezdtem fixírozni.

- Ő ellene nem. Ellene nincs orvosság.

- Elmondod?

- Nem akarlak vele untatni.

- Nem untatnál, Edward. – vállamra tetette a kezét és megszorította egy kicsit. – Könnyíteni szeretnék a terheiden. Mondd el. Mesélj nekem róla.

Felé fordítottam a fejem. Amint találkozott a tekintetünk, mintha egy másik világba kerültem volna. Karmazsinvörös szemei nyitottak voltak, várakozóak és gyönyörűek.

- Most inkább ne. Nem akarok beszélgetni. Róla meg végképp nem.

Egész éjjel nem szólaltunk meg.

Na, hogy tetszett? Kíváncsi vagyok ki mire gondol a két fő-fő szereplőnk éjjeli tevékenységével kapcsolatban! J És Természetesen a véleményeitekre is!

Mivel jövő héten elutazom, utána pedig tanulnom kell, nem tudom, hogy mikor fogok tudni ismét egy fejezetet hozni, de igyekszem vele. Kérlek ne fosszatok meg a véleményektől, kritikáktól és persze a pipáktól se! Azokból tanul az ember és válik egyre jobbá!

Jó olvasást! J

UI: Azt is megírhatjátok, hogy Edward volterrai „életét” szívesen olvasnátok-e, mert akkor megírom, hasonlóan, mint ebben a fejezetbe.

16. fejezet (Második rész eleje)

Sziasztok!

Ha vén még olvasóm, amiben nagyon, de nagyon, de nagyon bízok, akkor nekik (vagy az új idetévedőknek) itt az új (utolsó) fejezet. Mivel többen szavaztatok arra, hogy folytassam fejezettel, így ezt fogom tenni. Ebben a hónapban sikerült munkát találnom, ami egy kicsit lefárasztott, ráadásul a gépem akkumulátorja is kezdi megadni magát, szóval egy szó mint száz, nem volt időm és energiám írni. De végre elkészültem vele. Nem ígérem, de kilátásban van, hogy hétvégén hozok egy új fejezetet. De be is fejezem a szövegelést.
Jó olvasást! :)

Bella

Napok, majd hetek teltek el úgy, hogy csak ültem az ágyamon, vagy éppen Edward szobájában és csak néztem ki a fejemből. Senkihez nem szóltam, senkivel nem foglalkoztam, aki bejött hozzám. Persze mindig jött valaki, hogy ellenőrizze jól vagyok-e. Nevetséges. Mégis mitől lennék jól?

Carlisle is elvégzett pár vizsgálatot rajtam közben. Nem tudta megállapítani, hogy kisfiú, vagy kislány lesz-e, mert elmondása szerint, van körülötte egy burok, ami megakadályozza az ultrahang átjutását. Nem érdekelt a neme, csak az volt a fontos, hogy egészséges legyen és megszülessen.

Folyamatosan csak azon törtem a fejem, hogy mit rontottam el? Hogy miért ment el? Hogy miért nem voltunk jók együtt. Tudom, hülye voltam, mert veszekedtem vele, meg makacskodtam, de én ilyen vagyok! És ő próbálkozott megváltoztatni… de eltaszítottam magamtól. Edd meg, amit megfőztél! Azon voltam eddig, hogy eltaszítsam magamtól, de most, hogy  végre sikerült, azt akarom, hogy mellettem, mellettünk legyen. Nem vagyok normális.

Újra lepergett a szemeim előtt, ahogy elmegy. Ahogy küzdünk, de őt mégsem tudom megakadályozni. Én lennék a legjobb vámpírvadász, vagy mi fene, erre egy nyamvadt vámpírt nem tudok visszatartani! Ahogy simán leemel magáról, átugrik felettem, majd Aróhoz lép…

Azóta nem aludtam egy szemhunyásnyit sem, hogy elment a Volturival. Ha lehunytam a szemem, őt láttam vörös szemekkel, amint rám vicsorog. Persze, nyitott szemeim előtt is látom, de egy fokkal rosszabb álmomban. És legtöbbször egy halott kisfiú, vagy kislány teste felett bámul engem. Vadászni eljártam, mert nem akartam, hogy a kislányomnak bármi baja legyen. Persze kizárólag Jaspert viseltem el magam mellett ilyenkor. Elzártam az érzéseimet és tettem, amit eddig. Vele sem beszéltem sokat. Képtelen voltam rá, hogy beszélgessek bárkivel is.

Két hét sem volt vissza a szülésig, mikor egy váratlan látogató érkezett. A kis házban voltam és a szokásos napi tevékenységemet folytattam, vagyis a hálóban ültem és Edward egyik itt hagyott ingjét szorongattam, mikor kopogtak. Nem foglalkoztam vele, Cullenék tudták, hogy úgy sem nyitok ajtót, így simán bejöttek. De az illető nem tett így. Tovább kopogott, majd ököllel verte az ajtót. Egyszer, kétszer, háromszor… A tizedik után már felpattantam és kinyitottam az ajtót. Épp a torkának akartam ugrani az illetőnek, amikor felfogtam, hogy ki az.

- Na, végre! Én… - Daniel állt az ajtóban. Azzal a lendülettel, ahogy kinyitottam, ő előre lépett, én meg rávágtam az ajtót. Hallottam, ahogy az ajtónak csapódik, de nem érdekelt. Visszasétáltam a hálóba és folytattam a tevékenységemet. – Bella! Ne csináld ezt! Visszajöttem! Csak miattad, és így üdvözölsz? – kiabálta kintről. Láttam, hogy elhalad az ablak előtt a Cullen villa felé. Majd ők tájékoztatják, vagy elküldik. Mit bánom én! Nem érdekel. Hagyjon békén. Behunytam a szemem és egy nagyot szippantottam az ing illatából. A következő pillanatban kivágódott az ajtóm, és Dan beviharzott a szobámba. Láttam, ahogy vigyorogva rám akar ugrani, de gyorsabb voltam és kitértem az útjából. Pontosabban gyorsabb lettem volna, de a nagyon nagy hasam miatt ez csak lassan sikerült, így elkapta a karomat és visszarántott az ágyra. Kiszaladt a levegő a tüdőmből és egy pillanatra elsötétült minden. Legyengít a terhesség. Felmordultam, ahogy nagy nehezen ülőhelyzetbe tudtam magam tolni és megsimogattam a hasamat.

- Én is örülök neked, köszönöm jól vagyok. Ó, és mit keresek itt? Gondoltam….

- Nem érdekel. – felálltam és a konyhába sétáltam, egy csomag vérért. Mióta megnőtt a hasam, nem tudtam elmenni vadászni, így Jasper és Emmett mindig hoztak nekem egy szarvas, vagy puma lecsapolt vérét.

- Én azért elmondom. Szóval…

- Nem érdekel. – jött utánam és azért persze, hogy elmondta.

- … arra gondoltam, hogy itt maradok és vigyázok rád.

- Felesleges.

- Azt rögtön gondoltam, de…

- Menj el!

- …Jasper és apád azt gondolták, hogy én talán visszahozhatlak az életbe. És ki más értene jobban egy háromnegyedben vámpír csecsemőhöz, mint aki szinte maga is az… Na jó, csak félig, de most az az egy negyednyi vámpírgén, már nem oszt, nem szoroz, nem igaz? Ráadásul van egy húgom és tudom hogy kell felnevelni. Ha már az a szerencsétlen apja nincs itt a gyereknek, akinek… - elpattant valami bennem. Összeszorítottam az öklöm a pohár körül, aminek hatására beterített a vér, és magamat is meglepve, Danielnek ugrottam. A falnak szorítottam és rámorogtam.

- Ne. Merd. Őt. A. Szádra. Venni!

- Nyugalom, Bella. Nem tesz jót a gyereknek, ha idegeskedsz.

- Akkor tűnj el! – elengedtem és elkezdtem feltörölni a kifröccsent vért.

- Nem megyek el. – vált komollyá a hangja. Megálltam a mozdulatban. – Anthony tudomást szerzett rólad és a gyerekről. Meg akar találni.

- Nem a Volturihoz állt be? – Még egy gond a fejemen. Hurrá!

- De igen. Csakhogy Aro elküldte, miután volt egy kis nézeteltérése a barátoddal.

- Mi történt? Nem esett Neki baja, ugye?

- Neki nem. Anthonyról ez már annyira nem mondható el.

- Az nem érdekel. Maradhatsz. De csak a szülésig. És légy láthatatlan. – azzal hátat fordítottam  neki, és a szobámba mentem.

Kimerülten ültem le a nappaliban lévő kanapéra. Tenyerembe temettem az arcom és csuktam be a szemeimet. Szinte lehetetlen, de hulla fáradtnak éreztem magam. Besüppedt mellettem a kanapé majd egy kar ölelte át a vállam.

- Jól vagy? Fáradtnak látszol.

- Komolyan mondod? – morogtam gúnyosan a tenyerem mögül. – Renesmee most mozog a legtöbbet. Ha nem a saját szememmel látnám, el se hinném, hogy milyen gyorsan tud irányt váltani. Főleg miután rájött, hogy gyorsabban is képes mozogni. – megráztam mosolyogva a fejem és Daniel vállának dőltem.

- Emlékszem, mikor először szökött meg tőlem.

- Én is. Vicces volt.

- Már akinek. – fintorodott el, előttem pedig lepergett a jelenet ismét.

Hét hónapja van már nálunk Daniel. Utólag mondta meg Jasper, hogy ő hívta ide, hátha ki tud billenteni a katarzisból. Végül jól jött, hogy itt volt a szülésnél, mert ő mentett meg. Azt hittem, hogy simán fog menni a szülés, de persze, mostanában semmi sem megy simán. Leállt a szívem, és nem tudott Carlisle újraéleszteni, a vámpírméreg pedig nem hat már a szervezetemre. Legalábbis nem úgy, ahogy az jó lett volna nekünk. Aztán egyszer csak a semmiből – ismét Jaspernek köszönhetően –, előkerült Daniel egy fiola méreggel. Injekciós tűvel a szívembe juttatta, megharapott és a voálá meggyógyultam. Persze nem ilyen egyszerű a történet. A mi mérgünk – ami nem is méreg valójában, csak altató hatása van az emberekre – egymásnak gyógyír. Vadász vadász között alkalmazva.

Pár óráig nem láthattam a lányomat, amíg fel nem épültem annyira, hogy esetleg ne támadjak neki. Persze ez feldühített, mikor Rosalie elvitte, de egyrészt igazat adtam neki. Így hát Emmett és Jasper megitattak, majd egy kis pihenés után végre a karomba adták. Azonnal beleszerettem. Olyan pici volt és puha és imádnivaló. Mikor ide adták féltem, hogy hátha rosszul fogom meg és baja esik, de amikor rám nézett a nagy zöld szemeivel, elmúlt a félelmem. Rám mosolygott és a kis karocskáival kezdett kapálózni. Elmosolyodtam és megsimogattam az arcát. Elcsendesült, lehunyta a szemeit és elaludt. Fél hosszú, sötétbarna haja van, mint nekem. Viszont a szemeit az apjától örökölte, amit nem is bánok annyira. Adtam egy puszit a homlokára, leültem vele a kanapéra a nappaliban, a nagy házban és onnantól kezdve nem engedtem el. Egész nap őt néztem, tisztába tettem, - ami elég nehéz volt első pár alkalommal – etettem, de inkább megitta a vért, mint a tejet és játszottam vele. Az én karjaimban aludt el, ébredt fel. Én fürdettem, öltöztettem, egyszóval mindent én csináltam.

Daniel végig mellettem volt és csendben figyelt minket. Carlisle belement, hogy itt maradhasson, amíg rendbe nem jövök. Belül. Kívülről, ha valaki rám nézett, nem látta, hogy elvitték a szívem és üres a mellkasom. Azt láthatták, hogy boldog családanya vagyok, egy szerető családban. De ha valaki mélyebben belenézett a szemembe, az láthatta, hogy a szívem kitépték a helyéről, összetörtek, kifacsartak, megrongáltak. Csak a lányom miatt nem mutattam ki, hogy mit is érzek valójában. Belül. Csak Daniel tudott róla valójában, mikor este kivette a kezemből egy sor elég durva veszekedés után Renesmeet és átadta Rosalie-nak, vagy Alice-nek. Utána borultam ki és törtem ki zokogásban, vagy éppen támadtam Danielnek. AZ utóbbi pár hónapban többször kellett új bútorokat venni, vagy falat építeni, mint az elmúlt száz évben. Legalábbis Emmett ezt mondta. Ilyenkor ő is kapott egy-két pofont. Majd hajnalra megnyugodtam és visszaköveteltem Rose-tól a babámat. Nehezen vált meg tőle, amit meg is tudtam érteni, de haragudtam egy szinten még mindig rá.

Két héttel később már éhes voltam. Nagyon. Nem mentem vadászni, mert egy percet sem szerettem volna távol tölteni Renesmee-től, csak amennyit nagyon szükséges. De a saját táplálkozásomat nem vettem ezek közé. Reggel, már szinte kopogtak a szemeim és sajnos a lányomra is úgy tekintettem, mint a reggelimre, de szerencsére Jazz a közelben volt, kikapta a gyereket a kezemből és elvitt vadászni. Mikor haza értünk, Rose nem akarta a kezembe adni őt. Carlisle rávett, hogy hagyjam egy kicsit nála, szeretne velem beszélni. Onnantól fogva, minden pillanatban azt leste Rose, hogy átvehesse tőlem Renesmeet. Engedtem neki, mert tudom, hogy fáj neki, hogy nekem meg van az, ami neki nem lehet soha. De mégis az én lányom.

Újabb két héttel később, Renesmee már négykézláb mászott és szökött meg, bárkinél is volt. Ezt akkor fedeztem fel, amikor tisztába szerettem volna rakni, és amíg elfordultam a kukához, ő már ott sem volt. A szoba közepén találtam rá, amint az ajtó felé megy, ahol Daniel állt. Bár azt nem értettem, hogy a pelenkázóról hogyan tudott lemenni, de kiröppent ez a gondolat a fejemből, amint leült és nagy szemekkel nézett rám és nyújtotta felém a karját ismét.

Majd minden egyes pillanatban megszökött, amikor valaki egy másodperc törtrészéig nem rá figyelt. Szóval mindig szemmel kellett tartani. Egyik nap, mikor kivételesen Daniel etette meg, míg letette a cumisüveget, Renesmee fogta magát és a háta mögé mászott. Fél másodperc alatt tette meg az utat, egy etetőszékből, le a földre. Én az ajtóból néztem csendben, ahogy elvigyorodik, majd mikor Dan utána nyúl, arrébb mászik. Vámpírsebességgel. Erről le kell szoktatnom. Ezt eljátszották egy darabig, majd mikor észre vett Renesmee, hozzám mászott. Ha éppen nem tartózkodtam vele egy légtérben, engem követelt. Azonnal. És ez megnyugtatott. Tőlem is volt, hogy megszökött, de egy másik családtag előtt, mindig visszafordult felém. Kivéve Rose-nál.

- Bella! Itt vagy? – integetett a szemem előtt Dan.

- Mi? Persze, figyelek. – mosolyogtam rá.

- Elmegyek vadászni. Velem jössz?

- Most nem tudok. Rá akarok nézni Renesmee-re, és Carlisle is szeretne velem beszélni.

- Rendben. Sietek vissza. – nyomott egy puszit az arcomra és már ott sem volt. Egy darabig néztem csak utána és azon gondolkodtam, hogy miért van itt? Miért tart ki mellettünk? Tudom, hogy szenvedés neki. Ki akarna olyan mellett maradni, akibe szerelmes, de az illető nem viszonozza, az érzéseit? Megráztam a fejem, száműzve ezeket a gondolatokat az agyam végébe és felmentem Rosalie szobájához. Jelenleg nála van Renesmee. Kopogtam az ajtón, majd egy szabad után bedugtam a fejem. Rose az ágyon ült és a feje fölé tartotta Renesmee-t. Ő nevetett és a kezeivel tapsikolt. Mikor kinyílt az ajtó abba hagyta a nevetgélést, és felém fordult. Elvigyorodott és felém kezdett kapálózni. Rose egy fintor kíséretében leengedte, de megszólaltam, mielőtt elengedte volna, hogy hozzám másszon.

- Tudnál még egy kicsit figyelni rá? Szeretne Carlisle beszélni velem.

- Persze, örömmel.

- Maradj még egy kicsit, jó, kicsim? – néztem Renesmee-re, aki tátott szájjal bámult vissza. Biccentettem még Rosalie felé, majd átmentem apám dolgozószobájába.

- Gyere be, Bella! – szólt, mielőtt kopoghattam volna. Benyitottam és helyet foglaltam vele szemben.

- Miről szerettél volna beszélni velem?

Letette a kezében tartott papírokat az asztalra, összefonta az ujjait az asztalon és a szemembe nézett. Itt valami komolyról lesz. Nagyon komoly dologról. Nyeltem egy nagyot és felkészültem a legrosszabbra. Csak azt nem tudtam, hogy az mi.

- A lányodról lenne szó.

- Renesmee-ről? Mi van vele? – összevontam a szemöldököm.

- Minden nap végeztem vizsgálatokat vele. Mértem a súlyát és a magasságát is. – az asztalfiókjába nyúlt és elém rakott egy füzetet. Kinyitottam és csak számokat, dátumokat találtam benne.

- Nem értelek. – megráztam a fejem és rá néztem. Nő, na és? Minden kis gyerek nő.

- Ezek az adatok Renesmee-ről. Minden nap körülbelül fél, egy centit nő. Alig telt el egy hónap és már úgy viselkedik, mintha egy éves lenne.

- Na és? Nem egy hétköznapi gyerekről van szó. Az apja vámpír, én félig vámpír vagyok. Persze, hogy máshogy…

- Bella. Akkor is nagyon gyorsan fejlődik és nagyon gyorsan nő.

- Mire akarsz kilyukadni ezzel?

- Félek, hogy mi lesz, ha nem áll meg a fejlődésben. Jaspert és Alice-t elküldtem, hogy kutassák fel a Renesmee-hez hasonló gyerekeket.

- Vannak többen is? – Eddig miért nem hallottam, akkor róluk? Szinte az egész világot bejártam már a munkám során.

- Két esetről tudok csak. Egy keleten, egy pedig délen. Azzal a különbséggel, hogy ott az anya ember volt.

- Szóval…. Lehet, hogy…. Megeshet, hogy….  – csak dadogni voltam képes, egyre jobban éreztem, hogy eluralkodik rajtam a kétségbeesés. – Az nem lehet. Nem, nem hiszem el. Hiszen nagyrészt vámpír, és…

- Rengeteg könyvet végig kutattam már, és kerestem leírást hasonló esetekről, de semmi feljegyzés nincs leírva.

Felpattantam, hátra lökve a széket és az ablakhoz mentem. Odakint elkezdett fújni a szél és a felhők is gyülekeztek már. Mintha vihar készülődne. Én is ezt éreztem magamban. Ökölbe szorítottam a kezeim és megfordultam. Nem akarom őt is elveszíteni. Az apját már elvesztettem. Őt nem fogom.

- Kell lennie valami megoldásnak, Carlisle. Ott van a mérgetek, talán azzal lehet segíteni.

- Nem tudom, Bella. Ezzel kapcsolatban még el kell végeznem egy-két tesztet.

- Akkor csináld meg őket!

- Azon vagyok, lányom. De addig is meg kell nyugodnod.

- Hogy nyugodjak meg, ha azt mondod, hogy elveszíthetem a lányomat? – emeltem fel a hangom. Meg sem vártam a válaszát, azonnal kirohantam a szobából, berontottam Rosalie-hoz és elvittem Renesmeet. Mintha egy hurrikán söpört volna végig a házon, úgy raboltam el a lányom és szaladtam, rohantam vele ki innen.

- Bella!

Nem foglalkoztam senkivel. Többen megpróbáltam elém állni, vagy megfogni a kezem, hogy ne rohanjak, minek sietek, de mindenkin átgázoltam, átmentem a kisházba és magamra zártam az ajtót. Nekidőltem és végig csúsztam rajta. Könnyek csorogtak végig az arcomon, de nem töröltem le őket. Nem veszíthetem el őt is. Tudom, hogy szörnyű anya vagyok, de szeretem. Most már ő az életem értelme. Nem akarom elveszíteni őt is, mint az apját.

A lányom értetlenül nézett rám, majd, ahogy elmosolyodtam, neki is felfelé görbült a szája, majd az arcom felé közelítette a kis kezecskéjét. Nyomtam rá egy puszit, de tovább nyújtotta, míg el nem érte vele az bal orcám. Abban a pillanatban, hogy a bőrünk találkozott, magunkat láttam. Mintha kiléptem volna a testemből.

Ledöbbentem, a könnyeim elapadtak, szám nyitva maradt. Aztán az egésznek vége szakadt. Újra visszatértem a testembe, és a kislányom vigyorával találtam szemben magam. Szóhoz sem jutottam. Ezt hogy csinálta? Megsimogattam a fejét, majd visszavontam a kezét az arcomra, de most nem történt semmi. Arra gondoltam, hogy biztos képzeltem az egészet, amikor ismét kiléptem a testemből. Csak most nem magunkat láttam, hanem magamat és Danielt. Egy héttel ezelőtt.

Ebben a házban voltunk, már leraktam Renesmee-t aludni, de megálltam a kiságya fölött és csak néztem le rá. Meg-megsimogattam a haját, vagy puszit nyomtam az arcocskájára.

Hallottam a bejárati ajtót csapódni.

Daniel bekiabált a házba, hogy merre vagyok. Csendre intettem, és ide hívtam. Félig mögöttem állt meg. Kezét a derekamra rakta, nyomott egy puszit a nyakamba, majd lehajolt a lányomhoz és ő is részesült egy pusziban.

- Milyen volt a vadászat?

- Ínycsiklandozó. Neked is el kellene jönnöd. Velem. – eltűrte a hajam a nyakamból és apró csókokkal borította a vállam, nyakam és arcom. Behunytam a szemem, hátra dőltem az ölelésébe és egy pillanatig élveztem, hogy itt van velem. Hogy valaki foglalkozik velem. Felsóhajtottam és leállítottam őt.

- Most miért? Ő már nem fog visszajönni, akármennyire is akarod te azt.

- Nem akarom! – nem akartam a hangom felemelni, hogy ne ébredjen fel a lány.

- Nekem ne hazudj! És nem is tudsz, Bella. Még mindig őt várod.

- És ha igen? Ő a lányom apja.

- Az egy dolog. Én is lányomként szeretem Renesmee-t.

- Megmondtam már, hogy nem lehet köztünk semmi. Semmi. Most pedig hagyjuk, hadd aludjon nyugodtan.

A kép elhalványult előttem és újra az én kis lányomat láttam magam előtt. Nem gondoltam volna, hogy meghallja a beszélgetésünket. Vajon mennyit értett belőle? Miért ezt mutatta nekem? A választ pedig szinte azonnal meg is kaptam. Reméltem, hogy ezzel még egy kicsit rá érek, lesz időm végig gondolni, hogy mit mondjak neki, de nem mindig van úgy, ahogy mi akarjuk.